"Mert Schopenhauer is felveti "a filozófia alapkérdését", másokhoz (Leibnizhez, Spinozához) hasonlóan, hogy tudniillik miért van bármi is, miközben lehetne semmi. Ő ezt az akarat működésével magyarázza, nem megnyugtatóan, hiszen magának az akaratnak is nyugisabb lenne maga a nagy semmi, ami körülvenné őt."
Súlyos félreértés. Schopenhauernél fel sem merül ilyen bornírt, tipikusan nyárspolgári, emberi gondolat vagy kétely. Az Akarat épp azért Akarat, mert ez a Totális Létezés őselve, olyan a priori princípium és szubsztancia, amely eredendően kívül áll a kauzalitáson, logikán, mindenféle empírián, téren és időn, s mégis, a tapasztalható világ "benső váza"; immanens (és NEM transzcendens, a világon kívül lévő, horribile dictu: isteni) módon konstituálva és fenntartva a képzetek kimeríthetetlen és szenvedéssel teli világát. Az (élethez való) Akarat egyedül szabad, de létesülésében, megnyilvánulási formáiban, nem pedig önnön létében. Szemben minden más jelenséggel képzettel, amelyek kivétel nélkül tér, idő és kauzalitás törvényszerűségeinek alávetettek. Az Akarat - a hindu Brahman fogalmához hasonlóan - mindig is volt, van és lesz.
Kicsit kevesebb modorosság és mellény, több alázat és tudás jobbat tett volna tenne a topicnak.
Elképesztő sok zagyvaságot hordasz össze. Már csak azért is, mert Nietzschét említed, azt viszont már nem, hogy a fialal szerzőre gondolsz-e, aki teljesen a schopenhaueri hatás állt (nagyon helyesen) a Tragédia születése idején, vagy a kései Nietzschét, akin nemcsak az őrület uralkodott el, de a tarthatatlan gondolatok burjánzó tömege is...
"És így... bensőséges komolysággal fordulok, íme, a könyvhöz... teljes nyugalommal tudva, hogy rá is mindenképp ugyanaz a sors vár, amely... minden időkben az igazság osztályrésze, amelynek csak kurta győzelem adatik, ama két hosszú időszak közt, mikor paradoxként kiátkozzák és triviálisként lebecsülik." - írja Schopenhauer a Világ mint akarat és képzet első kiadásának előszavában.
Te is ilyen figura vagy, akire Schopenhauer célzott. Triviálisként lebecsülöd őt és gondolataid. Szekunder szégyent érzek.
" Érdekes, olykor értékes részletekkel. Csak az egész…"
Érthetetlen ez a fanyalgás. Mintha regényről lenne szó! Hát nem: magáról a par excellence valóságról ír Schopenhauer, a legnemesebb, legbecsületesebb filozófiát művelve, az igazságot kérlelhetetlen állhatatossággal üldözve. Nem az a fokmérője egy filozófiának (ahogyan egyetlen őszinte, említésre méltó filozófiának sem), hogy mennyire érdekes, hanem hogy mennyire kikezdhetetlen az igazsága. Más szóval: mennyire értékes. És ha már topicot nyitottál Arthur Schopenhauer emlékének, akkor talán egyet tudunk érteni abban, hogy a nyugati filozófiatörténetben a legmesszebbre, legmélyebbre ő jutott.
"Legértékesebb oldala, a részvét filozófiája sokak számára nyújtott (és kevesek számára nyújt ma) vigaszt."
Korántsem. Ez a schopenhaueri filozoféma meghatározó jelentőségű következménye, de ez az etikai oldal. Ismeretelméleti megállapításai legalább ugyanennyire értékesek.
"házvezetőnője, amint behozta a második fogást, Schopenhauer busa fejét a húslevesbe bukva találta."
Fogalmam sincs, honnan ez az információ, de ténybelileg hamis. Rüdiger Safranski, aki monográfiát írt Schopenhauer életéből (https://moly.hu/konyvek/rudiger-safranski-schopenhauer-es-a-filozofia-tombolo-evei), másképp írt erről. A házvezetőnő Schopenhauer szobájába benyitva a pamlagon heverve találta őt holtan, a reggeli órákban.
Csak most találtam ide. Nekem Ő marad mindig "A" Filozófus, az általam nyitott topic itt az Indexen is Őróla szól. Legyen emléke és tanítása ÖRÖK, ahogyan az Igazság is az!
Nietzsche a Schpoenhauer mint nevelő című Korszerűtlen elmélkedését gyakorlatilag Wagner "tollbamondására" írta, csakúgy, mint a másik háromból még kettőt (a David Strausst pocskondiázót és a Richard Wagner Bayreuthbant). Annál érdekesebb az a kiszögellés, hogy dicsérőleg emlékezik meg benne Schopenhauer végakaratáról, melyet Nietzsche szerint "a liberálisok bosszantásául" tett: vagyonát az 1848-as ún. "rendteremtés" során elhunyt katonák özvegyei és árvái javára. Miközben, emlékeztet rá "a szerk.", maga Wagner azokban az időkben a túloldalon gyújtogatta a Drezdai Operát. Igaz, az idős forradalmár akkor már felháborodottan ecsetelte mecénásána, II. Lajosnak, egyesek milyen otrombán próbálják őt egykori forradalmárnak feltüntetni.
Nietzsche életművének príma kulcsjelenetei a művei újabb kiadásaihoz 1886-ban (Nizzában és Maria Silsben) írott új előszók, amelyek a Wagner-szakítás után megpróbálják rendbetenni a Wagner kifejezett nyomására írt korai műveket (nem azokat, amelyekhez éppen az új előszót írja - árulkodó gesztus). Néha hallatlan bravúrral. Például a Richard Wagner Bayreuthban című zsolozsmájáról azt írja 1886-ban, hogy a barátságosság álarca mögött valójában hideg elhatárolódásról van szó, hiszen egy szemlélődő vizsgálódás, egy elmélkedés eleve távolságot feltételez. Hogy maga Wagner bedőlt-e ennek a látszólagos barátságosságnak? - teszi fel Nietzsche az álságos kérdést (Wagner "diktálta" az esszét, ne felejtsük), majd megválaszolja (zuhanna rá a plafon): "nem hiszem".
Ha belekotyoghatok: az akarat általában valami külső célra irányul, egy célra, eredményre, mi felnőttek a legritkább esetben tudjuk az akaratunkat önmagában, önmagáért felkelteni, anélkül, hogy valamire irányulna (a gyerekeknél még ez a helyzet). Ez a "másik" akarat nem "kész", hanem készség, akár észreveheti a világban élő egyéb akaratot is - számára minden akarat. Nem eredményt akar, hanem a cselekvés folyamatában élni.
A már többször emlegetett műben (Az akarat szabadsága) Schopenhauer szélsőséges predesztinációelméletet fejt ki, mondván: ha egy embert ugyanazok közé a körülmények közé helyezünk, ugyanúgy fog cselekedni. Itt azonban megenged egy zárójeles megjegyzést: feltéve, hogy birtokában volt a körülmények ismeretének. Ezzel az apró észrevétellel azonban azonnal semmitmondóvá teszi tanításának ezt a fontos fejezetét: ha egy ember azt tapasztalná, hogy viselkedése káros következménnyel jár magára nézve, az így azt jelentené, hogy "nem ismert" minden körülményt, így kivonható a tétel zord követkeménye alól, mármint hogy legközelebb ugyanazt az önpusztító badarságot fogja elkövetni (ami persze gyakran meg is esik).
Schopenhauer sokkal élvezetesebb a példáiban, mint a tételeiben, mint azt A világ mint akarat és képzet két kötetének összevetésében is látjuk. Az akarat szabadsága című pályaművében ezt hasonlatot hozza fel:
Képzeljünk magunk elé egy embert, aki, teszem azt, az utcán áll és így szól magához:
"Hat óra, a munkanapnak vége. Sétálhatok egyet vagy elmehetek a klubba; vagy felkapaszkodhatok a toronyba megnézni a naplementét; mehetnék színházba; vagy tehetnék egy látogatásgt egyik-másik barátomnál; vagy foghatnám magam és kimehetnék a városkapun, bevándorolhatnám a kerek világot úgy, hogy sosem térek vissza. Tökéletesen szabad vagyok, ezek bármelyikét megtehetném; ám egyiket sem fogom, hanem ehelyett szépen hazamegyek, ugyanilyen szabad akaratból, a feleségemhez."
Mintha a víz ezt mondaná:
"Hatalmas hullámot vethetek (hogyne, egy tengeri viharban); alázúdulhatnék a hegyekből (igen, egy hegyi patak medrében); habokban és sugarakban ömölhetnék alá (igen, ha vízesés volnék); permetezve lebeghetnék a levegőben (egy szökőkútban); végül felforrhatnék és elpárologhatnék (igen, 100 Celsius fokon); mindezt azonban nem teszem, hanem szabad akaratomból nyugton maradok ebben atiszta, tükröző tavacskában."
Természetesen nem az számít, hogy mi hogy látjuk Schopenhauer írásművészetét ebben az esszéjében, hanem az, hogy 1839-ben pályadíjat nyert vele a Norvég Királyi Tudományos Társaság pályázatán, melynek eredeti kérdésére ("Bizonyítható-e az akarat szabadsága az emberi öntudatból?") persze harsány nemmel válaszolt. Ezzel egy csapásra Európa-szerte elismert bölcselővé vált, elsősorban már akkor is feltűnően gördülékeny, szellemes stílusa miatt.
(Amúgy egy falafel áráért beszerezhető a kis esszé, ha nyomtatott példányra van szükségünk. Pdf-ben ingyenesen hozzáférhető, persze nem a Payne-féle fordítás.)
Schopenhauer elképzelése szerint az akarat egyes aktusai indítják el a téridő folyamait, melyek aztán az oksági elv alapján járják tovább a maguk útját. Maga az oksági elv Schopenhauer világában can'ti "aprioritás" a másik két alapformával: térrel és idővel együtt, mely trükkös deklarációval Schopenhauer számos nehéz kérdésre tagadhatja meg a magyarázatot és elszámolást. Az akarat szabadsága című dolgozat színvonala tovább süllyed, amint "tér- és időkitöltési" céllal Schopenhauer az okságról kezd bővebb értekezést: Newtont keveri a képbe, akinek törvényei szabják meg az ok és a hatás számszerű viszonyait. Ez kínosan mechanisztikusan hangzik, tekintettel az oksági elv eredendő homályosságára is, tekintve a "kölcsönhatás" fogalmának elhanyagolását is, tekintve végül, hogy általánosságban nem lehet számszerűsíteni az okot és az okozatot.
Schopenhauer Az akarat szabadsága címet viselő, kis jelentőségű, nagy terjedelmű esszéjében azzal a dramaturgiai nehézséggel szembesül, hogy a saját gondolatvilágában rendkívül hamar lezárható problémáról hatalmas bőséggel kell írnia, hogy "művé" váljék a gondolat - mely azért meglehetősen sovány. Schopenhauer természetesen az Akarat szabadságát hirdeti, mely a mi akarÁSunkon keresztül fejti ki hatását az oksággal sújtott téridőben, és ez a filozófiailag képzetlen, de amúgy józan paraszti ésszel bíró embert elkápráztatja, a "saját" döntéseként reprezentálva a történteket.
Ebből a csírából aztán könnyen felfogható, felesleges mondatok burjánzanak el.
A felemelt kar nem egyéb - szól Schopenhauer -, mint a karfelemelés-akarat látható és kézzelfogható megnyilvánulása. Túl azon, hogy itt platóni-can'ti-schellingi mélységekbe látszunk süppedni, vagy netán a heideggeri Semmi semmizésébe, Nietzsche talán inkább a Wille zur Macht kifejezést alkalmazta volna a felemelt karra.
Schopenhauer helyesen ismeri fel a szabad akarat elméletének első számú problémáját. Ha már akartunk valamit, utána vagy végbe tudjuk vinni (egyéb akadály híján), vagy sem - az igazi kérdés sokkal inkább az, hogy szabadon akartuk-e magát a cselekedetre irányuló akaratot; valamint hogy ez utóbbi akarat szabad volte és így tovább, ad infinitum. David Hume tömörebb, amikor így fogalmaz: korlátoktól mentes, szabad akaratot ő mindezidáig csak az őrültek házában látott.
A sokfele tájékozódó, tanulékony Schopenhauer figyelmét elkerülte Wöhler 1824-es sóskasav-, majd 1828-as karbamidszintézise, mely nemcsak az életerő-elméletet utalta a mesék birodalmába, de új megvilágításba helyezte a szerves és szervetlen "világ" közötti határvonalat is. Kétségtelen, hogy a szén speciális kémiai tulajdonságaival egyetlen más elem sem vetekedhet (nagy távolságból a szilícium közelíti meg), és a szerves vegyületek valóban szinte külön világot alkotnak, de a különbség, tekintettel a szerves anyagok szintetizálásának laboratóriumi lehetöségeire, nem elvi és áthághatatlan. Schopenhauer viszont (hatalmas gondot fordítva roppant termeszvára minden szegletének védelmére és tisztogatására) elkeseredett harcot folytat a különbség kiélezésére. Kijelenti, hogy soha semmi nem jelentett ilyen áthághatatlan határt, mint ami szerves és szervetlen között húzódik.
Sir John Herschel, korának jeles szimfóniaszerzője és csillagásza 1833-ban jelentette meg Értekezés az asztronómiáról című fontos munkáját, melynek 7. fejezete 371. § ában (I. kiadás), felismerve a gravitációnak azt a mindannyiunk által megtapasztalt vonását, hogy képtelenek vagyunk más fizikai alapokból kiindulva levezetni, tesz egy homályos, inkább költői, mintsem tudományos célzást egy ismeretlen státusú Akaratra:
All bodies with which we are acquainted, when raised
into the air and quietly abandoned, descend to the earth's
surface in lines perpendicular to it. They are therefore
urged thereto by a force or effort, the direct or indirect
result of a consciousness and a Will existing somewhere,
though beyond our power to trace, which force we term
Gravity.
Több sem kellett Schopenhauernek, aki erről a megállapításról az Edinburgh Review 1833-mas októberi számából értesült - azonnal elmélete megtámogatásaként értelmezte, bár az újság cikkét jegyző kritikus Herschelnek ezt a kijelentését erős bírálata alá vonja.
Milyen könnyű prédájává esik az ideológiának a tudás hiányából fakadt szimbolikus beszéd - igazat adhatunk így Wittgensteinnek: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
(Herschel idős korában bővítve adta ki értekezését, de nem állt el ettől a megfogalmazástól.)
Szerzőnk felfogása szerint a "világ" mint olyan anyagi tárgyai a környezet már csak azért sem lehet a létezés fundamentuma, mert nem egyéb képnél, mely az arra fogékony állat agyának megfelelő területén képződik avégett, hogy az állat az igényeit, melyeket az akarat támaszt, minél tökéletesebben kielégíthesse. Az érdekes okfejtés nem szöszmötöl el azzal, vajon az akarat, mely az állati lény igényeit ébreszti, miért bonyolítja el ennyire a dolgot. Bonyolult láncolatokat hoz létre annak érdekében, hogy egy amerikai fehérfejű rétisas minél tökéletesebben kielégíthesse az általa fakasztott, merőben absztrakt "igényt" annak révén, hogy valahol Lemberg határában, húsz méterrel a földfelszín alatt néhány hajszálvékony micélium ide-oda tekeredik. Mert Schopenhauer is felveti "a filozófia alapkérdését", másokhoz (Leibnizhez, Spinozához) hasonlóan, hogy tudniillik miért van bármi is, miközben lehetne semmi. Ő ezt az akarat működésével magyarázza, nem megnyugtatóan, hiszen magának az akaratnak is nyugisabb lenne maga a nagy semmi, ami körülvenné őt.
Immanuel Can't -ot (egyéb névvariánsokról is tudunk: Cant, Cunt) Schopenhauer éppúgy atyamesterének tekinti, mint három fő ellensége: Fichte, Schelling és Hegel. Emögött az az egyszerű tény húzódik, hogy Can't súlyt helyezett idétlenségig menően primitív példázatokra, ilyenképpen magáról a mély gondolkodású empirista látszatát ébresztve egyes figyelmetlenekben (mint Schopenhauer). Valójában természetesen Can't nem volt empirista, hanem éppen hogy ő ágyazott meg a német idealizmus észveszejtő és káros kihatású borzalmainak. Példázatai csak figyelemelterelő trükkök voltak.
Schopenhauer reverenciával idézi Can't már akkor is híres megállapítását: a célszerűség eszméjét az értelem vitte be a természetbe, ám maga megrendülve szemléli tulajdon művét. Schopenhauer szabadkozik a leegyszerűsítő "similé"-je miatt, de erről a 9-es osztási szabály jut az eszébe. (A tízes számrendszert az ember alkotta meg, mondja, mégis rácsodálkozik a 9-cel való oszthatóság ellenőrzési lehetőségére.)
Egyfelől: természetesen bármelyikünk halála sem fogja előidézni a teljes élővilág kihalását, úgyhogy nagyon is el tudjuk képzelni saját magunk nélkül is a természet célszerűségét. Ha az összes ember elpusztul? - tehetné fel egy filozófus a ravasz kérdést. - És ha nem? - kérdezünk vissza. - Ha él még ezer ember, ám ők egyre butábbak efféle felismerésekhez? Vagy éppen mindannyian alszanak?
Másfelől: érdekes, hogy ha "akaratlanul" is, de mintha Schopenhauer valamit megsejtett volna a természet szintetikus (darwini) vonásából, hogy éppen színtiszta matematikai analógiát emleget fel. Abból, hogy a "Veritas duplex" elve olykor elmosódik: nincs külön megfigyelésen és külön megállapodásokon, logikai következtetéseken alapuló igazság.
Schopenhauer nem híve a rabszolgatartás intézményének, de azt a tényt, hogy korának rabszolgái zömmel feketék, a fekete bőrszínű emberek alacsony intellektusával próbálja magyarázni. Mert nem gondolta át a rabszolgakereskedés folyamatát. A ravasz afrikai hadurak jól szervezett hálózata és csapatai nélkül Belső-Afrika nyomorult áldozatai sosem jutottak volna el a nyugati partokig, ahol a "demokrata" gondolkodású fehérek kezébe kerül a szállítmány. Próbáltak volna fehér utazókat ilyen tömegben összefogdosni ezek az afrikai uraságok...
Schopenhauer az Akarat a természetben címet viselő fontos munkájában - impozáns zoológiai ismerete bemutatása közepette - elkezd amellett érvelni, hogy a ragadozó intelligensebb a zsákmánynál. Tudjuk, hogy ez madarak esetén nincs így, de a stratégiai vadászatot folytató delfinek (kisebb intellektussal és hatékonysággal a fókák is), oroszlánok esetén nehéz lenne elvitatni a komplexebb agyi működést. Mindamellett Schopenhauer "el akar számolni" olyanfajta kivételekkel mint
(1) elefánt: itt az intellektust a hosszú élettel indokolja, amely nagyobb tömegű viszályt hoz a fejére;
(2) ló: esetében a védekező fegyverek hiányát jelöli meg, de számos ellenségről beszél, ami abszurd;
(3) majom: itt végleg nevetségessé válik az érvelés. Schopenhauer a majom intellektusát azzal magyarázza, hogy a majomnak keze van, amelyet fejlett agyműködés nélkül nem lenne képes kihasználni.
Itt saját korábbi érveinek is ellentmond, amikor azt állította, nem a meglevő segédeszköz indítja az állatot a viselkedésre, hanem megfordítva, a viselkedés (azaz a kényszer) szabja olyan alakúvá a testét. Ebben semmi korai darwinizmus nincs, a dolgok ilyetén alakulásában az akarat művét látja.
A C-vitamin (igazad van, írjuk helyesen) valóban csodaszer, de nyilvánvalóan csak bizonyos határokig.
Pauling nagy elme volt, nem fér hozzá kétség, de számos demokratikus megnyilatkozása közé becsúszhatott volna egy fejcsóválás a sztálini rendszer láttán.
Az őrület ellen éppúgy tehetetlenek vagyunk, mint a halál ellen. Nietzsche mondta nagyon találóan (ezt is):
.jpg)
