Amúgy a kertemben is egyre több és érdekesebb fajtájú madarat látok. Keresnem kell a nevüket, fajtájukat, mert sosem jártak itt ezelőtt. Gyíkok is vannak sokan, ezelőtt ők sem jártak.
Ahol dolgozom, rendszeresen látok egy nagyobb fajta ragadozómadarat. (nem merem írni, hogy sas lenne, de nem kicsiny) De ölyvek is vannak, meg róka, fürjek, fácánok, nyulak, pintyek, mindenféle kisebb fajta madarak. Mindenfélék. Pár napja macskabagoly ült a házunk előtt a dróton. Szoktunk látni denevért is néha, a kertünkbe is tévedt már be sólyomka. Te tudod hol lakunk, hol dolgozom. Nem épp a világ végén és nem is a világtól elzártan, csendes, erdei környezetben.
A hétvégét vidéken töltöttem, hegyek, erdők között apró kicsi faluban. Már nem is laknak abban a faluban, inkább csak amolyan turistalátványosság, megmaradt parasztházakkal. Csendes, békés, a levegő tiszta. Egyetlen egy madarat nem hallottam csiripelni. Látni se láttam, még galambot sem. Amikor elsétáltunk a falu végébe az erdőhöz, ott láttunk két kicsi őzet legelni az úton, aztán azok is elszaladtak. Az erdőben hallottam madarakat énekelni, talán egy-kettőt.
Az erdőben amúgy - Uniós forrásból - épült egy tanösvény. Gyakorlatilag egy erdei játszótér hintával, drótkötél pályával. Olyan hangja van, hogy a halottakat is kiveri a sírból.
Időnként megpukkad a kedvem pár dologtól, bár decemberben sikerült intenzívebben előadnom a pöttyedt lufit. Időközben rájöttem, hogy kérdéseim vannak, sokféle, de nem szeretném mások válaszait hallani, hanem bizonyos válaszokat szeretnék. A barátaim egy része őszintén elmondta a véleményét pár kérdésemre, s teljesen igazuk volt, csak pont azt osztották meg, amire a legkevésbé vágytam tudatosítva. ;) Várt válasz érdekében meg minek kérdezzen az ember, ugye. A jövő-menő nyöszörökben közben arra vágyom, hogy valaki megnyomkodja a vállamat és azt mondja, hogy ki fognak simulni dolgok, rendbe fog jönni minden. Pedig hát ki tud garanciákat adni? Senki. És mégis azt szeretnék. Nem felelősség-átvállalást, az sosem hiányzott. Nincsenek bennem dilemmák. Tudom, hogy mit csinálok és miért, s azt is tudom, hogyan szeretném. S azt is, hogy ha csak nem lesznek jobb ötleteim, rámköszönő új helyzetek, a kitaláltaktól nem fogok eltérni vagy feladni azokat. A buktatókkal persze tisztában vagyok, amire magam nem jöttem rá, elmondták mások, s akad olyan is, aki nap mint nap megosztja velem, hogyan fogok/tudok elbukni és mit csinálok rosszul.
S ezek olyan dolgok, hogy az ember szólhat, hogy hahó, mondjátok azt nekem, hogy sikerülni fog, s rögtön bezsebelhet pár fizetett hirdetést, a kör meg bezárul. Na, én meg magamat mára zárom el, Madárka szemei valahol az ánusza környékén süppedtek el végleg, konvex dolgokkal meg nehéz gépelni. (Vagy konkáv, eh?)
Van az a régi, jó szakállas kis vicc, kedvelem, ezzel búcsúzom.
- Drágám, mondd, hogy szeretsz. - Szeretlek. - Mondd azt, hogy, imádlak, életem, te vagy a mindenem... - Imádlak, életem, te vagy a mindenem. - Most mondj valamit magadtól is, kérlek...! - Aludjá má', vazzeg...
Francnak kellett idetenni ezt a trüffeles csokibonbont az asztalomra, jajvazzeg. Próbálok terelni. Előszó: csapongok, egózok, s igazából semmi komolyat nem akarok mondani, mint megosztani egy érzést, amelyet jólesik papírra vetni, szelídebbé tétele érdekében pedig még möffögtem (jó)pár sort előtte.
Szóval: van egy kedvenc témám, a motiváció. Valószínűleg most több kedves ismerősöm is felhördült innen a fórumról, mert időnként hajlamos vagyok a globális felmelegedést és az üstökösök pályaívét is ezzel megmagyarázni, de hát ezért olyan könnyed bölcsésznek lenni. :) Szeretem azzal a szemmel "nézegetni" az emberi kapcsolataimat, hogy motiválnak-e valamerre. Olyankor elválik a trüffelkrém a csomagolástól, mert ha azt látom, hogy az egész nem más, mint egy kivetített és dögletesen unalmas álrokoni kapcsolat, akkor arra jó eséllyel nem érdemes felhúzni a Tadzs Mahalt. De ez csak egy szelete, igazából a motiváció már ott érdekessé válik, hogy hogy érezzük magunkat a bőrünkben. Akinek nincs "feladata" (nem bevásárlólistára gondolok), nincsenek vágyai vagy akármilyen szándéka, nincsen szerves kontextusban az életével/környezetével/..., az többnyire leereszt, hacsak nem valami edződött keleti bölcs.
Ez persze csak elmélet, a kérdés ott jön, hogy miből születik a motiváció. Úgy látom, hogy jópár embernek nem ott kezdődnek a gondjai, hogy nincs lehetősége, ereje vagy mása valamihez, hanem "csak" nem találta meg azt a valamit/utat/...t. Egykorú barátaimon látom, hogy szétfeszülnek az életerőtől, de nem igazán látják az irányokat. Merre kéne menni? Mit kéne csinálni? Mindig adódnak mondjuk pillanatnyi fellángolások, amelybe olyan vehemenciával tudják magukat vetni, mintha legalábbis a világ megváltásáról volna szó, aztán csak kilyukad a két ikszes ifi-lufi. Mi kéne? El lehet indulni definíciós hajtépéseken, minthogy hívhatjuk a motivációt "irányított energiának", "kapunyitónak" vagy persze készségnek, amellyel egy egyén egy meghatározott cselekvést meghatározott intenzítással, illetve tartóssággal egy valós helyzetben végrehajt ;-) - csak ez most nem mutat semmilyen utat a motiváció eredetéhez.
Sose voltam túl jó kategorizálásban, ezért eltekintek a nyilvános égésektől és az előbbi folytatásától, ezért egy szeletkéről fogok írni, nőies módon az ősrobbanástól kezdve.
Eddig mindig úgy tolódtak alám a dolgok, hogy kénytelen voltam velük pörögni. Ki is hívtam dolgokat, jöttek is. Aztán szép számmal voltak olyan időszakok, amikor hajtottam dolgokat, de nem igazán érdekeltek. Volt erőm bőven, hogy teljesítsem ezeket így is, mégis hiányzott az a fensőbb motiváció. És akkor néha megjelentek olyan emberek az életemben, akik kapukat nyitottak ki. Amikor ülsz egy mezőn, Te is látsz mindent - hiszed - és a melletted ülő megböki a vállad, hahó, nézd csak azt a margarétát ott! És akkor észreveszed az egész mező legszebb virágját igazából magad előtt, és abban a margarétában az egész világot. Amikor feltűnik, már teljesen nyilvánvalóak a szálak, kapcsolatok, összefüggések, minden, - csak addig láthatatlan volt. Gondolom, ismeritek az érzést.
Persze sokféle felismerés meg érzés van. Egyszer régen utaztam egy kis hegyen egy busszal. Jól bejárt, ismert, halványan unalmas út. Emlékszem, milyennek láttam, ha rossz kedvem volt. Szürke, egyhangú, fárasztó. És emlékszem, milyen volt, mikor egyszer, a legkomolyabb plátói szerelemben elmélyedve mentem végig azon az úton. Hát még a mohák is rózsaszínbe játszottak.
Ez az egész onnan jutott az eszembe, hogy néha konkrétan úgy érzem, mintha apró csodákban lenne részem. Ma beszélgettem a barátnőmmel, s bár nemigen voltak vidám témáink, valami olyan mély megnyugvást, boldogságot, szeretetet érzek, hogy úgy érzem, kettőt csettintek és a kisujjammal felemelem a Földet. Pedig van egypár utálatos és egyelőre tartós dolog az életemben, amelyek miatt néha úgy érzem, toporzékolva tudnám magam a földhöz verni. Ráadásul mostanában elég morcos vagyok a reggeli közlekedési káoszok miatt (napi bőséges 2 órát töltök BKV-n), s találkozva egy másik barátnőmmel teljesen úgy érzem, mintha kicseréltek volna. Ülök azzal a lánnyal szemben és valami olyan... pfáj, de nem szeretem ezeket a Müller-utóhangzású dolgokat, szóval annyira érzem, hogy szeret és ez annyi motivációval tölt el, hogy jóformán nem tudok vele még mit kezdeni. Persze ezt nagyban segíti, hogy elég nyíltan jelezzük egymás felé az érzéseinket és közben a szavaknak hatalmuk lett. S az a furcsa, hogy ő valami olyan egyértelműséggel tudja ezt sugározni magából, hogy szó szerint fizikailag érzem. Ma beszélgettünk bő-bő fél órát, mindketten elég nyomott hangulattal vágtunk bele meg pár külső ok miatt volt is mit megbeszélni, sem neki, sem nekem nem túl könnyű témák. S azt éreztük mind a ketten, hogy ahogy üldögélünk egymás mellett, fordul a világ. Talán úgy tudnám megfogni, hogy töltjük egymást. (Az meg külön mókás, hogy ez a két nekem ennyire fontos lány egy napon született, bár ez főleg a memóriakímélés végett ily remek. ;) S nap mint nap ott ragadok meg, hogy érzem, sorra nyílnak ki kapuk előttem, kedvem is van, erőm is, s nem történt más, mint hogy valaki belépett zizegni az életembe.
Ennyi, csak ezt meg szerettem volna osztani. Legközelebb hozok vicceket is. :) És most elmegyek innen már a fenébe, mert már a homlokomon is csokimassza úszik. Jó éjt!
Réges-régen történt... ......... Réges-régen történt... angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon. Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon! Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. Elfáradván a kereséstől betért egy templomba és a félhomályban egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét. Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá: - Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.
AZon hogy hiába tartja a mondás, hogy hagyd nyitva az énekesmadár kalickákát, és akkor az magától visszatér hozzád. Nekem ez nem jön be. Nem jön vissza a kismadár.
Azt hiszem, akit szeretek, annak mindig próbáltam annyi szabadságot adni, amennyi tőlem tellett. Néha már úgy éreztem, kimondottan gyengeségnek látszik...de akkor is. AKi mellettem van, az szabadon legyen mellettem.
És valahol ez úgy jött vissza, hogy nem törődöm eleget az illetővel.
Azt hiszem, elég jól bánok a szavakkal, elég jól tudom éreztetni hogy éppen mit érzek. AMikor valakinek azt mondom "hiányzol", akkor hogy gondolhatja hogy ez rólam szól? Nekem egyértelmű hogy ez a szó róla szól. Hogyan kéne másként mondani?
Van valaki a világon, akiért odaadnám az életem. Ami nem nagy dolog, mert az én életem nem ér sokat, pláne az övéhez képest...de így érzem. És ő mégis úgy gondol rám, mint aki nem törődött vele.
Jhajj, jhajj, Jedi, annyira múlandó ez az egész... szavak egymáson, aztán jónapot... próbáljuk úgy nézni, hogy nincs jelentősége. :-) S ne menekülj sehová, de ne is gondolj rá. :-)
Azon töprengdéztem épp, hogy milyen furcsán pocsék érzés tud lenni a "hazaérkezés". Nem is voltam messze, sem térben, sem időben, mégis jólesett az a fajta szabadság és főleg az emberek élősége. No meg a természet, a táj, a hegyek, régi ismerősök, bájos, máshol nyomokban sem meglévő "humorok". Aztán este ki-ki visszatér a maga nyomorába, és elhiszi, hogy ez így jó és ez így teljes. Nem most éltem meg az eddigi legjobb pihenésemet, de töltődtem és feltöltődtem. Aztán most, mintha valami szutyokba csöppentem volna vissza, olyan a kontraszt. Nincs ennek most semmi különösebb mondandója, csak próbálom zsákba gyömöszölni a rakományt és letenni valahová.
Ójaj, köszönöm a kedves szavakat. Bár úgy érzem, amit írtam, se nem szép, se nincs jól megírva, csak annyira baszta a csőrömet ez a hangulat belülről, hogy úgy éreztem, bármilyen formában is, de muszáj "kitennem". Egyébként, csajok, én továbbra is teljes pártolója vagyok a korábban megköttetett házasságunknak, ott játszhatunk csigásat, egyszer én leszek a fiú, aztán Ti. Amennyire tudom, a modern szexipar számos kelléket nyújt ehhez. :-o
S hogy kicsit témát váltsak, ha kitisztult a fejem, valahol kifejtem a véleményemet a tömegközlekedésről, mert úgy érzem, ha valami miatt valaha tömeggyilkos leszek, az ez.
Vannak emberek, szerelemben, akik megszerzik kedvesüknek a hiányzó részt. Csak felrakják a polcra. A házat a szellemük lengi be, bárki tépi ki a részét belőle, már nem lesz az, ami együtt lehetett. Utak elválhatnak. Lesz, aki megfogja azt az egykor hiányzó részt, leemeli a polcról és magával viszi. A foghíj marad a polcon.
Ha az ember tudja, valahol a világban a kedvese jár, akár szívéből haragszik rá, akár teljes békéjében gondol, ott a szelleme. Akkor is, ha hosszú időn át nem találkoznak. Benyit és nem is tudja, hogy ott van az a rész, csak érzi. És talán egyszer nem lesz. Ugyanaz a levegő, ami azt a közös szellemet vitte, üressé válik és figyelmeztetővé.
Emlékek törnek elő, az összes mosoly, történet, a várakozások a kaput lesve, szépségek, a hangulat, amikor az embert nem érdekli, mi a szerelem, nem érdekli, mik lehetnek utak, nem érdekli, hogy milyen lehet mással, mert megnyílnak az ajtók és a miérteken senki sem gondolkozik. Ha kenyérért szalad az ember, virágokat vesz észre, nektárt szivogató lepkéket, s olyannak érzi a kenyér illatát is, mintha az első illat lenne, amellyel valaha találkozik.
A fát és a gyökerét mégis el lehet választani. Talán a kedves pótolja valamivel az egykor hozott, majd elvitt részt, egyszerre lesz a nap az áldott és átkozott. Az ember ordít kínjában, hogy miért, és már miért nem, talán ordítani se tud, annyira fáj. Nem is tűnik érzésnek. Látok embereket, akik a hideg esőben esernyő nélkül, kigombolt inggel mennek, rezzenéstelen arccal, nem sietnek, nem érdekli őket semmi, csak mennek valami végtelenbe. Már nem éri meg aludni, nincs miért várni, minden mindeggyé válik, kenyérért sem mennek, vagy ha mégis, öntudatlan reflex, felejtés, felejteni az utat is a boltig, amíg hétköznappá válnak a mozdulatok.
Hosszú ideig rá se néz a foghíjra a polcon. Háza üres. Átrendezi, függetleníti az érzéseit a közös ágytól, a közös székektől, a férfiak és nők illatától, míg teljesen közönyössé nem vedlik, hogy biztonságba vonja magát a be nem gyógyuló sebével, amelyre csak rávetett némi földet. Vesz egy másik részt, betömi a lyukat vele a polcon, de nem köt hozzá lelket, felépít palotákat, gyümölcsöt szed, szigorúan lélek nélkül. Így veszhetnek el lelkek. Így lehet az ember teljes nyugalmában zaklatott, folyton mást kereső. Soha meg nem pihenve, hiszen a legtöbb megpihenés kapcsolat. Hangulatokat keres, sosem kontextust. Végeredményt, és nem a lépéseket. Gondolkozások, körbe-körbe futva, majd felhagyva a megmaradtakkal is, fókusz nélküli szemekkel bámul a világba, s minden úgy megy, ahogy a külső szálak rendezik. Önigazolások a dolgok aktuális jóságáról, jó a lyuk a polcon, hiszen jobban szellőzik.
Valahogy valamilyen szempontból nem érzem jól magamat mostanában. Furcsamód nem is látom át a helyzetet, pedig szinte mindig át szoktam. Legfeljebb fáj bevallani. ;) Szóval az utóbbi bő egy hónapban ormótlan módon egyedül érzem magam. Néha előttem is csak homályosan tudatosul, csak az érzés kereng.
Nem a net hiányzik :), hanem az élő-ség. Nagyon hiányzik a már háromnegyed éve sokszáz kilométerre lévő barátnőm. Tkp. azóta nem sikerült egy jóféle barátnői beszélgetésbe keverednem. Nem feltétlenül én akarok pofázni, éppen olyan jó volna afféle csacsogásokat hallgatni. S persze nem hibája ez senkinek, egyszerűen van, aki nem úgy kommunikatív vagy nem annyira kommunikatív vagy nem velem kommunikatív. Csak épp hiányzik.
Tudom, hogy a meglévő barátaim egy emberként ugranának, ha segítségre volna szükségem, nincs ezen a téren semmi baj. Mindennapokban is vannak mellettem emberek, tegnap is sokakkal beszélgettem, s nap mint nap ismerkedem is másokkal. Sokakat szeretek, sokan szeretnek. Mégis zavarnak dolgok és mégis úgy érzem, hogy több számomra fontos, társasági (üff, szociális) téren egyedül vagyok vagy nem elég mélyek a meglévő viszonyaim vagy rendkívül foghíjasak. Persze nem akarok efelett siránkozni vagy belesüppedni ebbe az állapotba, csak próbálom körbejárni. Jó lenne, ha most lejönne egy mindenlátó tündér és feltehetnék neki pár kérdést. Vagy ilyesmi.
(Nem, én nem szeretnék más síkban, más időben élni. Illetve hát érdekelne, de alapvetően nincsenek olyan súlyos gondjaim, hogy az összes gyökeremet másra cseréljem.)
Tegnap megkértek, hogy csöndben távozzak, mert mindenki otthon fog szunyókálni. Hogy a váratlan villám csapja meg. Na de! Kaptam anyutól egy kicsi kapát. Karom hosszúságú sincs. Húsvétra másoktól egy bogrács érkezett ajándékba. Tovább: a farmert a helyére tesszük parancs szerint, összehajtva, egy farúdra téve. Hajnalban ébreszt a mobilom, bugyi fel, farmerhoz nyúl, lehúz.
A kapát is a helyén tartjuk, egy következő rúdra akasztva, míg a bográcsot alatta, a földön. Ez az elrendezés azt szolgálja, hogy a farmer lehúzásakor vele jöjjék a kapa is, amely az alatta lévő bográcsba csapódik.
Anyámmal...hát amióta az eszem tudom, csak ritkán tudtunk jól kijönni. Mindig is gyűlöltem pl azt a stílusát, hogy az ember még szinte haza se ért, még kezében van a nagy cekker, rajta van a kabát, anyám már szalad és kezdi el a sirámait. És erről soha a büdös életbe nem tudott leszokni, és nyilván már nem is fog.
"A "belsőm" vigasztal, de érzem, hogy sokkal másabbra, "jobbra" is képes volnék."
Én is mindig ezt mondom magamnak. Hogy egy másik korba vagy idősíkba kellett volna születnem. Aztán ki tudja?:-)
"Jól alszom, szeretek embereket, szeretek sok mindent, s mégis hiányoznak fontosak. Minimális volna, de nincs, és nagyon hiányzik. "
