(II) ...és ez általános szepszishez, testi-lelki elgyengüléshez vezetett. Úgy viselte a betegséget, mint Platon a tengeri vihart ("én a magam életéért aggódom -ez olyan élet" alapon). Már hiába öntöttük belé a lelket. Mikor nagyritkán kiengedték a kórházból, már ő bújt mögém, ha kellemetlen ismerőse közeledett. Mígnem aztán jött a nagy május 19-ei vihar, amely megadta a komor, fenséges díszletet a távozáshoz.
Ma temettük Szilárdot. Élt ötvenötezer évet.
Eonokon átívelő pályája korszakai mindegyikében diadalmas, rejtélyes, bölcs Artúr király volt, a mindentudás furcsa, keserű zamatával. Egyedül talán ebbe a legeslegutolsó világba nem kívánkozott, mint örök barátnéje, az álomszuszék Földanya, Erda, akiről együtt tartottunk boldog kurzusokat az egyetemen. És megfogadva Erda szavát, ő is leköltözött már.
Ebben a szublunáris világban a fénysebességet egyedül az ő makroszkopikus teste érte el (mit makroszkopikus! Én bújtam el mögötte...) -ha a térképre rajzoljuk cikázó útjai hálózatát, Liszt Ferenc belesápad az irigységtől.
Gimnazista lehettem mint "második játékos" a Ki Nyer Mában, ahol őt húzták ki elsőnek -magam lepődtem meg legjobban, hogy a műsor utáni locsogó udvariaskodás helyett a harmadik mondatban már beigérte nekem Beethoven Egmont-kísérőzenéjét, ami akkor megszerezhetetlen volt. Gondoltam, viccel. Tévedtem. És ez után emberbaráti jósága exuberanciájával szünet nélkül szembesültem. Jó-jó, mivel minden pénzét kultúrára dorbézolta, nem volt öltönye és az enyémben járt, ha arra kényszerült -valami miniatür viszonzásféleképpen a világért, melynek képét ő formálta bennem. De a mérleg mindaddig nyomasztóan billent az ő javára, amíg azt nem mondtam magamban, az embert legalább a barátja ne nyomassza. Százával jártuk a koncerteket, melyek alatt ha nem is mindig, de utána káprázatosan friss volt, hatalmasakat sétáltunk és bölcselkedtünk mindenről a madaraktól a filozófiáig, romantikus hátterek előtt, a Várban, a Dunaparton, de leginkább a villamoson.
Lenyűgözően kedves volt minden új emberhez, ruhatároshoz, büféshez, professzorhoz, médiacézárhoz. Másodszor már őszinte. Káprázatos egyénisége olyan utakat nyitott meg előtte, ami legtöbbünk előtt zárva marad. Szellemileg is, fizikailag is. Valahogy így jutott ki Afrikába is, amit aztán később végzetesnek tekintett. Vagy igaz, vagy nem, súlyos tüdőbetegségét ott szerezte, gondolta ő...(I)
Esti kérdés
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Na még egyszer, mert levágta a vers végét, pedig ellenőriztem a karakterek számát:
Számontartottam a temetése napját, nem mintha ismertem volna. Beteszem ide nektek Babits egyik legszebb versét, ami halála óta bennem motoz:
Számontartottam a temetése napját, nem mintha ismertem volna. Beteszem ide nektek Babits egyik legszebb versét, ami halála óta bennem motoz:
Esti kérdés
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd l
Tényleg ez a helyes kifejezés: jellegzetes pesti figura. És kiveszőben lévő fajta, akit jobban izgatott egy zongorista mintab politikai élet és egyéb ostobaságok.
Régóta tartottam ettől a topiktól...
Engedtessék meg, hogy én is elmodjam röviden vele kapcsolatos élményeimet.
Nem voltunk személyes jóbarátok, de a sors többször is összehozott minket. Arra csak most döbbentem rá, hogy én még Miskolcról ismertem őt, de akkor még csak látásból. Aztán több mint 15 éve az Iparművészetin hozott össze a véletlen minket. Bár én angolos voltam, de gyakran megfordultunk közös kurzusokon. Emlékszem, az első beszélgetésünk éppen egy "hitvita" volt, egy katolikus pap többnapos kurzusa során. Nem értettünk egyet de éreztem, hogy megkedveltük egymást. Aztán jöttek a koncerttermi és lemezbolti véletlen de rendszeres találkozások.
Kezdetben nem is tudtam, hogy Ő az a bizonyos unoka hugo, aztán negyedszer is "összeismerkedtünk", immár virtuálisan. Volt néhány szangvinikus megnyilvánulása, ami miatt én is igyekeztem oszlatni a viharfelhőket itt a fidelion, de mondhatom, élőben nem volt barátságtalan alak, legfeljebb jellegzetes különc figurája Budapest kulturális életének.
Betegsége elszomorított, rossz szembesülni azzal, hogy a nemes dolgok lelkesült szeretete sem véd meg bennünket az elmúlástól.
emlexem a kedvenc zongoristas topicban, egyszer megkerdezte van-e parom :)))))
(ket hozzaszolassal lejjebb meg ivan kerdezte :)))
minden csipos hozzaszolasa ellenere nagyon szeretnivalo ember lehetett
Igen! Mikor első alkalommal találkoztam vele, engem is meglepett az a barátságos, kedves és mosolygós ember, akit megismerhettem a személyében. Élvezet volt hallgatni. (A Hantai féle Scarlatti szonátákat neki köszönhetem, + nagyon jókat beszélgettünk a POSZT-ról, Franciaországról, meg rengeteg más dologról.)
Szerintem helyes, hogy vitatkoztunk vele. Én annyira nem ismertem, hogfy cikket mernék írni róla, de biztos, hogy nagyon lehetett és kellett is néha vitázni vele. Úgy tűnik, írásaiban sokkal kategórikusabb, olykor vagdalkozóbb volt, mint személyes beszélgetésekben. De az biztos, hogy nem viták miatt maradt távolt a Fideliótól, hanem először utazása, majd szanatóriumi-kórházi kezelései miatt. Az utolsó időben annyi energiája maradt, hogy napi 1-2 órát tudott koncentrálni.
Az az érzésem, a Fidelión egyedül Zsölény ismerte őt eléggé személyesen - "hivatalos" Fidelio-cikknél meg többet ér ez a fórum, ahol most is köztünk van.
Nekem volt egy kisebbfajta csörtém Hugóval.
Akik régen itt vannak, (Ivan, Zsölény stb) talán emlékeznek rá.
Igazság szerint fogalmam sem volt, ki ő valójában, azt hittem, hogy valami akadémista zongorista, aki alatt elszaladt a ló.
Utólag megbántam, hogy annyira nekimentem, csak remélni tudom, hogy nem miattam ritkult meg a látogatása a Fidelion.
Sajnálom, (ismeretlenül is) hogy neki ezt nem mondtam meg.
