Én is úgy vélem, hogy a germán - római - romano-kelta együttélés Noricum és Raetia provinciákban már igen régre mehet vissza, akár a 3. századig is.
Valószínű, hogy az északról beköltözött/befogadott germán népelemek keveredtek is a romanizált provinciális népességgel.
Innen kezdve pedig az antropológiai és archeogenetikai vizsgálatok is egy vegyes népességről fognak tanúskodni, a bizonyító erejük tehát korlátozott lesz.
Egyébként még az jutott eszembe a téma kapcsán, hogy a sírmellékletek nélküli temetkezés főként a kereszténységre jellemző, tehát azt, hogy az 5. században döntően sírmellékletek nélkül temetkeztek, én annak tulajdonítanám, hogy általánossá vált a térségben a kereszténység.
(Theodosius császár 391. évi ediktuma elméletileg kötelező államvallássá emelte, ha jól emlékszem).
Elképzelhető, hogy a 6. század elején egy újabb pogány germán népcsoport érkezett a térségbe (talán pont a bajuwarioz, azaz a Bójföldi férfiak), akik visszahozták a sírmellékletekkel való temetkezés pogány szokását is.
Mindez persze így csak egy hipotézis, majd a szorgalmas bajor és osztrák régészek és őstörténészek kiderítik a frankót. :-)
A birodalmi határ hadinépességének sokszínűsége viszonylag jól ismert. A rajna-dunai határnál kelto-római, betelepített laetus (jellemzően germán) népesség mellett speciális egységek a birodalom távoli vidékeiről és később különféle "szövetséges" katonaság is együtt éldegélt. A germán elem ezeken a területeken részben egyfajta "őshonos" jelleggel is bírt. De már a kelták és a germánok közti kapcsolat is igen régi keletű volt a népvándorlás idejére. Nem elfelejtendő, hogy a legkorábbi germán vezérek nevei közt elég sok a kelta.
Ez a sokszínű népesség, amely folyamatosan férfiakat adott a római seregnek, természetesen használta második (többedik) nyelvként a latint. Legalábbis, amíg az intézmények működtek és a kultúra átörökítődhetett.
Egyszóval a germánok nem feltétlenül idegen testként ékelődtek a rómaiak világába.
Nyilván itt is van mit kutatni, teszik is lassacskán, bár az osztrákok helyzete szerencsésebb.
A régészek hajlamosnak tűnnek az adathiányt népességhiányként értelmezi. Ami nem biztos, hogy helyes. A kazanyi régész Jevgenyij Kazakov is elnéptelenítette egy-két évszázadra a volgai bolgárok elfoglalandó honát.
Egy fiatal osztrák régésznő kutakodásának homlokterében a későantikvitás noricumi viszonyainak régészeti viszonyai állanak. Igyekszik a régi jó folytonosság-diszkontinuitás mezőben is újat mondani, de egyelőre még csak leginkább föltevésekig lehet eljutni. A feladatot viszont úgy tűnik már "operacionalizálta" magának. :)
Szóval 5-6. század vonatkozásában elnéptelenedés vs. (régészetileg) láthatatlan populáció?
Egy írásának végkövetkeztetése álljon itt ízelítőül:
Konklúzió
* * *
A jelenleg rendelkezésre álló adatokat tekintve Róma leépülése a Kr. u. 5. században világos a régészeti anyagban. Az 5. századi jelentős népességszám-csökkenés nem tagadható, sem a közösségi infrastruktúra leromlása. A teljes elnéptelenedés azonban – miként azt a Szent Severinus élete állítja – valószerűtlennek tűnik. Nem valószínű, hogy a leépülő adminisztráció még képes lett volna megszervezni egy effajta exodust. Továbbá az sem világos, hogy Eugippius kikre utalt, amikor azt állította, hogy a teljes római népesség visszahúzódott Noricum Ripensisből. A térségbe irányuló germán migráció, ami azok federati-ként a limes római népességébe való integrációját eredményezte, jóval a Birodalom végső bukása előtt történt (Hardt 2003, 433). Így tehát már eleve erősen kevert népesség élt a limes menti tartományokban, igen sokszínű társadalmat alkotva az 5. századra (Fehr 2008, 98-9). Talán Eugippius nem a népesség egészére utalt, hanem csak a római elitre, akik elhagyták a tartományt.
A térség toponímiái miként a kora középkori kerámia díszítő stílusa a rómaiak nyelvéből és hagyományából erednek s ezek egy helyben maradó kisebbség irányába mutatnak (Wiesinger 1990, Eichert 2011). Az olyan városok mint Ovilava és Lauriacum késő antik anyagának újravizsgálata diszkrepanciát mutat a települések és a hozzájuk társuló temetők kronológiája között (Hausmair 2012). A mellékletek nélküli sírok nagy száma az 5. századi temetőkben arra utal, hogy Noricum Ripensis késő antik népessége teljesen sírmelléklet nélkül kezdte temetni halottait, ezzel „láthatatlanná” téve őket a hagyományos régészeti vizsgálatok számára. Azt állítom itt, hogy ez a „láthatatlanság” egészen a sírmellékleteknek a 6. század második felében való újramegjelenéséig tarthatott. A köztes időszakra Antieshofenben talált régészeti bizonyíték (Pollak és Rager 2001) támogat egy ilyen hipotézist. Az ovilavai és zizlaui késő antik temetőkben talált kora középkori sírok ugyancsak a késő antik és kora középkori népesség közti történeti kapcsolatra mutatnak. Ennek a hipotézisnek az igazolására azonban még alaposabb bizonyíték szükséges. A tárgyalt temetőkből való emberi maradványok radiokarbonos elemzése abszolút dátumokat szolgáltathat ezekhez a korhasztásos temetésekhez. A válogatott temetők mintáinak stabil izotópos elemzése ugyancsak segíthet megmutatni azt, hogy vajon van-e őshonos népesség végig az időszak folyamán, s hogy vajon a tárgyalt kora középkori temetések valójában nem ezt a „láthatatlan” népességet képviselik-e.
A válságra adandó adaptív stratégiák kérdésére visszatérve, arra kell jussunk, hogy a késő antik válság tagadhatatlanul nagy hatással volt a Noricum Ripensisben élő emberekre, és minimum masszív népességszám csökkenést eredményezett. Ha a „láthatatlan” népesség fekszik a késő antik temetők melléklet nélküli sírjaiban föltevés mentén haladunk, akkor az a legvalószínűbb, hogy a helyben maradó kisebbség gazdasági instabilitással szembesült, s hogy valószínűleg elszakadtak a régióközi kereskedelmi rendszerektől, valamint politikai szervezettség hiányával néztek szembe. Ez az árucikkek és nyersanyagellátás csökkenéséhez vezethetett, ami a korábbi időszakhoz képest egyszerűsödő életmódot eredményezhetett, ugyancsak a kevés meglehetősen elszigetelt közösség politikai önigazgatását. Az effajta forgatókönyv megmagyarázná az esetleges népesség láthatatlanságát a köztes időszakban. Azonban a jelen kutatási állapot nem tesz lehetővé egyelőre lényegi konklúziót. További bizonyítékokra van szükség a jelen dolgozat fölvetésének igazolásához, addig hipotézis kell maradjon.
Barbara Hausmair: The Impact of Late Antique Crises in Noricum Ripense: Depopulation vs. Invisible People, 156-157. o. In: Tough Times: The Archaeology of Crisis and Recovery, Elsbeth M. van der Wilt és Javier Martínez Jiménez (szerk.)
A Tisza partján nyomorúságos avar szállások voltak, akiket a bolgárok irgalmatlanul adóztattak, ugyanakkor az északról érkező morva portyákkal és rablóhadjáratokkal szemben semmi védelmet nem nyújtottak nekik.
......
Ez akár lehetett így is, azzal a különbséggel, hogy a morvák nem északról, hanem délnyugatról nyomorgatták őket, akik maguk is a bolgárok szomszédai voltak, és helyenként egymással is összeakasztották a bajszukat.
A regény szerint a Duna-Tisza köze majdnem lakatlan volt, irdatlan kiterjedésű mocsarakkal, nádasokkal és erdőségekkel.
A Tisza partján nyomorúságos avar szállások voltak, akiket a bolgárok irgalmatlanul adóztattak, ugyanakkor az északról érkező morva portyákkal és rablóhadjáratokkal szemben semmi védelmet nem nyújtottak nekik.
Sőt a bolgárok sokakat rabszolgának hurcoltak el az erdélyi sóbányákba.
Mindenféle népségből, de főleg szlávokból összeverődött martalócnépség is élt ezen az elvadult vidéken, akik a békés lakosság és az utazók, kereskedők fosztogatásából éltek.
Ezekben a Tisza-menti kései avar szállásokban teljes volt a létbizonytalanság, a fosztogatások miatt lényegében semmijük nem maradt, állandó félelemben éltek, hogy legközelebb vajon a morvák vagy a martalócok gyújtják föl nyomorúságos viskóikat.
Ezeknek az embereknek a magyar honfoglalás tényleg egyfajta megváltás lehetett.
Benkő László Honfoglalás triológiájának második kötetéről (Idegen tüzek). :-)
Egyébként nem rossz, a 870-es években játszódik a Dunántúlon, még jóval a honfoglalás előtt, de a magyarok már megjelennek az itt élő szláv, avar és bajor emberek látókörében.
Szerintem egy katonai szervezést, stratégiai fontosságú közlekedési csomópontot megszálló "helyőrségnek, katonai alakulatnak" lehet "számnévi" eredetű megnevezése ... A bajor név eszerint visszamehetne egy iráni 'tízezer' jelentésű szóra. Pl. óperzsa *baiwar-, avesztai baēuuar, újperzsa bēwar, alán baior- nevekben mint pl. Baioraspos. (Jadranka Gvozdanović: Indo-European Numerals, 315. o.) A Bévaraszp 'tízezer ló' a zsarnoki Dahák mellékneveként is szerepel Fírdauszi művében.
Mindenesetre az obor a szlávos neve az avaroknak, és azt jelezheti, hogy szláv környezetben éltek, feltehetően vezetőrétegként. Lehetséges, hogy az 'óriás' elnevezéssel volt egy kis áthallás, a PVL-t is ez vezethette a bibliai toposzhoz: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=117381656&t=9139311. Ez pedig igenis bajor területen vagy bajor érdekterületen játszódhatott le, mint Szőke Béla Miklós azt duleb-ügyben kimutatta.
Korábban már szóba került a Kosezi (németül Edlinger) megnevezésű, alpesi szlávokkal kapcsolatos népesség. [Horvát történelem 323] Stefan Eichert egy újabb tanulmánya érdekes adatokkal gazdagíthatja a róluk való gondolkodást.
Tanulmányában szerepel egy térkép is az edlingekkel kapcsolatos ismert helyekről.
A piros pöttyök jelzik az edling településeket. Itt is jól szemlélhető, de a tanulmányban további grafikon és térképek vannak, hogy a Klagenfurti-medencében összpontosulnak ezek. (Összesen 176 helységről van szó a mai Karintia határain belül.)
Van egy Eichert által nem tárgyalt másik érdekesség is ezen a vidéken amúgy, és ez nem más mint Haimburg/Heunburg várának és annak grófjainak ügye. Heunburg ('Hunvár'; első okleveles említés 1103 Huneburch) ennek a területnek a sűrűjében található Völkermarktól pár kilométernyire. A Heunburg grófok jelentős szerepet játszottak a 11-14. század között a térségben, rangban közvetlenül a herceg után következtek, és címerükből származik a mai Szlovénia állami címerében szereplő három csillag.
A bajor név legrégebbi tanújául Jordanes 551-ben megjelentetett „Getica” (De origine actibusque Getarum) című gót történetének egy szöveghelye szolgál. Ez baioras vagy baibaros néven nevezi a „sváb terület” (regio Svavorum) keleti szomszédait. Ez a forrás azonban bizonytalan. Csak nagyon kései másolatban maradt fönn ez a mű. Gyanítható ugyan, hogy Jordanes Cassiodorus sokkötetes gót történetét használta, de az nem maradt fönt. A nagyjából egy időben alkotó más szerzők (Prokopios, Agathias, Paviai Ennodius) semmit sem közölnek a bajorokról. Tours-i Gergely 595 körül szintúgy nem ismeri a bajorokat. Ugyancsak nem Eugippius, aki négy évtizeddel Jordanes előtt készítette Vita Sancti Severini című művét, s a szent segítőjeként ugyancsak a „nóri Dunánál” élt. Ugyanakkor megnevez egy Passau városának kapuja előtti düledező Poytro vagy Boiotro nevet viselő helyet. (in loco nomine Poytro, az Osztrák Állami Könyvtár 1064 jelű kódexe)
Az első biztos adat Venantius Fortunatustól származik, egy Itáliából való Poeta doctus-tól. 576-ban beszámol egy 565-ös Alpokon túli utazásáról, és leírja, hogy miként kelt át a breonok földjén lévő Inntől följőve a Lechnél lévő Baivarián (Liccam Baivaria/Liccam Bojoaria). Egy másik helyen megnevez egy bajoariust vagy baiovariust, mely az Augsburg közelében lévő Szt. Afra kolostornál a délre és az Alpokon keresztül vezető utakat ellenőrizte, s ezzel az utazókat útjukon „hátráltatni” volt képes. Venantius Fortunatus szolgáltatja leírásával a bajorok első konkrét elhelyezkedését.
A bajoroknak baioarii formában való további írásos említése található Fredegarnál, egy frank krónikásnál, aki a 631/35-ös évekre a baioarer-t I. Dagobert által elrendelt tömeggyilkosság állítólagos végrehajtóiként nevezi meg, amiben 9000 bolgár „asszonyostul és gyermekestül” vált áldozattá.
A bajorok negyedik név szerinti említése 640-ből Bobbiói Jónas apát révén létezik, aki Luxeuil-i Szent Kolumbán életrajzában megjegyezte, hogy a boiae most baioarii nevet viseli. A kelta boioknak a bajuvárokkal való ezen nyelvi megfeleltetése képezi az irodalmi alapját a régóta érvényes föltevésnek, hogy a boiok = bajorok.
A nemesség mindenképpen a liberi nagy csoportjához tartozott, egy nagy és önmagában is sokrétűen differenciált réteghez(*64), mely önmagát illetően világosan elhatárolódott a servus-tól. Azt is meg kell fontolni, ha az ember a Lex Baiuvariorumot ehhez a kérdéshez felhasználja, hogy a népjogok általános, tisztán jogi lehatárolásokkal foglalkoznak, amiknek nem kell feltétlenül megegyezniük a társadalmi vagy rendi megoszlással. A bajor területeket illetően is lényegében eltávolodott(*65) a kutatás attól, hogy a szabadokat kizárólagosan a «király-» ill. a «herceg szabadjaival» azonosítsa, hisz ezek csak egy «nemszabad szabadságban» részesültek(*66), s akiknek a szabadsága Dannenbauer, Mayer és Bosl szerint a királyi hatalomtól függött és általa garantáltatott. Ezt újabban kétségbe vonták, csak az igazolható, hogy a szabadok egy rétegét királyi- ill. hercegi földekre telepítették, s ezek a királytól ill. a hercegtől függő helyzetbe kerülve szolgálatokra és adófizetésre lettek kötelezve, mindenekelőtt katonai- és futárszolgálatra; ugyanakkor csak egy csoportot alkottak a szabadok között.(*67) Hozzájuk közel álltak a barschalkok (föntebb a 127. o.-on), akik a hercegtől valamilyen módon függtek, és akiket «állami telepeseknek, fiskálisoknak …, adófizetésre kötelezett és talán hadi szolgálatot is teljesíteni köteles» csoportként jelölhetünk.(*68) A liberi alatt állt a frilaz és a servi ugyancsak sokrétűen tagolt rétege, akik esetében a jogi helyzet még nem minden tekintetben világos és manapság megfeszített kutatás tárgya.(*69)
A korai bajor történelem megismeréséhez különleges jelentőségű a Lex Baiuvariorum(*70), a bajor törvénykönyv. A 23 szakasza közül az első hat az egyes rendek jogával foglalkozik, az első szakasz a klérussal és az egyházzal(*71), a második a herceggel, a harmadik a már említett öt nagy nemzetséggel, a negyedik a szabadokkal, az ötödik a fölszabadítottakkal, a hatodik a szolgákkal;(*72) a 7-23 szakaszok az egyes büntető-, eljárás- és magánjogi tételeket határozzák meg. A törvénykönyv létrejöttének időpontjáról és módjáról a kutatásnak mindmáig nem sikerült egyértelmű véleményt alkotnia.(*73) Ugyanakkor mégis túlnyomóan azon a nézeten vannak, hogy a Lex fokozatonként jött létre, s hogy több réteg található benne. (*74) A törvénykönyv bevezetője, aminek napjainkban ismét nagyobb hihetőséget szokás tulajdonítani, Bruno Krausch (*75) heves támadásai ellenére, utal arra, hogy a törvénykönyv szerkesztése a frankokkal együttműködésben zajlott. Magja még Theudebert (534-548) korára eshetett, egyházi kiegészítésekkel II. Childebert (575-595) és II. Chlothar (584-629-ig) alatt és újraszerkesztve I. Dagobert (623-639) idején. A Lexben egy «védtörvény» jellegzetességét kívánták fölfedezni, ami az országban a frankok által vitt keresztény missziók tekintetében egy bizonyos támaszt biztosított volna.(*76) Amennyiben a bajor törvénykönyvet az Edictum Rothari(*77), a Lex Burgundionum(*78) és mindenekelőtt a nyugati gót törvénykönyv, a Codex Euricinus(*79) befolyásolta, akkor már a szerkesztésnél messzemenően bajuvár jogszokásokat kell tekintetbe vennünk. A fülletépést bajor jogszokásként kifejezetten említik(*80), de ez már az antikvitásban ismert volt(*81) és a bajor jogi térségen túl is elterjedve megtalálható.(*82) Mindenesetre a Lex nem csak ebben a vonatkozásban nyújt gazdag ismeretanyagot(*83), hanem a bajor törzs nyelvéről(*84), kulturális(*85) és gazdaságtörténetéről (*86) is értékes adatokat tartalmaz szintúgy a társadalmi rétegződésről (lásd föntebb 240. o. 50. j. és 243. o. 72 j.). Mindazonáltal azonban a Lex a teljes bajor függetlenség időszakaiban ennek megfelelően át lett dolgozva, talán Hucbert(*87) herceg, esetleg Odilo alatt.(*88) Ezek a nyolcadik századra utaló lépések ürügyet adtak arra, hogy a törvénykönyv létrejöttét ebbe az időbe helyezzék át(*89), ami nem helyes. Hasonlóan egy bajor kolostorbeli keletkezésére vonatkozó érvek(*90) nem bizonyító erejűek, a kolostori környezetben való szerkesztése tárgyi okokból is elég valószínűtlen.(*91)
Handbuch der bayerischen Geschichte, 1. kötet, Hrsg. von Max Spindler. 240-245. o. (Kurt Reindel)
Az ember abból indul ki, hogy a bajor törzs csak azután kezdett kialakulni, hogy a «Baiából való férfiak» az országot megszállták, így az ősidőktől fogva létező bajor törzsek kérdése teljességgel kizárható.(*49) Az egyes etnikai alkotórészek már koruk fejlettebb állami társadalmi keretei közt éltek. Az Agilolfingek vezetése alatt ezek aztán a lakóhely, a nyelv, a jog és a közös történeti élményekkel összekötve, jog- és uralomrendileg tagolt, társadalmilag sokrétegű népegységgé nőttek össze a nyugatgermán világon belül. Belső harcokról vagy külső kényszerről semmi nem árulkodik, bár föltehető, hogy a határhelyzetből adódó nagy feladatok és a kezdeti szláv és avar fenyegetés egyesítő és összekötő hatást gyakorolt.
A bajor törzsek Agilolfingek korabeli társadalmi rétegződéséről még nem mondható végleges ítélet.(*50) Hogy a herceg mellett nemesség létezett volna, azt a hatodik-hetedik századi igen szegényes forrásokból egyáltalán nem tudjuk meg. Ebben az összefüggésben meg kell fontolnunk, hogy a szabadokból álló, nem csak társadalmilag, hanem jogi értelemben is lehatárolt nemesi réteg kiemelkedő csoportjának problémáját újabban ismételten élénken tárgyalják. A régészet oldaláról óvtak a gazdag mellékletű síroknak «nemesi sírokként» (*51) való túlságosan is meggondolatlan besorolásától, de az írott forrásokkal is dolgozó vizsgálódásokkal egzakt igazolást adni a nemesi réteg jogállási minőségéről nehezen megy ebben a korai időszakban.(*52) Első alkalommal Bajorországban csak 715/16-ban esik szó nemesekről, mikor egy zsinat tartatik papok, bírák és a primarii gentis (*53) részvételével. Maga ez a följegyzés is egészen elszigetelt marad és csak a század közepe táján szaporodik meg a megnevezésük, életrajzokban, hagyományokban és gyűléseken. A nyolcadik század dereka környékéig a nemesek állásáról és funkciójáról a forrásokból, az egyetlen 715/16-os említéstől eltekintve, egyáltalán semmit nem tudunk meg. Ezen látlelet alapján a végkövetkeztetésnek annak kell lennie, hogy a hercegeknek fényesen sikerült a nemeseket besorolni és ezzel a részükről megjelenő legfontosabb kihívást megoldani. Továbbá föltételezhetjük, hogy eleddig a nemesek nem a herceg ellenében munkálkodtak; ezen időpontig nincs nyoma nemesi ellenzéknek, nincs kapcsolata ilyesminek a langobardokkal vagy a frankokkal. A hercegek dominálnak, s csak Odiloval harapózott el a frank bomlasztás. Másik oldalról viszont ugyanakkor az Agilolfingek államának belső fölépítménye, szintúgy külpolitikai hatékonysága a hatodik és a nyolcadik század között nem képzelhető el egy erős és nagyszámú felső réteg nélkül.
Amikor mégis nemesekről esik szó a forrásokban, a változatos megnevezések, úgymint optimates, potentes, nobiles vagy satrapae(*54), már egy erősen differenciálódott rétegre engednek következtetni. Fontos adatokat tartalmaz a Lex Baiuvariorum, még ha szakaszos létrejötte miatt kronológiai meghatározás nem is vonható le belőle. Egyáltalán nem említi a nemeseket jogi értelemben kiemelkedő csoportként(*55), így az itt megnevezett homines potentes-szel való azonosításuk elvetendő.(*56) Alapvetően csak a liber és servus közti megkülönböztetést ismeri, bár megnevezi a Huosi, Fagana, Hahhilinga, Draozza és Anniona öt nemzetséget, akiket a szabadokhoz képest kétszeres vérdíj illet.(*57) Gyanítható (*58), hogy «kisebb néptöredékek fejedelmi nemzetségei lehettek, akik csak utólag csatlakoztak a bajor népfejlődésbe». Úgy látszik, hogy közülük a Huosik voltak a leghatalmasabb nemzetség az Agilolfingeket követően.(*59) A Fagana is (*60), mely vélhetően az Aribokban élt tovább(*61), a személyi összetétel és a lakóhely kiterjedése okán még viszonylag jól megragadható, azonban a három másik nemzetség nem igazán tűnik ki. A Hahhilingákat Regensburg környékén igyekeznek kimutatni, sőt az Agilolfingek elődeiként a város tulajdonosai közt(*62), a Draozzákat és Annionákat Felső-Ausztriában gyanítják.(*63) Ha valóban a hercegségnek ezekben a keleti részeiben voltak a székhelyeik, úgy az Agilolfingek mögött egészen háttérbe szorultak jelentőségben. A herceg tisztázta az ország nemeseihez fűződő viszonyát, s bár ezek, legalábbis időlegesen a nyolcadik században, támaszra leltek a frank hatalomnál, a saját akarata szerint rendezkedett mindvégig. Először a Tassilo időszakban tanúsítható, hogy egy nemesi ellenzék jelentősen hozzájárult a herceg gyors bukásához. (174. o. föntebb)
