DOBAI PÉTER József Attila-díjas és Babérkoszorú díjas író, költő, dramaturg, az MMA rendes tagjának kimagasló színvonalú költői, regény- és forgatókönyvírói tevékenysége elismeréseként Kossuth-díjat kapott!
A Magyar Írószövetség Költői Szakosztálya tisztelettel meghívja Önt és barátait
az OPEN READING azaz ’szabad felolvasások’ évzáró rendezvényére
november 29-én 18 órától
az Írószövetség klubjában (Bajza u. 18)
* Felolvas: DOBAI PÉTER
és vendége PETROVSZKI ÁGNES
A sorozat házigazdája: TURCZI ISTVÁN a Költői szakosztály elnöke
Az Open Reading íratlan szabályainak megfelelően az est második részében 1 verset felolvashatnak azok a költőtársak és bátor versfaragók, akik hoznak magukkal saját szöveget, olthatatlan vágyat éreznek magukban a szereplésre és szándékukat jelzik a házigazdának.
Úgy látom, a topik nem értesült róla, hogy Dobai Péterről kiderült: ügynök volt. A tény, megfelelő levéltári hivatkozással az ügynök-dokumentumokat kutató Gervai András kötetében jelent meg. Dobai tagadta, de a dokumentum.tényeket nem tudta cáfolni, viszont felháborodva kilépett a Szépírók Társaságából, amiért a társaság felvette tagjai sorába Gervait. Miután ez idén koratavasszal (vagy tavaly későősszel?) zajlott, na gondolom, ismertetem az eseményeket a topikkal.
Januári KORTÁRS (kár, hogy a felesége által készített fotót nem találom sehol, pedig az a motto:
http://www.kortars.com/1001/dobai.htm
[...] A mindent elöntő, özönlő, fojtó vízsugarak alatt: a duzzadó szeméremrések megnyílnak az erőszaknak, hibátlan, hódító testük meztelenségét kitárja világra a rémek támadása, és mégis, hiába hihetetlen: a najádok arcán túlélő mosoly ragyog, mintha olyan játékot játszanának, amiért istentől születtek és élnek győztesen mindörökre, s amiben végül meghalnak mind a szörnyek… Szeretkező harc ez: szép és rút között, súlyos víznyalábok csapásai alatt az öldökölt, ölelt najádok új testet öltenek, ifjabbat, szebbet, s források fényében fölragyog delejező, latin nevetésük, heves vérük megerőszakolta az erőszakot! Ó, ők, a najádok, a vizek szülte leányok: divinikus-démoni-femina erővel emelkednek fölé a sújtó sugaraknak, a testükre fonódó halálos izomkötegek öleléséből kiforognak, és szöknek, szökellnek távoli idők kezdetei felől a mi késő időnket elérve, el ezt az istenek nélküli jelent, és túlélnek majd mind minket is, megérnek még messzi, izgató, szép jövőket, születő vizeket, ajzó, hevítő, lángok közt lezajló szabad szerelmeket, meg-soha-nem-ismerve: se temetőket, se temetetteket – – –
-- Talán a sok és egymásba indázó kultúreffekt, talán a külön temetődés, gondolatnak is eléggé elviselhetetlen (mégis sorsköteles), hitelessége miatt. Kinek a tűz (utáni tenger), kinek a (déli) föld. Köszönet.
Örülök, hogy megosztottad velünk teljesen személyes történeted Dobai Péter verseivel és azok fantasztikus hatásával.
Igen, azt hiszem ilyen a valódi, nagy művészet.
Most beteszek ide egy számomra különösen szeretettet az újabbak közül, amely a neten is megtalálható:
Egyszer… hiába nem akarja életem!
„elém tárul – egyszer – a világod, ahogy majd vakultomban is a szemeddel nézem.” Keszthelyi Rezső
„… amíg láttalak, addig látlak is.” Rozgonyi Iván
Marinak
Egyszer eljön az a tékozló, pusztító primavera is – hamar, halálos hirtelen –, amikor nem várlak több találkozásra már az Aventinus mellvédes dombján, ahonnan káprázatos, vonzatos Róma-veduta nyílik, vagy várlak mégis? Csak nem érlek el, nem talállak ott, túl a faragott cédrusfa kapun, a Santa Sabina- bazilika jámbor, térítő kerengőjében, a régi kútnál, amelynek könnyedén a kávájához dőlsz – dőltél – egy régi fényképen… Mari, te majd déli virágok csendje alatt pihensz, én pedig üres szívvel leszek szóródó szemét, amíg kegyelmesen el nem sodor sötét mélyeibe a temető tenger - - - - - - - - - -
A díjazási ügyhöz nem tudok szólni, csak azt említeném meg, hogy Dobai Péter szó szerint az életemet mentette meg - a verseivel.
A '70-es évek közepén jártunk, fiatalság, nagy szerelem, aztán jött a kedves betegsége, majd elzárkózása tőlem. Elveszett elmebajosként jártam a várost, amikor egy könyvesbolt "behívott". Talán ösztönösen választottam Dobai Péter: Egy arc módosulásai kötetét, de jobb nem is történhetett volna velem. Azok a versek mosták ki belőlem a fájdalmamat.
Azóta is számtalanszor kézbe vettem, olvasgattam, a legkedvesebb könyvem. Ki tudja, mi lett volna velem, ha ez a kötet nem talál rám?
Hálásan gondolok Dobai Péterre, és teljes szívemből köszönöm neki, hogy megmentett.
Örülök, hogy nincs ellenedre Péter Kossuth-díja. Ami azt a kérdést illeti, hogy elsősorban költő-e, vagy író, szvsz nem fontos. Ír: verseket, regényeket, novellákat, forgatókönyveket, filmeket, esszéket, stb.
Ha szabad nekem külön kiemelnem ezekből bármit, akkor talán - és ezzel nem akarván halványítani a többit - nekem a versei a csúcs. A világcsúcs. Nemcsak a Kossuth, de a Nobel-díjat is megérdemelné.
S hogy ezek nagy szavak? Nem érdekel. Még akkor se, ha valamelyik irigy kortársából, döntéshozóból ez ellenkezést vált ki. El fogom intézni, hogy ne az ő szava döntsön. 2011-12-ben meg lesz az a Kossuth-díj, csak figyeld meg:-)
sohasem jó ennyire szélsőséges túlzásba esni, mert ez meghívó azoknak, akik messze nem gondolják őt az utolsó nagy magyar írónak... és ide fognak jönni kifejezést adni csodálkozásuknak.
egyébként is inkább költő, bár sok sikeres forgatókönyvet is irt például a Szabó Istvánnak...
Nem érzem botránynak, hogy nem kapott eddig kossuth díjat, de nem vagyok ellene, hogy megkapja,
különben sem tartom akkorára a kossuth dijat,
meg ez ilyen belső politikai játszmák eredménye,
egyébként ez a bajom a legtöbb állami díjjal...
viszont szép kis summával jár a díj, és azt semmiképpen se sajnálom se tőle, se mástól, egyébként ez az egyetlen igazi értelme a díjnak. És ha netán anyagi nehézségekkel kűzd, nem árt egy ilyen kis kossuth dijacska a háznál...
Szeretném, ha Péter is mielőbb megkapná a Kossuth-díjat. Mert hát mégiscsak furcsa, vagy inkább botrány, hogy a legnagyobb magyar írónak, a valószínűleg utolsó valódi, klasszikus magyar költőnek, a legnagyobbnak, nem bírják megadni!
Jó hírem van, felvette a rádió. Kísérd figyelemmel a rádióműsorokat akár az interneten is, és meghallgathatod. Ha véletlenül észreveszem az időpontot, és nem felejtem el, beteszem ide. Általában a Kossuth Rádióban szokott az ilyesmi lenni.
Egyébként nagyon jó volt, Pétert órákig lehet hallgatni, fantasztikus történetei vannak, és fontos, nagyon fontos, amit történelemről, politikáról mond. Az utóbbiról mondott néhány gondolata azt hiszem már nem került bele a műsorba.
Ezt kicsit túlzónak tartom, de szeretnék több Dobai-művet olvasni.
A jelenség onnan vezethető le, hogy a '44-ben született Dobai, aki a hetvenes-nyolcvanas években mind regényeivel, mind verseivel, szemiotikai tanulmányaival, filmjeivel, forgatókönyveivel az élvonalban volt (és joggal), mára - amikor az irodalmi marketing számít és csak aztán az alkotás - "természetesen" háttérbe szorul az őt követő nemzedék (p. a "Péterek"...:-)) mögött.
Mert az valami különleges, s lehet, hogy sajátos történelmi-társadalmi körülmények is kellenek hozzá. És egyáltalán: nem terem az minden évben, de korszakban se. Dobai Péter 60 éves, és ezt alig tudjuk felfogni. Hiába emlékezik fiatalságra, mégis fiatal.
De e fórumban nincs önálló topicja:-( Persze számomra ez nem meglepő. Egy 2001-ben megjelent írásommal köszöntöm őt itt is, s hívom fel mindenki figyelmét műveire.
Dobai Péternek, kéretlenül
Amikor az alábbi fordulatba botlottam egy komoly irodalmi folyóiratban: "vagy a tehetségesen induló Dobai Péter", eszembe jutott Dryden-nek saját verséhez írt lábjegyzete. A barát és szerzőtárs szívből jövő, szép költeménnyel búcsúzott el a fiatalon elhunyt zseniális Purcell-től. Ezt aztán a már nem zseniális, mindazonáltal persze nem rossz Blow, Purcell egykori mestere megzenésítette. Ezenközben azonban kibújt belőle az irigy, kis- és középszerű művésztárs és a vers Purcell-re vonatkozó "isteni"(godlike) jelzőjét Dryden szavaival szólva, "pimasz módon páratlanná változtatta". A mi futva pillantónknak, félvállról sértegetőnknek persze nem lesz akkora szerencséje, hogy a nevét is kiírjam, annyit sem érdemel, mint Blow, hisz az angol mester hozzá képest úriember volt.
A probléma ennél súlyosabb, mert számomra felháborító, méltatlan már az a kritikusi, művésztársi csönd is, amely Dobai Pétert, meggyőződésem szerint a legjobb magyar költőt, írót körülveszi. Pontosan e csend-kórus, e csendestársak miatt nem említem meg ennek a pimasz vállon veregetésnek a szerzőjét, aki csak egy a sok közül. E hallgatásnak oka van. Hiúság, féltékenység, és irigység, hogy "én ilyet nem tudok írni". Kenyérharc, mások "leszólása", önreklám. Közöny, közömbösség mások művészete iránt, oda nem figyelés, a művekben való elmélyülés képtelensége. Sőt oka lehet kifinomulatlanság, ízléstelenség, akármi, amiket, remélnénk, a legkevésbé róhatunk fel bölcsész végzettségű vagy művész embereknek. Sejtek azonban egy másik, ezeknél szánalmasabb okot is, azt, hogy Dobai nem tartozik a most hangadó kritikusok, esztétikai hatalmasságok baráti körébe, hogy a szintén valószínűsíthető politikai függetlenségéről - amelyet állítólag az említettek amúgy nagyra tartanak - ne is beszéljünk. Félő, ezért nem őt rajongják körül hódolattól ájult riporternők és esztéták, ezért nem ő a mai magyar irodalom legfontosabb képviselője, kitüntetettje, nagykövete, média szupersztárja sem itthon, se külföldön.
Ezért kellett tíz évet várnunk arra, hogy végre rangos kitüntetéssel, a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával ismerje el nagyságát a hivatalos Magyarország. Már az új kormány idején, a Kossuth-díj Bizottságból meglehetős teatralitással, s egy "belülről jövő" "finom" szófordulattal kivonult irodalmi életünk egyik legbefolyásosabb esztétája. Nincs mit bánkódni miatta, hisz azért, hogy Dobait így kezeli a kritika, őt is felelősnek tartom. Karakánnak akkor tekintettem volna, ha ezt a lépését, mondjuk egy hofigéza Kossuth-díja alkalmából teszi meg, még az előző kormány idején. Ki határozza meg, hogy ki a jó, mi a jó? Eldönthető-e ez egyáltalán, és fontos-e? Természetesen a közönség "dönt". De ne tegyen úgy a most jó kritikai- és médiapozícióban lévő író, hogy ő önmagáért, reklám nélkül sikeres. Amire szükség van, az a fair reklám lehetősége, kritika, médiaszereplés mindenki számára, az eufemisztikusan "szekértáboroknak" nevezett baráti vagy politikai kapcsolatokon túl, vagy még inkább helyett.
Ráadásul, miközben a piac valóban pontosan tükröz egyfajta érdeklődést, még ha tiszta szabályokkal játszanák, sem elégítené ki minden igényünket. Mert, ha mondjuk a század eleji magyar könyveladási statisztikák alapján lenne összeállítva mai Nemzeti Alaptantervünk, valószínűleg kimaradna belőle a magyar irodalom legjava. Ezért van tehát óriási felelőssége az irodalmi kritikának, az irodalmi életnek, a művésztársaknak, a könyvkiadóknak, a médiák szerkesztőinek, és a tankönyvek, tantervek összeállítóinak, tanároknak, irodalmi, kulturális, oktatási intézményeinknek. Dobai Pétert kitüntetése óta tudomásom szerint csak a Duna TV kereste meg és nemrégiben a Magyar Rádió.
Itt most - mert mintha szükség volna rá - egy nagy művész eredetiségére, intenzitására, költői-, filozófiai-, élet-mélységeire szeretném felhívni a figyelmet. Modern, természetes lendületű, nagyon személyes, "gondolkodó" vagy elbeszélő "emlék" versei, amelyek mégis "érzelem-gondolatok" egyedülállók - a világon is. Páratlan szerelmes versei mellett, vagy azokban, különleges átéltségben jelennek meg, s emelkednek egyetemes jelentésűvé, lelki tartalommá a magyar- és világtörténelem, kultúra és civilizáció alkotásai, helyszínei és alakjai. Azt gondolom, hogy világirodalmi nagyság ő, s nem holmi Kelet-Európát bemutató felolvasó estekre való jópofaság, vagy politikai egzotikum.
Vajda Mihály filozófus - aki szintén "disszidens", és ezért már feddést is kapott egy újdondász tanítványától, mert bátorkodott eredeti lenni, és eltérni az illető propaganda-"vonalától" - valahol arról beszél, hogy számára most a filozófia talán leginkább a művészetben nyilvánul meg. A valódi filozófusok nem annyira a logikai kalkulusokat, hanem inkább az élet legfontosabb, legmélyebb kérdéseit "kutatják", helyesebben azoktól gyötörtetve maguk is azokon tépelődnek. Ez rokonítja őket a művészekkel, és fordítva. A művészet, köztük Dobai eredeti, merész versei, s ugyanígy regényei, novellái, film forgatókönyvei, tanulmányai éppen erről beszélnek, szembesítve minket saját életünkkel, s a lét problémáival - régi és mai írótársaival együtt művészi "beszédekkel" cáfolva, haladva meg Wittgenstein önkorlátozását, önfeladását, hogy ti. "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell". Sőt a filozófiánál és a pszichológiánál is többet mondva, úgy ahogy azok soha nem lesznek képesek minket megszólítani. A művészet "isteni", és a valódi művészek - az "ő" médiumai - szintén. Ma, az ún. posztmodern korban - vagyis amikor a XIX-XX. századi modernitás eredményei, következményei szinte mindenkit érintenek, elérnek - az élet ún. nagy kérdései mindenki számára fontossá, lényegbevágóvá, sőt kínzóvá válhatnak. Tehát a művészet közüggyé lesz, és soha nem látott mértékben felértékelődik. Bár meg nem tudom mondani miért lesz jobb nekem ilyen soroktól: "végül minden úgyis Titanic lesz". A megfejtéshez segítségül hívom Augustinust, hogy legalább rajtam kívül más is tanúsítsa, - még ha pontosan ő sem érti - hogy az embernek a művészet valamiért, valahogy mégiscsak jó. Ime az esztétikum legtitkosabb sajátosságának tömör, lírai összefoglalása: III. könyv, II. fejezet: "Rabul ejtettek a színházi játékok. Zsúfoltak voltak nyomorúságom képmásaival és belső tüzem gyújtó taplóival. Mi oka lehet, hogy az ember ott fájdalomra éhes, míg szemléli a gyászos végű és szomorú eseményeket, bár megélésükre kedve nincsen?... Ha a régi vagy költött emberi bajokat úgy adják elő, hogy semmi fájdalmat nem érez a néző, elégedetlen morgással távozik. Ha pedig fájdalomra gyullad a néző, figyelmesen ott marad és örvendezve sírdogál."
