Olyan érdekes, egyszer mikor egy rendszeresen operába járó ismerősömnek adtam elő sajnálkozásomat, hogy a pesti opera mennyire elzárkózik a régi daraboktól és megjegyeztem, hogy a közönség sznob, azt mondta: igazam van, mert ő is elsősorban Verdivel és Puccinivel tudja azonosítani az opera műfaját és Rossini Sevilla borbélyát már meg sem nézi, hiába van benne a bérletébe, mert szerinte nem az az opera amit Rossini művelt, mármint tartalmilag és zeneileg sem. Pedig Rossini nem is olyan távoli idpben. Hát nem tudom. Az opera egy 400 éves műfaj, nem kellene ennyire redukálni. Sőt, szerintem bizonyos tekintetben az operát nevezhetjük egyfajta műnemnek is, hiszen már a XVII. században több formája fejlődött ki. És azért lényeges különbség van a zenei megformáltásg tekintetében az egyes válfajok között. Én akkor döbbentem rá mennyire nem ismerem ezt a műfajt, amikor elkezdtem a régi darabokkal ismerkedni. Az opera műfaja sokkal összetetebb és gazdagabb, mint Verdi és Puccini, vagy Wagner. Nem tudom, de engem mindig a zene érdekel elsődlegesen. A Varázsfuvola sem lenne nagy szám számomra zene nélkül, ahogy a Tannhauser sem. A régi operákat meg jobban szerettem, ha nem a modern kor felől nézve értelmezk, hanem a saját korszakuk felől közelítenek hozzájuk. Ez nincs meg a közönség nagy részébe. Handel vagy Rameau operáitól Verdi és Puccini stílus világát kérik számon, ez a mérce. Legalábbis én ezt tapasztaltam a környezetemben.
Giuseppe Maria Orlandini Ferdinando Paër Giovanni Paisiello Carlo Pallavicino Antonio Gaetano Pampani Bernardo Pasquini David Perez Niccoló Piccinni Carlo Francesco Pollarolo Giovanni Porta Luca Antonio Predieri Francesco Provanzale Gaetano Pugnani Venanzio Rauzzini Johann Friedrich Reichardt Vincenzo Righini Rinaldo di Capua Giovanni Alberto Ristori Bernardo Sabatini Antonio Maria Sacchini Louis Joseph Saint-Amans Domenico Natale Sarri Giuseppe Sarti Alessandro Scarlatti Giuseppe Scarlatti Georg Kaspar Schürmann Joseph Schuster Anton Schweizer Agostino Steffani Gottfried Heinrich Stölzel Alessandro Stradella Franz Xaver Süssmayr Georg Philipp Telemann Domenico Terradellas Pietro Torri Tommaso Traetta Francesco Antonio Baldassare Uttini Leonardo Vinci Marc Antonio Ziani Niccolò Zingarelli
Ezekre rákeresnék Cleo!
Andrea Adolfati Johann Friedrich Agricola
Tomaso Albinoni Giuseppe Aldrovandini
Felice Alessandri Francesco Araia
Attilio Ariosti
Ferdinando Bertoni
Antonio Maria Bononcini -
Antonio Caldara
André Campra
Domenico Cimarosa Nicola Conforto Henri Desmarest André-Cardinal Destouches Antonio Draghi
Egidio Romualdo Duni
John Eccles :
Francesco Feo :
Valentino Fioravanti :
Ignazio Fiorillo
Johann Joseph Fux
Baldassare Galuppi
Francesco Gasparini Florian Leopold Gassmann Giuseppe Gazzaniga Geminiano Giacomelli Giuseppe Giordani Carl Heinrich Graun André-Erneste-Modeste Grétry Alessandro Guglielmi Johann David Heinichen Franz Anton Hoffmeister Ignaz Jakob Holzbauer Nicolò Isouard Niccoló Jommelli Reinhard Keiser Johann Sigismund Kusser John Frederick Lampe Giovanni Battista Lampugnani Gaetano Latilla Leonardo Leo Nicola Bonifacio Logroscino Louis Lully Gian Francesco de Majo Francesco Mancini Francesco Manelli Martín Y Soler Jean-Baptiste Moreau Jean-Joseph Mouret Josef Myslivecek Sebastiano Nasolini [Nazolin] Johann Gottlieb Naumann José de Nebra Giuseppe Niccolini
Azért JOMMELLI : Temistocle és LEO : L'Olimpiade ária szerintem szépen el van énekelve. Őszintén megmondom leginkább ez a kettő érdekelt az egész albumról, ami azért annyira nem rossz!
Valamint ajánlanék egy áriagyűjteményt csak és kizárólag METASTASIO librettoiból.
Re ed Eroi di METASTASIO :
Leonardo VINCI : Catone in Utica - 'Dovea svenarti allora' Leonardo VINCI : Catone in Utica - 'Va, ritorna al tuo tiranno' Leonardo VINCI : Siroe ré di Persia - 'Gelida in ogni vena' Niccoló JOMMELLI : Temistocle - 'Serber fra ceppi ancora' Giovanni Battista PERGOLESI : L'Olimpiade - 'Non so donde Viene' Johann Adolf HASSE : Il Ruggiero - 'Di marziali allori' Johann Adolf HASSE : La clemenza di Tito - 'Se fosse intorno al trono' Leonardo LEO : L'Olimpiade - 'Non so donde Viene' Antonio VIVALDI : Siroe ré di Persia - 'Gelida in ogni vena'
Ezt komolyan nem hiszem el ... ír az ember egy kisebb terjedelmű 'Orlando furioso' méretű írást és ... husss ,,, elszáll...... Grrrrrrrrrrr ....
Rövedebben.
Gluck reformkodásai előtt maga volt a megtestesült ragyogás és bravúr. Később viszont tökéletesre csiszolta zenedrámai tudását. Ha jól tudom Caffarelli, Gizziello volt az akivel a legtöbb nehézsége támadt a mesternek.
Gluck reformjai előtt maga volt a ragyogás és bravúr! Utána elmélyült áhítat és valódi zenedrámává fokozta tudását. A kasztáltakhoz fűződő viszonya pedig soha nem volt felhőtlen. Ha jól emlékszem Caffarellivel, Gizzielloval akadt a legtöbb problémája a mesternek.
A franciák (néhány divathullámnyi pauzától eltekintve) nem szerettek semmit ami olasz (illetve ami nem francia, lehetőleg párizsi), így a kasztráltakat sem.
A kérdés igen fogós. Gluck írásait olvasva úgy tűnik valójában imádta a zenei csillogást, de bölcs németként, idősödve hajlandó volt kiszolgálni Calzabigi reformtörekvéseit, majd egyre nagyobb hévvel azonosult velük. A morál és a kifejezés őszintesége legyőzte benne a hedonisztikus rajongást az öncélúan szép zene iránt.
Viszont Gluck rövid Londoni tartózkodása alatt egyre nagyobb ellenszenvet táplált eme énekesek iránt. Francia nyelvű operájában el is kerüli a castratóknak írt bravúr képleteket.
Köszönöm, de a bonmot-imat is nagyon kedvelem! Szerintem például nagyon jó poén volt az Antonio-poén...
De rúghatunk a másik irányba is egyet: a romantikus operaszüzsék az egyediség mellett valamiféle új, csinált, a népi hiedelmekből meg nemzeti történelemből összefabrikált mitológiát igyekeztek létrehozni. Luna grófok, bűvös vadászok, undinék stb. Nem véletlen, hogy a tématörténeti vonulatok hiányában egészen kidolgozatlanok a szüzsék, arról nem is beszélve, hogy mit művelnek, hogyan bagatellizálnak el a romantika librettistái Faust- és más témákat. A XVIII. században még meglévő operai pátosz a romantikában erősen tragikomédiába fordul. Werther, névadó Fideliónk, Rigoletto? Ugyan kérem! Kicsit rosszindulatúan Muszorgszkijon és Wagneren kívül nem is igen vannak a XVIII. századihoz mérhető megoldások. Csajkovszkij Anyeginjét vagy a Pikk dámát nagyon szeretem - zeneileg. De a Puskin-hősökhöz képest az operai szerepek vattával kitömött babák. Bezzeg a Borisz Godunov, az agyonvágja az embert. Tragikus pátosz, igen. A Muszorgszkij-testvérek úgy tűnik, tudták, hogy kell Puskinhoz nyúlni. Ahogy pl Puccini is tudta időnként, hogy kell jól csinálni a hétköznapi hősökkel azt, amit a XIX. század nem csinált jól.
Teljesen korrekt korrajz. Swift és Voltaire utén épelméjű ember nem képes azonosulni a mitologiai érzelemspektrummal.
Egyértelmű engedmény és nem csak a közönségnek, hanem a Gluck opera esetében a kasztrált sztárnak. Abszurd ugye? A reformopera zászlóshajói (Traetta és Jommelli is jócskán hagyatkozott még rájuk) kasztrált énekesekkel.
Ellenkezőleg! Mindig, még a XVIII. században is jó vígjátékot volt nehéz írni! "Poquelin" úr darabjai nem a hírhedt figurái miatt jók, hanem a humora miatt: amit persze a későbbi fordításokból alig lehet érzékelni. A XVIII. század is elsősorban a tragikus témákat tette népszerűvé, ha belegondolunk nagyon bonyolult történeteket lehet írni a balsorsról, a boldogság meg mindig felettébb unalmas. Mitológia témájú színműveknek és a seriának azonban elsősorban azért áldozott le, mert a közönség ízlése megváltozott, elsősorban XVIII. századi angol és francia regények, majd a század végén a szentimentális olvasmányok hatására olyan hősöket kedvelt meg, akik hétköznapi figurák voltak. A cél többé nem a hősök csodálata volt, hanem az, hogy a néző könnyebben azonosulhasson a szereplőkkel. Voltaképpen a műveltség átalakulásáról van szó: egyre több olyan néző jelent meg a színházakban, aki nem részesült rendszeres oktatásban, nem volt birtokában a görög-latin klasszikus műveltségnek. És amikor már mitológiai szótárakkal kell színházba-operába menni, akkor már régen rossz. Ez nyilván valamiféle szabdságot is jelentett az írónak, nem kellett kötnie magát az adott történetekhez. A közönség számára az újdonság, a meglepetés, az ismeretlen sztori vált esztétikai értékké, kevésbé érdekelte, hogy egy már ismert történetnek mennyire érzelemgazdag, (zeneileg, színpadképileg) pazar színrevitelét látja.
Gondoljatok még egy furcsaságra: az általatok ismert Orfeusz-operákban néha rossz, néha jó (Gluck) a történet vége. Vajon miért? Nem sokkolta-e a nézőt egy a mítoszt durván megsértő befejezés? Esztétikai program van ebben? Vagy engedmény a meglepetésre áhítozó közönségnek?
Az Idomeneo egy párizsi bemutatóra szánt tragedia lyrique (Campra: Idoménée-jének újragondolása), amit a párizsi lehetőség kútba esésével olaszosítottak. Már a definíció a szakértelem teljes hiányát tükröző elképesztő ostobaságot tartalmaz.
A Titust Mozart felesége férje legjobb operájának tartotta. Számomra a sok átvétel és a kissé szentimentális hangvétel miatt kevésbé erőteljes mint a Silla vagy a Mitridate, de sokkal több figyelmet érdemel mint amit manapság kap.
A gond az opera seriával ott van, hogy az operát kedvelő mai közönség többsége még mindig azokból a naív érzelmes lekekből verbuválódik, akik számára Dumas vagy Jókai mondanivalót hordoz. Ők igenis a romantikus cselekmény hevületével együtt tudják a művet élvezni. Tisztán zenecentrikus, elvont eszméket költői képekben magasztaló műveket unalmasnak találnak, ha nem rendelkeznek olyan füllel, hogy a barokk és klasszicizmus sokszor összetett zenei világát elsőre meghallják. Nekik a cselekmény segít a romantikus operáknál is (amiket szintén nem mindig látnak át elsőre zeneileg), de a téma révén eljutnak az első 2-3 meghallgatásig, majd a "slágerszámok" támogatásával féltucat előadás után birtokba veszik a művet. Ehhez a sznob többség szellem támogatása is kell.
A barokk és klasszicista opera seriához és a tragedie lyrique-hez alapvetően jó fül (ami mellesleg a vurstlizenétől már időben megcsömörlött), s a mindig új és váratlan fordulatokra (ellenpontos furmányok, középbarokk és gáláns diszharmóniák) képes zene szeretete kell. Tény persze, hogy Mozart nem a legjobb bevezető az opera seria terén mert pl. az eklatáns példaként (tévesen) felhozott Idomeneot Pergolesi, JC Bach, Handel, Myslivecek, Jommelli és gyakran Vivaldi opera seriai is lekörözik.
A tragedie lyrique-ben szintén óriási a fogyasztható választék. Charpentier, Campra, Marais, Leclair, Rameau, Mondonville, Piccinni és Gluck minden igényt kielégít. Sőt Rousset révén ma már egy dinamikus élvezhető Lully is idetartozik, de ehhez is fül kell.
"Opera seria (olasz): A 18. század komoly operája,témája hősi vagy mitológiai, szövegkönyve olasz. Énekbeszédekkel összekapcsolt áriákból áll, pl. Idomeneo"
Na! pl. ennyi lenne, amit erről a műfajról tudni kéne? ... Hi-hi-hi !!! Ez még egy rövid összegzésnek is kevés!
Miért kell minden időt az operában valami cselekménnyel, abszurd helyzettel tarkítani? SEMMI szükség rá. Ilyen esetekben egy csodálatos díszlet és esetleges megvilágítás többet mond minden mozgásnál. (Csak erre rá kellene érezni, amire a mai eberek képtelenek. Tisztelet a kivételnek.) Elég sok ilyen komoly tárgyú operát megpróbálnak humorosra venni. És ezzel nincs semmi baj. Néhol kifejezetten mókás jelenetekkel lehet színesíteni őket. Azt mondják, hogy ehhez a műfajhoz legközelebb Händel és Mozart állt. (És még sokan mások, akiket a mai közönség még csak névről sem ismer.) Gyengeségét vajon lehet magyarázni magával a librettok gyengeségével? Szerintem nem. Pietro Metastasio librettoira született a legtöbb, legszebb opera. (pl. Demofoonte.) És itt megint ellent kell mondanom, miszerint Metastasio elvishelhetetlen. Ha az volna, akkor mégis mitől volt sikere ennek? Sokan magukat a költőket teszik felelőssé, hogy nem voltak képesek igazi drámát írni. Max. középszerűt. No, de ezt ki dönti el? Kérdem én! Egy mai kutató? ... És most jön a kedvencem! Miszerint a barokk operák unalmasak. A da capo-t teszik felelőssé. No, de könyörgöm. Ha akkor ez volt?! Most innen 2006-ból ezt hagy ne akarjuk már megváltoztatni. Aki szereti és felfogja a barokk zenét csoda világ tárul fel előtte és igenis meg fogja hallani, hogy semmi unalmas nincs benne. Händel és mondjuk Rameau heroikus operáit van, hogy az egekig magasztalják. Nem véletlenül. Ők túl tudtak lépni bizonyos korlátokon és csodákra voltak képesek. (Rameau Zais & Nais nyitánya pl. mindent elsöprő. Tudom Cleo! Szerinted a nyitánnyal nem kell foglalkozni...) Na de már leállítom magam, mert csak idegesek leszek. Jertek és boncolgassuk ki ezt a nagyszerű műfajt, amiről szinte senki nem tud semmit !!!
Azt mondják, hogy a XVIII. században bukott meg eme műfaj. És ide veszik mind az irodalmat, mind pedig a zenét. Elérhetetlennek tűnt a világ drámai ábrázolása. Talán azért, mert a barokkban és a klasszikus műfajban oly színes volt minden? Sajnos a mai ember "opera seriat" nem nagyon lát színpadon. Teljes műre gondolok. Itt-ott néha elhangzik egy-egy ária, de ez vajmi kevés. Általános hiba, hogy az emberek azért nem szeretik az opera seriakat, mert nem ismerik. Olvastam, miszerint eme műfaj nem is élt. (Ezt kétlem.) Sőt a mai napig élhetnének tovább ha hagynák. (Pl. Scarlatti, Händel, Cavalli és Rameau műveiben bőséggel tudnának válogatni. Még sem teszik.) Sőt! Itt van még Mozart. (pl. Idomeneo) Bár az okosok azt mondják, hogy a "csodagyerek is megbukott ezzel a zenei formával. Legközelebb talán Gluck állt hozzá, de ő sem írt mindig reform operát. És ha már Mozartot emlegetem, itt egy alkalmas pillanat, hogy előhozakodjak a La clemenza di Titoval. Az egyik legnemesebb hangvételű Mozart munka, amit valaha is írt. Nem értek egyet Charles Rosennel, aki a Titust "nem élő zenének" titulálja. (Dr. Jakab Erzsébet Sportkórház, orr, fül, gégészet. Nagyszerű orvos.) Miért gonolja továbbá azt, hogy Mozart csak a vígoperák terén ért el óriási sikereket?! Az is lehet, hogy a mai rendezőkkel van a probléma, miszerint mindenáron mozgatni akarják az énekeseket, hogy ne váljék unalmassá az előadás. Cleoval ezt már eccer beszéltük, hogy erre pedig semmi szükség nem volna. Hagyni kell a maga teljében kialakulni és nem kell mindenáron felesleges mozdulatokkal kínozni az énekest. És ha már a rendezőknél tartok. Szerintem a mai rendezők nem tudnak opera seriat színpadra állítani. Teljesen idegen tőlük ez a világ. Mindenáron bele akarnak magyarázni valamit, valami többet akarnak hozzá tenni. (lásd abszurd rendezések : Theodora, Giulio Cesar.) Miért van arra szükség, hogy Cesarból csinálnak egy amerikai elnököt, Cleopatraból pedig egy ringyót? ... folyt.
