Az igazság az, hogy nem mindig van értelme, nem mindig előnyös önmagadat adni. Ha egy közösségbe - feltételezzük mert ez célszerű: - be akarsz illeszkedni, nem adhatod száz százalékig önmagad mert azzal könnyen megutáltathatod magadat. Lassan, fokozatosdan kell megismerniük. Ha most kimegyek angliába dolgozni - mert így áll a széna - nem kezdhetek el táncolni az első nap a konyha közepén mint azt jelenlegi melóhelyemen könnyűszerrel megteszem annak fényében, hogy tudom kollegáim ismernek és hasukat fogják a röhögéstől. Ha kinn így tennék (természetesen nem az ország hanem az új munkahely a lényeg) szó szerint beskatulyáznának egy idiótának.
Tehát ha új környezetbe kerülünk, csak viszonylag lassan adhatjuk elő magunkat.
A magánéletben viszont tényleg ritkán játszik egy ember szerepet...gondolom én. Majd még elemzem önmagam. :)
Wiscum: Logitor
Igen, ebben a kérdésben talán kevesebb számmal lehet meghinteni a hozzászólásunkat, kevés még a megfellebezhetetlen elmélet; itt egyelőre inkább a szabad vélemények ütköztetésének nyílik nagyobb tér.
Az enyém véleményem máris ütközik a tiéddel, kedves Silan, amennyiben szerinted ez egy "erőltetett álkérdés". Igazad van: szerinted.
Te most eljátszottad a fensőbbséges, "ez a téma nem idevaló, ilyen kérdésekkel tessék valamilyen csevegő fórumba menni" hozzászóló szerepét.
Talán még ki is kéred magadnak? :)
Kiegészítésül, csak Neked:
A topic címét Bartók - Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára c. misztériumjátékának elején elhangzó Regős prológusából vettem. (Nem minden előadásban hangzik el, hangfelvételeken is alig-alig.)
A kérdés pedig szerintem alapkérdés, ezért mertem kiállni vele a nyilvánosság elé.
A REGŐS PROLÓGUSA
Haj regő rejtemhová,
hová rejtsem...
Hol, volt, hol nem:
kint-e vagy bent?
Régi rege, haj mit jelent,
Urak, asszonyságok?
Im szólal az ének.
Ti néztek, én nézlek.
Szemünk, pillás függönye fent:
Hol a szinpad:
kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?
Keserves és boldog
nevezetes dolgok,
az világ kint haddal tele,
de nem abba halunk bele,
urak, asszonyságok.
Nézzük egymást, nezzük,
regénket regéljük.
Ki tudhatja honnan hozzuk?
Hallgatjuk és esodálkozunk,
urak, asszonyságok.
Zene szól, a láng ég.
Kezdődjön a játék.
Szemem pillás függönye fent.
Tapsoljatok majd, ha lement,
urak, asszonyságok.
Régi vár, régi már
az mese ki róla jár.
Tik is hallgassátok.
Ez tipikusan egy olyan kérdés, amit betelefonálós rádióműsorokban szokás feltenni. Kedves hallgatóink, mai témánk: mennyire játszunk szerepeket mindennapi életünkben, társas kapcsolatainkban és akár magunk előtt? Kérjük, telefonáljanak, várjuk hívásukat.
Lehet rajta órákig csámcsogni, meg nagy látszólagos okosságokat mondani, beleszőni a politikát, stb.
Igen, a munkánk során kényszerülünk leginkább szerepet játszani.
Az a véleményem, hogy az egész neveltetésünk, a társadalomban való részvételünk is egy végtelen szereptanulási folyamat; a végén már magunk sem tudjuk, hogy kinek játszunk, sőt azt sem, hogy egyáltalán játszunk. A kérdés inkább az, hogy fontos-e olykor leválasztaunk magunkról az önmagunk és a társadalom által reánk aggatott jelmezt.
Kinek játszunk tehát, hol a színpad, kívül, vagy bennünk? Olykor-olykor mindenki feltezi magának ezt a kérdést. Vajon mire jutunk ilyenkor?
Egy komoly (vaskos) szociálpszichológiai témájú könyv foglalkozik részletesen ezzel a témával. Példaként legtöbbször egy sebészprofesszort fölhozva, mint egyfajta - társadalmilag elvárt - szerepet.
Ha valakit érdekel a címe, megkeresem.
Én, személy szerint például a munkámban a tanár szerepet vagyok kénytelen fölvállalni. A valóságban azonban nem olyan vagyok, mint amilyennek ilyenkor látszom. Ha magamat mutatnám, nem vennénék komolyan, és képtelenség lenne fegyelmet tartani.
A "szerepjátszás" alatt nem feltétlenül az álságos képmutatást értem.
Szerepet játszunk nap mint nap, amikor gyereket nevelünk, amikor beszélgetünk a szomszéddal, amikor hivatali ügyeket intézünk vagy virágot adunk, kapunk, és szerepet játszunk még a legintibb pillanatainkban is.
A kérdés inkább az, hogy milyen mértékben kell játszanunk és milyen mértékben fakad a lényünkből a szerep. Persze lehetnek szituációk, amelyekben személyiségünk szinte teljesen lefedi az éppen játszott szerepet.
Komolyan: szerinem teljesen szubjektív, azaz egyéniségfüggő.
Nyilván mindenkivel előfordul, hogy néha szerepet játszik, és nem is feltétlenül tudatosan.
A mértéke, hogy ki mennyire, az nagyon különböző.
Van akinek ebből áll az élete, másokra meg kevésbé jellemző.
Ami személy szerint engem illet, én nem szeretem, én inkább a "kegyetlenül őszinte" típusba tartozom.
Ennek ellenére persze velem is előfordult, nagyon-nagyon ritkán tudatosan is, de rosszul érzem magam tőle, és másokban sem tolerálom.
Úgy vélem - és a személyes tapasztalataim is ezt támasztják alá - hogy ezzel kapcsolatban is elmondható, hogy mindenki magából indul ki. Minél kevésbé játszik valaki, annál kevésbé tudja elfogadni, ha egy másik ember igen.
A kitárulkozás mértéke pedig minden bizonnyal attól is függ, hogy milyen jellegű, és milyen mély kapcsolatunk van az adott személlyel.
Mennyire játszunk szerepet a mindennapi életünkben, társas kapcsolatainkban és akár magunk előtt?
Mennyire fogadjuk el mások szerepjátszását?
Szükségünk van-e magunk kiadására, vagy a hetedik ajtó azért jobb, ha zárva marad?
Komolyan érdekel mindenféle vélemény.
