"Erős érzelmektől indíttatva könnyen becsapódunk érzékleteinket illetően ... példának okáért a gyáva a félelem hatása alatt bárkit ellenségének gondol, ha az a legcsekélyebb mértékben is rá emlékezteti; hasonlóan, a szerelmes, elvakulván a szerelemtől, bárkit, ki valamennyire is hasonló, kedvesének hiszi ... lázas férfiak nem egyszer azt gondolják, állatokat látnak a falakon, csak mert a falra rajzolt figurák állatoknak tetszenek ... amennyiben az állapot nem túlságosan súlyos, a beteg tudatában van az illúziónak, míg a betegség előrehaladottabb állapotában az ember neki is ronthat ezeknek az állatoknak."
Aristoteles: Parva Naturalia
"A fájdalom inkább érzelmi, szubjektív élmény, ugyanabba a kategóriába esik, mint az élvezet. Nem azt mondjuk, hogy a fájdalom nem fontos vagy nem érdekes. A fájdalom életmentő előjele lehet egy közelgő szövetkárosodásnak, akár külső forrásből jön (pl. egy szúrós szög), akár belülről (pl. gyulladt féregnyúlvány). Nyilvánvaló, hogy a fájdalom hatalmas motiváló erő, különben nem tennénk meg mindent elkerülésére vagy csillapítására. És a fájdalom valóban idegi tevékenységen alapul, mivel a fájdalmas inger kiterjedten aktiválja az agykérget, ahogy azt a PET-aktivációs vizsgálatok is mutatják."
R. Sekuler - R. Blake (2000): Észlelés, Osiris, 441.
Istenem, vajon tudom-e ki vagyok? Tudom-e, annyi ősöm és ösztönöm példáján keresztül, hogy ki is vagyok én?
Tudhatom-e?
Ha arra hallgatok, akit naponta végighallgatok; ezt szabad, ezt nem szabad, most hallgass, most beszélj, vajon magamra hallgatok-e? Tudom-e mit jelentenek a mondatok, amiket kimondok; és tudom-e mik azok amikről mélyen hallgatok?
Mi végre születünk? A kérdést úgy is fel lehet tenni; miért születünk. A miért a születés okát kutatja, a múltra irányul, a mi végre, azaz a kérdés archaikus formja világítja meg, melyet születésünktől kutatunk.
Szembe lehet vele nézni, meg lehet vizsgálni melyik a hosszabb időtartam, míg vagyunk vagy míg nem vagyunk. Különböző kultúrák különböző módokon ígérik a nyugtalanító válasz megkerülését. Pedig a válasz, lehet, egyszerűbb, mint gondolnánk: az idő végtelenjébe zárt borostyán életünk, melynek valóságát magunk teremtjük meg magunk köré. Minden egyes cselekedetünket, minden egyes gondolatunkat áthatja a mi végre kérdése, és az azonnali megerősítést közönségünktől kapjuk.
Az ember színjátszó állat, a "ha" bűvésze. Önmaga játssza megkoponált databjának minden szerepét.
A darab végén nem tud változtatni, a végkifejlet ismert. Tud azonban a véget meghatározó stílusjegyeken, a szereplőkön, a karaktereken, a helyszíneken, a kellékeken, a fő vonulaton, a keltett érzelmek intenzitásán, a típusán, és tud a darab műfaján is.
Érzelmeit olyannyira egyetemesnek tekinti, hogy azokat kivetíti minden élő és élettelenre, a világ érzelemmentes működési rendjére is.
Azt mondom "fekete lyuk", és félek, mert a lyukba beleeshetek, a fekete pedig felidézi az ősi vadállat kitátott száját, melybe bezuhanva a bolygók megsemmisülhetnek. Azt mondom "kockázat" és azt értem alatta "bizonytalanság", melytől rettegek, mert nem ismerem a végét. A mi végre mai megfogalmazása: mi lesz a vége? Hol, kivel?
[A hivatkozott kép már nem található meg a tar.hu-n]
(Monet és barátai kiállítás 2003/12/20, Szépművészeti múzeum, August Rodin)
Pelopsz húga, Niobé, Théba királyához, Amphiónhoz ment feleségül, és hét fiút és hét leányt szült neki. Olyan mérhetetlenül büszke volt rájuk, hogy egyszer még Létót is kigúnyolta, mert annak csak két gyermeke volt: Apollón és Artemisz.
Manté, Teiresziász jóstehetséggel megáldott leánya meghallotta ezt a meggondolatlan megjegyzést, és azt tanácsolta a Thébai asszonyoknak, hogy azonnal engeszteljék meg Létót és gyermekeit, égessenek tömjént és tegyenek babérkoszorút a fejükre. Amikor már tele volt a levegő tömjénillattal, megjelent Niobé egy sereg szolgával, pompás, phrügiai ruhában, hosszú haját leeresztve. Félbeszakította az áldozatot és haragosan megkérdezte, miért kell a homályos származású Létót, egy férfias természetű leány meg egy nőies természetű fiú anyját többre becsülni, nála, Niobénél, aki Zeusznak és a phrügek rémének, Atlasznak az unokája, s Kadmosz királyi családjából való királyné. Vajon nem ő marad-e gazdagabb még akkor is, ha a végzet vagy a balszerencse két vagy három gyermekét elragadja?
A rémült thébai nők abbahagyták az áldozatot, és igyekeztek Létót halkan elsuttogot imáikkal megengesztelni, csakhogy már késő volt. Létó már útnak indította az íjjal felfegyverkezett Apollónt és Artemiszt, hogy büntessék meg Niobét elbizakodottságáért. Apollón Niobé fiait vadászat közben egyenként lenyilazta, kivéve egyet, aki elég okos volt ahhoz, hogy imával engesztelje meg Létót. Artemisz Niobé lányaira a palotában talált rá, a rokkák mellett, mindegyiküket megölte, kivéve egyet, aki követte bátyja példáját.
Niobé kilenc napon és kilenc éjjelen át siratta halottait, de senki nem temette el őket, mert Zeusz Létó pártjára állt. Végül az istenek maguk temették el őket, miután Niobé elmenekült a tengeren túlra, atyjának, Tantalosznak hazájába, ahol Zeusz végül megszánta és szoborrá változtatta.
(Graves: Görög mítoszok)
Emlékszem, nagyon meg voltam sértve, csak úgy villámlott a tekintetem, ahogy ránéztem. De ő megismételte a mondatot:
- Le changement du system n'est pas fini dans les pays d'Europe Central. Ami szó szerint azt jelenti, hogy a rendszerváltás nem befejezett a Közép-európia országokban.
24 éves voltam, és a 24 évesek biztos tudású önteltségével néztem rá vissza. Mit tudja ez miről beszél, vén trotty? Én voltam Erdélyben kamionnal, ránk is lőttek néhányszor, a dobozon tisztán látszanak a sorozatok. Ceaucescu meghalt, karácsonyi ajándékul az ő kivégzését néztük. Apám fel is vette. Én voltam a lánchidi csatában, felírták a személyim számát, nem vettek fel az egyetemre a rá következő évben, én fizettem a rendszerváltásért, hát most kérem demokrácia van és kész! Punktum!
Helyes lehettem 24 évesen, villámokkal a szememben, hazám jövője, ifjú ösztöndíjas, aki éppen azért tanul magas közgazdaságtant, hogy országát diadalra vezesse a piacgazdaságban. Helyes lehettem. Talán meg is kívánt egy percre.
A pasi volt vagy hatvan. Rám nézett és úgy folytatta.
- Attention Mademoiselle, un changement d'un system n'est fini quand les gens ont appris comment choisir, sont mur pour choisir et connaissent les choix... ca cout 50 ans ou bien 70 - 80?
Nem nagyon értettem mit mond. Hát hogyne tudnák az emberek, hogy hogyan kell választani, az egyik A-t mond a másik B-t és kész is, a választás megtörtént, amire többen mondanak igent, az lesz és kész. És természetesen a választásokat is ismerik, van A meg B, esetleg C ... de ilyen messzire már nem mentem, ez valami nagyon durva dolognak látszott, hogy van C is. És már hogyne lennének érettek... 18 éves kora után mindenki elég érett ahhoz hogy válasszon. Mi lesz velem 50, pláne 70-80 év múlva, leszek 74 vagy éppen 94 104 éves? Mi jut nekem? Az a 24 év is soknak tűnt ...
KARINTHY FRIGYES: KÜLÖNÖS ESET
Egészen egyszerű magyarázattal
Ma ez történt velem.
Jövök lefelé a lépcsőn, a harmadik és negyedik emelet között. A negyediket már elhagytam, tehát nyilvánvaló, hogy most a harmadiknak kellett következni, ha általában hinni lehet a forgatónyomatéknak, mivel a lépcső az úgynevezett csigalépcsők műfajához tartozik.
*
Ekkor hirtelen megdöbbenve álltam meg.
Egy gondolat ragadott meg, olyan erővel, hogy kénytelen voltam megállani.
Miért nevezem én ezt a most következő lépcsőt harmadiknak?
Hiszen alulról számítva valóban harmadik, miután a házat alulról kezdték el építeni, s végre is ez a jellemző, hogy így mondjam, ez a sorsdöntő és végzetes motívum, egy ház életében. A ház szempontjából - ha beleképzeljük magunkat a ház lelkébe, ami egy lelkesebb, tehetségesebb, mélyebb és valódibb korban lehetséges is volna, csak a mi gyalázatos és ostoba századunkban tűnik lehetetlennek, ebben a korban, melynek szelleme egyszerűen nem akarja elismerni, hogy a ház is ember, miután ember alkotta, csakúgy, ahogy az emberben, Isten alkotásában, van valami isteni - szóval, a ház szempontjából egészen közönyös, hogy valaki felülről jön lefelé, vagy alulról megy fölfelé. Ő, mármint a ház, üres óráiban vagy olyankor, ha gombozni akar gondolataival, nyilván alulról számítja a saját emeleteit, mert gyermekkori emlékeiben így szerepel ez a sorrend. Viszont az ember, mármint szerény, de ellentmondást nem tűrő személyem, abban a helyzetben van, hogy tetszés szerint képes lefelé és fölfelé mozogni, nem úgy, mint a tárgyak - miért alkalmazkodik hát a tárgyak terminológiájához, miért veszi át a ház önmagára vonatkozó kifejezéseit? Világos ugyanis, hogy olyankor, amikor lefelé jövök, az én utam szempontjából a negyedik emelet az első és az első emelet a negyedik, éppen mert előbb jutok amahhoz, mint emehhez.
De ha ez igaz, márpedig igaz, akkor mit jelent az, hogy le és mit jelent az, hogy fel?
*
Zavaros mélységek nyílnak meg e kérdés nyomában: mélységek és magasságok.
Megállok a két emelet közt, mintha gyökeret vert volna a lábam.
Éppen jön a postás.
Tessék, aszongya, tessék aláírni, aszongya, és nyújtja az ajánlott levelet az ügyvédtől, hogy aszongya, hogy fizessek, aszongya.
Megállítom a postást. Állj meg, barátom, vándor, ó állj meg - mondd meg nekem, merre kell menni ezen a lépcsőn fölfelé és merre lefelé, mert én elfelejtettem...
Erre tessék, erre visz lefelé az út, mondja ő udvariasan.
De vajon biztos-e benne?
Az Ember útja felülről indul. De az Út embere alulról kezdi. A felül mindig alulmarad, afelül nyugodtak lehetünk.
De vagyunk-e azok, amik lehetnénk?
Láttál már pókhálót? Szépet, sugarasat, nyolcszögletűt, reggeli harmattal csillogót, kicsi porosat a plafon szegletben, bármilyet? Láttad-e ahogy a pók ül a háló szélén, látszólag semmit sem téve, semmire ügyelve? Gondoltad-e már, hogy ilyenkor a pók: olvas? Híreket a nagyvilágból, lesz-e eső, milyen rovarok vannak a közelben, biztonságos-e a hely, járnak-e arra nagyobb erdei állatok, amik leszakíthatják a hálót?
A háló információforrás és munkaeszköz egyben, a létezés alfája és omegája, nincs háló, nincs hír; nincs hír, nincs étel; nincs étel, nincs élet. Képzelted-e már, hogy te magad vagy a pók, aki saját maga szőtt vagy éppen örökölt, kialakult hálóján üldögél, olvas, cselekszik, kommunikál?
Csodálkozol-e, hogy a pókok egyformán viselkednek? Ha a nap süt, a rovarok szabadon rajzanak, ha esik az eső, nedves minden, a hálónak baja esik, sok időt kell a helyreállítással foglalkozni és még azok sem tudnak nyugodtan ülni, akik hálója történetesen az eresz alatt van. Fagyban pedig nincs háló. Ha nem hiszed, nézz ki az ablakon.
Mondd csodálkozol-e azon, hogy a pókok egyformán viselkednek? És azon, hogy a nap süt?
Nos, igen valóban, fel lehet tenni a kérdést, hogy miért történt így vagy miért történt úgy. A lényeg az, hogy a vadlibák vándorlásuk során a gácsért követik, szép V alakban húznak el az égen.
Hogy a gácsér épp mit követ, arra ötleteink vannak. Lehet, hogy azzal a tudással születik, hogy tudja merre van észak. Vagy dél. Mikor minek van szezonja. Ez úgy általában beválik, ránéz a naptárra és azt mondja, ma elindulunk délnek – és valóban, elindulnak délnek. A vadliba nem egy bonyolult érzelmi életű lény, Kafkát sem olvas, sőt Niels Holgerssont sem. Amerre a gácsér elindul, arra repül ő is. Ki hogy tud, csapatban, előtte 120 cm-rel vektor irányban jobbra vagy balra a másik vagy éppen a gácsér. Az esetek 99,9%-ában meg is érkeznek, leszállnak, jól érzik magukat, egészen addig, míg a gácsér rá nem néz a naptárra és fel nem sóhajt: ma elindulunk északnak. Akkor megint repül, és így tovább.
Egy másik ötlet az, hogy a föld mágneses erővonalait követi. Mármint a gácsér. Ez azért tetszetős ötlet, mert kiküszöböli azt a 0,1%-os tévedési lehetőséget amit a vele született tudás hordoz. Mégsem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a Föld, mint egy hatalmas búgócsiga imbolyog az égen, átlagosan 23,7 fokos dőlésszögben, ami átlagosan az, mert minden 100 évben egy miliméternyit jobban vagy kevésbé jobban dől be. A vadliba a táplálékláncban fontos szerepet tölt be, tudnia kell, hogy merre van észak vagy dél, tehát a 0,1%, ha száz vagy ezer évente bejön, jobb azt kiküszöbölni, különben egyszercsak sosem látnánk többé az égen elhúzó szép V alakot. Ezzel megoldottuk azt a szinte elképzelhetetlen eseményt is, mikor nem 23,7 fokos lenne a dőlésszög hirtelen, hanem egy játékos kedvű meteor miatt mondjuk 90. Vagy 180. A vadliba akkor is tudná merre van észak’ és dél’, ezzel nem lennének gondjai. Más gondjai ettől függetlenül lennének, de pont ezzel nem kéne foglalkoznia, ha akar, továbbra is haladhat szép V alakban az égen észak’-ról dél’-nek.
Persze ha egy csapatban több gácsér van, amely mind úgy gondolja, hogy ő rendelkezik azzal a képességgel, hogy tudja merre van észak és dél, akkor változik a helyzet. A gácsérok mindegyike valamilyen módon a faj fennmaradásának érdekében megpróbálja a többiekkel megértetni, hogy miért arra van észak és (vagy dél), amerre ő gágog, és a többieknek el kell tudniok dönteni, hogy melyik gágogása meggyőző. Aki egy gácsérhoz csatlakozik, az elindul, teljes (?) hittel és bizalommal az ő gácséra iránt, azzal a biztos (?) tudással, hogy megtalálta az igaz utat északra (vagy délre).
Aki pedig nem tud választani, az ott marad. A jelenlegi statisztika szerint az évszakok 3 havonta váltják egymást, tehát kb. 4 és fél hónapot kell kibírnia, és után már megint jó helyen lesz, és még repülnie sem kell. Túl lehet élni, pláne akkor, ha valaki jó meleg pihedunnába rejti fázékony testét és nem gágog túl sokat, nehogy egy ragadzó kiszúrja és felhasználja a táplálékláncban. A faj és önfenntartást ezek szerint az szolgálja jobban, ha a liba választ.
Honnan lehet azt tudni, hogy jó gácsért választottunk? Nos támpontot szolgáltathat ehhez két dolog: valóban eljutunk északra vagy délre a megfelelő időben, a köztes időszakban pedig onnan, hogy nem gágogják túl sokan, hogy „rossz felé megyünk”, tehát a bizalmunk töretlen. Hogy pontosan hol is van észak (vagy dél), azt persze könnyen meghatározhatjuk, rámutatunk a földgömb megfelelő pontjára és az észak (vagy dél). Igazából 1 km-re északtól (vagy déltől) is jól érezzük magunkat, sőt, meg merem kockáztatni, hogy ugyanez fennáll 100 vagy épp 1.000 km-re is, a lényeg az, hogy úgy gondoljuk, hogy eljutottunk északra (vagy délre) és mindenki egyetértsen abban, hogy ahol vagyunk az épp észak (vagy dél), valamint ne következzen be olyasmi, ami hatására a csapat elpusztul, bizonyítékát adva annak, hogy az mégsem volt annyira észak (vagy dél) mint amennyire azt a gácsér északnak (vagy délnek) mondta.
Tehát onnan tudom, hogy északon vagyok, amikor északon kell lennem, hogy élek, és a többiek sem mondanak nagy átlagban mást. Akkor jól választottam.
Arra már gondolni sem merek mi történik akkor, ha több észak (vagy dél) létezik és nemcsak a gácsért kell tudnom kiválasztani, aki tudja az utat, de az én északomat (vagy delemet) is.
A gácsér lelkivilágának elemzésébe pedig bele sem kezdek. Maradjunk annyiban, hogy egy rendes gácsér mindig azt gágogja, hogy ő tudja és érzi merre van észak (vagy dél).
Arra pedig gondolni sem merek, mi történik akkor, ha a gácsér véletlenül kerül abba a helyzetbe, hogy mások úgy gondolják ő tudja merre van észak (vagy dél), és követni kezdik. Függetlenül attól, hogy mit gágog ő maga. Szerencsére ilyesmire sosincs példa, a történelemírók szerint mindig a gácsérok kérik, sőt követelik azt, hogy kövessék őket. Függetlenül attól persze, hogy merre van észak (vagy dél).
HAMLET
Úgy; hordjon Isten: -- Most magam vagyok
Ó, mily gazember s pór rab vagyok én!
Nem szörnyüség az, hogy lám, e színész,
Csak költeményben, álom-indulatban
Egy eszmeképhez úgy hozzátöri
Lelkét, hogy arca elsápad belé,
Könny űl szemében, rémület vonásin,
A hangja megtörik, s egész valója
Kíséri képzetét? S mind semmiért!
Egy Hecubáért!
Mi néki Hecuba, s ő Hecubának;
Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,
Ha szenvedélyre volna oly oka,
Mint van nekem? Könnyárba fojtaná
A színpadot, s irtóztató beszéddel
Repesztené meg a nézők fülét,
Hogy a vétkes megőrüljön belé,
Képedjen az igaz, s a közönyös
Zavarba essék; elkábítaná
Magát a szem s fül érzetét. De én,
Lágyszívű, bárgyú gaz, bújkálok egyre,
Álomszuszikként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek -- nem, oly királyért
Kinek sajátján s drága életén
Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?
Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam?
Tépi szakállam, s dobja a szemembe?
Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug
A májam, a tüdőm? Ki teszi meg? Hah!
Biz' Isten, elnyelem. Nincs abba' mód,
Hogy én galambepéjü ne legyek,
Vagy zsarnokság alatt elkeseredni
Epém legyen; különben már azóta
A lég minden keselyűit hízlalom
E szkláv dögével. Véres, buja gaz!
Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!
Ó, bosszú!
Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen
Szép az, valóban, és nagy hősiség,
Hogy én, a drága meggyilkolt fia,
Kit ég s pokol bosszúra ösztönöz,
Szavakkal hűtöm a szám, mint lotyó,
És szitkozódom, mint egy nőcseléd
Vagy szobasurló.
Phí, förtelem! fúj! -- Törd magad, te agy! --
Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt
Színházban a csupán költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most, e színészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását;
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt,
S tán gyöngeségem, mélakórom által
-- Mert ily kedélyre nagy hatalma van --
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Hol a király, ha bűnös, fennakad.
WS: Hamlet, II. Felvonás 2. szín, Arany János fordítása
A törvényszerűségekről (törvényekről) és azok hatályáról, következményükről és a felelősségről
Most biztosan fel fog merülni az a kérdés, hogy már megint mit akarok a szabályokkal és a törvényekkel. Ennek megvilágítására hoznék egy példát:
„Az alma nem esik messze a fájától.” Tartja a közmondás. De mégis miért? Vizsgáljuk meg ezt a kérdést úgy, mintha először látnánk almafát, rajta almát és leeső almát is. Mi lenne az ami feltűnne – ha esetleg nem lennénk néhány törvénnyel szinte születésünk óta tisztában – és ahogy nem is vagyunk egy darabig – kinek kinek máskor van e korszak vége ….
Nos, biztosan elgondolkodnánk azon az összefüggésnek tűnő dolgon, hogy az alma szemmel láthatólag mindig „lefelé” esik. Többféle kísérletet végezhetnénk, de itt a földön általában az lenne a megállapításunk, hogy az alma a földön lefelé esik, essék bár Sidney-ben vagy Budapesten esetleg Virginiában vagy Moszkvában.
Nevezzük ezt a szabályszerűséget mondjuk a gravitáció törvényének.
Vizsgáljuk meg a hatályosságát. Vajon ez csak az almákra igaz, vagy igaz más „dolgokra” is? Rövid vizsgálódás után rájönnénk, hogy a törvény hatálya – vonatkoztatási rendszere limitált, de a határain belül egyetemleges. Azaz itt a földön minden lefelé esik (a föld középpontja felé) de egy bizony távolságban már nem esik semerre sem, más távolságban pedig mondjuk a Hold közepe felé esik. De, a meghatározott távolságon belül lévő összes tárgyra vonatkozik.
Mit jelent ennek következménye? Alapvetően azt, hogy a távolságon belül a nem kitámasztott „dolgok” szabadesésben a Föld középpontja felé igyekeznek, de nem határozza meg azt, hogy mi történik velük akkor, ha „kitámasztódnak”. A következményt a „dolog” minősége határozza meg. Ha a „dolog” minősége tollpihe, akkor a megfigyelés szerint szépen elfekszik a támasztó felületen. Ha a „dolog” minősége pöttyöslabda, akkor az átlagos megfigyelés szerint visszapattan. Ha a „dolog” minősége meteor, akkor az átlagos megfigyelés szerint becsapódik némi földrengést előidézve porelhőbe burkolva a világot. Ha a „dolog” minősége ember – definíció szerint jóval komplexebb dolog mint egy alma (nem hiába élünk emberközpontú világban) – értelmet nyernek olyan finomságok is, minthogy milyen felületre érkezik, milyen magasból esik, és hogy mit tud vagy akar vagy mire képes esés közben. Van olyan extrém eset, mikor már eleve a távolsági tényező meghatározza mi történik vele, ha nem az, akkor azt a köznyelv „csodának” nevezi.
Mi ebben a felelősség?
Vajon tudja-e az alma, hogy a gravitáció törvénye érvényes rá és befolyásolja-e ez a tudás azt, hogy mi történik vele?
Nem tudni tudja-e az alma, hogy érvényes-e rá a gravitáció törvénye, de ha feltételezzük is, hogy némely alma tudja, szemmel láthatólag ez nincs befolyással a következményekre. Az almák végül leesnek a fáról, ez alma létük egyik alapvető vonásának tűnik.
Mi történik az emberekkel?
Szemmel láthatólag az emberekre is vonatkozik a gravitáció törvénye, és tudjuk, hogy van olyan ember aki ismeri ezt a törvényt és van olyan aki nem. Megállapíthatjuk tehát, hogy speciel a gravitáció törvényére érvényes az, hogy annak alkalmazása és következményei függetlenek attól, hogy az egyén tudatában van-e magának a törvénynek… Illetve … várjunk csak? Mennyiben befolyásolhatja egy emberi lény életét ha ismeri ezt az összefüggést akár elméleti, akár tapasztalati úton?
Képes lehetek-e úgy megtanulni egy innen megfellebbezhetetlennek tűnő törvényt – mégis mekkora az esélye annak, hogy olyan távolságra jutok el innen, ahol már csak lebegnem kell? – úgy, hogy azt nem elméleti úton tanulom, hanem tapasztalatin? Vagyis nem elmesélik azt nekem és én megtanulom, majd a tanultaknak megfelelően cselekszem, hanem cselekszem, korrigálok, cselekszem, korrigálok, cselekszem, korrigálok és anélkül hogy bárki bármit is mondana nekem a gravitációról, képes vagyok annak szabályait alkalmazni… Igaz-e az az állítás, hogy van olyan ember, aki nem ismeri a gravitáció törvényét ennek szellemében?
És vajon felelős vagyok-e legalább részben azért ami történik velem függetlenül attól, hogy ismerem vagy nem ismerem a gravitáció törvényét? Hogy viselem a következményét azt tudom: ülök, járok, fekszem, ha elesem megütöm magam, stb. A felelősséget talán úgy lehet meghatározni, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy ha egyáltalán tenni akarok bármit is, hogy pl. ne üssem meg magam. Többféle megoldás van, pl. nem mozdulok, vagy kipránázom az utam, hogy ne nagyon üssem meg magam, vagy elmegyek egy bohóciskolába és megtanulok esni, vagy épp „ahogy esik, úgy puffan” módra élek.
Lehet egy olyan megoldás is, hogy mérlegelem tetteim következményét, amennyire csak tudom, és úgy döntöm el mit teszek. Ha esetleg rosszul mértem fel valamit, akkor törekedhetek az addig ismeretlen tényező felvételére a modellbe, vállat vonhatok és szidhatom a gravitációt is, ha „jól esik ” :) Ebben az az érdekes, hogy ha meg nem jól mértem fel valamit, de „jól esett” :) akkor azt tulajdoníthatom a saját ösztönös zsenialitásomnak és a véletlennek is, de feltétele az, hogy tudjam, hogy én azt ott nem jól mértem fel, de mégis történt ott valami …
És vajon hány olyan törvény van, amit nem ismerek, mégis viselem a következményeit? Akár jók azok akár kevésbé jók, akár semlegesek vagy nekem, vagy a többi almának itt körülöttem?
Kiskoromban ha feltették azt a kérdést, hogy van-e titkod, a válasz aránylag egyszerű volt, arra voltak kíváncsiak, hogy vajon én rejtegetek-e valamit, kedveset, szépet, mások elől, hogy csak magamnak tartsam meg, vagy olyasmit, amit nem szeretnék másoknak megmutatni, mert „rosszat” tettem vagy szégyellem, vagy csak úgy döntök, hogy senkinek semmi köze nincs hozzá.
Azóta a helyzet változott, a van-e titkom kérdésre egy csomó változat létezik.
Sokféle titkom van.
Van olyan is, amit még én sem merek tudni.
Van olyan, amit merek tudni és az enyém, senki más nem tudja. Ez az önmagamhoz való lojalitás.
Van olyan, amit merek tudni és az enyém és már elmondtam valakinek mert nyomasztott és kiderült, hogy nem szükséges nyomasztania vagy szép volt és megosztottam, akár mint egy ajándékot, hogy más is örüljön neki. Ez a valóságomhoz való lojalitás.
Van olyan is, ami eredetileg nem az én titkom, hanem másé, de elmesélte nekem, és titoktartást kért érte cserébe … vajon fair kapcsolat-e megterhelni valakit egy titokkal, ezzel meghatározni azt, hogy kivel miről beszélhet és „cserébe” titoktartási ígéretet kérni tőle? Kicsit úgy hangzik, mintha rossz kereskedőként rátukmálnék valamit, amire nincs szüksége, majd kíméletlenül behajtanám az árát, mondván, ez most már a tiéd, fizess érte. Ez egy kapcsolathoz (megalapozott vagy nem megalapozott kapcsolathoz) való lojalitás. Ha a kapcsolatot akarom, a titkot is megtartom, ha nem akarom akkor nem tartom meg. De van más dimenziója is: ha hosszú távon szilárdan hiszem, hogy az a titok megnyomorít, akár meg is szeghetem. Megszeghetem? És kinek? Egyházi személynek, orvosnak? Vagy csak akiről úgy gondolom, hogy nálamnál kompetensebb a kérdésben és tudja mit kell vele kezdeni. Lehet, hogy épp semmit, de akkor már nem csak az én felelősségemre tudok valamit....
Van olyan titkom, ami eredetileg nem az enyém, de szem és fültanúja voltam valaminek ami történt, esetleg velem történt valami, akár szándékaim ellenére vagy akár úgy, hogy a szándék megvolt, a tudás és a képesség hiányzott ahhoz, hogy ne vegyek benne részt; és úgy gondolom hogyha az kiderülne, az nemcsak rám járna negatív következményekkel, de azokra is akiktől félek, vagy ami még rosszabb; szeretem őket. Vajon jól látom-e a negatív következményeket és reálisak-e azok, szeretteim tényleg szenvednek-e ha kiderül, tényleg megbosszulják-e azok akiktől félek, jogosan félek-e … Ezek jó kérdések, ez az én kapcsolati realitásomhoz való lojalitás, ami csak és kizárólag azoktól az érzelmektől valós, melyeket benne átélek: (vélt?) szeretetet, (vélt?) félelmet, (vélt?) együvé tartozást, (vélt?) intimitást … stb. Ezek veszélyes titkok.
Van olyan titkom, ami csoporthoz köt. Van üzleti titok, van technológiai titok, nemzeti titok, vagy egy csomó olyan titok, melynek az a funkciója, hogy „mi” mást tudunk, mint amit „ti” tudtok, ez valami olyasmi amiről azt gondojuk, hogy versenyelőnyt nyújt. Őrizzük, védjük, titkosítjuk. Ez a csoportszerepemhez, az identitásomhoz való lojalitás. Legális titkok; nyílt, akár papíralapon is meglévő szerződés és üzlet. Ha te ehhez a csoporthoz akarsz tartozni, akkor ezt a titkot kell megőrizned, ha ezt a titkot tudod, akkor ehhez a csoporthoz tartozol.
És végül vannak a kevert titkok. Amik egy részét végig lehet gondolni, hogy melyik melyik kategóriához tartozik, ha tudom a megfelelő kérdéseket hozzá. Ez a logikához való lojalitás.
Nem tudom miért írom ezeket. Illetve tudom, azt hiszem, hogy ennek egyes egyedül az az oka, hogy nem bízom meg senkiben, illetve az is, hogy azt érezhessem, hogy valódi vagyok. Ez olyan technikai dolog, írok egy felületre és amit írok megjelenik valahol, ahol bármikor visszakereshető egy felületen. Ebből tudom, hogy ez létezik.
Valódi vagyok akkor is, ha bosszankodom a világ dolgain és valódi vagyok azokban a ritka pillanatokban is, amikor boldognak érzem magam. Valódi vagyok a másokkal való interakcióban, ha kapok valakitől valamit és ha adok valakinek valamit. Ezek a dolgok tartanak meg itt ezen a földön. Ezek a dolgok, a viszonyok pókhálói mutatják meg ki vagyok, mi a dolgom, mit teszek, hogyan teszem, kivel mi dolgom van, mi a szerepem. Ez van amikor jó dolog. Van amikor kevésbé.
Például, ha valaki azt jelzi nekem, hogy megbocsát egy olyan helyzetben, ahol azt gondolom, hogy nekem kéne esetleg egy nap megbocsátanom, ott két dolog történhet:
- felveszem azt a szerepet akinek megbocsátanak, vagyis a tékozló bűnösét, aki megtér, esetleg még bocsánatot is kérek
- ha úgy gondolom, hogy én vagyok megbántva továbbra is "versengek" a haragvó megbocsátó szerepért, ami konfliktust okoz.
Hogy melyik megoldást választom, az szinte kizárólag csak rajtam múlik, annak következményeivel is. Mármint a választás következményeivel. Ha felveszem a tékozló bűnös szerepét, akár még boldog is lehetek, hisz íme, most eljött a pillanat, mikor bocsánatot nyerek, happy end, boldog ölelés, megtérés. Ha pedig továbbra is úgy gondolom, hogy engem bántottak meg, akkor bírnom kell a további manipulációt, a versengést azért, hogy bocsánatot kérjenek tőlem. Tulajdonképpen itt is márcsak a viszony számít, hogy mi volt az eredeti indoka ennek, bolha vagy elefánt, az réges régen feledésbe merült, a viszony határozza meg a további lépéseket.
Bármiért lehet versengeni; lehet az pénz, de lehet egy máskor értéktelen szimbólum is; a verseny a lényeg, és a verseny által meghatározott viszony. Ha valaki nem ismer mértéket, éppúgy belepusztulhat abba, hogy "ki a leggazdagabb ember", mint ahogy abba is, hogy "kinek van a legnagyobb szalvétagyűjteménye" vagy "kinek sikerül egy század másodperccel gyorsabban lefutni a 100 métert", de akár abba is, hogy "kinek van a legjobb nője/pasija"? A mérték a fontos. Versengeni jó, mert önbizalmat ad, és tükröt mutat: ebben én vagyok a jobb, ebben kevésbé, itt meg itt kiegészítjük egymást, ezt meg messziről elkerülöm ... de az egyoldalúságba bele lehet halni.
A mérték nélküliségbe másképp is bele lehet halni: ha az orvosnak nem a beteg a fontos, hanem a szívátültetési rekord; ha a cégvezetőnek nem a cég jövője a fontos, hanem az adott évre maximalizált eredmény; ha nekem nem a tudás a fontos, hanem az osztályzat és az átlag, akkor abba esetleg más is belehalhat ... Ha egy szerepet önmagáért veszünk és nem azért, ami annak funkciója - zavart okoz...
A példa kedvéért: nem lehet valaki mindig tanár; az iskolán kívül otthon is, ha épp tovább tanul fel kell vennie a diák szerepét is. És nem csak neki kell ezt a rugalmasságot tanúsítania, hanem a környezetének is; ha valaki épp 8-tól 2-ig tanár, de délután 4-től 6-ig diákszerepben van, de ahol ott van, ott továbbra is a tanár szerepet várják el tőle - kifeszülhet az elvárástól, és belebetegedhet. De ez épp lehet a fordítottja is; ha valakitől folyamatosan azt várják el, hogy mindenben otthon legyen - az is kifeszülhet.
Az egyetlen járhatónak tűnő megoldás, ha én tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok és milyen funkciómban vagyok ott és ezt korrigálni is tudom. Ha csak azt tudom ki vagyok - nem elég, mert értelmetlennek tűnik diszpécsernek lennem, mikor romantikus vacsorán veszek részt, ott partnerként kell vagy nem kell részt vennem. Ha csak azt tudom hol vagyok nem elég, azt is tudnom kell, hogy ott akarok-e lenni és ha nem, akkor hol is? Ha csak a funkciómat tudom nem elég, tudnom kell annak határait is ...
Ehhez még mindig hozzá tartozik a környezeti visszajelzés: elszállhat valaki attól, ha üres térben pörög és úgy érzékeli, hogy mindenre képes, mert nem kap visszajelzést a korlátairól. Belerokkanhat valaki abba, ha hirtelen éri el határai végét és veri pofon a valóság. A járható út olyannak tűnik, mint egy folyamatosan zajló kereskedelmi alku:
- nekem adod a tököt?
- igen, persze természetesen
- adok érte 5 krumplit
- szóval szerinted csak ötöt ér? ér az tizet is!
- az előbb ingyen adtad volna ... :)
És a megállapodott egyezségek csak akkor érnek valamit is, ha az alkuban mindkét fél becsületesen vesz részt; azaz elmondja, hogy szerinte mi az a dolog és neki mennyit ér. :) majd hajlandó az alkura - ami lehet nagyon rövid is, ha szöges ellentétek állnak fenn vagy mindenki egyetért; vagy nagyon hosszú is, ha mindenki szeretne megegyezni és sok eltérő álláspont van. Ezesetben a folyamat idő és energiaigényes, de krízishelyzeten kívül általában megéri.
Szóval bonyolult dolog a létezés és mégis oly egyszerű.
elôráncibálom a szúette ôsöreg nádszékeket, a molyabrak koczkásplédeket kirázom, letörölgetem a petróleumlámpást, forraltbort fôzök, és a tóra bambulva csendesen bekvártélyozom magam az éccakába. szúnyogék még alig, a bôregerek titokzatröptét meg mindig is szerettem figyelni.
kis félelemmel vegyest.
