Természetesen ez Zsölénnyel egyetértve és kiegészítve.
Fasch és Pisendel valahogy kimaradt...
Egy szervesen élő romantikus zenében Bach újrafelfedezése, kultikus jelentőségű volt, de a gyakorlati mindennapi zenei fogyasztásra szinte semmi hatása nem volt működő kortárs zene mellett.
Felfedezésről, újrafelfedezésről szó sincs Bach esetén.
1. Nem háttérbe szorított porletár géniusz volt, hanem korának igen elismert szerzője, aki főként érdes modora és nonkonformizmusa miatt nem vitte többre.
2. Nem izolálta jelenség volt, hisz saját korában csak német földön olyan figurák születtek, alkottak, mint Telemann, Handel, Zelenka, Sölzel, Mattheson, Heinichen, Graupner.
3. Mendelssohn "Sturm und Drang" "újrafelfedezése" inkább az ossziáni lendületet mutatja.
4. Nem pedig azt a mai, valós "kényszerhelyzetet", hogy Bach ruminációja más táplálék híján történik (NB. Bach a kedvenc zeneszerzőm).
5. Bachon a zene egyszerűen, szervesen, tonálisan túllépet, fejlődése során. Nem zsenialitásban, hanem megközelítésben. Ki vitatná, hogy a Lascaux-i freskók jobbak, mint Andy Warhol egész életműve?
(Véletlenül megnyomtam az "Új téma" billentyűt/gombot - az új téma nyitását be tudták tiltani, de a demokratikus lehetőségét hirdető gomb ott virul a megszokott helyén.)
Az "újak" legósdibb érve az, hogy korrekt értékelésükhöz adassék meg a történelmi távlat. Legyen, adassék. A Máté-passiót Bach éetében utoljára 1742-ben adták elő, a partitúrát Mendelssohn nagynénje 1829-ben fedezte fel újra egy zeneműboltban, Tehát 87 év tipikus történelmi távlat. 2013-87=1926. Akkor alkotta Edgar Varese Amerikák című kompozícióját. Várom történelmi újrafelfedezését.
Szóval, nem hiszek a háború borzalmaira reagáló passzív és szenzitív művész elméletében.
A békeidők és a nagy háború művészei ugyanolyan pusztítási vágytól fűtött forradalmár anarchisták voltak, sőt militáns is akadt köztük. Ezek a főnixleső, tarlóégetők nem véletlen, hogy együtt bukkantak fel a világégés küszöbén és elején: Pierrot Lunaire (1912), Dada (1916). Az újjászületés viszont a mozi (1915) és a jazz (1917) lett.
Az persze, rossz, ha mondjuk a zenerajongó, képzett, de invenció kórószáraz kortárs szerzők olvasnak ilyesmiket.
Kedves Zsölény, Cleofide, érdekes követni, hogy én még arra reflektáltam, hogy egy vérbeli újítót mennyire meggyötör a járatlan úton való haladás, mostanra ott tartunk, hogy elutasítunk mai újításokat. Én sem vagyok kivétel, én sem szeretek egy csomó mai zenei irányzatot, az az érvelés pedig különösen bosszant, hogy lám, Wagnert meg Lisztet (és egy sor más zeneszerzőt) is mennyi kortársa elutasította, pedig látnoki iránymutatói voltak egy sor későbbi fejleménynek. Ez ugyanis egyáltalán nem jelenti azt, hogy amit a kortársak elutasítanak, az bizonyosan értéket jelent, amit majd később felismernek. Azt majd az utódok eldöntik, hogy kell-e nekik a korábbi újítás, vagy sem. Az a gyanúm hogy többnyire nem, és talán idővel egyre kevésbé. Az idén elolvastam a két megjelent Wagner-könyvet (a filozófiait, meg a varázslót) utána pedig a három kötetes Liszt-monográfiát A.Walkertól. Elképesztő élmény szembesülni azzal, hogy a mára megszokott újításaikkal szemben mekkora ellenállás volt még egészen nagy formátumú kortársaik között is. Clara Wieck megvető utálattal beszélt Liszt szonátájáról, ami pedig szerintem a zongorairodalom egyik legmagasabb csúcsa, ma már nemigen fordul elő ellenérzés vele szemben. Ez csak egy jellemző példa. Persze az is érdekes, hogy az újítók hogyan nyilatkoznak a nem-újítókról, hogy pl. Liszt könnyedén "leipzigerisch"-nek minősítette Schumann Esz-dúr zongorakvintettjét, amit szintén nagyon kedvelek, de amivel Schumannékat halálosan megsértette. Mendelssohn-ra visszatérve, fiatal koromban néha volt olyan érzésem, hogy egy-egy darabja mindig is létezett, mint valami tökéletes természeti tünemény, ő csak lekottázta, talán Wagner is hasonlóra gondolt. Igaz viszont, hogy (talán az oktettet kivéve) nem szokott a darabjaitól borsózni a hátam, miközben Wagneréitől rendszeresen. Hát ilyesmik miatt érdemes figyelni az újítókra.
Most vágtam bele az új Beethoven-monográfiába, de máris hatalmába kerített az újítók mentalitása, a folytonos próbálkozás, javítgatás, szinte tudományos igényű kísérletezés, ami a tényleges hajtóerő a zenetörténetben. Ami vacak, úgyis kihullik a rostán.
Kedves Cleo, ismét telitalálat - hol van az a szabadság, az a felemelkedés és extázis az elmúlt 70 év zenéjében, mint a barokk kor utolsó 70 évében?! Hogy szántszándékkal mondjak olyan időtávot, mely többször bizonyította a történelemben, hogy éppen elég hosszú a számkivetettség megszűntéhez...
Mert szabadságon nem Hume elmegyógyintézetét kell érteni, az egyetlen helyet, ahol ő szabadságra bukkant, hanem a lélek emelkedettségét. Nem az ormányával festő elefántot, hanem a reneszánsz perspektívamestereit, nem a süketelő Cage-et, hanem a szigorú, Pantokrátor-arcú Bachot.
Tehetség és invenció nélkül "művészetet", "zenét" kétféleképpen lehet összebarmolni.
1. Bevált klisékből kontárkodva, majmolva. Lelkes rajongók ők, kompilációikkal. Ha még képzettek is, és valódi (a nepotista rendszerből kirekesztett) tehetségek ötleteit módjuk van ellopni, jelentős könnyűzenei karrier áll előttük.
2. Kognitív világmegváltói a kortárs zenének. Vakon-süketen botorkálnak. Maguk képtelenek megítélni a firkálmányaikat, a potens szülő nem parancsolj megálljt, a közönség visszejelzésére pedig duzzogva legyintenek.
És a képmutatásra visszatérve. Én bizony gyerekként úgy mentem, haza a buszon, hogy ha eszembe jutott, hogy házi feladat irás közben felrakok Bach, Handel vagy Vivaldi Hungaroton/Eterna lemezt kisütött a nap, összefolyt a számban a nyál. Tegyük a kezünket a szívünkre. Vennénk-e bérletsorozatot heti rendszerességű kortárs zenei koncertre???????????????????????????????????????????????????????????????????????????
Ne hazudjunk már magunknak! Mindenki ilyen álszent lenne?
(Még akkor is, ha hozzávesszük, hogy a kortársaknak ugyancsak meg kell küzdeniük a teremért, aztán jut nekik egy Óbudai Társaskör, ahol még Bach is rosszul muzsikál, mármint akusztikailag.)
Én úgy gondolom ez a tanárok felelőssége. Nagyon sokan szeretjük/imádjuk a zenét.
De ez nem elég, mégoly sok tanulással is karöltve, hogy kottaírásra vetemedjünk.
Elteszi a befőtt a nagymamát????????????? A közönség a hülye????????????
A francot. Fiam Te vagy tehetségtelen és kész. Miért? Nincs miért. Ez művészet. Azért vagy tehetségtelen, mert többszöri hallgatásra sem tetszik, sőt a közönségnek sem tetszik. Tehát: csak.
Tanulj mást. Szervusz, jöhet a következő. Mondom a következő....!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ez sem tökéletes megoldás, mert divathullámokkal, érési folyamatokkal kell bajlódni, de még mindig jobb, mint hogy a nép a könnyűzenei moslékra, meg a régmúlt előásására fanyalodjék. Én kortárs zenei koncertet nem is tudok röhögés nélkül végigülni. A macskazene és a merevre fagyott arcok egyvelege miatt.
Érdekes és egyben szomorú, hogy a zene nem "zárt" művészet, mint a geometria, hanem természetes, belső folyamatok vezetnek el a megtagadásáig. Analógia: racionális számokkal közelíthetünk irracionálisakat. Itt nyilvánvalóan még rosszabb a helyzet, hiszen a zeneiség "foka" apránként tűnik el, végül előttünk áll Karlheinz Stockhausen vonósnégyese (a négy szólamot a játékosok négy egymástól elszigetelt helikopterben adják elő, hallgatóság nincs). Egy-egy ilyen úton reménytelen a visszafordulással próbálkozni, ezt jól ismerik a szakadékmászók. (Egyébként sziklát valószínűleg könnyebb mászni, mint egy évszázados avarral és ágtörmelékkel borított 85 fokos lejtőt.)
Igenigen, kedves solaris, a Trisztán nagysága abból a felismerésből fakadhat, hogy Wagnert jónak látott egy nagyobb kitérőt a diatonika világából. Amikor Bülow azt nyilatkozta, Wagner ezt a szemléletet Lisztnek köszönheti, Wagner nem tagadta ezt, hanem sértődötten azt mondta, tisztességtelen volt Bülowtól, hogy ezt a tényt kifecsegte. Valójában Liszt tényleg fekete billentyűs volt, míg Wagner alapvetően fehér - leszámítva persze a "fekete" Trisztánt, a Tannhäuser ennél is későbbi átdolgozott részleteit, és az e tekintetben (de nem máshogy!) "szürke" Parsifalt. (Ennek megfelelően kettejük közül Liszt szenvedett egy kis szinesztéziától. Sok komponista volt szinesztéziás, őkérdekes módon mindfehér billentyűsök voltak.)
Egy zeneszerző géniusz autisztikus. Ezért egyértelmű, hogy összeáll a fejében az egész. A vázlat, nem vázlat, korrekció stb. nem a koncepciót, hanem a kidolgozást érintő momentum. Erre a hipomán/mániás izzásra kaszton kívüliek farigcsálása semmilyen rálátást nem biztosít.
A központi vezérlőelv mindenképp a dallam. A szemfényvesztő, kognitív oldalról induló szélhámosok (Schönberg stb.) az udvaronc kollégákat lépre csalták, de a gyermeki közönség azóta is üvölti, hogy "a király meztelen". Ezek a "zenék" csak kognitív élményt adnak, alkalomadtán perverz ,szokatlan fűszerezést, poszt-traumás fellélegzést jelentenek. Bizarr kotta élmény, szauna utáni jeges fürdő hangulat. Egyen a "rosseb" koriandert magába'.
Kedves Zsölény, egy pillanatig nem vonom kétségbe a végeredmény nagyszerűségét, nálam a Trisztán áll az első helyen az operairodalomban, (a másodikon a Walkür). Inkább azzal érdekes szembesülni, hogy egy ilyen látszatra fölényesen magabiztos embernek is mennyire keményen meg kellett küzdenie az anyaggal. Persze minél nagyobb az újdonság, a járatlan terület, annál nehezebb a feladat is, annál inkább meggyötri a művelőjét. Három szerzőről tudom úgy, hogy szinte az egész darab (vagy annak nagy része) megvolt a fejében, mikor elkezdte leírni. Az első Bach, akit sok kortársa nem tartott újítónak, de nálam ő az első. A másik példa Mozart, róla írták, hogy minden hang a helyén volt, mikor kottázni kezdett, de erről mindig az jut eszembe, hogy a Mandarint biztosan nem tudta volna fejben megírni (a tévedés jogát fenntartom). A harmadik R.Strauss, akitől megkérdezték, hogy miért úgy kottázza a partitúrát (vázlatok nélkül, rögtön a kész partitúrát), hogy előbb leírja a fuvolaszólam sorát, aztán az oboáét, stb, mire azt válaszolta, hogy azért, hogy össze ne kenje a kottázást. Na, ez már érdekesebb eset. Lehet több fejben komponáló szerző is, de igazi újító nem sok.
Gimnazista koromban írtam egy zongoradarabot és megmutattam egy ismert zenésznek. Azt mondta, hogy szerinte rendben van, csak egy nem tetszik neki, hogy a kottalap aljára odakottáztam a Schöpfungból azt a dallamot szöveggel, hogy "Vollendet ist das grosse Werk". Kamaszos bolondság volt, örültem hogy a két vonal megvolt a végén. Azt mondta az illető, hogy semmilyen darabot nem szabad véglegesnek tekinteni, ha egy fél év múlva előveszed, azonnal észreveszel rajta valami gyengeséget.
Akármilyen nehéz dolog, mégis érdemes megpróbálkozni a zeneszerzéssel. Az összes lehetséges zenei tevékenység közül ez nyújtja a legkomplexebb élményt, ahogy a művelője maga gyúrja az ötleteket értelmes folyamattá. Wagnert is ez tartotta fogva, szerencsére, minden gyötrő holtpont ellenére is.
Kedves solaris, valójában nagyon sok zeneszerző komponált vérrel és verejtékkel, és aki automatikusan tudott zenét szerezni, ott ez gyakorta meglátszik a minőségen. Beethoven rengeteg vázlattal dolgozott. Abból, hogy túlnyomó részüket sosem használta fel, arra gondolhatunk, hogy ezek az ötletek a szisztematikus komponálás közben juthattak az eszébe, ám nem illettek a szigorúan szerkesztett kompozícióba, és Beethoven nem akarta őket veszni hagyni. Elásta, mint szajkó a makkot, aztán a többségüket ő is a föld alatt hagyta. De Wagnerhez visszakanyarodva: mire az Istenek alkonyáig elért, már sok évtizede egyetlen felesleges hang sincs az operáiban, és azok sem feleslegesek, amelyeket ő annak ítélt (ismert helyeken). Különösen az emlegetett, nehezen komponált Trisztán és maga az Istenek akonya tűnik ki felülmúlhatatlan formavilágával és koncentrációjával. Úgyhogy bármilyen "zavar" is állt be az Erőben, az a bizonyos gyümölcs, melyről a fa megismerszik, viruló, érett, kicsattanó.
Az a benyomásom, hogy a pökhendi fennhéjázás mögött többnyire (vagy mindig) bizonytalan önértékelés rejlik.
A zenei alkotókészség olyasmi, mint a nyelvtudás. Átlagos nyelvérzékű emberek az anyanyelvüket mindig más színvonalon beszélik, mint egy később tanult nyelvet. Mendelssohn-nak anyanyelve volt a zene, Wagner kamaszkorában kezdte tanulni. Ez persze végül előnyére vált, mint Berlioznak is, aki direkt örült neki, hogy nem tud zongorázni, mert így nem ösztönös motorikus cselekvések vezették. Rimszkij is későn kezdte a zenetanulást, nem tanult meg rendesen zongorázni, ugyanakkor ez a három ember művelte legmagasabb szinten a romantikus hangszerelést. A későn érők másban jók.
Egy kívülálló csodálkozhat, hogy ha valami ennyire nezehére esik valakinek, akkor miért csinálja. Igyon inkább még egy felest. A zeneszerzés azonban addiktív szenvedély bír lenni. Megy a fejedben valami zene, gyúrod, gyömöszölöd, pompás fokozások, gyönyörű faktúrák, hú ezt le kell írni! Aztán előtted az üres kottalap, hogy is kéne kezdeni, a folytatás már biztosan megy, itt van a fejemben (ezt Honegger pompásan leírta). Aztán összejön valami elképzelthez hasonló, de mégsem az, folyton visszatérsz rá, kihúzol, betoldasz, egy darabig elvagy vele, aztán lehet úgy tenni, hogy pont ezt akartad.
Az összes alkotó tevékenység közül a zeneszerzés veszi leginkább igénybe a művelőjét. Egy grafikus vagy író sokkal konkrétabb struktúrákat, elemeket képzel maga elé, de a zenei elemek, gesztusok formák mindennél elvontabbak. Hosszabb zenei struktúrákat folyton észben kell tudni tartani, hogy az eredmény természetes folyamat legyen.
Ha aztán a dolog működik, akkor az erre hajlamosak kezdhetik az öntömjénezést, hitelezők átverését, jótevők feleségének elcsábítását, szélhámoskodást, de ez már inkább a kriminálpszichológia területe.
