Na, hát pont ez az. Ha erős lennék, tojnék Istenre, így meg aztán muszáj keresni Őt. Sőt tegnap rájöttem még egy dologra: ha éppen valami próbában sínylődik az ember, azt is fel lehet fogni örömnek (lásd Jakab levél eleje).
Tegnap éppen szomorkodtam valami miatt, ami 9 éve nem akar megoldódni, és panaszkodtam Istennek, és egyszer csak elkezdtem örülni. Ugyanis a helyzet, amivel kínlódok, emberileg megoldhatatlan, de Isten majd megoldja, hiszen megígérte.
Na persze hogy mikor oldja meg és hogyan, az az Ő dolga. De már előre örülök.
Van egy tucat kereszténysablon, aminek a nem elég stabil emberkék igyexenek megfelelni, ami ha nem jön össze, akkor padlót fognak, kiégnek, kiábrándulnak, hogy:"Nem jutok egyről a kettőre. Nem vagyok olyan, amilyennek lennem kéne."
Sokaknak van a fejében egy Istenkép, egy kereszténykép, egy ideál, amihez mérnek másokat (jobb esetben magukat is, de ált. másokban láttyák azokat a hibákat, amik bennük is meg van, talán még erőteljesebben, mint másokban).
pl. úgy vettem észre, hogy ez a fórumon is gyakori gondolkodás:"Ha az Ő Istenképe nem hasonlit az enyémhez, akkor Ő tévelyeg. Ha Ő nem úgy öltözködik mint én, a mosolya, érdeklődési köre, véleménye nem egyezik az enyémmel, és én magamat kereszténynek tartom aki az Igazság birtokosa, akkor az a másik ember már nem is keresztény. Arról már kigyót-békát feltételezek, meg sem hallgatom, mert én már 1-2 gondolatából tudom, hogy ő nem az."
De ki mondta, hogy ezeknek az ideáloknak meg kell felelni ?
Én nem. Én azt mondom: toyd le ki mit mond... ne ők legyenek a mérce, hanem Te magad... érdemes felmérni a környezet véleményét magunkról, de nem szabad hogy ez legyen az egyedüli meghatározó személyiségünkről alkotott saját véleményünk, önmeghatározásunkkal kapcsolatosan.
Az erőtlenségről meg:
Tudod, hogy mit tapasztaltam ? ...sokkal közelebb vagyok Istenhez, amikor elesek, padlót fogok, a földön fexek és segiccségért kiáltok, amikor úgy érzem, hogy mindenki elhagyott, hátatforditott, vagy elárult, vagy valamilyen szükségben vagyok, mint akkor, amikor pipecül, jól mennek dolgaim. Az erőtlenség nem feltétlen rossz dolog, emlékeztet arra, hogy nem vagyunk tökéletesek, igy legalább nem szállunk el, nem leszünk felfuvalkodottak, nyitottabbak leszünk és meghaljuk mások hangjait is, nem csak a sajátunkat. Örülj az erőtlenségeidnek, nem szégyen az, csak vallásos közösségekben (mely közösségben nincsenek vallásos emberek ?)...
Te, én úgy tértem meg, hogy annyira gyenge voltam (szinte életképtelen), hogy muszáj volt egy mankóhoz folyamodnom. Aztán úgy találtam, hogy a Jézus megváltó voltába vetett hit túlságosan is jó mankó ahhoz, hogy csak mankó legyen. A megváltás története túlságosan zseniális ahhoz, hogy ember találta volna ki.
Mindehhez viszont el kellett jutnom arra a szintre, hogy AKARTAM hinni Jézusban, pedig előtte kőkemény, hitvalló ateista voltam.
Igen, túl gyenge voltam ahhoz, hogy a magam erejére tudtam volna támaszkodni.
Én pont evvel nem értek egyet. Az, hogy valami erősre "támaszkodunk", szerintem nem jó. Az ember önmaga legyen erős.
Ha a hit adja az erőt számunkra, az szerintem illegális, mert ad a vallás maga egy keretet, egy világnézetet, felfogást, amelynek kizárólagossági igénye van. A tolerancia az adott erő mértékben csökken, a valóság csak kisebb részét látjuk.
Az önmagunkon belülről jövő hit ellenben pont hogy a belső erőre alapszik, ezért nem befolyásol, hanem felszabadít. Nem erőt ad, hanem maga az erő kifejeződése.
A fanatikusok is pont hogy a hit segítségével, erejével tudják elérni azt, hogy mondjuk önmagukat feláldozzák. Ugyan lehet jóra is törekedni evvel a hittel, csak szerintem kétséges, hogy ha gyengébbenlátók vagyunk, mennyire tudunk jót tenni. Tudunk, ezt nem vitatom, de viszont lehetne jobb is...
inkább a családi kapcsolathoz hasonlítanám, nem élősködéshez, mert szereteten alapul. Ahogy a kisgyermek bízik az apukájában. Ő a legerősebb, legokosabb, stb.:)
Én ugyan nem vagyok kifejezetten hívő, hozzászólok azért, és megjegyzem, nem pszichologizálni akarok.
Én mostanában önzőségen gondolkodtam el, ami talán a "gyengeség" egy fajtája, sőt, ha azt mondom, hogy az önzőség az unalom életérzésének kifejeződése, akkor elég nagy erőtlenség is, merthogy az unalom passzivitás.
Arra jutottam, mindenki önző. Aki ez ellen ellenáll, kifejezetten önzetlen akar lenni, az még inkább magára vonzza ezt a tulajdonságot - nem csak ezt, hanem pl az intoleranciával is így vagyunk, minél inkább törekedünk arra, hogy valamit _ne_ legyünk, valamiléyenek _ne_ legyünk, tulajdonképpen az egyenértékű avval, mintha egyszerűen fokoznánk ezt a tulajdonságot.
Ha viszont elfogadnánk a gyengeséget, az állandóan ható belső negatív ("sátáni") erőket (ugyanis egyikünk sem apostol, egykikünk sem tiszta), az lenne talán a szeretet útja. Nem állítom, hogy az egyetlen, ugyanis át lehet térni az ellenállás és gyűlöletből is szeretetre egyszerűen önelfogadással. Valóban nincs is olyan ember, akiben ne lenne meg mindkettő váltakozása, de sztem nem árt elgondolokodni, mi áll a háttérben.
Igen, Adriel, én is úgy gondolom, hogy az én gyengeségemet Isten ereje tudja kipótolni. Sőt, ha nem lennék sok területen gyenge, nem is lenne szükségem Istenre, hogy segítségül hívjam a nevét, tehát nem foglalkoznék vele. Ha meg is tértem a múltban, akkor is hamar elszakadnék tőle.
Elég megalázó volt rájönni, hogy Isten segítsége nélkül nem tudok élni, és minden nap szükségem van az Ő vigasztalására, bátorítására.
Volt egy Ige, ami vízválasztó volt a hitéletemben:
"Az Őt félőkben gyönyörködik az Úr, akik kegyelmében reménykednek." (Zsolt 147,11)
Mikor ezt felfogtam, akkor világosodott meg, hogy ha szegény, beteg, nyomorult vagyok is, bátran mehetek az Úr elé. Semmit sem kell teljesítenem, csak bíznom az Ő kegyelmében. Nem a teljesítményem érdekli, hanem az Iránta való bizalmam. És mihelyt teljes szívvel tudok benne bízni, jót is fogok tudni cselekedni.
Valaki így határozta meg a hitet: A hit a gyengének az erősre való támaszkodása.
A gyengeség és az erősség ugyanannak a tulajdonságnak a megynilvánulási formái. Ha valakinek nagyon nagy gyengeségei vannak, akkor nagyon nagy erősségei is vannak, és vice versa. Persze ezek a szélsőségek gyakran kellemetlen helyzetbe tudják hozni az embert, ugyanakkor sok nagy lehetőséget is adnak neki. Akinek pedig nagyon nagy gyengeségei vannak, az feltétlenül rászorul mások hathatós segítségére - és nagyon nagy erősségei révén meg tudja fizetni ennek az árát.
Hát dicsekedni szerintem se kell a gyenge pontjainkkal, de ünmagunkat egészként kell felvállalni és felajánlani Krisztusnak. Ha csak a jót szereted magadban, emberi lényegedről mondasz le - sokan angyalképzőbe szeretnének járni, és ez szerintem nagyon nagy csapda.
Valóban! Pál sem azzal dicsekedett, hogy Krisztusnak mekkora szolgája ő, mennyit fáradozott érte, mennyi vereség, börtön, halálos veszedelem volt ezért a jutalma.
Leírja, hogy a zsidóktól ötször kaptott negyvenet egy híján. Háromszor megostorozták, egyszer megkövezték, háromszor hajótörést szenvedett, éjt-napot a mélységben töltött; rengeteget utazott, veszedelmes folyóvizeken, veszedelmes rablók közt, veszedelmes népe közt, veszedelmes pogányok közt, veszedelmes városban, veszedelmes pusztában, veszedelmes tengeren, veszedelmes hamis atyafiak közt. Fáradságban és nyomorúságban, gyakan virrasztott, éhezett és szomjazott, gyakran bőjtölt, hidegben és mezítelenségben. Mindezeken kívül naponként zaklatásoknak volt kitéve, sőt az ő vállát nyomta az összes gyülekezetek gondja is.
Mindezeket látva állíthatjuk, hogy Pál apostol nem volt gyenge, erőtlen ember, sem testileg, sem lelkileg.
Szerintem is igy van, a gyengeség+Isten ereje az jó, de ha valaki csak gyenge, szánalmas, és isteni erő sincs vele az nem jó.
Mózes nem tudott ékesen szólni, de kettéválasztotta a Vörös tengert.
Pál abba akarta hagyni a szolgálatot, de végül tüzet hozott le az égből, amit a Baál (fiuisten)apostolai és Jézabel szolgái nem tudtak elötte.
Pál apostolban is volt egy tüske, de ne feledjük: a ruháját elküldték a betegeknek meggyógyult. A prédikációit isteni erő követte.
a gyengeséggel csak akkor lehet dicsekedni, ha rájön Isten ereje.
„A gyengeség nem feltétlenül negatívum. és ha tudom, hogy mi a gyengeségem, akkor tudom, hogy azon a terülten rászorulok másra, így alázatra nevel a gyengeség.”
Ez is igaz.
De mivel itt most keresztényekről van szó, Ne feledjük, hogy Isten ereje erőtlenség által végeztetik el. Vagyis Krisztus csak azokban képes munkálkodni, akik megengedik Neki, hogy az Ő ereje lakozzék bennük. Ezért mondja Pál is, hogy „Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.”
A gyengeség nem feltétlenül negatívum. és ha tudom, hogy mi a gyengeségem, akkor tudom, hogy azon a terülten rászorulok másra, így alázatra nevel a gyengeség.
Például ha valaki fel akarja találni az instant vizet. Vagy (Swift után szabadon) márványt puhít vánkosnak, esetleg uborkában konzerválja a napfényt, gyertyával világít, amikor nincs áramszünet, de ide lehet sorolni a tetvek megmentéséért felsorakozó természetvédőket is.
Ha tudsz rajta változtatni, hülye lennél nem változtatni. De mi van akkor, hogy ha tótágast állsz, akkor sem tudsz bizonyos tulajdonságaidon változtatni?
Az Evangélium utáni legfontosabb igazság az volt, hogy megtanultam örülni a gyengeségeimnek. Ez szabadított meg a teljesítménykényszertől, ami az egyházban is jelen szokott lenni (persze gyülekezete válogatja). És ez őrzött meg (legylábbis eddig) attól, hogy versengjek a többiekkel, és be akarjam bizonyítani, hogy különb vagyok másoknál.
Van egy öreg lelkész, aki azt mondta: "Akinek van Istene, az tudja és meri vállalni reális önmagát." Tehát se nem értékeli túl magát, se nem ostorozza magát.
Ti erről mit gondoltok?
Itt a Fórumon nagyon jellemző a versengés. Kinek a gyülekezete különb, ki a jobb keresztény. Vajon ez krisztusi hozzáállás? Nem gondolnám.
