Különös. Kiran hozzászólásai alapján az az elgondolás fogalmazódott meg bennem, hogy a galaxisoknak is jó bonyolulz struktúrájuk, "belső életük" van, valahogy úgy, ahogy a Napot is nagyon sok szempontból lehet egy homogén fuzionáló hidrogéngömbnek tekinteni, mégis azonban a napfoltok, Nap mágneses tere, a napkitörések egy nagyon összetett struktúrát valőszínűsítenek.
Csodálatra méltó. Talán butácska vagyok, de nem látom az összefüggést a természettudományos műveltség mértéke, a kritikus hozzáállás, valamint a humor között. Kérlek, segíts.
Viszonylag friss hir, hogy az Andromeda-kod halojaban egy femgazdag csillagokbol allo aramot (steram) figyeltek meg (2001, Nature, 412, 25-26; 49-52). A szerzok szerint elkepzelheto, hogy a bohom nagy M31 a kozeli M32-t es az NGC 205-ot szedi eppen darabokra. Alternativ magyarazat, hogy az M31 femgazdag vastag diszkjet perturbalta meg a ket szatelit galaxis.
Hasonlo, csak eppen hidrogengazbolbol allo hid figyelheto meg a Tejutrendszerunk es a ket Magellan-felho kozott (Magellan-aram). Itt van egy jo csicsas kep a dologrol.
kiran (20): Nem rebesgetik, hanem teny, hogy az M51 kolcsonhato galaxispar. Az egyik legszebb peldany. Szinten szep pelda az osszecsokolodzo galaxisokra az NGC 4038/4039 (ismertebb neven: Csa'pok) par. De ez a galaxis csoportszex (a la HST) is nagyon jo.
Galaxisok utkozesenel tenyleg elofordul, hogy az osszetorlodo csillagkozi anyagban heves csillagkeletkezes indul be. Ez szepen megfigyelheto pl. a "Kocsikere'k" galaxisnal (kep, szoveg). Es a sok-sok fiatal csillag kozul nemelyik akkora tomegu, hogy igen gyorsan szupernovakent vegzi be rovidke eletet. Az NGC 3690 jelu kolcsonhato galaxisparban pont ilyen vehemens csillagkeletkezes zajlik. Nem veletlen, hogy 10 even belul negy szupernovat talaltak benne. (A kepen az SN 1999D jelu szupimupi van bejelolve.)
A csillagkozi magneses ter pedig tenyleg egy sotet ugy. Tkp. senki sem tudja biztosan, hogy hogyan keletkezik - persze rengeteg elmelet es modell van. Az asztrofizikaban pedig bevett szokas, hogy a valami nehezen megmagyarazhato, akkor a magneses terre kenik a dolgot. Persze ettol fuggetlenul a szamitasokbol gyakran kihagyjak, vagy elhanyagoljak.
Valamelyik regebbi ( tavalyi? ) Scientific Americanben olvastam egy cikket arrol hogy a Tejutrendszer jelen pillanatban is eppen magaba olvaszt ket kisebb galaxist, csak szabad szemmel nem lathatjuk mert a magot eltakaro porfelhok mogott vannak. Plusz meg ott van a ket Magellan felho is, amit idovel szinten megeszunk.
A mi galaxisunk mérete kb 100000 fényév, és van benne kb 100milliárd csillag. Ha az egyszerűség kedvéért (mivel úgyis csak nagyságrendi becslés érdekel minket) egy kb 10000 fényév oldalú kockával modellezzük, aminek lapjára merőlegesen haladunk át.
Ha két csillag nem trafálja egymást telibe, akkor gravitációs okokból - némileg megváltozott pályával ugyan - de lényegében sértetlenül jönnek ki a kölcsönhatásból (három, vagy több csillag találkája esetén nem ez a helyzet, de ennek meg abnormálisan alacsony a valószínűsége).
Egy csillag átlagos átmérőjét vegyüka Naphoz hasonlóan 1millió km-nek, azaz kb 1e-13 fényévnek.
A nap ezen a 10000 fényév oldalú kockából áthaladása során egy kb 1e-13*1e-13*10000 fényév^3 térfogatú téglatestet söpör végig, ennek térfogata tehát a kocka térfogatának 1e-26 -szorosa. A kockában viszont 1e+11 csillag van, tehát a találka esélye 1e-15. Körülbelül ezerbillióból (nem elmebeteg amerikai billióból, hanem rendes európai billióból, azaz 1e+12-ből) egy.
Nyilván förtelmes mennyiségű pontatlanság van ebben a szűmításban, azonban azt gondolom, hogy egynél több nagyságrendű pontatlanságot sehol nem vittem bele. Tehát a találka esélye, ha nem is ezerbillió az egyhez, de mindenképpen abnormálisan kicsi.
Ami viszont elvi problémát jelenthet, azok a következők:
- a földi élővilág tönkremenéséhez nem kell egy csillagnak a Napot telibe trafálnia. Elég, ha csak elkavarja a belső bolygópályákat, a Földön az élet nagyvalószínűséggel megsemmisül.
- sőt, még az is elég, ha csak átpasszol a plutón túli irtózatos mennyiségű, soha nem látott, inkább csak sejtett üstököstömegből egy csomót belsőbb pályákra. Egyes feltevések szerint egy így eltérített üstökös becsapódása végezte ki a dinókat 60millió éve.
- nem tudjuk, hogy mi van a galaxisok magjában. Sejtések szerint ott a csillag- illetve tömegsűrűség sokkal magasabb a külső régiókénál. Ha a nap az "ellenséges" galaxis magján halad át, számottevően megnövekedhet a szomorú végkifejlet valószínűsége.
- nem tudja senki, hogy a galaxisok miért maradnak egyben. Ugyanis, a csillagok sebességéből ítélve, nincs annyi gravitációs vonzereje egy galaxisnak, hogy a benne száguldó csillagokat egybetartsa. Azonban a galaxisok mégis egyben maradnak, és hát ezt sem tudja senki, hogy miért, csak sejtések vannak.
Amit írsz a csillagközi plazmáról, illetve a galaxis mágneses teréről, azzal szerintem az a gond, hogy marhára nem elég erősek a csillagok életének befolyásolására.A lökéshullámokkal hasonló a helyzet, (megjegyzem a galaxisok "karjai" is valójában lökéshullámok).
Megjegyzem a galaxisok gravitációs lelkivilágát azért elég jól le tudják modellezni, tudod közelítik, pici részekre szabdalják, írnak rá progit (többnyire irgalmatlanul párhuzamosított crossplatform vackot, mint a seti@home meg az rc5 törés), aztán az egyetemi gépek nagyrészét ráálítják, és kiszámítgatják. Ez azért nem olyan megoldhatatlan kérdés, csak olyasmi jellegű, mint a meteorológia: nagyon nagy számítókapacitás kell hozzá, és még úgy se tökéletes.
Sokat jártam iskolába, meg a technikai civilizáció elkötelezett híve vagyok. Ezért nehezen vagyok kapható jól hangzó hülyeségekre, részben az átlagon felüli természettudományos műveltségem, részben pedig erős kritikus hozzáállásom miatt.
A csillagok távolsága és mérete úgy aránylik egymáshoz, mintha üveggolyók lennének egymástól többszáz kilométerre.
Magyarul nemcsak látványos nem lenne (legfeljebb párszázmillió fényévekre lévő olyan megfigyelőnek, ami/aki elég türelmes egy tíz-százmillió évig tartó folyamat végignézéséhez), de még csak észre se vennénk. Kicsit nemszokványos módon mozognának a csillagok az égen (nem ám a napi vagy évi, hanem a műszerek nélkül csak többezer év alatt észrevehető saját mozgásukra gondolok), oszt annyi.
Megjegyzem ugyebár az sem véletlen, hogy a nap az elmúlt 4milliárd évet megúszta a saját galaxisában konfrontáció nélkül. Az lett volna a nagy véletlen, ha nem úszta volna meg.
2 millió (más mérések szerint 2.2-2.4 millió) év csillagászati léptékkel nézve nem túl nagy idő. Úgyhogy a tendenciák valószínűleg most is ugyanazok. Sok részlet található itt, akit valóban érdekel, érdemes rákattintania (remélem, sikerül a link).
Apropó, ha a fény 2 millió év alatt ér el hozzánk az Androméda-ködből, akkor lehetséges, hogy az elmúlt 2 millió évben olyan változások mentek végbe arrafelé, hogy már nem is közeledik felénk?
Ebben a közeledésben nincs igazán semmi különleges. Igaz, hogy az általános tendencia a világegyetem tágulása, vagyis a galaxisok távolodnak egymástól, de a helyi (lokális) galaxiscsoportokban az egyes tagok közeledhetnek is. A közeledés nem feltétlenül jelenti azt, hogy egymásba is trafálnak, csak azt, hogy a mozgásuknak van a másik felé irányuló komponense. De ettől még simán elhaladhatnak egymás mellett. Az egész egyébként is milliárd éves nagyságrendű folyamat, hiszen pl. még a fény is csak 2 millió év alatt ér el az Androméda ködből a mi Tejútrendszerünkbe, a galaxisok egymáshoz viszonyított haladása pedig a lokális csoportban sokkal-sokkal lassabb a fénysebességnél.
Abban igaza van Lecternek, hogy akár át is haladhatnak egymáson, mert a csillagok átlagos távolsága nagyon nagy, ezért csak elvétve fordulnának elő közvetlen csillagütközések. A csillagközi gáz- és porfelhők azonban nyilván kölcsönhatásba lépnének, másrészt a gravitáció alighanem alaposan átformálná az eredeti szerkezeteket.
Szó szerint. Az Andromeda-köd pl. közeledik felénk. Az, hogy a közeledô galaxisok utána egybeolvadnak, az nem annyira biztos, lehet, hogy egyszerűen áthaladnak egymáson, persze jól megkavarva egymást.
