Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád mennyire hatottak rá. Azt is el lehet magyarázni, hogy költészetének java része jelentéktelen apróságokról szól. De... de miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Valami lomha sűrű folyadék: a csend minden átszivárog. Ilyen csend nem volt soha, – soha még! Ülök a verandán, így, kicsit hanyatt dölve, – puha pokrócba csavartam a lábam. Már félig alszom, – mintha nem is élnék, - s talán hiszek a Nirvánában.
Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó - mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör: mily látás a kétkedőnek, törvény ellen vétkezőnek, hogy üres a sírgödör.
Nyitott sírod szája szélén sóhajok közt üldögélvén szemlélem bús, elvetélt életemnek rút felét s jaj, - most olyan bánat vert át, mily Jacopo és Szent Bernát verseiből sír feléd.
Nincs gonoszabb, mint a hitvány áruló és rossz tanítvány, ki az ördög ösvenyén biztos lábbal, tudva mén: szent kenyéren nőtt apostol, aki bűnbe később kóstol, - Krisztus, ilyen voltam én.
Amit csak magamban látok, csupa csúnya, csupa átok, csupa mély seb, éktelen, testem oly mértéktelen volt ivásban, étkezésben, mindenfajta vétkezésben s undokságom végtelen.
Ó, ha tudnám, megbocsátasz, s országodba bebocsátasz, mint szurnám ki két szemem, mint vágnám le két kezem, nyelvem húznám kések élén s minden tagom elmetélném, amivel csak vétkezem.
Bűneimnek nincsen számok. Mindent bánok, mindent szánok és e sajgás, mely gyötör nem is sajgás, már gyönyör. Hamuval szórt, nyesett hajjal ér engem e húsvéthajnal és az üres sírgödör.
Bámulok a nyirkos, görbe kősziklába vájt gödörbe, bénán csügg le a karom, tehetetlen két karom... Te kegyelmet mindig oszthatsz, feltámadtál s feltámaszthatsz, hogyha én is akarom.
Lábadozó régi hitben egész nap csak ülök itten. Lelkemet nagy, jó meleg szent fuvallat lepte meg, lent az odvas, szürke barlang mélyén muzsikál a halk hang, ahogy könnyem lecsepeg.
Az én Uram újra él most, országútján mendegél most, áprilisban fürdik és aranyozza napsütés, ahol lépked, jobbra-balra ezer madár fakad dalra s ring, hullámzik a vetés.
Éneklő sok tiszta lánnyal, liliomos tanítvánnyal nem követlek, Mesterem. Majd csak csöndes estelen indulok, hol vitt a lábad, földön kúszom könnybe lábadt szemmel, szinte testtelen.
Fennakadva tüskeágon, éjsötét nagy pusztaságon étlen, szomjan vágok át, nagy hegyeken vágok át, mint eltévedt eb szimatja, mely halódva is kutatja vándor ura lábnyomát.
S közben dalolok az égről, pálmás, örök dicsőségről, vonszolván földdel rokon testemet a homokon s így ujjongván, nem is érzik, hogyan sajog, hogyan vérzik rögbe horzsolt homlokom.
Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn, énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan... S kopjék térdig bár a lábam, tudom, az ég kapujában utólérlek, Krisztusom!
Köröttem csend - és temető. Csak néha suttog valami, csak néha lehet hallani: ez ő, ez ő, ez ő! - Azután minden újra csendes, és álmodik a temető.
Én hajtott fővel ballagok, s a néma árnyak szembe jönnek, s a sírkeresztek rámköszönnek, és mind az igazi Nagyok - Én, a halottak ismerőse, révedő szemmel ballagok.
Utánam huhog a Jövő, a Múlt, Jelen, a sok kereszt, s az árnyak kara zúgni kezd: ez ő, ez ő, ez ő! - Azután minden újra csendes, és álmodik a temető.
Küldöm minden szerelmet élő topik-olvasónak a következő verset:
Vallomás
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kivüled semmi sem érdekel. Kihülhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
Többek között azoknak írunk verseket ide, akiknek mondjuk nincs otthon Dsida-kötetük, - esetleg nem is ismerik igazán Őt - de mégis itt az interneten kóborolva szeretnének egy kicsit belekóstolni a költészetébe ... és ha tetszik nekik, akkor már nyugodtan megvehetik a verseskötetet, esetleg ki is kölcsönözhetik azt... lehet úgy is mondani, hogy egyúttal kedvcsináló is ez a topik Dsida Jenő költészetéhez...
A másik pedig, hogy mindegyik itt közölt vers saját Dsida-válogatásunk egy-egy darabja, gyöngyszeme is, "közlésükkel" megmutatjuk a többieknek - Neked - akik olvassák a topikot - , hogy nekünk melyik verse tetszik, és természetesen örömet szeretnénk egyúttal szerezni Neked, és mindenkinek aki olvassa ezt a topikot - önmagunknak adva örömöt ezzel ... - mutatva mi okoz számunkra örömöt...
Fel lehet fogni ezt a topikot - és szerintem az összes verses topikot - egyfajta kincsesládának, melyben mindig elrejtünk egy-egy meglepetést az erre tévedő, hozzánk érkező kedves vándornak... - és mégcsak semmibe sem kerül... milyen óriási csereüzlet ez önmagunkkal nem? Gondolj bele, ez a világ legjobb üzlete! Igen, üzletelni járunk ide... adni-kapni...
Cikáznak, cicáznak,
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmulnak.
Villámok fényénél
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.
Csak ha a szeretet
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.
De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.
Ez a sors, hiába...
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmulnak.
Örökre elmulnak.
Havasi ember - kis mokány lován - A hófuvástól húnyorog vakon. Kocog az éjbenhajló útakon s pipára gyújt vén taplón és kován.
Sötét erdő borzong hallgatagon, fehér mező s holdas ingovány: Távol hegyekből néha egy sovány ordas cselleng a friss csapásokon.
A szalmás viskok görbe ablakából kis mécsek fénye hull az útra körben, a kastély-ablak köztük szinte lángol...
A vén pap ácsolt asztalára törten olvas és fölrezzen a Bibliából, ha orvvadászok puskahangja dörren.
FEBRUÁR A farsang dícsérete
Egy sarkon, hol a lámpa fénye halvány, egymásra torlik két fura menet, megállnak és hosszú farkasszemet néznek, zászlójukat kissé lehajtván.
Az egyik bűnt sirat és bűnt temet, gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán, a másik csapat maskarába varrt fán ördögfejet visz, táncol és nevet.
Vezérük, kit már lángos kárhozat nyal, bűnbánon látja angyalok karát s szemét lehúnyja méla áhitattal;
míg a zarándokfő, egy véri barát, szíve mélyén, mely zárva hét lakattal, idézi antik istenek nyarát.
MÁRCIUS Egy halott királylány dícsérete
Ereszszélen már jégcsapok csepegnek, a hólé zöngve, csobbanón csurog, A föld hátárol pattan a burok, sok odon ablak tárul a szeleknek.
A nap egy rozzant ablakon benéz. Sugarat önt be, langyosan zuhogva, dohos, homályos és hideg zugokba. Meleg nyalábja sárga, mint a méz.
Bent holt királylány fekszik. Arca: bájos, halk emlék, régi, sápadt, méla vád... Bomló szívének illata halálos.
Míg ajkaszélén fénysáv surran át, a friss tavaszi szél körötte szálldos s lengeti hosszú, szőke, dús haját.
ÁPRILIS A húsvét dícsérete
Ezerkilencszázharminc éve: szent zsidók földjére nagy próféta támadt. Emlékének, mely bágyadt, égi bánat, szenteljük ezt a sárga pergament.
Rágondolok, míg járom Golgotámat. Mivelhogy nincs igazság idelent, Pilátus alatt a keresztre ment, de harmadnapra új életre támadt.
Alleluja! - nagy bástyákat ledöntőn rivalg s csodára váró tűzben ég falu és város, ház, tébolyda, börtön,
minden üszkös, az arcok feketék!... Feltámad-é a bús erdélyi földön, ki meghala és eltemetteték?
MÁJUS A tiszta örvendezés dícsérete
Bús alkimista, mit nekem a kincsek! Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik, Vídám, vídám szeretnék lenni holtig, hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek.
Itt künn zenél a friss májusi lomb, víg nyikordulással nyílnak a kilincsek s a fülledt kamrákból kibújva, nincs seb: akár a fák, a lélek is kibomlik.
Eszembe jut sok kapzsi vágy, mi kár volt, és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek, és egy-egy emlék is, mely szép, habár holt.
Szívemet, melyből ádáz harcok ettek, most elringatják hűs, körülhatárolt, együgyű tocsák: langyos kis szonettek.
JÚNIUS Az érés dícsérete
Helyét gyümölcsnek adja a szirom. A déli égen elterül a hőség. A termő kor jön: érés, felelősség és nem lehetek virág egy siron.
Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék a lányuk. Vinnem kell, amíg birom a terheket és ha nevem leirom: komoly szó kell elé, nem cifra bőség.
Csak néha jön, hogy szívem elbecéz egy-egy derengő, árva, gyermeteg emléket (mely úgy csillog, mint a réz
egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg jön messziről. Szemem távolba néz s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.
JÚLIUS A magányosság dícsérete
A júliusi csillagok alatt vággyal koszáltam, mint kobor diák. De voltak nálam bátrabb daliák s az idő lassan, tétlen elhaladt.
Az ablakokban csönd volt és virág, s a fülledt este szívemre szaladt s júliusi csillagok alatt, míg bent mullattak boldog daliák.
Fiat fogantak pozsgás asszonyok; zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény volt az élet: beteljesült, konok.
Éreztem már, hogy - messziről jövén - elesem, ha tovább barangolok s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.
AUGUSZTUS Az élet dícsérete
Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só terül szét ringó tengerek vizében, úgy oszlom én is szét e versben éppen és gonddal mondom: tán ez az utolsó.
Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó ígéim vannak, árnak ellenében nem úszom már és néha-néha szépen mondom magamban: várhatsz még koporsó!
Csak hallgatom a lomb meleg neszét s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom: a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét -
a forró nap vídáman vagy borongón nagy, tiszta békét csurgat szerteszét... Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!
SZEPTEMBER Egy angyal dícsérete
E ködvilágban képe csöndben, árván csüng kis szobámban, a szívembe fészkelt sápadt falon és néha néma vészjelt küldöz szemével, két kezét kitárván.
Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt kenyere száraz. Életem határán halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány. Az ágya deszka: durva és fűrészelt.
Ám egy napon kitárul majd a porta, elhagyja őt a földi, kerge kín, áldja a percet, mely idesodorta.
S való világunk pompás berkein áldja a percet, mely idesodorta. Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.
OKTÓBER Az erdélyi szüret dicsérete
A sors galád napok közé sodort. Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt, a szőlősgazda szomszédjára sandít s a pinceszájra követ kőre hord.
Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit. Unott, bús arccal szürcsölik a bort, mely dohos pincék mélyében kiforrt és gyűlöletet száz repedt harang szít.
Mikor majd égi ígék zengenek s közös szüret nagy, boldog mámorával együtt mulatnak három nemzetek
s egymást hintik a könnyek harmatával - Úristen, akkor én már hol leszek s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?
NOVEMBER A holtak dícsérete
Meghaltunk, testvér, valamennyien. Csak ők élnek még, ők, a régi holtak. A néma ablakok sora kiholt, vak: Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?
A holtak este csillagot csiholtak fölénk, a kegyelet rajtunk pihen: egy csillag ég minden fájó sziven s világít minden zártredőnyű boltnak.
A koszorúk felülről egyre hullnak, az őszi szélben száz virág forog s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.
Éjjel peregnek csöndes záporok: bús, bölcs sírással érettünk búsulnak a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.
DECEMBER A Gyermek dícsérete
Ti már nem hozhattok jóhírt nekem. Ami jó van, magamtól megtaláltam az erdőkben, hol sok-sok este háltam - s keresztelő Jánosként hírdetem.
Most járok hóban és halálra váltan, ám ez számomra boldog kínt terem; a hófuvásban gyakran hirtelen csak térdre hullok: Gyermeket találtam!
Goromba ágak az arcomba vernek, de én megyek tovább, egy kis haranggal viszem a drága hírt az embereknek:
Bennem van, íme, csengő és harangdal és bennem van a legnagyobb, a Gyermek - a fényes jászol s valamennyi angyal.
Finis A barát nyugalomra tér
A képeket megírtam. Tagjaimban az álomvágy zsibbadtan elterül. A munkát elvégeztem emberül, átadtam, íme, mindent már, amim van.
Az ablakon túl rőt hajnal derül, a cellamécs kilobban méla kínban. És én pihennék immár holtomiglan, tisztes csuhámhoz ifjabb test kerül.
Magában rejti alkotás a bért. Átszínezése széppé ennyi jónak akár egy püspökséggel is felért.
Ha majd kiköt velem a karcsú csónak, imádkozzatok bűnös lelkemért! Békesség vélem, üdv az olvasónak!
Március
Április
Május
Június.