A vers megjósolja a párkapcsolat
során reálisan várható eseményeket. Ezek a legrózsaszinűbb ködből indúló párkapcsolatnál is bekövetkeznek. Mi lett volna Romeoval és Júliával
ha összeházasodnak, és magas kort érnek meg?
A gyógyszer lényege, hogy mindíg keserü.
Curchill azzal nyerte meg a választásokat, hogy nem igért mást, csak vért, verítéket, és könnyeket.
Pl. egy edző kíméletlen tanítványával, amikor tovább hajtja akkor is amikor az már régen feladta volna, és pontosan rámutat hibáira.
"Van egy kis problémám ezzel megközelitéssel. Szerintem bármi is létezik aztán, vagy afelett, a legfontosabb és egyben leglehetségesebb megélés az itt és mostban van. Ha azonosulok egy felsőbb önmagammal, hogyan tudom megtartani az életben elengedhetetlen korlátaimat? "
Csak is itt és a mostban tudsz azonosulni Önmagaddal.
"Ha elhiszem, hogy tudok repülni és leugrok a harmadik emeletről, kellemetlen meglepetések érhetnek. És szvsz ez nemcsak a fizikai, de a pszichikai sikon is igy van. "
Ne keverd össze ezt valamiféle különleges képességek kifejlesztésével. Bár a hindu (és egyéb) hagyományok szerint ez lehetséges (siddhi-nek hívják őket), de ez ugyanúgy a maya területéhez tartozik így nem érdemes foglalkozni vele. Ez igaz mind a fizikai, mind a pszichikus területen.
"Felteszem, hogy Önmagamnak nincs szüksége dicséretre, indulatra, hovatovább - lévén a teljesség hordozója - szeretetre sem. Alighanem nagy hibát követnék el mégis, ha minden vágyamat, érzésemet - ahogy ha jól tudom a buddhisták tanitják - megpróbálnám "elhagyni".
Úgy vélem, ezekre a dolgokra itt és most szükségem van, éppúgy mint ételre, italra, melegre. "
Igen, semmire sincs szüksége mivel létezésének saját magán kívül sem célja sem oka nincs. Sőt a teljes emberi világ keretein belül mindennek ő az eredete és így oka. A buddhizmussal jó helyen tapogatózol, az is csak a brahmanizmusból nőtt ki. Természetesen megmaradhatsz személyiséged keretei között, semmiféle külső kényszer nincs ami ezt megakadályozná, erre kizárólag Önmagad kényszeríthet. Mellesleg a tantrizmus, van tantrikus buddhizmus is, egyenest a vágyak kiélésével próbálja a célját elérni.
"Persze két malomban őrlünk, mert én nem az én keretein való túljutást tűzném ki célul, hanem az én lehető legpozitivabb megélését. "
Nyilván amíg énednek saját keretein belül van lehetősége a növekedésre, nem sok értelme van az énen való túljutásnak.
"Ez egészen biztos. Ezzel együtt vannak alaphelyzetek, olyan pontok, amikkel igy vagy úgy mindenképpen találkozunk. Vannak tipusos játszmák és kapcsolatminták. Ezekből tanulhatunk, megfigyelhetjük, hogyan jelentkezik bennünk, vagy a partnerünkben. "
Sajna ebben nem vagyok képzett, bár természetesen bizonyos játszmáknak én is a résztvevője vagyok. És vannak olyan játszmák amiket nem lehet minden fél számára pozitívan befejezni. :)
"De csak akkor, ha hibának nevezzük el. :) "
Elhagyva a morális nyelvet, a hiány az hiány, a nagyobb pedig nagyobb mint a kisebb. Ezt nem szabad megfordítani.
Van egy kis problémám ezzel megközelitéssel. Szerintem bármi is létezik aztán, vagy afelett, a legfontosabb és egyben leglehetségesebb megélés az itt és mostban van. Ha azonosulok egy felsőbb önmagammal, hogyan tudom megtartani az életben elengedhetetlen korlátaimat?
Ha elhiszem, hogy tudok repülni és leugrok a harmadik emeletről, kellemetlen meglepetések érhetnek. És szvsz ez nemcsak a fizikai, de a pszichikai sikon is igy van.
Felteszem, hogy Önmagamnak nincs szüksége dicséretre, indulatra, hovatovább - lévén a teljesség hordozója - szeretetre sem. Alighanem nagy hibát követnék el mégis, ha minden vágyamat, érzésemet - ahogy ha jól tudom a buddhisták tanitják - megpróbálnám "elhagyni".
Úgy vélem, ezekre a dolgokra itt és most szükségem van, éppúgy mint ételre, italra, melegre.
Újra mondom, hogy az elfogadás és megbékélés egy módja az én keretein való túljutásnak.
Persze két malomban őrlünk, mert én nem az én keretein való túljutást tűzném ki célul, hanem az én lehető legpozitivabb megélését.
Mindebben sok igazság van, de hát azt hiszem sosem lesz végleges mindenkire érvényes tanítás az emberi kapcsolatokban
Ez egészen biztos. Ezzel együtt vannak alaphelyzetek, olyan pontok, amikkel igy vagy úgy mindenképpen találkozunk. Vannak tipusos játszmák és kapcsolatminták. Ezekből tanulhatunk, megfigyelhetjük, hogyan jelentkezik bennünk, vagy a partnerünkben.
Hát az Önmagam megfogalmazása nem könnyű feladat, itt lehetetlent akarsz. Vannak teológiai, szimbólikus illetve filozófikus kifejtések, de általánosan visszatérő formula, hogy nyelvi eszközökkel nem kifejezhető, megismerni kizárólag közvetlen tudati azonosulással lehet. A nyelvi kifejtés egyetlen célja, hogy kapaszkodókat adjon a közvetlen megismeréshez.
Egy Vedanta idézet:
"Az írások tanulmányozása meddő mindaddig amíg Brahman nem tapasztaltatott: Brahman tapasztalása azonban fölöslegessé teszi az írások tanulmányozását.
Szavak szövevénye sűrű rengeteghez hasonlatos, melyben a gondolatok ide stova vándorolnak. Ezért mindenki, aki ezzel tisztában van, törekedjék minden erejével arra, hogy Brahmant tapasztalhassa."
Az Önmagam koncepcióra leginkább az Upanisadok, illetve azok folytatása a Vedanta van felépítve, ahol is Atman-nak (Brahmannak) nevezik. Az Atman az emberi lét vagy tudat teljes egészét átfogó, megteremtő és irányító entitás. Gondolom ismered a hiduk maya fogalmát, amit szoktak illúziónak, jelenségnek illetve káprázatnak is fordítani. Az egész vhogy úgy foglalható össze, hogy az emberi világ, külső és belső egyaránt, mind maya amit az Önmagam vetít ki magából. Én ennek a projekciónak vagyok az "áldozata", mivel a kivetített "káprázattal" azonosítom magam és nem vagyok képes átlátni az egészet és azonosulni a kivetülés forrásával, vagyis Önmagammal. Amint ezt az azonosulást végrehajtom a káprázat eltűnik. Jól-rosszul szimbolizálja az egészet pl. az emberi álom, amikor is egy általam kivetített illuzórikus világban képzelem magam. Az Önmagammal való azonosulást pedig a felébredés szimbolizálja, amikor ez az álomvilág eltűnik és én is rájövök, hogy csak tévedés volt az egész.
A személyiségemmel összehasonlítva Önmagamnak nyilván előbbsége van, bár a kettő megkülönböztetése az a tévedés amit fel kell számolnom.
Az énünk nem "rossz", pusztán a teljes létnek egy igen szűk területe. Semmi sincsen távolabb a fentiektől mint bármiféle moralizálás. Természetesen bárkinek joga van megmaradni énje keretei között, ahol az énje az irányító. Itt az én a legtökéletesebbnek is tekinthető.
"Csakhogy szerintem éppenhogy a megbékélés, elfogadás és nem a legyőzés az első lépés. "
Újra mondom, hogy az elfogadás és megbékélés egy módja az én keretein való túljutásnak. Ez a mód nevezhető passzívnak vagy femininnek. Az aktív törekvési mód pedig a legyőzés és a felülemelkedés. Nyilván a legnehezebb pedig mindkettő együttes gyakorlása, és hát igazándiból ez is az egyetlen hatékony módszer.
"A kiméletlen őszinteség önmagunk felé is szükséges. Felismerni és elkerülni a játszmákat. Nem szükséges, hogy tökéletesen harmonizáljunk. Elég ha annyira harmonizálunk, hogy ki tudjon alakulni a tényleges és őszinte kölcsönös érzelmi kötés.
Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valakit szeretünk, annak a hibáit el tudjuk fogadni.
Én azt mondom, ha valakit szeretünk annak a hibáit nem elfogadjuk, hanem azt is szeretjük.
Sőt, valójában látjuk, hogy nem is hiba. "
Mindebben sok igazság van, de hát azt hiszem sosem lesz végleges mindenkire érvényes tanítás az emberi kapcsolatokban. Nyilván az az ember aki tisztában van saját hiányosságaival, sokkal természetesebben fogadja el mások hibáit, itt sokat segíthet a belső őszinteség.
De a hiba azért hiba marad :)
üdv ixix
Abban igazad van, hogy a dolgok egyik aspektusa az elfogadás és az "ellentétes tartalmakkal" való harmonizáció. Viszont ez már önmagában egy küzdelmes dolog. Másrészről a küzdelem a belső korlátozás legyőzésére irányul. Tudatunk, énünk görcsösen ragaszkodik a saját korlátolt képességeihez és menekül minden más létezésének a befogadásától. A tudat egészének helyreállításához le kell győzni az én görcseit és ragaszkodásait. Egyszóval ez a küzdelem nem elfojtás, hanem egy korlátozás felszámolása
Nem tudok tul sokat kezdeni ezzel az én és Én közötti különbségtétellel. A személyiség egységes egész, akkor is, ha vannak részei amikkel nem szembesül a tudatunk. Ettől még ezek hatnak.
Olybá tünik nekem, hogy olyasmit akarsz kihozni belőle, hogy van az én, ami hibás, rossz, mig az Én valamiféle tökéletes, felsőbbrendű dolog. Ha tévedek kérlek javits ki.
Ebből kiindulva persze logikusnak látszik, hogy ami rossz, azt valahogy le kell győzni, meg kell vele küzdeni.
Csakhogy szerintem éppenhogy a megbékélés, elfogadás és nem a legyőzés az első lépés.
Igen, hát amit leírtam az hiányos. Nos az Ömagam kivetülését valakire nem én irányítom, hanem Önmagam, így ez nem fantáziálás.
Meg tudod fogalmazni mi az az Önmagam?
Ahogy elmondtad, vagy megváltozom és elfogadom a másik nem tetsző dolgait, vagy őt bírom változásra, vagy?
Igen, abban igazad van ha kezdetben kellően őszinték vagyunk, bizonyos problámák elkerülhetők. Persze kérdéses, hogy találsz-e olyan valakit akivel tökéletesen harmonizáltok, így nem kell kíméletlen őszinteség. Mert az önmagában nem oldja meg a konfliktusokat.
A kiméletlen őszinteség önmagunk felé is szükséges. Felismerni és elkerülni a játszmákat. Nem szükséges, hogy tökéletesen harmonizáljunk. Elég ha annyira harmonizálunk, hogy ki tudjon alakulni a tényleges és őszinte kölcsönös érzelmi kötés.
Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valakit szeretünk, annak a hibáit el tudjuk fogadni.
Én azt mondom, ha valakit szeretünk annak a hibáit nem elfogadjuk, hanem azt is szeretjük.
Sőt, valójában látjuk, hogy nem is hiba.
"Ezt nem értem. Vagyis inkább nem fogadom el. Önmagunk elfogadása és kiteljesitése, ami szerintem célravezető, semmiképp sem átadás, legyőzés. Ami bennünk van, szvsz, abból semmit nem lehet legyőzni, csak elfojtani. Elfogadni, együtt élni vele, pozitivan használni igen, de legyőzni... nem célravezető."
Hát igen, őszintén megvallva én nem vagyok olyan nagy mértékben híve a pszichoanalízisnek, asszem itt húzódnak kettőnk véleménye között a különbségek. Abban igazad van, hogy a dolgok egyik aspektusa az elfogadás és az "ellentétes tartalmakkal" való harmonizáció. Viszont ez már önmagában egy küzdelmes dolog. Másrészről a küzdelem a belső korlátozás legyőzésére irányul. Tudatunk, énünk görcsösen ragaszkodik a saját korlátolt képességeihez és menekül minden más létezésének a befogadásától. A tudat egészének helyreállításához le kell győzni az én görcseit és ragaszkodásait. Egyszóval ez a küzdelem nem elfojtás, hanem egy korlátozás felszámolása.
"Ezen az alapon bárki ellenkező nemű emberre rá lehetne nyomni a saját fantáziánkat és máris kész a szerelem. Azért ez igy elég egyszerű lenne, nem kellene annyit keresgélni, ránéznénk a legközelebb eső facér illetőre és mehet a holtomiglan, holtodiglan, feltéve hogy tudatositjuk, hogy a saját képünket szeretjük benne."
Igen, hát amit leírtam az hiányos. Nos az Ömagam kivetülését valakire nem én irányítom, hanem Önmagam, így ez nem fantáziálás. Nyilván akkor lehet a legtökéletesebb a kapcsolat, ha a másik fél minél inkább az énem komplementere, így együtt vagyunk képesek a Selbst-et megvalósítani.
A házasságok gyakorlati problémáira természetesen én sem tudom a választ, de azt biztosan látom, hogy a legtöbb mai házasnak a tudatos célja nem az Önmegvalósítás, hanem énje vágyainak a minél tökéletesebb kiélése, vagyis nem törekszik korlátai megszüntetésére. Asszem a generálprobléma itt lehet a mai házasságokkal és persze a mai emberrel is.
"Az topic eredeti témájához visszakanyarodva, úgy gondolom, hogy ha akarunk és képesek vagyunk a kezdetekben kiméletlenül őszinte lenni, akkor talán nem a második, harmadik gyerek után, összetörve, anyagilag, lelkileg padlón kell ezt meglépni. "
OK, ne OFFoljuk a topicot a fentiekkel. Azért volt szvsz a fentiekre szükség mert részleteket nehéz az egész nélkül végiggondolni.
Ahogy elmondtad, vagy megváltozom és elfogadom a másik nem tetsző dolgait, vagy őt bírom változásra, vagy?
Igen, abban igazad van ha kezdetben kellően őszinték vagyunk, bizonyos problámák elkerülhetők. Persze kérdéses, hogy találsz-e olyan valakit akivel tökéletesen harmonizáltok, így nem kell kíméletlen őszinteség. Mert az önmagában nem oldja meg a konfliktusokat.
Nem kedvencem Jung, ott is irtam. Természetesen azzal a megállapitással együtt, hogy egyike azoknak akik a legtöbbet adták az emberi psziché megismeréséhez.
Igen, ez az egyik aspektusa a dolognak. De a másik a küzdelem, szenvedés, önmagunk átadása és legyőzése.
Ezt nem értem. Vagyis inkább nem fogadom el. Önmagunk elfogadása és kiteljesitése, ami szerintem célravezető, semmiképp sem átadás, legyőzés. Ami bennünk van, szvsz, abból semmit nem lehet legyőzni, csak elfojtani. Elfogadni, együtt élni vele, pozitivan használni igen, de legyőzni... nem célravezető.
Én szerintem meg ez a szerelem és nem feltétlenül tiszavirág életű. Illetve a problémák abból adódnak, ha valaki nem képes tudatosítani magában, hogy nem a másik személyiségébe szerelmes és elkezdi azt hibáztatni, amiért az nem tökéletes.
Ezen az alapon bárki ellenkező nemű emberre rá lehetne nyomni a saját fantáziánkat és máris kész a szerelem. Azért ez igy elég egyszerű lenne, nem kellene annyit keresgélni, ránéznénk a legközelebb eső facér illetőre és mehet a holtomiglan, holtodiglan, feltéve hogy tudatositjuk, hogy a saját képünket szeretjük benne.
Ami azonban igaz, hogy mindannyionkban él egy kép a "másik felünkről". Ha valami elég hasonlóval találkozunk valakiben, akkor beleszeretünk és tényleg hajlamosak vagyunk elsiklani azok felett a dolgok felett ami nem egészen az, amit mi szeretnénk, amire vágyunk. Idővel azután, pláne ha együttélés, házasság lesz a dologból, egyre többször találjuk szembe magunkat az általunk nem kivánt dolgokkal. Ilyenkor több dolgot tehetünk. Megalkudhatunk és mondhatjuk, jó ezt utálom benne, de elviselem mert... itt lehet sorolni az indokokat. Ennek semmi értelme, mert csak fokozza a feszültségeket és egyre több és több nemszeretem dolog fog előjönni, sőt addig is tényleg szenvedünk és rosszul érezzük magunkat.
A másik, hogy megprobáljuk megváltoztatni a másikban, avagy önmagunkban azokat a tulajdonságainkat amik összeütközést okoznak. Nem megy, kár vele fáradni, mindenkinek rossz szájize lesz. Még akkor is, ha átmenetileg megoldani látszik a problémát.
A harmadik, hogy tényleg szembenézünk a másik ember valódi énjével és megmutatjuk a magunkét is. Van rá esély, hogy el tudjuk fogadni egymást és felépithetünk egy őszinte és valódi kapcsolatot. Persze benne van az is a pakliban, hogy ezzel a valódi énnel nem tudunk együtt élni, mert nem tudunk kibújni a bőrünkből. Akkor ott a lehetőség egy közös akaratú, békés válásra.
Az topic eredeti témájához visszakanyarodva, úgy gondolom, hogy ha akarunk és képesek vagyunk a kezdetekben kiméletlenül őszinte lenni, akkor talán nem a második, harmadik gyerek után, összetörve, anyagilag, lelkileg padlón kell ezt meglépni.
A küzdelem sajna sok energiát elemészt, tapasztaltam a Jung topicban. És a végén nekem az az érzésem, hogy még ha győzök is, nem érte meg.
"Már tegnap megszületett bennem a gondolat a hindu idézetről. Vagyis inkább egy érzés. A felpörgés. Akkor adunk a legtöbbet a másiknak, ha a magunk kedvéből szeretünk, ha a magunk öröméért ölelünk. Mert mi más lehetne nagyobb ajándék, mint hogy látja hogy nem a kedvében akarok járni, hanem kedvem lelem benne? S ha ő is igy tesz, akkor ez visszahat és felerősödik. Mint az egymásnak forditott tükrök, úgy sokszorozzák az örömet. "
Igen, ez az egyik aspektusa a dolognak. De a másik a küzdelem, szenvedés, önmagunk átadása és legyőzése. Csak, hogy a hinduknál maradjunk, a házasság szó egyben halált is jelentett, az én halálát az Önmagammal szemben. Viszont nekem úgy tűnik, mintha nem tennél különbséget Önmagad és az éned között. A Jung topic alapján gondoltam, hogy nem lesz teljesen idegen amiket beszélek. Ezt persze véletlenül se vedd számonkérésnek!
"Ezzel igy nem értek egyet. Bár elismerem általános jelenség, de ez a szerelem eltorzitása, nem maga a szerelem. Az ilyen "szerelem" tiszavirág életű."
Én szerintem meg ez a szerelem és nem feltétlenül tiszavirág életű. Illetve a problémák abból adódnak, ha valaki nem képes tudatosítani magában, hogy nem a másik személyiségébe szerelmes és elkezdi azt hibáztatni, amiért az nem tökéletes.
Másképp jár az agyunk. Ez nem baj, csak akadálya annak hogy értsük egymást.
Nem tudom miért firtatod a szándékot. Hisz az ebben az esetben épp a megbecsülés. no és az, hogy "legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek"
Húú erre nem válaszoltam. Pedig akartam még tegnap. De nagyon elálmosodtam, mára meg valahogy lecsuszott. Bocs.
Már tegnap megszületett bennem a gondolat a hindu idézetről. Vagyis inkább egy érzés. A felpörgés. Akkor adunk a legtöbbet a másiknak, ha a magunk kedvéből szeretünk, ha a magunk öröméért ölelünk. Mert mi más lehetne nagyobb ajándék, mint hogy látja hogy nem a kedvében akarok járni, hanem kedvem lelem benne? S ha ő is igy tesz, akkor ez visszahat és felerősödik. Mint az egymásnak forditott tükrök, úgy sokszorozzák az örömet.
Köszönöm ixix, hogy segitettél ezt megfogalmazni. :)
Továbbá a szerelem sajnos egy igen komoly tévedésen alapszik, mégpedig azon, hogy Önmagam kivetülését látom a másikban és ebbe a képbe szeretek bele, nem pedig a másik személyiségébe.
Ezzel igy nem értek egyet. Bár elismerem általános jelenség, de ez a szerelem eltorzitása, nem maga a szerelem. Az ilyen "szerelem" tiszavirág életű.
Akkor megpróbálom úgy megfogalmazni, hogy a szándék a döntő és hogy ez mennyire hiteles.
Ami Kaffka Margit versét illeti: a késleltetett kimondás legalább annyira rossz lehet, mint biztosnak lenni a kíméletlenségben. Merthogy a megbecsülés kötelez nem megsértődni - és máris gyülekezhetnek a fellegek a sok sötét éjjel a sok sötét tervekkel együtt...
Szerintem felesleges magyarázni. Egyszerűen nem akarod megérteni amiről beszélek. Nem, nem vagy buta, nem azért. Azért mert minden porcikád tiltakozik ellene.
Én is pont azt értettem az alatt, hogy nem kell sablon, amit te.
De ezt is leirtam már. Akit társamul választok, becsülöm annyira, hogy merjek ha kell, kiméletlen lenni vele. Szintugy azzal, akit barátomul választok, s ő barátjául választ engem.
A többi embernek meg nem feltétlen mondom meg amit gondolok. Ha hazudni kéne, legfeljebb nem mondok semmit.
Nem kell mindenkivel társalogni.
Látod, téged most nem foglak megbecsülni a kiméletlenségemmel és nem mondom el amit gondolok.
Az lenne a felesleges bántás, hiszen úgysem azt értenéd ki belőle aminek szánom.
Aki viszont barátom, vagy társam feltehetően érti miért a kiméletlenség.
A versről csak pár szó:
Kimondtam a szót, mire készültem régen,
Terveket űzve sok felleges éjen.
Itten van az eb elhantolva. A régen gyüjtögetett megbántottság és tervezett visszavágás. No ezt lehet elkerülni a szükség esetén idejében kimondott kiméletlen őszinteséggel.
Akkor én is veled sóhajtok. :-)
Szerintem ugyanis a kíméletlenséget nagyonis lehet durvaságként megélni. Szerintem a kíméletlenség az, amikor nem mérik fel hogy a másik mennyit bír és csak a vélt vagy valós igazsággal öntik nyakon. Aztán ha megroppan, akkor kíméletlenül szemére hányják, hogy miért olyan sértődékeny, hiszen csak megbecsülésüket fejezték ki.
A sablont nem arra értettem, hogy az igazságot mindig kíméletlenül kell kinyilvánítani, hanem arra hogy nem vagyunk egyformán teherbírók. Ha feszítettél már túl egyszer húrt, azt hiszem könnyebben megértenéd mire célzok, milyen kockázatra. Eszembe jut egy vers, bizton többet és jobban megéreztet:
MÉH-TÖRTÉNET
Kimondtam a szót, mire készültem régen,
Terveket űzve sok felleges éjen.
S vad gyűlölség meddő szikrájaképen
Felésziszegett szómban a fulánk.
Elszállt a szavamban - elszállt a szívéhez,
Éreztem, amint döbbenve felérez,
És láttam, ahogy az arca fehér lesz,
Átillan homlokán egy percnyi láng.
Ennyi! - Most jön-megy a nappal, az éjjel.
S nem jön vele vágy, soha terv, soha kétely,
Nincs mire készülni öngyilkos hévvel.
Kimondtam a szót, - s vele végem!
E szóban elhagyta a szívem a vér.
Agyamból kiégett minden kicsi ér.
Nem tudok élni és nem volna miér,
Hagyjatok! - meghalok! Hagyjatok éngem!
Rendben akkor folytatom szintúgy hogy OVi is megértse. :) (látom nem ismered a szlogent :)) )
Kiméletlenség nem = durvaság. A célja nem bántás, hanem épp ellenkezőleg.
De ami a legfontosabb: Nem irtam sehol, hogy ez a gondolkodás örök és mindenkire érvényes igazság.
Ez Baranyi igazsága, amit én is elfogadok, őszintének, jónak tartok. Aki még rajtam kivül igen, legyen neki, aki nem, annak legyen az.
Ne téveszd össze ezt a gondolatvilágot kedvenc keresztényeink "majdénmegmondomhogyelkárhozol" rémes jelenéseivel.
Kedves Lenke, attól tartok, "ovis értelmemmel" :-) nem fogom tudni megfogalmazni számodra, hogy ez a gondolkodás nem lehet etalon. Te így érzed, de más nem.
Talán ismered a történetkét, hogy a csöndes, szitáló eső éltet, de a jégesővel kísért zápor pusztít. Főként hogy nem vagyunk egyformák.
Én legalábbis a környezetemben nagyjából tudom, hogy ki az aki durvaságában is gyengédebb, mint aki mézesmázos. De egyéne válogatja, mert hazudni szúrós és sima nyelvvel egyaránt lehet. De ismétlem, erre szerintem nincs sablon.
Hát persze. Szivesen leirom huszadszor is, más formában hogy ovi is megértse. :)
Kiméletlenségemmel becsüllek én. Nem azt jelenti, hogy akit becsülünk, szeretünk, azzal folyamatosan kiméletlenek vagyunk. Még azt sem, hogy egyszer mindenképpen. Hanem csak azt, hogy ha a helyzet úgy kivánja, becsüljük annyira, hogy ha kell kiméletlenül elétárjuk az igazságot, vagy kiméletlenül megtesszük amit meg kell.
Nem jelenti továbbá az ellenkezőjét, nevetesen azt sem, hogy akivel adott esetben kiméletlenek vagyunk, azt automatikusan becsüljük, szeretjük.
Rostát nem becsülöm, pláne nem szeretem, annak ellenére, hogy kiméletlennek tünik az őszinteségem.
Téged becsüllek, mégsem irtam - gondolom - neked semmi kiméletlent.
Kedves Lenke, azt írod:
"Ez a topic a másik ember megbecsüléséről szól. "
Továbbá ha a topic címére tekintek, akkor úgy vélem, te igazán becsülöd rostát. Különben leállnál vele tapintatoskodni, ha jól értelmezem az eddigieket.
Ha tévedek, akkor leköteleznél ha kiigazítanál. Akár megbecsülésből, vagy lenézésből, akár szeretetből vagy szeretetlenségből. Csak úgy, őszinteségből... :-)
Te is olyasmiről filozgatsz amihez közöd nincs (szeretet).
A különbség annyi, hogy még csak meg sem valósitod vele magad, csak itt-ott fikázol egyet.
Biztos jólesik.
Csak azt nem értem, hogy ha nem gondolod magad "nagy szerető felebarátnak", akkor miért hírdeted, hogy a vezérlő elved az, hogy azt kell szeretned, amit más szeret.
Hol olvastad azt, hogy nekem ezt kell tennem, vagy egyáltalán bármit is kell? Hol olvastad azt, hogy vezérlő elve?
Ha valakit szeretni akarok - nem kell, akarok - akkor igyekszem úgy szeretni, ahogy ő szeretni.
Akit meg utálni akarok, azt meg úgy fogom utálni, ahogy nekem teccik.
Arról a hülyeségről nem ejtek szót, hogy totál kifirdittottad a mondatot.
Ez a topic a másik ember megbecsüléséről szól. Tudom még mindig nem esett le és nem is fog.
Nem engem sértettél a kiskegyed dumával, ezt talán neked is látható. Te engem semmivel nem tudsz megsérteni, mert nem vagy hiteles számomra.
Nem tudom, hogy keresztényfóbia-e, hogy ki nem állhatom a magamutogató, hamis szeretet mögé bújó önző, hazug ájtatosságot. Ha az, akkor felvállalom, de csak a te kedvedért.
Cseppet sem izgat mit szeretnél én nem akarlak téged szeretni sehogyse.
1.: Az voltál amikor "lekiskegyedezted" egy ember problémáját. Még arra sem vetted a fáradtságot, hogy belegondolj, egyszerűen nagy jézusos fennsőbbséged tudatában beleszartál más lelkébe.
2. Ne röhögtess! :) Kihatenem a te kurvanagy szeretetedben leereszkedtél egy hitetlenhez? :DD
3. Forrás? Ugyanis én a játékelméletet másként ismerem.
4. Nem csak azért nőtt azember fejére az a lyuk, hogy kajával tömje meg, hanem azért hogy hangok formájában értelmes beszéd jöjjön ki rajta. Nem kitalálni, feltételezni, ráerőszakolni kell valakire az igényét, hanem megkérdezni. Erről még sose hallottál?
Nem becsüllek semmire. Mentségemre legyen mondva, hogy nem is hirdetem magam nagy szerető felebarátnak.
Nos nem kifejezetten érdekel a keresztények esszenciája.
Azt azért látom, a mások leszólása beletartozik a keresztényi szeretetbe.
Majd ha keresztény leszek gyakorolni fogom, van itt rá elég minta.
Kedves Lovácsikné!
Nos ezek mind érdekes kérdések, bár nem teljesen értem, hogy miért pont nekem szólnak. Ha tudod a választ, jobb ha magad mondod és nem kérdezel. Vagy tőlünk várod?
Hello Lenke,
Úgy globálisan válaszolnék, nem darabolósan. Egy ide illő régi hindu idézettel kezdenék:
"Not for the sake of the husband is the husband loved, but for the sake of the Self"
Létünk fix és változatlan része az Önvalónk, személyiségemben talán csak egyetlen állandó tartalom van, a folyamatos törekvés Önmagam felé. Minden kapcsolatnak, de leginkább a szerelmi kapcsolatoknak, semmi más célja nincs, mint hogy segítsen Önmagam megvalósításában. Ezt felfogva már nem tűnik áldozatnak, hogy felülemelkedem ingatag érzelemvilágomon, amennyiben az eltávolítana a célomtól. Az áldozatot is Magamért hozom, nem a másikért.
Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi a fenének van szükség akkor a másikra, ha csak rólam van szó? A válasz abban rejlik, hogy személyiségem nem egész csak töredék, amennyiben belül nem találom meg a hiányzó részt, akkor sokat segíthet egy külső társ. Ilyenformán a szerelem minden szépsége ellenére nem a legjobb út Önmagam megvalósítására.
Továbbá a szerelem sajnos egy igen komoly tévedésen alapszik, mégpedig azon, hogy Önmagam kivetülését látom a másikban és ebbe a képbe szeretek bele, nem pedig a másik személyiségébe. Ez sok mindent megmagyaráz szerintem a felcicomázásról, meg a többi hasonlóról. Azonban azzal, hogy a "cicomát" lebontod a szerelmet magát bontod le.
üdv ixix
