Akkor drukkolj nekem, Mese! Mert a nagy vállalkozó asszony beindul, nyomában a kiabáló gyerekek, az éhes, lerongyolódott férj és a vasalatlan ruhák hegye...És akkor is MUSZÁJ sikerülni!!!!!
Válasz a "Márpedig az igazi..." kezdetű mondatra...
Üdv,
Elizabeth
Kedves Xsany ! Én is úgy vélem, hogy az a frusztráció, amit egy nem a képességekhez mért feladatkör idézhet elő, meg tudja keseríteni egy ember életét és ez visszaüthet a magánéletére is. Semmiképp nem találom egészségesnek, ha valaki csak a családjában keresi a boldogulást, hisz egy idő után ezáltal a saját egyénisége elszintelenedik. Lehet, hogy butaság amit írok, hisz semmiféle adattal nem tudom alátámasztani, de szerintem egy önálló tanácsadói munkakör ill. valamiféle saját vállalkozás, ha az nem pusztán a pénzszerzésre irányul, valószinűleg nagyobb szabadságot és kiteljesülést ad, mintha valakinek egy hagyományos hierarchikus vállalaton belül kell bizonyítania tehetségét. Engem az ijeszt meg, amikor találkozom olyan 30-as vezetőkkel vagy specialistákkal, akiknek már tele van a hócipőjük a saját munkájukkal és legszívesebben valami teljesen újba fognának, de akkor .... mi a biztosíték arra, hogy megmarad a szerintem néha indokolatlanul magas fizetés, a státuszautó, ill. hogy vissza tudnak-e kerülni abba a vérkeringésbe, ami egyre feljebb és feljebb dobja őket az egyes cégeknél elfoglalt státuszokba. Így hát maradnak az utált munkájuknál, amit természetesen nem szólhatnak le még a barátok előtt sem, hisz akkor összeomlana a róluk alkotott bálványkép.
A legrosszabb az, hogy a szakembert kereső vállalatok klisékben gondolkodnak és csak akkor kezd számítani egy ember személyisége, ha az már az elsődleges szűrőn átjutott, az alapvető paramétereknek megfelelt. Márpedig az igazi egyéniségek nem mindig az elvárt karrier-vonalat futják be és adott estben ezért hullanak ki a rostán. Ezekből lesznek aztán gyakran a rendkívül sikeres (kényszer)vállalkozók.
Én az utókor emlékei alatt azt értettem, hogy az mindenképp jó, ha az unokák valamiféle tisztelettel övezik ősük teljesítményét, de az valószínűleg a kézzelfogható eredményeknek (pl. egy cég felvirágoztatása, egy könyv megírása stb.) fog szólni és nem annak, hogy valaki pénzügyi igazgató volt-e egy vállalatnál vagy főkönyvelő. Ha pedig az illető nem fordított figyelmet a családjának, akkor lehet, hogy ennek még a többediziglen leszármazottak is megisszák a levét (ha másként nem, hát lelki gazdagság ill. biztonság terén).
Mindkét típusból van jópár ismerősöm. A karrierista az évek múlásával (és jó nagy szerencsével) megkap mindent. De az idő fölötte is elhalad. És szétterülve a bőrfotelben arról nyavajog, hogy bizony, mennyire hiányzik a gyerek, a család, a meleg otthon az életéből. Bizony, ha annak idején másként, akkor most már...blablabla.
Aztán ott van a másik típus, aki a családjáért, feleségéért, gyerekéért él-hal, talán nem is tud megadni mindent nekik, mert pont amiatt a fránya VAGY-VAGY döntött anno. De egy hosszú nap és két korsó sör után már jönnek a keserédes gondolatok, hogy bezzeg, ha újra kezdhetné és újból húszéves lehetne...ésígytovábbésígytovább.
A fene se tudja.
Talán mindenkinek Rotschildnak kellett volna születnie...
Nagyon tetszik a fogalmazasod, az osszeszedett gondolataid :) Mindenkeppen megfontolando. Egy apro ellentmondast talaltam az altalad leirtakban, ami engem igazan erintett: A kit fog erdekelni a beosztasod es a kesobbiekben es a maradando emlekek kozott feszul ez, szvsz.
Magyarorszagon aggaszto szamomra, ha tehetseges vagy, ha tudod, hogy meg tovabb is juthatnal, akkor sincs sokszor folytatas. Megrekedsz egy munkakorben. Ez tortent velem is, egy rendszergazdai allasban jol elvegetaltam, es almodoztam affelol, hogy mi lenne ha... es egyszer lehetosegem tamadt ra, es ugy erzem, bizonyitottam. Nem masoknak, nem a penzert... magamnak. Pillanatnyilag hatalmas onbizalommal birok, amit mar nagykepusegnek is lehet nevezni, es igy probalok tovabb(??)lepni, hogy tudom, hogy _bizosan mire vagyok kepes. A depresszio okat is inkabb ebben latom itthon, hogy olyan emberek, akik erzik, hogy tobbre kepesek, bezarodnak a skatulyakba.
Hogy hol az ellentmondas: ott, hogy mindaddig, amig nem probalod ki, hogy mire vagy kepes (aminek a jelzoje lehet egy beosztas egy vallalatnal), addig igazan nem tudsz maradandot alkotni, ugyanis ahhoz onbizalom kell.
Persze ez csak a szemelyes meglatasom, szivesen vitatkoznek effelol.
ui. Bocs, hogy a szep ekezetes irasodra csak igy valaszolok, de a nemet x-terminal csak erre kepes. Meg meg az ö, ä, ü es ß -re. :))
Nekem volt néhány meghatározó irodalmi élményem kamaszkoromban, ami jócskán meghatározta későbbi életszemléletemet és életvitelemet. Ezek közé tartoznak az ún. "boldogságkereső" könyvek, mint pl. Tolsztoj-Iván Iljics halála, Peer Gynt, Az ember tragédiája. A végén mindig a következőt szűrtem le és ebben megerősített a Déri Jánossal a halála előtt készített interjú is: Mi lenne, ha egyszerre csak kiderülne, halálos beteg vagyok és már csak egy konkrétan meghatározott idő lenne számomra hátra ? Verném-e a fejemet a falba, hogy Úristen, mennyi minden kimaradt az életemből és ha újra kezdhetném, mindent másképp csinálnék ? Vagy az a megnyugtató érzés vigasztalna, hogy teljes volt az életem a lehetőségekhez mérten ? Déri elmesélte, hogy a halálos diagnózis közlése után bement a munkahelyére és rettentő idegennek és értelmetlennek látta a bent tüsténkedő emberek mindennapi hajtását és bánta, hogy nem töltött több időt a családjával annak idején.
Kit fog érdekelni utólag, hogy a nagypapa vagy nagymama milyen beosztást foglalt el annak idején a vállalatánál ? Csak arra emlékeznek, ha a személyisége a család számára valamiért fontos volt és ezt továbbadta az unokáknak, vagy ha valamilyen különleges munkája, hobbija az utókor számára is maradandót jelent.
Ezért szerintem a munka csak addig fontos, amíg egyben szórakozás is ill. amennyiben a létfenntartáshoz szükséges, akkor csak tényleg a családi kényelmi minimum eléréséig lehet vele elmenni. A fő baj a karrier-építéssel, hogy egy idő után mókuskerékké válik, amiből nincs kilépés, viszont felőrli a résztvevőket. Tudni kell megállj parancsolni, adott estben az életszínvonal lejjebb adásával is, de a családi háttérre koncentrálva. Nekem nagyon tetszett Hegedűs Géza önéletírása, amiben megemlékezett édesapjáról, aki nem vállalta el tudatosan soha a neki felkínált első számú vezetői posztokat, hanem mindig a másodvonal megbecsült szakembere maradt, mert a családi életét nem akarta feláldozni. Lehet, hogy ez a "lemondás" teljesítette ki a fia karrierjét ?
Mindenesetre - és ezt fejvadászként mondom - szerintem vigyázni kell a karrierrel, mert sokak egyéniségét változtatja meg véglegesen és talán ennek is köszönhető a kimagaslóan magas depressziós beteg arányszám Magyarországon.
A szakmam automatizalasi programozo es robottechnikus. Altalaban gyarak, gyartosorok uzembehelyezesevel illetve felprogramozasaval foglalkozok. A nemet mernoki irodan keresztul nagy cegeknek dolgozok, ugymint foleg a Bosch gepgyartastecnika (ATMO), Mercedes, Porshe, Wabag, Elin... remelem, ebbbol sikerul azert megtartani valamit, ha hazamegyek. A referencialistam azert mar tobb oldalas, nivos cegekkel es komoly projektekkel. Ebben bizok, marmint hogy otthon is tudok ezzel munkat szerezni.
Ugyanis egy nemet ceg megbizasabol szerte a vilagban dolgoztam, 3 honap Syria, 2 honap Singapore, 2 honap Argentina, 3 honap Spanyolorszag, 2 honap Nemetorszag : ez volt az idei ev.
> hogy hogyan gondozzák utána...
Ez tetszik. Mindenesetre egy erdekes valtasnak tunik. Januarban azert meg megyek Japanba, de az mar csak 2 het...
A karriert nem lehet magánéletre leváltani, mert képtelen leszel kiszakadni a körből. És ez így van jól. A virág se bírja ki, hogy tövestül kitépjék, de persze át lehet ültetni. Csak nem mindegy, hogy mikor, milyen földbe, és hogy hogyan gondozzák utána...
Honnan érkezel haza?
Üdv,
Elizabeth
tehat, a mult heten bejelentettem a megbizoimnak, hogy ca 3 honap mulva otthon ohajtom a meloimat leprogramozni, a kommunikaciot neten keresztul kivanom megoldani, es csak az uzembehelyezesek idotartamara szeretnek kulfoldre menni. Volt meglepi... Szoval megkiserelem a karriert egy kisse maganeletre levaltani, mert...
mert ez kezd igy nagyon uresse valni, es elgondolkoztam azon, hogy ez egy epeszu ember celja?? na jo, az ep esz mas lapra tartozik, de az en celom sem ez. Megkiserelem megkeresni a koztes utat, meg azt a tarsat, aki ezek utan belemegy jo nehany kompromisszumba. (termeszetesen van jeloltem :) )
A bokkenok?
Egyreszt tartok a hazameneteltol, hiszen itt megszoktam egy munkakulturat es egy fizetesi szinvonalat, amit ugye, el is felejthetek. Megszoktam, hogy annyit megyek, amennyit akarok, nos, ez is elmulik..
es ez is egy problemam, ugyanis teljesen nem tudom es nem is akarom felszamolni azt, amit eddig elertem. Talan nem is kell. A gond csak az, hogy mindig is ott fog kiserteni, meg egy - talan - mukodo kapcsolat folott is az, hogy mit adtam fol erte...
Tul sok a befelyezetlen mondatom, ugy erzem, nem gondoltam ezeket vegig, es nem is akarom. Azt hiszem, a tetet megtettem, most kivarom, hogy mi lesz a forgatas eredmenye. Dupla vagy semmi...
Bocs az osszeszedetlen gondolatfoszlanyokert, de most csak erre tellik.
Koszonom erdeklodesedet, de kisse el vagyok eppen havazva, hamarosan hosszabban irok. Ezt a topicot nem veletlenul nyitottam, a velemenyekre oszinten kivancsi voltam, ugyanis tenyleg komoly valtozasokat tervezek eletemmel kapcsolatban. Nagyon sok meg a bizonytalansag, a kerdojel, szoval kisse kuzdok, de majd leirom. Azert figyelemmel kiserek minden hozzaszolast, es ... vegzalok ejjel-nappal...
Hát épp ez az. Nem csak zenekarhoz kötődően kell zenésznek lenni. Egyedül is. Egy zenekar túl ingatag. A kommunion a pillanat csodája, de a buborék bármikor elpattanhat. Nem úgy, ha magadon belülre helyezed.
Ezt most hogy értsem?A családi zenekarban mindenkinek megvan a maga hangszere és lehet szólózni is, de ettől még csak úgy leszünk zenekar és csak addig, amíg együtt játszunk...
Üdv,
Elizabeth
PS: xsany, hová lettél?
Kedves Beja,
nem vagyok egy agybajos alkat, de a kötelező kiegyensúlyozottságot kicsit túlzásnak érzem. A művészgyerekek vagy a beteg szülők gyermekei sem feltétlenül látnak kiegyensúlyozott szülőket, de írhattam volna az építkező szülőket is, ami eleve nem normális kategória... Tegnap este héttől nyolcig három gyereket kellett otthon hagyni, mert el kellett mennünk a piackutató iroda raktárába felvenni egy csomó szétosztásra váró xxx üdítőitalt (se jogsim, se autónk nincs, a páromnál volt a cége kocsija). Be is telefonáltam, hogy mi csak este megyünk, mégis, a kutatásvezető úgy fogadott, hogy hogy képzelem, miért nem nappal jöttem (rengeteget dolgozunk a cégnél este vagy késő éjszaka), ő most nem adja ki az üdítőket. Mondom neki, hogy kézben ennyit elvinni Káposztásmegyerre nem tudtam volna, és hatkor nem volt még olyan állapotban a társulat, hogy ott lehetett volna hagyni őket, előbb vacsi volt, utána eltáv a szülőknek. Válasz: engem nem érdekel, hogy hova teszed a gyerekeidet, semmi közöm hozzá, oldd meg. És ott állt a raktár előtt a férjem meg a legkisebbik, mert őt magunkkal vittük...
Karrierről itt már szó sincs, ez csak pénz...
De a magánéletbe ez is belefér...És nem hagytam ott, mert szla nélkül is tudok ott pénzt keresni, ami ugye ritkaság.
Egy csomó dolgot csinálni a pénz miatt muszáj. És a gyerekek ezt is látják.Sőt, sokszor megértik. De vannak pillanatok, amikor dönteni kell. Amikor a nagyfiam beteg lett, gondolkodás nélkül hagytam elúszni mindent. És ma se bánom.
Kezdünk egy pszicodráma-csoportra hasonlítani.
Mindannyiunk napi problémája ez, állandóan dönteni kell munka-pénz és család között.
Aki gyereket vállal, annak tudomásul kell vennie, hogy a pénz csak annyira fontos, amennyire alapszinten el tudja látni magát és a gyerekét. Ezt az alapszintet ki-ki maga határozza meg (soha nem voltam még síelni a lányommal, lehet, hogy nem is fogok, és így is becsületes, érző emberré fog felnőni.) Azt hiszem, ha szülőként belegondolnánk abba, hogy a gyereknek este nem drága plüssmacira, hanem az anyja-apja simogatására, meséjére van szüksége, akkor többet törődnénk a gyerekeinkkel és kevesebbet a pénzzel. Igaz, éhezni, fázni nem szabad, és szülőként is van jogod magaddal foglalkozni, pihenőt kérni. De komolyan kellene vennünk, hogy gyerekeinket életük első tíz évében tudjuk csak nevelni és ezt az időt nekik kell szánni. Ha jól csináltad, addigra kialakultak az alapvető személyiség-jegyek, amin alig lehet változtatni. Gondolj bele, elélsz 60-70 évet. Ebből 10-12-t kér úgy a gyerek, hogy nem tudsz túlórázni, esténként tanulni stb. Hát nem megéri, ha figyelembe veszed a "produktumot": magát a gyereket? Gyereke ne azért legyen valakinek, mert így szokás. Lemondással jár, amit előre átgondoltan kell válllalni. Közben ugyanis már nem gondolhatod meg magad! Azt vallom, amíg a gyerek kicsi, a munka szükséges rossz, ami a megélhetéshez kell. Aztán egyre kevesebb energiádat köti le a gyerek, és kezdheted-folytathatod a hajtást. És még valami, amit szerintem az emberek többsége éppúgy nem gondol át, mint a lemondást: kötelességed szülőként kiegyensúlyozottnak, elégedettnek lenned. Különben a gyereked hozzád hasonlóan fusztrált, ideges, antiszociális lesz. Boldog gyereket csak boldog szülő tud nevelni. És ez állandó személyiség-fejlődést jelent, ami bizony néha fájdalmakkal jár. S ha meg tudod mutatni a gyerekednek, hogy a fájdalmat, kudarcot el lehet viselni, hogy a mindennapokhoz szorgalom, kitartás, humor kell, hogy nem kell belepusztulni egy takarításba, egy elutasításba, akkor nyugodtan nézhetsz a tükörbe.
Beja
Kösz, hogy válaszoltál. Lehet, hogy félreérthető volt amit írtam, de nem azt gondoltam, hogy a pénzt hajszolód. És a lehető legtávolabb volt tőlem, hogy bármilyen szinten is ítélkezzem feletted.
Én a következőre gondoltam. Én mielőtt a mostani cégemhez jöttem dolgozni,
vállalkozó voltam. Kereskedelmi programokat írtam, és nagyon jól ment az üzlet.
De reggel korán mentem el, és nagyon későn érkeztem haza. Feleségem akkor fejezte be az egyetemet, és utána egy hónappal megszületett az első kisfiam.
Döntöttünk kiléptem a Kft-ből, elköltöttünk Debrecenből, és ma fizetésből élünk,
hála Istennek boldogan, négyen. És nekem minden pénzt megér, ha családommal lehetek.
Más.
Én is messze lakom édesanyámtól.(én "csak" 210 Km-re) De minden héten beszélek vele telefonon, és egy-két havonta haza megyünk. És nem véletlenül írtam azt hogy "haza". A gyermekinket tényleg nem magunknak neveljük, és az a természetes és helyes, hogy elhagynak minket. De az nem természetes, hogy nem foglakoznak a szüleikkel, ha betegek nem gondozzák Őket! És az, hogy miként fognak viselkedni felnőttként a gyermekkorban dől el, nagy százalékban. Milyen viselkedési sémákat tanulnak, milyen értékrendet látnak, alakítanak ki, ez mind a szülőktől kapott viselkedés minták alapján rögzül bennük. Tehát szerintem az igazi feladat, vagy ha úgy tetszik karrier egészséges (testben és lélekben) utódokat hagyni magunk után.
Kedves Tódi!
Hát úgy nézek én ki, mint aki az anyagiak után rohan? Egy frászt, nekem a szakmai előmenetel a fontos, a pénz meg nem méregdrága játékokra kell, hanem mert építkezünk. Éppen azért, hogy a gyerekeim ne egy nyomorult másfélszobás panellakásban éljenek és legyen helye mindenkinek, de igenis: a gyerek nem életcél. A fiaimat tudatosan el kell engedni, mert nem akarok úgy járni, mint az édesanyám, aki rátelepedett a bátyámra (33) és érzelmileg képtelen leválni róla ,pedig már kétgyerekes családapa.És azt mondja, értelmetlennek érzi az életét, mert mi nem lakunk mellette, mert úgy hozta az élet, hogy a bátyám egy utcányira lakik tőle, én viszont 25o km-re. A gyerek nagyon fontos az életben, de ahogy a madár is repülni tanítja a fiókáit, úgy én is csak egy kis része vagyok a gyermekeim életének, a feladatom az, hogy repülni tanítsam őket, túlélni, önállóan élni és dönteni ebben a kusza világban. Hiába adom át nekik az én élettapasztalatomat, nem mehetek velük, a saját harcukat nekik kell megvívniuk, a legtöbb, hogy tudják: hozzám mindig visszajöhetnek, erőre kaphatnak . De aztán tovább kell lépni. Mert nem leszek mindig, hogy orrot töröljek, hogy sokadikán dugipénzt adjak, hogy házastársi konfliktusokat simítsak el vagy vigyázzak a gyerekre...
Amikor nem vagyok otthon, aférjem rendezi a gyerekeket és sok asszonynak becsületére válna, ha ilyen színvonalon tudná csinálni.
A legtöbb, amit adhatok a gyerekeknek, a saját tapasztalatokon kívül, hogy megmutatom, mennyi minden érdekes dolog van a világban, amire nyitottnak kell lenni...De ehhez is pénz kell.Nincs saját számítógépünk. De tavaly elvittük a gyerekeket (az akkor kilenc és négyévest, a két kicsi a nagyinál volt), és a férjem mindenkit, engem is tanított síelni.Csodálatos volt látni a gyerekek örömét és a kapcsolatunknak is nagyon jót tett a jellemformálásról nem is beszélve, amit a sílécek cipelése jelent. Persze ez a lehető legfapadosabb síelés volt, iskolai szervezésben, Szlovákiában, egyszeri étkezéssel, és ez is százezer forint volt négyünknek. Akkor kell a pénz vagy nem?
Egyébként mióta dolgozom, sokkal türelmesebb vagyok a gyerekekkel is, ezt ők is észrevették. És akkor is van mese minden este, és ha éjszaka jövök meg, akkor reggel úgy keltem őket, hogy bemászok az ágyukba és addig simogatom a talpukat-lábukat, míg fel nem ébrednek. És tudják, hogy anyu megjött.December elején viszont elutazom egy hétre tolmácsként. A kétnapi illetményem ezen az utazáson a régi egyhavi pedagógusfizetésemmel egyenlő, de utána még nincs decemberre semmilyen munkám. Te nem mennél el?
Nincs lelkiismeretfurdalásom, ezt akkor döntöttem el, amikor ott bőgtem a bölcsődében és az egyik idős gondozónő azt mondta:"Erzsike,ne sírjon. Ha eldöntötte, hogy dolgozni akar, muszáj hinnie a saját döntésének helyességében és bennünk is . Különben belebolondul. Menjen és jöjjön vissza azzal a nyugodt tudattal, hogy nemcsak önmagáért dolgozik, de ÉRTE is."
egy ismerosom is hozzairt a topichoz, de mivel o off, igy idemasolom:
Chila:
Szerintem az ember genetikailag determinálva van. Vannak bizonyos készségei
(pl: induló agykapacitása), és kb 14 éves koráig intenzív kurzuson tanul a
"szülői ház" tanszék irányítása alatt.
Az én szüleim soha nem voltak egy hullámhosszon. Következetlenül neveltek, a
testvéremmel úgy nőttünk fel, mint a gyom. Enni kaptunk, tudunk illedelmesen
köszönni....
Nálunk mindig fejetlenség volt otthon.
Totális káosz, amit öt (nyagyika is velünk lakott) emberi lény és jónéhány
állat rendetlensége és lustasága okozott.
Anyám mindig úgy jut eszembe, mint aki a szeméthegy tetején lavírozva a
család rabszolgájaként próbál felülkerekedni a rendetlenségen, majd
erőtlenül rogy össze,- maga körül kuplerájt okozva- a kimerültségtől.
Apám persze ebben az állapotában soha nem értékelte semmire, földig
lealázta, ezzel elvéve az utolsó energiáit is.
Nálunk soha nem működött családi tanács. Bármit elkeztünk megbeszélni abból
vérre menő csaták voltak- sokszor a szó szoros értelmében.
Én és a kisöcsém pedig úsztunk az árral, teljes idegroncsokká váltunk. Engem
gyomorfekély és depresszió kórképpel kezeltek a kerületi ideggondozóban.
Akkor voltam 19 éves. (Az öcsém most ennyi és szerintem neki sem ártana.)
Szakítottam a vőlegényemmel is.
Akkor jött valaki aki új perspektívát mutatott nekem az életről. (Persze
sokkal idősebb volt nálam és nem is független sajnos de ez most nem is olyan
fontos)
Mellette szereztem két középfokú szakmát - bár eredetileg én is
programozóként érettségiztem - és jelenleg utolsó éves vagyok a PSZF-en
estin. Rávilágított az értékeimre és mutatott egy értékrendet, amit én nem
láttam, csak éreztem, hogy van azelőtt.
Nagyon sokat fejlődtem, de amiért érdemesnek találtam elmondani a múltamat
az az, hogy bár két éve egyedül élek, a lakásban uralkodó rendetlenséget
leküzdhetetlen Gonosznak tartom. Egy mosogatás, vagy porszívózás gondolata
is felemészti az energiáimat. Képtelen vagyok beosztani az időmet. Állandóan
csak futok a dolgok után. A tanulnivaló tornyosul az orrom előtt, a munkába
menekülés nem működik. Néha úgy érzem kicsi vagyok és ezek a problémák
megesznek.
Azt mondjátok kezeltessem magam ? Elkéstetek. Nagyszerű gyógyszert szedek,
és kell szednem valószínű az életem végéig mániákus depresszióra. Nem ez a
baj.
FELHÍVOM A FIGYELMETEKET !
Úgy éljetek és lavírozzatok az életben , hogy ha gyereket vállaltok már csak
ő lehet az első.
Nagyon fontos, hogy a rendszert még az érkezése előtt kialakítsátok. Azt
hiszem annak a gyereknek akinek a szülei célt mutatnak és egy irányba
rendezgetik az útját a megfelelő egyensúly megtalálása már nem lehet akkora
probléma, mint nekem.
Most pedig nézzetek egy pillanatra a múltatokba !
Bár nem nekem írtad az előző sorokat, de nyílt levél lévén elolvastam.(És az összes előzőt is!)
Mindenek előtt nem érzem magamat sovinisztának!
Én és testvérem egy átlagos kispolgári (keresztény) családban nevelkedtünk.
Anyagilag messze elmaradtunk a többi családtól de egyébként annyi törődést és szeretetet kaptunk, amennyire emberileg képesek voltak szüleink!
Így én a mai napig azt mondom a család anyának a gyermekei mellett a helye.
Én nem akarok benned "lelkiismeretfurdalast" kelteni csak gyakorló apaként, és volt gyerekként véleményezem az általad leírtakat.
Szerintem, ha az anyák megkapnák az erkölcsi, és anyagi elismerést, ami teljes egészében járna nekik, akkor az "új nemzedék" nem lenne érzelmileg és/vagy
lelkileg ilyen gyenge! Mert mit lát a mai gyerek? (Tv-ben, óvodában, családban stb.) Mindenütt csak az ÉN "mert megérdemlem" aztán csak csodálkozunk, (de van-e hozzá jogunk) mikor öregségünkre egyedül maradunk és mondjuk: "pedig mindent megadtunk neki!" És mit adtunk neki pénzt, játékot, Tv-t, videót stb. de magunkból mit adtunk?! Látta-e a gyermekünk, hogy lemondunk valamiről a másikért, gondozzuk a nagyszülőket, meglátogatjuk Őket, leülünk-e hozzájuk játszani stb. Na egy szó, mint száz nem értek egyet ezzel a mentalítással!
Bocs ha túl kemény voltam!
Gyagyás Tódi
Kedves Jonatán!
Egy kis off-fal kezdenék. végre sikerült rájönnöm, hogyan tudok ékezeteket varázsolni a topicba!! Fog ez menni!
Ami az érvényesülést illeti, én Lettországban, ahol tanultam, kétféle típust figyeltem meg:
1. Gyors, felfelé ívelő karrier(nemritkán a Főnök ágyában kezdődik), pár év, míg kellemes a dolog és közben orrba-szájba munka van, aztán harminc felé sürgősen keresünk egy szolíd, partiképes fiút, csicsás esküvő és koronaként egy évre rá gyerek.
Visszatérés a szakmába, szolíd családmodell, két autó- bébiszitter vigyáz a gyerekre- üzleti utak, abszolút kifogástalan életvitel. Semmi dúló érzelmek, csak mindent a maga idejében.
2. Esküvő (pardon) pucér seggel, indulás egy kollégiumban, albérletben, szülőknél, barátoknál, akárhol, gyerek jön, amikor jön,de örülnek neki, bár jártányi hely nem marad a szobában a kiságytól, babaruhák a turiból, szoptatás mellett tejleadás (abból is van pénz), facsipesz-összeszerelés, gyerekfelvigyázás , ablakpucolás kalákában mint mellékmunka, piackutatás,fordítás-tolmácsolás, számítógépes bérmunka, ahogy tetszik. Több éves güzcölés után végre normális lakás, de még ez is csak bérelt, gyerekek sorban, bankkölcsön, telekvásárlás, építkezés. Mi most itt tartunk.
Még nem tettem le róla, hogy megírjam a doktori disszertációmat. Mindent akartam és nagyon sok dolgot meg is tudtam csinálni, de ehhez sokszor makacsnak és pofátlannak kellett lennem, mert a gyerekeseket leírják. Pedig nem vagyok béna, az utolsó szülésem után is beleférek az érettségi szoknyámba, csak akarni kellett ezt is, mint sok egyebet. Egy nem sikerül: annyi pénzünk még mindig nincs, hogy bébiszitterünk legyen, így aztán nagyon ritkán tudunk közös programot(gyerekmenteset) szervezni. De azért néha az is belefér...
Ahogy egy kedves szókimondó ismerősöm mondta : a Forma-1 kutya ..... a a családban való lavírozáshoz képest. És itt még akkor se kapsz nagydíjat, ha jól sikerült!
Mi a szakmád, amiben két év kell, míg jó leszel?
Az előbb a szüléses topicban tévedtem , igy inkább megkérdezem:fiú vagy vagy nőnemű?
Olyan sok töprengésre értemes gondolatod van, ami igazi életbölcsességről tanuskodik.
Én éppen most keztem a dilemmát, hogy család vagy karrier. Volt péda a környezetemben mindkettőre, az anyukám ügyesen lavírozott a munka és a család között évtizedeken keresztül és egy elfáradt, beteg, agyonhajszolt nő lett, aki megőrízte ugyan a derűjét és az életkedvét, de azért baromira belefáradt az egészbe. Látván az ő példáját elhatároztam, hogy én ezt nem akarom, és napról-napra észreveszem, hogy már én is ugyanúgy kezdek lavírozni. A másik példa az egyik közeli ismerősöm, aki a karriert választotta, őt a hírnév és a siker csábította és mindent megtett azért, hogy elérje. El is érte, s közben, (gyerek szerencsére nem volt) igazi család nem is alakult ki csak egymással-mellettélés, de az is köddé vált. S most ott áll, megvan az áhított munka, de az se olyan, mint amilyet megállmodott, család nincs, gyerekről meg hallani se akar.. olyan üres.
Nálam éppen most kezd kialakulni a munka, végre megint értelmes dolgot csinálhatok, csak még kell kb. 2 év mire igazán jó leszek, de már szívem szerint raknám a fészket, mert "ketyeg a fülem mellett az óra". Próbálok okos lenni, de fog-e menni....?
Nnnnnnaneee!!!
Sok lesz a vakolat, lanyok! (Ezt szoktak mondani, ha a tolmacs tul sokaig szepitkezik.)
Nos, ha igazi piskotat akarsz olvasni, menj at a Szules, terhesseg-negativ oldal vagy a Szules, terhesseg 2.0 vagy a termeszetes szules c. topicokba,(foleg az elsobe) es azt olvasd el,amit oda irtam.
Belevagni konnyu volt. Csinalni (neha) piszok nehez. Jol csinalni lehetetlen. Vagy csak en vagyok kishitu?
Nem azt akartam, hogy huledezzenek rajtam, csak el akartam mondani, hogy EZT es IGY is lehet.
A munkamban nekem legalabb annyi oromem van, mint a csaladomban. De sokan probaltak mar lelkiismeretfurdalast kelteni bennem, hogy a kislanyom alig egyevesen bolcsis volt...Ma este viszont egyedulallo koncertben volt reszem.
1.resz; Harom fiam (10,5,3 es fel)a kadban. Uvoltve eneklik, hogy; Kellesz nekem,ooooo bebi, ma kellesz nekem, most minden a regi...
(szoloban a haromeves ,eszeveszettul razva azt a ket fokhagymagirizdnyi feneket, fel kezzel kapaszkodik a sajat futyijebe):Tedd meg velem, ooo bebi...
Latvanynak sem volt utolso, konnyesre nevettem magam.
2.resz; Zsuzsi (ket eves mult) Hull a pelyhes feher ho, jon mindjart a Telapo....elgondolkozik...meg az apu is mindjart itthon lesz!
Na most ilyenekbol nem jut, csak annak, aki vallalja, hogy gyereke legyen.
Nemregiben a ferjemmel beszelgettunk es legnagyobb megdobbenesemre azt mondta, hogy ha ujra kezdene, men biztos, hogy megnosulne.Eloszor piszokul megsertodtem,de aztan megkertem, hogy mondja el, miert.azt felelte, hogy nemmiattam, hanem mert a csaladi elet nagyon nagy kotottsegekkel jar es mellette egy csomo dologbol kimarad az ember, amit nem biztos, hogy kesobb is tud potolni. Persze mi nem keresunk annyit, hogy felfogadjunk egy bebiszittert, mert ugy sokkal konnyebb lenne programokat csinalni...
szoval neki se fenekig tejfol...
31 éves szoftverfejlesztő egy Német fémmegmunkáló cégnél Magyarországon.
Két gyönyörű kisfiam van 3 és 2 évesek. Feleségem MatFiz szakos tanár.
Most építünk házat. Gondolom, nem kell mondani mennyibe, kerül.
Szóval magánélet vagy karrier? Szerintem a képlet a következő!
A hét hat napján munka reggeltől este 16. 00 ig. Utána haza. ÉS CSAK A CSALÁD.
Telefon off. Vasárnap csak CSALÁD telefon PC off.
Szerintem, aki hatnap alatt nem tudja megkeresni a pénzt a hetedik nap sem fogja, tudni, és a család is rá megy.
Az éves szabadság keretet Úgy kell felhasználni, hogy minél több jusson a család számára. Persze ehhez kell egy "Gyöngy" feleség, mint az enyém
Ha ketten meg tudunk mindent beszélni, akkor soha nincs gond! Ha nem, akkor gond
van. De hál' Istennek eddig többé-kevésbé sikerült. Szóval summa: Imádkozz és dolgozz. Nekem eddig sikerült.
Meg kellene találni az egyensúlyt, de ez nem mindig sikerül.
Van, aki nem is akar egyensúlyozni, eldönti, hogy melyiket választja, és punktum.
Ezért vannak 5-6 akárhány gyerekes anyák, akiknek tényleg az élete a család, ebben teljesednek ki, ebben látják az életünk értelmét.
És vannak olyan nők, akik inkább a karrierjüket építik, magas poziciókra jutnak, és eszük ágában sincs gyereket szülni.
Egyiket sem hibáztatom vagy nézem le -- ki-ki döntse el saját maga, hogy mit szeretne.
Szándékosan a nőket hoztam fel példaként, mert a férfiak ilyen szempontból talán szerencsésebb helyzetben vannak.Ha van mögöttük háttér ( család, egy gondoskodó feleség ) akkor ráérnek a karrierjükkel foglalkozni. Más kérdés az, hogy meddig tolarálja a család, hogy apuka soha nincs otthon. Nőknél ugyanez már egy kicsit problémásabb lehet.
Egy valami azonban tényleg veszélyes: egyre jobban belesodródni,és emiatt a másikat elhanyagolni.
Kedves BE,
Ugy gondoltam, hogy itt valaszolok a mail helyett, hogy kicsit emeljunk a topikon. A tobbiektol bocs, ha kisse off. Meg az egesz rolam szol, ugyhogy akit nem erdekel PgDn. Lehet kicsit ontomjen. :)
Szal, hogy mit csinal egy kornyezetvedo mernok? Jo kerdes, mert eddig ahol dolgoztam mindig az elso diplomamat (a gepeszmernokit) hasznaltam. Olyan komoly problema meg nem volt, hogy ne tudtam volna azzal megoldani. Manapsag szinte minden tevekenysegnek van kornyezetvedelmi oldala, ugyhogy szerintem jol eladhato. Svedorszagba azert tanulom ezt, mert mikor megpalyaztam az osztondijat (harom prosza volt), akkor ez a terulet kiemeltebben tamogatott volt a kiiras szerint, igy ugy gondoltam nagyobb az eselye. Ugy erzem, hogy a kesobbiekben sem ez a tudas adhato el, hanem azok a kepessegek, amiket felszedtem. Jo angol nyelvtudas, prezentacios kezszeg stb. Meg egy eve problemat okozott kialni eloadni valamit angolul. Most mar akar fel oraig is tudok beszelni a "semmirol". :)
Az orosz nyeltudas meg az altalanos orosz tagozatbol es kozepiskolabol. Ugyhogy olyan is. Mar egyebkent kisse sajnalom. A mult heten egy bulin negy orosszal ultem egy asztalnal. Sajna ez a tudasom mar ugy megkopott, hogy egy pohar bornal tobbet mar alig tudtam kerni oroszul. Meg jo ha 5%-ot elkaptam a beszelgetesbol. Bar az egyik lany megdicserte a kiejtesemet :)
Mire gondolsz, hogy kinti elet? Beilleszkedes? Suliba jarok, ugyhogy jelenleg diakkent tengetem az eletem. (Az osztondijbol nem tul rosszul) Rengeteg embert hallok panaszkodni a svedekrol, de spec. nekem nincs veluk semmi bajom. Mindenesetre a barati korom tobbnyire mas nemzetek kepviseloibol tevodik ossze. Az egyetemen nincs is masik magyar. En vagyok az elso, aki a nemzetkozi master programok torteneteben beirta Magyarorszagot az evkonyvbe.
