€pában királyság van Angliában, Hollandiában, Norvégiában, Svédiában, Dániában, Spanyoliában és még ki tudja hol, de ha nálunk lenne, akkor a föld dőlne ki sarkából!!!!
Ezekben az országokban szebbnél szebb stadionok díszelegnek és újakat is építenek:)))) Az alattvalók meg boldogan spángliznak, nálunk is, ja, csempész cigarettát, 1gyenest Ukrajnából, olyan legényes módon!!!
Most, hogy 1 vírusmanó elfoglalta országunkat és bántja a szegény legényeket, meg lányokat, de főleg az öregeket, a mi vezetőink semmi pénzt nem sajnáltak gyors vakcina beszerzésre, lélegeztetőgépekre és segédsezközökre:)))) Győztünk is az oltakozási versenyben, akárcsak az olimpiákon!
- Honnan van ez a rengeteg pénz??? - kérdezték az emberek
- Biztosan lopták!!!!
Páran megpróbálták bizonygatni, hogy ez a gondos tervezés, előrelátás következménye, de ezeket, a mindenütt magokkal etetett Médiamadarak leveleken meghazudtolták:(
Aztán pont a nagy fertőzés idején elkezdett folyni a méz!
- Milyen édes, milyen jó - lelkendeztek az emberek
- Méz helyett édes kakaó kellene inkább - huhogták a Médiamadarak
- Soros-ágakon barnább, édesebb és 1enest Arábiából érkezettek szolgálnák fel - és ugráltak a fákon
Az emberek összenéztek, volt aki megkérdezte halkan:
- Nem kéne ezeket a madarakat elzavarni a picsába?
- Hájszen legyen nyugodt keresztes, el lesznek:)
- Igen, el lesznek, el lesznek.......
Ekkor megszólalt fentről 1 dörgő hang:
- Szépen fejlődött a városotok?
- Iiiiigeeeeen:)
- Akkor legyen nálatok minden nap karácsony, brrrruhahaha - és mélyen röhögött
És hamarosan kialakult a dugósautózás - no nem úgy, ahogy ti gondolnátok - ráfogták a szarra, hogy méhkaptár:( Aztán összedugták a fejüket, hogy eladnák a várost! Ekkor azonban leszállt 1 glóriás, mindig mosolygos lény és elkezdett mesélni:
- Üdvözlöm önöket!! Még mindig nem értik, akik a karácsonyfa alatt ülnek.... és áradt belőle szó, de nem engedték végig mondani, így kénytelen volt az egész anyagot elküldeni a zsandároknak!
- Megválasztjuk a mi királyunkat, megválasztjuk, megválasztjuk......
- Válasszátok - így a Médiamadarak - a mi királyunk butaságokat beszél..........
„Gyakran vagyok türelmetlen. Sokat kiabálok, könnyen kijövök a sodromból. Bár még soha nem emeltem kezet a gyerekeimre, többször éreztem már azt, hogy legszívesebben én is fájdalmat okoznék nekik, amiért úgy felbosszantottak. Mintegy húszféle ételt főzök felváltva, a séták közben máshol jár az eszem, sokszor nincs türelmem minden bogárnál, virágnál megállni, lehajolni. Esténként könyvből mesélek, sokszor csak ülök a gyerekek mellett, és nincs türelmem a valódi játékhoz. Unom a bárgyú mesekönyveket, szeretnék két mondatot úgy váltani egy felnőttel, hogy nem szakít félbe senki, és minden vágyam csukott ajtó mellett pisilni. Szeretném hasznát venni a két diplomámnak, a négy általam ismert idegen nyelvnek, az élettapasztalatomnak. Hívnak vissza dolgozni. Felelős beosztásba, izgalmas területre, még izgalmasabb időszakban, tehetséges munkatársak közé. Nyolc órában.”
A mesékben járatosaknak ismerős lehet a királyi kemenceszerelő egy másik meséből. Igen ő az a primadonna, aki a Kis gömböc című mesében a főszerepet játszotta. Persze nem a sudár alakjával függött össze a szerep, hanem a képességével, hogy mindent lenyel. De nem ám csak kolbászt meg szalonnát. Lehet az szálloda, újság, bank, rádió vagy erőmű,a Kis gömböcnek mindegy, benyeli. Annyiban bonyolult a helyzet, ő már cseregömböc, vagy Cserekuki vagy hogy hívják az ilyet a királyságban. Lopinál ugyanis volt már egy Kis gömböc, de az már nem jó gömböc, csak régen volt az, ezért nem érdemes szót vesztegetni rá. Meg különben sem értik a kicsik. Majd elmagyarázom, ha nagyok lesztek.
Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy királyság, Sztadiónia. E birodalom bölcs uralkodójának, I. Lopi királynak a történetét mesélem el nektek kedves gyerekek, mely tán nem is igaz. Ugyan személyesen nem ismerem őt, a királyságába sem vitt az utam soha, de talán mégiscsak igaz lehet a mese, hiszen a ravasz erdei Monyómanótól hallottam, aki tudvalevőleg világlátott alak, s nem lódít ő, mint más erdei lakók. Jól figyeljetek hát, akár még okulhattok is belőle. Sztadiónia népének korábban nem ment jól a sora. Sok-sok király váltogatta egymást, de mind csak saját magára gondolt, a kincstárát tömte, a népét meg sanyargatta. Örültek is az emberek, mikor megjelent a színen az új trónkövetelő, I. Lopi király. No, akkoriban még nem így hívták: egyszerűen csak Lopi volt, hisz szegénylegény volt ő, s nem gazdag királyi sarj. Tetszett a népnek, hogy közűlük való lehet az új elöljárójuk, aki ismeri a szegény nép gondját-baját, s orvosolja azokat. Meg is választották izibe. Tudnotok kell, hogy olyan időszak volt ez Sztadiónia életében, amikor már választani lehetett a királyokat. Végre-valahára jóságos és bölcs uralkodója lett a sokat szenvedett sztadióniaiaknak. Sok jót tett a néppel. Például az udvar apródjait megbízta, hogy áruljanak ők (és csak ők) a népnek jóféle dohányárut. Végre-valahára szívhatott ez a sokat szenvedett nép. Szívtak is sokat, tán máig is szívnak, ha azóta meg nem haltak. Aztán tudta azt is, hogy fontos dolog a nép jómódjának a növelése, így neki is állt a kicstári javak szétosztásának. No persze nem juthatott belőle mindenkinek, hiszen csak a szíve volt nagy Lopinak, de a kincstára, na az kicsi volt, így jótevőnk annak adta a javakat, aki a közelében volt. Kis családjában jutott mindenkinek, de még az udvar népének is bőségesen. Boldog is volt a nép, mert ők bár nem ettek, de megnyugtató volt arra gondolniuk, hogy a király körül minden éhes szájat betömnek. Pedig éhes szájból rengeteg volt Csodálatos Lopi udvarában, mert ekkor már így hívták, elhihetitek nekem, de ő csak tömte őket újra és újra, reggel, délben, este, tán még éjszaka is. Még a lányára is gondolt, a szépséges Tehenka hercegnőre, akinek lehetővé tette a korábban tiltott sport űzését, a saját lábunkon állást. Ez amolyan sztadióniai sport volt, amit csodálattal és tisztelettel nézett az ország apraja-nagyja, amiben nagy bajnok volt a szépséges hercegnő. A korábbi királyok idejében még elpazaroltak volna egy ekkora tehetséget, s mondjuk libapásztor lány lehetett volna belőle, de a Nemezeti Együttbólogatók Rendszerében, a NER-ben szárnyra kaphatott, akarom mondani lábra állhatott a benne szunnyadó csoda. Már amennyire egy csoda lábra tud állni, de ki vagyok én, hogy megváltoztassam egy Monyómanó szavait. RáadásuI imádott sportja, a saját lábunkon állás ismertette össze későbbi férjével is, a bonyolult nevű, de annál rokonszenvesebb Férjemuramfényekura herceggel. Össze is házasodtak, volt lagzi is, hetedhét országra szóló. A menyasszony olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, meg a mobitelefonjára sem, mert jönnek a királyi foglárok, de ez egy másik történet, amit majd egy másik mesében dogozok fel. De nehogy azt gondoljátok picinyeim, hogy csak ezt a sportot űzték Sztadióniában. Dehogy! Ott volt még a nép másik nagy kedvence, a bőrgolyó rugdosás. Imádta is azt minden sztadióniai, meg mitagadás, értettek is hozzá, mint ló a hátúszáshoz. De jaj, bőrgolyót nem lehet ám a réten rugdosni, ahogy ti azt elképzelitek. Nem, nem! Csak méregdrága építményben lehet, így korábban nem hódolhattak szenvedélyüknek a jóravaló alattvalók. Szerencsére Bölcs Lopi, mert ekkorra már mindenki így hívta, meghallotta az idők szavát. Volt is még néhány aranykrajcár a kincstár mélyén, mert időhiány miatt nem sikerült a rokonok és az udvari apródok, vagy ahogy akkor hívták őket, nyaloncok között szétosztani mindent. Lopi előrelátóbb és okosabb volt, mint más népek királyai. Nem adta ki a kincstár adókrajcárjait holmi gyógyitásra (minek azt gyógyítani, aki úgyis beteg, ha van egészséges is), meg tanításra (aki okos, annak már felesleges tanulni, aki meg oktondi, minek tanulna, ha egyszer úgyis oktondi). Mondom, bölcs ember volt a király, irigykedett is rá sok szomszédos nép királya. Hát felépített bőrgolyórugdosó épületből százat, ezeret a szeretett népének, akinek kellett ez, mint egy falat kenyér. Ha ezek után azt gondoljátok, hogy hiszen elköltötte ezzel I. Tiszteletreméltó Lopi, hiszen így nevezte őt ekkorra mindenki, az utolsó aranyat is a kincstár mélyéréről, óriásit tévedtek. Az udvarban mindenkit, még az utolsó embert is, aki konkrétan a királyi kemenceszerelő volt, gazdagon megjutalmazott a maradékból, eminenciás lett még belőle is. Hát ilyen ember volt ez a Lopi. Szerette is őt a nép, szimpatikus nekem is, nem is kicsit, emiatt esik nehezemre elmondani a mese végét, mert az sajnos nagyon szomorú. Volt ugyanis egy nagy, ellenséges királyság, Sorossfölde, akinek egyik nagyura, látva ezt a sok jót, egy gonosz varázslót küldött Sztadióniába. Ez a varázsló, kinek neve a vészjóslóan csengő Enough volt, varázsport csempészett Szent Lopi ételébe, mert ekkor már így hívták, amitől Lopi közepesen átsült bélszínérmévé változott. Azon nyomban rávetette magát Enough varázsló a bélszínérmére, pedig nem volt megsózva rendesen és felfalta nokedlivel és ecetes uborkával, ami épp nála volt, a zsebében. Evett hozzá egy kis fügelekvárt is. Ízlése nem sok volt volt a gonosz, bibircsókos orrú Eughnak. Végül elfogyasztott egy szelet epres süteményt tejszínhabbal. Rendelt kávét is, de azt nem itta meg, mert nem volt elégedett a pörkölésével és különben sem szereti, ha előre becukrozzák, márpedig ezt becukrozták. A végén még gondolkodott valamilyen alkoholos italon is, de aztán eszébe jutott, hogy visszafelé még vezetnie kell, emiatt ez elmaradt. A mese tanulsága, hogy kávérendelés előtt mindig tisztázzátok a pincérrel, hogy pontosan mit akartok, különben majd ti is ilyen nem megfelelően pörkölt, cukrozott löttyöt kaptok. Ami nem jó. A Motyómanó szerint. Vagy Monyómanó? Már nem emlkékszem. Na, most már menjetek aludni!
