Nicsak, nicsak, ez hihhhetetlen .., megjelent a mi Farkas Attink :))! Végre már! Ugyan áruld el, hány éve regisztráltad a nevedet :)?? (De ne itt, valahol majd más témakörben.) Már csak a Janó meg a Verbi hiányzik ...
Ezt neked muszáj volt észrevenni :(! Mintha nem tudnám, hogy egy évezrede haver szentistváni bunyevác gyereknek mi a neve :). Összekevertem, Bokodon él az Androvics Béla, és hirtelen arra állt a klimpírozóm.
Attikám, széplelkem, az adataid alatti bemutatkozás nem elég, az nem maradandó, írd le ugyanezt a Bemutatkozás topicba is (így van rendjén!), bár már kezdik azt is offolásokkal sikeresen szétberhálni :((..., pedig szegény Jovan éppen azért nyitotta, mert az első bemutatkozós már gyalázatosan néz ki.
Hazadi Béla barátom egyedi színfoltja városunk könnyűzenei életének, ő az ország egyik legnevesebb harmonikása, harmonika versenyek rangos és állandó zsüritagja. Munkásságát zömében szólóban fejti ki, nem zenekarhoz kötődő típus. Magánkiadásban megjelent kazettái, CD-jei népszerűek a célzott réteg számára.
Bélával a minap találkoztam, a megszokottnál vidámabb volt, aminek okát rögtön meg is tudtam, pár napja érkezett haza óceánokat átszelő többhónapos útjáról. Egy luxushajón töltötte idejét bárzenészként. Béla megígérte, beszámol útjáról és fotókat is rendelkezésünkre fog bocsátani.
Bajáról egyébként többen művelik ezt a műfajt, csak kapásból, a Khin Pityu, az Androvics Bena (városunk régi nagy zenészei), és mások, velük is felveszem a kapcsolatot, bizonyára sokak számára érdekes dolgokról tudnak mindannyian beszámolni.
Új Ember katolikus hetilap 2000. október 15.
LVI. évf. 42. (2725.)
Petrányi Ferenc apátplébános (1879-1944)
Nemigen hallani olyasmiről, hogy valakinek előre magas egyházi kitüntetést adományozzanak, amelyre viselője istenigazában csak jóval később fog rászolgálni. Pedig valami hasonló történt Petrányi Ferenc óbecsei apátplébánossal.
A bajai születésű Petrányi Ferenc a bécsi Pazmaneumban tanult teológiát, s fölszentelését követően Adán, majd Horgoson káplánkodott. Ezután a kalocsai tanítóképző tanára, később igazgatója lett. 1918-ban kinevezték óbecsei plébánosnak. Bár 1920-ban a békeszerződés határvonalat húzott plébániája és egyházi főhatósága közé, ő megmaradt magyarnak, de úgy, hogy soha egyetlen sértő szót sem ejtett a szerb nép, a szerb állam ellen. Jézusi szelídséggel, bölcsen, a másság iránti tisztelettel és tapintattal vezette, vigasztalta, erősítette kisded nyáját.
Lehetséges, hogy éppen ezzel a lelkiséggel hívta fel magára elöljáróinak figyelmét, s ezért kapta meg 1931-ben a Pro Ecclesia et Pontifice magas pápai kitüntetést? Ma már nehéz kideríteni. Mi lehetett az oka mégis annak, hogy a bevonuló partizánok 1944 októberében oly brutális kegyetlenséggel hálálták meg az óbecsei apát mindenki iránt megértést tanúsító jóságát? Talán azért, mert a magyarokat is merte szeretni. Talán azért, mert amikor 1941-ben Délvidék néhány évre visszatért az anyaországhoz, Petrányi apát ünnepélyesen fogadta a bevonuló magyar katonákat, és minden év március 15-én megjelent az ünnepségeken. Tette pedig azt Óbecsén, ahol az Úr 1338. esztendeje óta létezik magyar parókia, s ahol a tizennyolcezer lakosból — 1941-ben — tizenkétezren vallották magukat magyarnak.
1944 vége felé vészterhes felhők gyülekeztek a magyar Délvidék fölött. A közeledő Vörös Hadsereg egyre inkább érlelte a bosszút azok szívében, akik a magyar uralomnak néhány éves visszatérését nehezen viselték. A német anyanyelvű lakosság egy része időben elmenekült, az őshonos magyarok maradtak. Legtöbbjük éppen papjuk bátorítására, hiszen semmiben sem érezték magukat bűnösnek. Hacsak az nem számított bűnnek, hogy magyarnak születtek.
1944 őszén Petrányi apáttól egy péterváradi híve, Mentes Mihály — aki utólag beszámolt a találkozásról — megkérdezte: mitévők legyünk? Meneküljünk vagy maradjunk? Az apát ezt válaszolta: Amíg csak egy hívem is lesz, én addig el nem megyek sehova!
Aztán Óbecséről is kivonultak az utolsó magyar csapatok. A partizánok Petrányi apátot az elsők között tartóztatták le. 1944. október 9-én a Central kávéházba hurcolták. A hatalom új urai ide gyűjtötték azokat, akiktől végleg meg akartak szabadulni. Szemtanúk visszaemlékezése szerint Petrányi atyát az első perctől kezdve ütötték, verték, rugdosták. Amikor a szerencsétlen apát már állni sem bírt, két partizánnő azzal szórakozott, hogy az asztalról ugrált a földön hanyatt fekvő papra. Petrányi cellatársai — köztük egy temetőőr — utóbb elmondták, hogy az apát a kihallgatások után négykézláb vánszorgott vissza.
Amikor már nem volt benne élet, kidobták az emeleti ablakon, és azt híresztelték, hogy agyvérzésben halt meg. Vagy öngyilkos lett. Ennek a híresztelésnek ellentmond egy Kupilovics nevű párttitkár hencegő kijelentése a Jugoszláv Harcos Szövetség egyik zárt gyűlésén 1985-ben: Micsoda? Hogy Petrányi agyvérzésben? Dehogy, kérem! Mi tapostuk ki a belét.
A becsei hívek ma is úgy tudják, hogy az apátot kínzó partizánok mindegyike valamilyen szerencsétlenség áldozata lett. Zorka, a kegyetlenkedő partizánnők egyike megtébolyodott, s lázálmaiban mindvégig az apát nevét emlegette. Petrányi apát sírja fölé márványból készült síremléket állítottak hívei és rokonai. A sírkőre vésett szöveget, mely mártírhalálára is utalt, leverték.
Nem tudni pontosan, Petrányi Ferenc óbecsei apátplébánosnak 1931-ben minő érdemeiért adományozták a Pro Ecclesia et Pontifice érdemrendet. Ma már azt sem tudjuk, annak idején az érdemrendnek melyik fokozatával, az arannyal, az ezüsttel vagy a nikkellel tüntették-e ki. De mi, egyszerű hívek úgy véljük, hogy a rábízott nyájhoz hűséges, az Isten földi országáért kínszenvedést vállaló lelkipásztor a legcsillogóbb aranynál is ékesebb kitüntetést érdemelne.
Vajon van-e a Vatikánban annyi érdemrend, amely elég lenne a kommunista börtönökben raboskodott mártírsorsú papok és szerzetesek kitüntetéséhez?
A Schulhoff család francia vélekedés szerint csehországi eredetű. Nem tudjuk, honnan származnak, múltjuk történetileg nincs feldolgozva. Schulhoff Ezekiel rabbi - akinek atyja is rabbi volt - anyagi javakban szűkölködve élt szerény járandóságából. Választott hivatását erkölcsi felelőséggel végezte városunkban.
A rabbi elsőszülött fiúgyermeke Schulhoff Lipót 1847. március 12-én született Baján. Az egyszerű társadalmi és anyagi körülmények között élő tízgyermekes család életfeltételei hamar megtanították arra, hogy kevéssel is beérje, és saját érdekeit mellőző, a család javára cselekvő életet éljen. Húgai, fiatalabb fivérei (mostohatestvérei) tekintélyére, védelmére, segítségére hamar rászorultak. Minden nehézség ellenére, anyagi áldozatvállalással sikerült apjának a családban elsőnek született gyermekét taníttatni. A legalsóbb fokú osztályokat az 1846 óta Bajai Izraelita Német-Magyar Primőr Iskola néven működő, a Délvidéken egyedülálló olyan zsidó iskolában végezte, amelyik az állam által elismert bizonyítványt adhatott. A Sörfőzőház 670. alatt (ma Kölcsey utca) lakó gyermeket atyja 1858-ban beiratta a közeli Bajai Katholikus Főgymnasium első osztályába. Abba a híres, városi fenntartású, katolikus intézménybe, ahol 1854 óta a középiskolát lezáró érettségi vizsgát lehetett tenni. Az eredeti iskolai osztálykönyv egyik rovatába - már elsős tanuló korában - bejegyezték elhivatottságát, azt, hogy jövőbeni hivatásul az orvosi pályát választja. Az osztálynaplók beírásai azt is bizonyítják, hogy vezetéknevét nyolc éven át két f-fel írta, valamint azt, hogy a főgimnáziumnak minden évben kitűnő, az elsők közé tartozó diákja volt. Tudjuk róla, hogy tagja lehetett annak a bizottságnak, amelyiket a tanulók köréből választottak, mert Babics Kálmán tanár erre a kis testületre bízta az iskolai önképzőköri alapszabályok kidolgozását. A tizenkilenc éves ifjú 1866-ban érettségizett. Akkoriban a Schulhoff család a gyermekek számának növekedése miatt már egy nagyobb házban, a Bárány utca 360. szám alatt (ma Táncsics utca) lakott.
Ekkor vonzotta még az anyagi biztonsággal kecsegtető orvosi pálya. Családja, rokonsága is azt szerette volna, ha orvosdoktor lesz belőle. Éppen csak megkezdte tanulmányait a pesti egyetemen, amikor rájött arra, hogy sokkal inkább a matematika és az égitestekkel foglalkozó tudomány, a világegyetem megismerése érdekli. Pesten a magasabb matematikának kiváló professzora akkor éppen nem volt, az elméleti csillagászatot nem oktatták. Az egykoron híres Gellért-hegyi csillagdát 1849-ben az osztrák ágyúk szétlőtték, így nem volt Magyarországon nagyobb csillagászati megfigyelésre alkalmas torony. Ezért elhagyta Pestet, Bécsben iratkozott be a tudományegyetem matematika-fizika szakára, és felvette a csillagászatot, amelynek szemináriumai a bécsi egyetemi obszervatóriumban voltak. Így lett egyetemi hallgatóként az Universitäts-Sternwarte díjazás nélküli gyakornoka 1896. április 1-jétől. Az egyetemen Theodor von Oppolzer révén ismerkedett meg az elméleti csillagászat és az égi mechanika ismeretanyagával. Karl Ludwig von Littrow, a megfigyelőállomás igazgatója mellett elsajátíthatta a gyakorlati asztronómiát.
Az egyetem elvégzése után 1869-ben kinevezték az egyetemi csillagvizsgáló gyakornokává. Két év múlva, 1871-ben másodasszisztenssé, 1873-ban első asszisztenssé, ami tanársegédi megbízást jelentett. Közben a Geodéziai Intézetben is dolgozott Oppolzer irányítása mellett.
Bécsben kezdetben alkotóerőt igazán nem igénylő munkákkal: ismétlődő jellegű időmeghatározásokkal, távcsöves megfigyelésekkel, azok redukálásával, üstökösök és kisbolygók mérésével foglalkozott. Kimagasló matematikai képességei lehetővé tették, hogy kiszámítsa az égitestek pályáját, amikor még mechanikus számológépet sem használtak ehhez. Ezért a kutatók körében kevéssé volt kedvelt ez az apró részletekre is kiterjedő munka. Rövidlátó volt, szemmel való érzékelését zavarta gyorsan romló látása. Ez a tény arra késztette, hogy lassan-lassan felhagyjon a megfigyelésekkel, és idejének nagyobb részét az elméleti csillagászatnak, a bonyolult és hosszadalmas számításoknak szentelje. Továbbra is érdekelték a csillagászat más területei, mert elfogultsággal határos szeretetet érzett ezen tudományág iránt egész életén keresztül. A rendszeres kutatómunkát fiatalon kezdte el. A pályakezdő csillagászról egykori munkatársa, a bécsi obszervatórium későbbi igazgatója, E. Weiss többek között ezt írta 1875-ben: "... alapos dolgozataival már becsült nevet vívott ki magának a csillagászati világban ..."
Még Bécsben jelent meg tanulmánya a 108. számú Hecuba kisbolygó nap körüli útjának pályaelemeiről. Az 1870-es évek elején beszámolókat írt az általa megfigyelt kisbolygók és üstökösök adatairól, majd előre kiszámította néhány aszteroida helyzetét a következő évekre, így a megfigyeléseket végzők megkereshették. Ez idő tájt több írása magyarul is megjelent a kisbolygókról, üstökösökről és a hullócsillagokról.
Amikor 1872-ben éppen Baján járt rokonlátogatáson - november 27-én -, megfigyelhette városunkban a nevezetes "csillagesőt", azt a rendkívüli sűrűségű meteorzáport, amelyet a tiszta égbolton kitűnően észlelhetett. Számukat tízezerre becsülte. Ezt követően érdeklődése nem változott meg a kisbolygók iránt, de munkáját az üstökösökre koncentrálta. A bajai megfigyeléshez hasonlóan egy szerencsés véletlennek köszönhette, hogy 1875. július 11-én Bécsben, távcsővel, egy addig ismeretlen kisbolygót fedezett fel, a 147. számú Protogeniát. Ezzel kezdődött el Bécsben a planetoidok felfedezésének egymásutánja.
Eredményei alapján Maurice Loewy, a párizsi Observatoire National (Nemzeti Obszervatórium) aligazgatója Franciaországba hívta. (A magyar származású, kíváló tehetségű Maurice Loewy - aki Lővi Mórként született Pozsony megyében - a Nemzeti Obszervatórium aligazgatója volt. Igaz, nyíltan kimondta magyar csillagászok előtt, hogy nem tartja magát magyarnak, de zsidó származása, "idegen" volta miatt a tehetséges tudós csak aligazgatói beosztást kaphatott Franciaországban. A nála tehetségtelenebb Ernest A. B. Mouchez ellentengernagy lett fölöttese, de egyengetni tudta Schulhoff útját Párizsban.)
A párizsi Bureau des Longitudes (Földrajzi Hosszúságok Hivatala) személyi állományának 1875. november 1-jétől lett tagja mint kalkulátor. Ez az intézet ma már valójában "csillagászati számolóintézet", de valamikor a földrajzi hosszúsági mérési módszerek kidolgozására és a mérések támogatására alapította a francia nemzeti konvent 1795-ben, alája rendelve a párizsi nemzeti csillagdát. Egykori nevét ma is őrzi, és a párizsi Nemzeti Obszervatórium egyik részlege.
Párizsba költözése óta egész életét ebben az intézetben töltötte munkával. Felettesei megelégedésére a ranglétrán fokozatosan haladt a legmagasabb, a főkalkulátori fokozatig, amelyet egészen 1915-ig, nyugdíjazásáig töltött be. Nemcsak szűkebb tudományterületeivel foglalkozott, érdekelték politikai jellegű és időszerű dolgok, fontosabb történések, amelyekről mindig jószándékúan, mások megsértése nélkül, szívesen vitatkozott.
Nemzetközi hírnevét igazán alig 31 évesen, Párizsban alapozta meg azzal, hogy a Francia Tudományos Akadémiához 1877-ben benyújtott, a kisbolygókról (aszteroidok vagy planetoidok) szóló dolgozatáért 1878. január 28-án számára ítélték meg a 4000 aranyfrankkal járó Vaillant-díjat. Ezen munkája az égitestek mozgásában a más égitestek vonzása következtében jelentkező zavaró hatásokat, a pertubrációk problémáit, matematikai leírásait tárgyalta, összehasonlítva megfigyelésekkel. Ezeknek a szakaszosan ismétlődő háborgásoknak ismeretében számításai alapján fellelt három, már elveszettnek hitt kisbolygót - Maia, Camille és Liberatrix -, amelyeket fölfedezésük idején nem figyeltek meg kielégítően.
Sikerét Magyarországon is üdvözölte a sajtó, a Magyar Tudományos Akadémia 1878. június 14-én levelező tagjává választotta. Székfoglaló értekezése, Az 1873. VII. számú Coggia-Wienecke-féle üstökös pályaszámítása címmel 1881-ben Budapesten meg is jelent.
Párizsban elsők között tanulmányozta a rövid keringésű üstökösök pályaelemeit, pályaszámításaiknak egyik úttörője volt. Foglalkozott széthullásuk kérdéseivel, számításokat végzett keringésükre vonatkozóan. Pályaszámításainak emlékei ma is megvannak üstökös-katalógusokban. Mintegy 20 pályáját számította ki. A Nap körül keringő, szilárd magból, ezt körülvevő gázburokból és csóvából álló égitestek kutatása révén kapcsolatba került jeles égimechanikai szakértőkkel, Tisserand-nal, Callandrau-val, majd Radau-val. Így ismerhette föl Tisserand-nal elsőként az 1858. III. üstökös fejlődésének revolúciós tartalmát. Az üstökösök mozgásában jelentkező zavaró hatások hibátlan számításaival sikerült megtalálni ilyen égitesteket. Ezen munkáiért érdemessé vált 1893-ban a Lalande-díjra és 1902-ben a Damoiseau- és a Wilde-díjra. Az üstökösökről és hullócsillagokról szerzett ismereteket három fontos tanulmányában tette közzé.
Foglalkozott az asztronómia más területeivel is. Javította, átszerkesztette pl. a Hold mozgása számításánál alkalmazott úgynevezett Delauney-féle táblázatokat. A 29 bonyolult táblázatból 25-öt egyszerűsített, amelyért a Francia Tudományos Akadémia a Pontécoulant- (1911) és Wilde-érmet (1914) adományozta. Folytatta a galaxison belüli csillagok saját mozgását összegező katalógus kiegészítését, javítását, amelyet elhunyt munkatársa, Bossert adott ki. Teljesen befejezni ő sem tudta. Ez a második kiadású adatsorozat a párizsi obszervatórium önálló köteteként jelent meg, amiért az Akadémia 1920-ban a Lalande-emlékérmét kapta.
Hét akadémiai kitüntetése mellé 1914-ben megkapta a Becsületrend keresztjét is.
Munkásságát, számításait a múlt század végén gyakran idézték szakkönyvek, ismereteket népszerűsítő művek is. Írásai a különböző bécsi, berlini, párizsi és budapesti asztronómiai folyóiratokban, közlönyökben, évkönyvekben, észlelési könyvekben és más akadémiai kiadványokban jelentek meg.
Nyugdíjba menetele után sem hagyott fel az aktív tudományos munkával, továbbra is rendszeresen, kora reggeltől látogatta a csillagvizsgáló hatalmas könyvtárát. Innen távozva, 1920 novemberében elesett, lábai megbénultak. Elvesztette járóképességét, és a négy fal közé szorult. Elmebeli képessége kifogástalan maradt, folytathatta munkáját a tényleges mozgások vizsgálata tárgykörében. Vidéki pihenő tartózkodásáról tettvággyal tért vissza Párizsba, de veséjének elégtelen működése miatt beálló, alig három napos mérgezési krízise következtében váratlanul elhunyt 74 éves korában, 1921. október 10-én. Október 13-án temették el. Haláláról a magyarországi lapok és szakfolyóiratok nem írtak, csak a bajai újságok.
A Matematikai és Csillagászati Intézet részéről temetésén G. Bigourdan csillagász társa búcsúztatta, felemlítve nemcsak a példás családi életet élő, kíváló tudós munkásságát, hanem intellektuális és morális nagyságát is.
A nyugdíjas főkalkulátort zsidó rítus szerint temették el. Ravatalánál magyar szó is elhangzott, egy Párizsban élő tanár búcsúztatta.
Schulhoff 1884-ben kapta meg a francia állampogárságot, amelyre kinevezése miatt is szüksége volt. Megszerzéséig Bécsben és Párizsban is külföldön élő magyarnak tekintették. A tudós élete végéig hű maradt hazájához, szülővárosához. Önként lett francia, ragaszkodott választott hazájához, de szívében magyar maradt. Tartotta a kapcsolatot bajai rokonaival, volt osztálytársaival, iskolatársaival, így Dömötör László költővel és dr. Ladányi Mór kórházigazgatóval, a századfordulóig magyar tudósokkal, az első világháborúig egykori osztrák kollégáival is. Az Reille aveune 20. szám alatti párizsi lakásáról küldte hangulatos, sokszor költői leveleit Magyarországra, Bajára. Haza-hazalátogatott fiatalabb éveiben, amikor még Bécsben lakott. Egy Párizsban élő egykori bajai iskolatársa írta meg elhunytakor - amit az egyik helyi lap is leközölt -, hogy mennyire lehangolta őt Baja szerb megszállása. Városunkban lakó mostohatestvérének még 1920-ban megírta azon óhaját, hogy megérje Magyarország integritását, hogy örök álmát Baján, magyar rög alatt aludhassa. Ugyanezen levelében azzal is dicsekedett, hogy gyermekeit, két fiát és két lányát híres iskolákban taníttatta, akik a francia közéletben szerepvivők lettek. (Egyik fia Schulhoff Pál tengerésztiszt volt, a francia tengerészeti minisztériumban őrnagyként dolgozott, és megkapta a Becsületrendet.)
Leveleiben közölte, hogy lányait, fiait a magyar haza iránti szeretetre nevelte.
B. Bigourdan mondta róla többek között gyászbeszédében: "Legfeltűnőbb jellemzője a csillagászat iránti rajongó szeretete volt, és mivel szüntelenül megpróbált híveket szerezni számára, tőle sohasem vártak hiába tanácsot. Sokan, nála fiatalabbak, akik később tudósok lettek, neki köszönhetik, hogy jószándékkal segítette első lépéseiket, emlékét mindig áldani fogják. Nagyra becsülte sok külföldi csillagász is, akikhez gyakorlati tudományos kapcsolatok fűzték."
A csillagászat egyik fontos ága, az égi mechanika, az égitestek vagy azok részei mozgásának meghatározásával foglalkozik. Azzal, hogy kiszámítja a Nap körül keringő bolygók és azok holdjainak, az üstökösöknek, a kisbolygóknak és az egymás körül keringő csillagoknak a pályáját. Az angol Newton volt a tudományág megalapítója, az ugyancsak angol Halley végzett először a newtoni mechanika alapján pályaszámításokat. A tudományág egyre tökéletesebbé válásáért igen sokat tett a francia "égi mechanikai iskola", amelynek előbb tanítványa, majd folyamatos pályaszámításaival kiváló fejlesztője lett Schulhoff Lipót. A századvég és a századforduló egyik, hatásában fontos szerepű, nagy jelentőségű tudósa, számoló csillagásza volt.
Egy rendkívül érdekes egyéniségre bukkantam, aki lebilincselő módon képes szólni az utókornak a gulágok gyötrelmeiről.
Ugyan belinkelhetném az interneten található publikációit, de úgy tartom illőnek, hogy ezt megelőzően élőben váltsak szót erről a szerzővel.
Számomra külön érdekességet rejt a téma abból az aspektusból, hogy a krónikás egyik rabtársa, a Dujmov Szaniszló - nekünk bunyevácosan: a Sztánkó -, apám első unokatestvére.
Hegedűs János 1944-ben.
Hegedűs János : Bajai Leventék Kálváriája - egy eddig sehol nem publikált könyv /Teljes/
Hegedűs János : Látlak-e még hazám? /A Bajai Leventék... folytatása. Teljes könyv/
Hegedűs János : Nyolc év pokla a gulágon /A fentiek folytatása, már gépelés alatt áll, 2002 Január végére készül el.. Aki kéri, emailben értesítem a felrakásról./
Váratlanul egy régi kópé bukkant fel az életemben, ha hisszük, ha nem, ez a babásra beretvált somolygó orca, egykori kedves lapom, a BÁCSKAPOCS exfőszerkesztőjét, a legendásan híres/hírhedt Kutasi Ferencet ábrázolja :)! Örömmel tölt el, hogy a Ferit ilyen fiatalos egészségben van szerencsém ismét látni !
Simon Rózsa 1962. április 19-én született Bácsalmáson, jelenleg Gyulán él, négy gyermek édesanyja.
Belso késztetésbol fakadnak Simon Rózsa képei, autodidakta módon képzi önmagát, és minden alkalmat megragad a tanulásra, önképzésre. Technikája sokrétu; az olajtól a csomagolópapírig minden eszköz a belso kivetítésére.
Elés kiszakadás, örökös elvágyódás jelenik meg alkotásain. Színei merészek, felrázóak, pupillába ivódóak.
Minden megnyilvánulásában ott a kecses, finom, ugyanakkor asszonyos noiessége. Fájdalmából és örömeibol mindig alkotás fakad, az impressziók rögzülnek, átértékelodnek, lecsillapodnak, hogy azután elemi erovel újraéledjenek a szemlélodoben.
Kiállításain meghökkentoen mást és eredetit hoz az elozoekhez képest, s bár vannak kedvelt mesterei, ezek ecsetvonásai nem érhetok tetten képein, hiszen azok annyira egyediek.
Simon Rózsa életigenlésének dokumentumai megszólítják a befogadót, lelkének rezdüléseit felfokozzák, néha elborzasztják, de sohasem hagyják érintetlenül.
Nonfiguratív képein átvillannak az angyalszárnyak, lufik emelkednek a légbe, az ego megfürdik a fényben; idosíkok áthajlásán a megfeszített újra és újra üzenetet küld a képekrol, hogy reményeinknek új napja virradt. Borzongás és felemelkedés egyszerre van jelen Simon Rózsa képein.
Témaválasztása szerteágazó, de központja mindig az esendo ember, aki feszengve bár, de a szeretet fényjelei felé tör. Médiumként hidakat épít, ahol megfoghatatlan lények segítik az átkelot, hogy ön- magára lelve elfogadjon másokat. Megszólítottjait a színkavalkádok felemelik önértésük magaslataiba.
Hú, ne is mondd, ha eszembe jutnak a Sanyi bácsinak a röviditalos poharacskái ( max. 1 cl ), ami állítom, hogy a világon a legkisebb űrtartalmúak, és amibe amikor kitöltött valamilyen gyenke likőröcskéből egy rundóval - hármasban "vedeltünk" a bokodi onakaöccsével -, akkor még kimondatlanul azt is jónéven vette, ha illő módon nem egyhajtásra hörpintettük ki a tartalmát. Esküszöm, a torkunkon nem tudott lefolyni egy csepp se ...
Ilyen alkalmakkor ( most hogy mondtad, felrémlik a neve ), az Anna néni dolga volt még aprósüteményeket is behozni. Észnél volt az öregúr, kétszer is meggondolta, mikor bocsátkozzon felesleges kiadásokba, és igencsak szerette azt is, ha némi alázattal szolgálják ki.
A Sanyi egyébként sokat dolgozott neki, ő a Géza nevű testvérbátyjának - állatorvos volt Bokodon - a legfiatalabb fia, zömében faszobrok restaurálását végezte igen alapos odafigyeléssel. Talán a családból a Sanyi az egyetlen, aki örökölte a művészi vénát, de ebben az volt a fő tragédia, hogy éppen a nagy nevek ellenére ( vagy miatt .. ), többszöri nekirugaszkodásra se vették fel képzőművészeti főiskolára. Pedig született tálentum, rendkívül sokoldalú, a fene sem tudja a háttérokokat, vagy igen, de nem beszél róluk. Kár, hogy nem adatott meg továbbvinnie a nevet !
( Ami a kiállítást illeti: hát azt szívből sajnálom, hogy nem volt szerencsém megtekinteni ! )
Helyes az értesülés, valóban van a családnak ma is élő, jeles művész nőtagja. Nemrég volt kiállítása a vonatkerti gyakorlóban, melyre azonban nem tudott eljönni. Kovács Zita művészettörténész magas színvonalú megnyitót mondott, ennek anyaga - általában is minden megnyitóé - a múzeumban megvan. Jómagam sommás értékítéletet nem mernék a testvérekről mondani. Anna néninél - valóban Pártay Lilla édesanyja, rég elhunyt férje Pártay Tivadar hajóskapitány volt -, jómagam is jártam feleségemmel illetve régebbi bajai látogatásakor többször meghívást kaptunk Éber László, tehát Éber András építészmérnök családjától. Anna nénitől van nagyon szép festményem, amit nagyon szeretünk. Ettől függetlenül az én kapcsolatom inkább ifj. Éber Sándorhoz fűződött, akinek emlékét mind az Aduvizigben, mind a Jelky Szakképzőben nagyon becsülik. Amikor az említett két helyen dolgoztam, ifj. Éber Sándor kérésére mindig megengedték, hogy munkaidőben is rendelkezésére álljak. (A "Duna festőjének" az Aduvizigben 27 jeles alkotása van. Egyébként Sándor bácsi hirtelen halálának "köszönhetem", hogy újságíró lettem. Ez valamikor a múlt század végének érdekes korrajzi adaléka lehet, kissé bővebben kifejtve.) Szerepem alig volt több, mint annyi, hogy idős korában én szoktam elvinni Wartburgommal festeni. Néhány festménye gyermekeimnek szól, akik az elkészült képet spontán gyermeki módon megcsodálták, Sándor bácsi pedig szép mesét mondott nekik, ha festés után betért hozzánk. Amit elfelejtettem: Éber Anna - külön megkérdeztem, hogy hogyan nevezzem a kiállításról való recenzióban - megrendült egészségi állapota és magas kora miatt nem vállalhatta az utazás fáradalmait.
Kedves Zoltán, tudod kiről látnék szívesen anyagot, az ifj. Éber Sándor festőművész mindig is mellőzött nőtestvéréről - a neve nem jut eszembe -, aki a körbeudvarolt művész árnyékában élte le élete/munkássága javarészét, kibontakozási lehetőség nélkül olyan tálentumként, akit egy amerikás zsidó hölgy, mint mecénás, már idős korában, a báty halálát követően vitt be a műértő köztudatba. Állítólag művészi értékében, kenterbe vágja az egész Éber-család férfi alkotóit. Egyébként lehet, hogy ő még a mai napig is él, ha jól emlékszem, vagy az ő, vagy az egyik nőtestvér leánya az a nemzetközi hírű balett-táncosunk, akit Pártay Lillaként ismer a világ. De minderre inkább rákérdezek az Éber Sanyinál Bokodon, nehogy sületlenség kerekedjen ki az egészből. Ha van rálátásod a famíliára, kérlek publikálj itt is róluk, ne csak az írott sajtóban.
Igen örülök az id. Éber Sándorról szóló életírásnak. Személyes élményem, hogy gyermekkoromban a nagykanizsai ferences templomban - a helybeliek alsó templomnak hívták - id. Éber Sándor freskói alatt álltam minden vasárnap a diákmisén. (Művész fiától, ifj. Éber Sándortól hallottam, hogy a festésben ő is segédkezett gyermekként.) Id. Éber Sándor készítette a pécsi ferences templom freskóit is. A Liszt Ferenc Körben való munkásságáról, illetve a Liszt Kórus karmagyaként való tevékenységéről - fontos művelődéstörténeti jelentősége van városunk szempontjából - talán lesz alkalmam egyszer részletesen megemlékezni.
Gál Zoltán
Apai ágon nagyszülei, Éber János és Müller Anna, földművelők és szőlősgazdák voltak Mözs községben. Anyai nagyapja a nemesi származású Csapó Pápay István, Mözs község jegyzői tisztségét töltötte be. Nagyapjának ősei még 1690-ben I. Lipóttól kapták a nemesi rangot. Nagyanyja Rajt Anna volt.
Édesapja, Éber Márton (Mözs, 1848 - Baja, 1927) Pécs városában szerzett tanítói képesítést. Első munkahelye Ráckeresztúron volt. Szekszárdon 1878-ban megválasztották a nagytemplom kántorának. Ebben a városban tanítóskodott nyugdíjazásáig. Jól zongorázott, karnagya volt a városi dalárdának, és zenei tanítója báró August Antal házának, ahol többször megfordult Liszt Ferenc. Csapó Pápay Annával (Mözs, 1848 - Baja, 1921) kötött házasságából három gyermek született. Az első meghalt. A második Géza (1873-1916), akiből pap lett és kitűnő zongorista. Egy családi feljegyzés szerint 1881-ben, nyolcéves korában Liszt is meghallgatta játékát Szekszárdon, és ajánlotta a zenei pályára. A szigorúan vallásos szülők első gyermekük halálakor tett fogadalmuk alapján azonban papnak szánták. Az is lett, de a kettős hivatás életét felőrölte, és meghalt Baján.
Öccse, Éber Sándor István Gyula 1878. június 6-án született Ráckeresztúron, szülei plébánialakban lévő lakásán. A két fiúgyermeken kívül az egyszerű anyagi körülmények között élő szülők nevelték árva unokanővérüket is.
Id. Éber Sándor Szekszárdon az újvárosi római katolikus elemi népiskolába járt, ahol apja is tanított. Az 1883/1884-es tanévtől kezdve öt osztályt végzett el itt. A szekszárdi polgári fiúiskolába 1888-ban iratták be. A négy osztályt 1892-ben fejezte be. Teljesítményét zömmel jeles és jó osztályzattal minősítették, csak latin nyelvből volt minden évben elégségese, és másodikos korában mértani rajzból. Az 1892/1893-as tanévben megkezdte tanulmányait Pécsett, a négy évfolyamú római katolikus püspöki tanítóképzőben. Minden tárgyból a legjobb előmenetelű volt. Negyedikes tanítójelöltként elnyerte a Székes Káptalantól a Vörös-féle ösztöndíjat. "Kitűnően megfelelt" minősítéssel 1896. június 25-én népiskolai képesített tanító lett.
Felsőfokú tanulmányait 1896-tól Budapesten folytatta - a mai Képzőművészeti Főiskola előde - az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképzőben. A 19. századi magyar festészet egyik kiemelkedő alakjának, Székely Bertalannak lett kedves tanítványa, részben követője. Érdeklődéséből fakadóan a főiskolán elsősorban a freskófestés keltett vonzalmat benne, és elsajátította az alapos, pontos mesterségbeli tudást. A vizsgálóbizottság előtt 1900-ban "jól megfelelt" minősítéssel rajztanári oklevelet nyert.
Tanári működését 1900. szeptember 1-jével kezdte meg. Három hónapig beteg rajztanárt helyettesített Kiskunfélegyházán, a Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolai Tanítóképzőben. Megbízását meghosszabbították év végéig, 1901. április 1-jétől ugyanezen intézményhez kinevezték segédtanárnak, de augusztusban már áthelyezték Sárospatakra, az Állami Tanítóképző Intézetbe, ahol szeptember 1-jén új állását el is foglalta. Itt indult el művészi tevékenysége. Az akkor még Ferenc Józsefről elnevezett Tanítók Háza gondnoka - egyben királyi tanfelügyelő - 1902 augusztusában javasolta, hogy jöjjön Bajára, "ahol magát állandósíthatná". Saját kérelmére így 1902. július 5-én Bajára helyezték az Állami Tanítóképzőbe, és szeptember 1-jétől már itt tanított.
A huszonnégy éves, tehetséges, bohém művészpedagógus nemsokára megismerkedett dr. Bartsch Samunak, a tanítóképző nyugdíjas, tudós igazgatójának legkisebb lányával, Juliannával (1888-1970), akit tizenhat éves korában, 1904. június 26-án Baján feleségül vett.
A Jókai utca 19. szám alatti ház lett a házaspár boldog együttélésének otthona, majd később gyászháza is. Ahogyan sorban születtek gyermekeik (Anna 1905-ben, Erzsébet 1907-ben, Sándor 1909-ben, Géza 1910-ben, Margit 1912-ben, László 1914-ben és Gyula, Alán 1916-ban), úgy kellett bővíteni a házat. Műtermet is épített hozzá. Gyermekei közül ketten - a legidősebb, Anna és a harmadikként született Sándor - követték apjukat a tanári, festőművészi pályán.
Id. Éber Sándor szülei - az apa nyugdíjba vonulása után - Szekszárdról Bajára, a szomszédos házba költöztek. "A szomszédban nyugalomban lévő nagyapám mindannyiunkat tanított évekig zongorázni" - emlékezett róla unokája, ifj. Éber Sándor.
A nagy család ellátásának, nevelésének gondja, a tanítás és a művészi tevékenység feszültsége megviselte, 1918 vége felé megbetegedett, idegkimerültsége miatt mintegy három évig gyógykezelték és helyettesítették. Emellé párosult cukorbetegsége. Sokszor elfáradt, kimerült, míg végül az orvosok állandó, nyugodt életmódot, és a tanítás abbahagyását javasolták számára. Ideiglenesen 1922. december 1-jétől, majd 1923-tól véglegesen nyugdíjas lett.
Nyugdíjas éveiben csak a művészetnek és családjának élt. Ingatag egyensúlyú idegrendszere problémáival, anyagi nehézségekkel küszködve nevelte, tanítatta gyermekeit, akik ekkor 7-18 éves korúak voltak.
Hatvankilenc éves korában, 1947. december 14-én halt meg váratlanul Baján. Aznap még dolgozott. Befejezte dr. Geringerné portréját, kerékpáron elvitte a megrendelő Szarvas Gábor utcai lakására, felvette az érte járó tiszteletdíjat, majd rosszul lett. Mire orvos érkezett hozzá, már meghalt. Műtermében ravatalozták fel, és december 16-án temették. Sírjánál az akkor Baján élő Rudnay Gyula mondott beszédet.
Negyvenöt évet élt és dolgozott Baján. A városi közgyűlésen állva hallgatták meg a róla szó1ó méltató beszédet, amelyben hangsúlyozták, hogy művészete egybeforrott a város fejlődésével, és beírta nevét történetébe.
A sokoldalúan kiforrott művész elsősorban a mélységesen vallásos tematikájú egyházművészet terén emelkedett ki freskófestőként. Nem elégedett meg a száraz falra festett, kevéssé időálló képpel (secco), a frissen vakolt falfelületre festett kép (fresco) nehéz technikáját alkalmazta, ez lett legerősebb műfaja. Saját útján haladva, ösztönös megérzésére alapozva mellőzte az egyhangú szürkéket, barnákat, és napfényes színeket használt. Falképvázlatával ösztöndíjat nyert, egyévi szabadságot kapott fizetésének meghagyásával, így Olaszországba utazhatott, ahova feleségét is magával vitte.
Tanulmányútját 1909 szeptemberében kezdte meg azzal a maga elé tűzött céllal, hogy bővíti művészettörténeti ismereteit, folytatja munkásságát, és alaposan tanulmányozza a falfestés technikáját. Nyolc hónapot Rómában töltött, ahol megismerkedett művészi alkotásokkal, a várossal és környékével, arcképeket festett, aktfestő tanfolyamot látogatott, és barátságokat kötött. Erről a nyolc hónapról írta: "Új és tágabb látóhatárt nyitottak meg művészi világnézetemben". Ezután Firenzében tanulmányozta a reneszánsz mestereket, majd Monte Cassinoba ment, ahol a bencés kolostor freskói olyan hatást tettek rá, hogy örökre eljegyezte magát a freskófestéssel. Tanulmányútjáról - Velencét érintve - 1910. június 15-én érkezett vissza Bajára. Erről feljegyzései és vázlatai is tanúskodnak.
Még 1905-ben - olaszországi útja előtt - elkészítette a tanítóképző rajzterme falára a Művészi nevelés című első nagyobb falképét. Ez nemcsak hatalmas arányaival, hanem a képzőművészet alapelvét ábrázoló témájával tűnt ki, tükrözte alkotójának művészi felfogását. (Sajnos a freskót megsemmisítették, ma már nem látható.) Rómában fogant meg benne az allegória további mozzanatainak tématerve: a rajzterem hosszanti falára szánt Ambíció, és a hátsó falra tervezett pedagógiai jelentőségű Jézus mint nevelő kompozíció. Az elsőnek hatméteres vázlata elkészült, kiállításon is feltűnést keltett, de megvalósításukra nem került sor.
Baján - tanulmányútjáról hazatérve - előbb a ciszterci rendház társalgójába készítette 1910-ben a Krisztus s az Emmanusba menő tanítványok című félkör alakú alkotását, Krisztus életnagyságú térbeni megjelenítésével. A ciszterci rend bajai III. Béla Reálgimnáziumának dísztermébe a zirci apátság alapítását bemutató történelmi freskót készített 1932-ben, és elvégezte a belvárosi templom festésének nagy munkáját. A Rókus temetőkápolna hajójának mennyezetét díszítette 1941-ben freskóval, majd 1943-ban a józsefvárosi templomot festette.
Nagy munkabírással, száguldó képzeletével a megrendeléseket sohasem hajszolva, sorra alkotta dekoratív jellegű műveit. Templomokban: Lánycsókon, Szászváron, Béregen, Hajóson, Dusnokon, Nagykanizsán, Kelebián, Hercegszántón, Pellérden, Bácsborsódon, Katymáron, Madarason, Tolnán, valamint Budán és Pécsett a ferenceseknél. Iskolákon: Csátalján és Csávolyon, valamint a budapesti Szent Imre Kollégiumban. A szegedi fogadalmi templom freskópályázatán vett részt.
Műveihez sok vázlatot, színvázlatot készített, mesterétől tanult alapossággal. Sok gondot okozott számára a barokk stílusú templomokhoz való alkalmazkodás. Erős szakmai és testi felkészültséget kívánt meg tőle a régi, nagy mesterek freskófestési eljárása, amit ő maga továbbfejlesztett. Mindig lelkiismeretes munkát végzett, és művészi lelkiismeretére hallgatott. A templomfestés nem kínált nagy keresetet számára.
A művészetét szolgáló festéket, a márványporral kevert meszes vakolat felrakását, a műveket kiegészítő ornamentációt, stukkókat is mesteri kézzel a legtöbbször maga csinálta.
Volt egy vágya, hogy a bajai városháza közgyűlési termének falaira freskókat festhessen, de ez nem valósulhatott meg. Mint a reneszánsz mesterei, ő is belefestette magát és másokat egy-egy kompozícióba. (A bajai belvárosi templom egyik freskóján malterosládán ül.)
Jellemábrázoló, jól karakterizált arcképeket is alkotott. A legtöbbször magáról - élete minden szakaszában - és feleségéről, aki ihletet adó múzsája volt. Jelentősek a művészbarátokról - Dezső Alajos, Nagy István, Tornyai János képzőművészek, Fülep Lajos művészettörténész, Rózsahegyi Kálmán színművész - készült portrék, valmint az 1939-ben Baján járt Mécs László költőről készített alkotása. Megrendelésre festette meg neves személyek arcképét köztük a kalocsai érsek megbízásából második olaszországi útja alkalmából Rómában, 1931-ben XI. Pius pápa nagyméretű portréját; továbbá gróf Bethlen István miniszterelnöknek, Latinovics János főrendházi tagnak - vármegyénk főispánja -, Baja polgármesterének és a pécsi egyetem professzorainak arcképét. Elkészítette helyi mecénások (Lelbach, Somogyi stb. családok) és polgárok portréit. Budapesten kiállított "szivaros önarcképét" 1926-ban megvette a magyar állam. Azt írták róla: "Éber volt a megye hivatalos festője".
Tájképei, csendéletei, zsánerképei, valamint grafikai lapjai művészi produktumainak vonzó darabjai. Érződik rajtuk természete, fejlett ízlése, kiváló rajzkészsége, biztos színkezelése, a festészet és a grafika sokféle technikájának tudása. Vérbeli tájképfestő volt, hangulatos műveiből kiemeljük a Balatonról készültet, amelyet ugyancsak megvett tőle első fővárosi kiállításán az állam.
Megemlítjük az Udvar kerti asztallal (1911), a Hajókormányos (1920 körül), a Sugovica-part (1943) című olajképeit, és grafikai művei közül az Öreg béres című 1916-ban készült szénrajzát. Szoborkészítéssel is próbálkozott. Hagyatékában van az 1906-ban agyagból formált Ambíció című kompozíció, a feleségéről 1909-ben, és apjáról 1910-ben készített gipszszobor.
Illusztrálta Erdős Renée költő, író Aranyveder című verseskötetét 1910-ben.
Kísérlétezett a nagyobb kőlapokból rakott mozaikszerű falkép (hímeskő) technikájával, a murális fajok közül a sgraffito-technikával, hordozható freskóval, valamint festékek készítésével, de szerkezetek konstruálásával is.
Székely Bertalan tanítványa az akadémizmus elveihez ragaszkodó 19. századi konzervatív stílust, az egészséges naturalizmust képviselte pályája kezdetén. Ez nem akadályozta meg modern törekvéseiben. Nem kapcsolódott stílusirányzatokhoz, de az új művészeti felfogások hatottak rá, mint például a dekorativitás, a plein air vívmánya és a szecesszió. Azt írták róla 1925-ben, hogy olyan a stílusa, amilyet a téma megkövetel, expresszionista, naturalista, szimbolista anélkül, hogy észrevennénk.
A Nemzeti Szalon Művészeti Egyesület általa előkészített 1906-os bajai kiállításán mutatkozott be először nyilvánosan alkotásaival. Első gyűjteményes tárlatát 1925 őszén rendezte Baján a Nemzeti Szállóban, ahol száznál több művével szerepelt. Az az anekdota terjedt el róla, hogy nem is akarja eladni munkáit. Kiállításának egyik csodája az volt, hogy sok művét megvásárolták.
Az ötvenedik évéhez közeledő művész 1926-ban állított ki először Budapesten. Erre ösztönözte Iványi Grünwald Béla festőművész is, akivel Balatonlellén kötött barátságot. Száznál több alkotással szerepelt a Nemzeti Szalonban, a kiállítók közül a legtöbb művel. Valamennyi rangos lap méltatta művészetét. Itt a Diplomed Honneur kitüntető oklevelet kapta. A Munkácsy-céh első kiállításán is szerepelt 1928-ban. Sikerein felbuzdulva ettől kezdve rendszeres kiállítója a Nemzeti Szalonnak, nagydíját is elnyerte 1930-ban.
Hermann Lipóttal, Iványi Grünwald Bélával és más neves festőkkel Baján és Pécsett szerepelt még ugyanabban az évben, majd más városokban és bajai kiállításokon. Városunkban szinte minden évben volt önálló tárlata, később festőművész lányával és fiával közösen állított ki.
Nehéz évek után, 1947-ben Baján az Éber művészcsalád közös kiállításon mutatta be legújabb műveit. Ez a kiállítás ugyanabban az évben Szekszárd és Pécs, gyermekkora és kora ifjúsága városaiba is eljutott. Így a szellem hídján érkezett műveivel - halálának évében - volt játszótársai, iskolatársai és azok unokái közé .
Halála után előbb 1964-ben a tanítóképző, majd 1965-ben a Magyar Nemzeti Galéria és a Türr István Múzeum közösen rendezte meg emlékkiállítását Baján.
Jó pedagógus volt, egyénisége vonzotta a fiatalokat, több tanítónemzedéket nevelt. A rajzoktatás nagy amerikai reformerei után az európai államok is megújították a rajzoktatást. Éber csatlakozott a magyar Nádler Róbert, Györgyi Kálmán, Szűcs Izsó és mások újítási fáradozásaihoz. Az utánzó rajzolás helyett természetlátásra tanított. Elvetette a másolási elveket, a természet után alkottatott. Elsősorban látni tanított, a táblán és a szabadban is rajzoltatott. Alapelveit nemcsak hirdette, alkalmazta is. Új alapokra kívánta helyezni a rajztanítást. Felkérésekre a képzőművészeti főiskolán rajztanárjelöltek részére, különböző városokban rajzpedagógusok számára, valamint tanítói továbbképző kurzusokon tartott előadásokat módszeréről, és szaklapokban fejtette ki nézeteit, s vitázott módszertani kérdésekről. Eredményei elismeréseként 1908-ban Londonban a harmadik, 1912-ben Drezdában a negyedik nemzetközi rajzoktatási kongresszuson vehetett részt. Az előbbin növendékeinek munkái aranyérmet nyertek. Megbízzák 1914-ben egy újszerű tanítóképzős rajzoktatási tanmenet elkészítésével. Művésztelep létrehozását is javasolta Baján, részben a rajzpedagógusok továbbképzésének biztosítása érdekében.
Kisérletezett színes kréta készítésével. (Drezdában próbálták ki.) Receptje alapján családja is segített a gyártásban. Szórólapokon reklámozta az iskoláknak, de nem volt jó üzletember, keveset adott el belőlük.
Nemcsak ecsettel, szóval, tollal is harcolt a szép érdekében az ízléstelenség ellen. Méltatott, vitázott, bírált, előadásokat tartott, hogy áttörje a kisvárosi közönyt, és az alacsony ízlésszint falát.
A zene különleges szerepet töltött be életében. Jól zongorázott, orgonán is játszott. Karnagya volt a bajai daloskörnek 1915-től 1922-ig. Alapító tagja, majd elnöke is a bajai Liszt Ferenc Körnek. A kör által rendezett hangversenyek sokszor műtermében záródtak. Basilides Mária, Dohnányi Ernő, Hubay Jenő, Kósa György, Sauer Emil, Zathurechky Ede és több híresség is megfordult nála. A kör házi zeneestjein fellépett, egyéni technikával adott elő magyarnótát, műdalt és népdalt is. Ösztönös megértője lett Bartóknak, akiről bajai szereplésekor Fényszóró az éjszakában címmel méltató cikket írt. Vágya volt az is, hogy legyen műtermében egy házi orgonája. Tárgyalt erről a pécsi Angster orgonaépítő céggel, de ez sem valósulhatott meg, így legtöbbször a belvárosi templom orgonáján elégítette ki zeneszomját. Itt hallhattuk legtöbbször improvizálásait.
Csendes utcában meghúzódó, vendégszerető, hangulatos házát festők, írók, esztéták is látogatták. Ezek a találkozások és az éjszakába nyúló viták adták meg számára a legtöbb ösztönző erőt munkájához. Déry Béla, Elek Artúr, Ernst Lajos, Lázár Béla s különösen Tornyai János voltak a legkedvesebb vendégei. Nem kerülte el házát Nagy István és Rudnay Gyula sem. Műterme ezáttal is a helyi művészeti élet centruma, annak tanúja lett.
A középmagas termetű, kerek arcú, barna szemű és hajú, legtöbbször csak egyszerű 15 filléres "Faintos" szivart szívó festő műveltsége, jóízű derüje és tréfálkozó hajlama vonzotta a kebelbelieket, de más vendégeket is.
Régi emlékek gazdag tárháza ma is lakóháza, amely elsősorban hangulatával ragadja meg a látogatókat. Éber Emlékház néven kiállítóhely lett ez a szinte érintetlenül hagyott polgári otthon, ahol az általa és művészgyermekei által alkotott művek, az örökölt és gyűjtött néprajzi, kegyeleti tárgyak, bútorok, régi könyvek nem csupán látványosságok, hanem részei voltak egy művészpedagógus mindennapi életének. Önszántából telepedett meg Baján, igyekezett megvalósítani művészi és pedagógiai ambícióit, tekintélyt szerzett. Távol a művészeti mozgalmaktól eléggé közönyös vidéki közegben tanított, alkotott és élt.
Barátja, Dezső Alajos a később világhírűvé lett bajai születésű karikatúrista írta róla 1920-ban: "A művészeteknek ide, a vidékre állított egyik őrszeme: Éber Sándor így dolgozott valami lázas hevülettel és ideges nyugtalansággal a magárautaltságában."
Laszlo Moholy-Nagy / Moholy-Nagy László (Bácsborsód, 1895. július 20. – Chicago, 1946. november 24.) szinte minden elôzmény nélkül lett a Bauhaus egyik legmeghatározóbb tanár-egyénisége. Életútja különleges: a Magyarországon a költészettel, festéssel próbálkozó, csak csíráiban avantgard alkotóból a festészet, fényképészet, film, tárgyformálás, fémszobrászat, tipográfia nagyhatású muvésze és tanítómestere lett, aki a Dessauban elkezdetteket Chicagóban folytatta korai haláláig. Juhász Gyula költô 1919-es, tehát nagyon korai cikkében így írt: „ebben a fiatal, erôs és bátor muvészetben egy most támadó új világ lelke lebeg, ezek a vonalak és színek, ezek a lényegek és formák testvéri rokonságot tartanak azzal az egyelôre még pontosan nem definiált, de már megnyilatkozott és már eleven ereju muvészettel, amely Bartók Béla zenéjében zeng, amely Walt Whitman szabadverseiben zenél, és amely kétségtelenül éppen annyira megújítja majd a Föld artisztikus színét, akár a Periklész kora vagy a reneszánsz." Szülôháza Bácsborsódon ma is áll. Kocsma van benne, emléktábla nincs rajta.
( Egyébként e képet használták föl, egy mostanában észlelhető útmenti óriásplakát esetében, ami az éhező gyermekek javára történő adakozásra szólít fel. )
Kedves Urak!
off Ebből talán elég. A topicnak van címe, ha valaki más témát akar, akkor a szokásos „off” megjegyzéssel gond nélkül megteheti /néha/. De minek? Hogy mit lehet, meg mit nem az nem fontos kérdés, mert komoly korlátok nincsenek. Az inkább fontos, hogy hol mit lehet. A szokás az, hogy egy adott topicban a topic címe-témája kapcsán történnek a bejegyzek. Ez nem túl fontos szokás, de mit tegyünk, valamiről azért csak folyik a diskurzus…
Az ilyesmit inkább fehér asztal mellett. És ha kérhetem, ne válaszoljatok… :-))))))
on Márfai P.
Tisztelt Mijo
Honnan származik az idézett életrajz. Enyhén szólva a Szántói időszakra vonatkozó adatok pontatlanok. Pl.:Az alábbi kiemelés, ami a szöveg késöbb leírt adataival is ütközik.
Ime:
"Albert Flórián a déli határon fekvő Hercegszántón született 1931. szeptember 15-én, hatodik gyerekként a népes családban. Korán elhunyt édesanyja sokác volt és vele hatéves koráig főleg szerbül beszélt, elérve majd az anyanyelvi szintet. A nehéz anyagi körülmények között hasonló korú társaival a futballozásban találták meg életük értelmét, örömét."
Csak annyit. A faluban két "gőzmalom" volt. Az egyik az Albertek tulajdona.
A születési év meg jó esetben is 1941.
Én két bátyját ismertem./János és Ferenc/ Ha jól emlékszem, Feri a Bajai Posztó csapatában eredményesen focizott, talán az ötvenes évek elején.
Ami a foci szeretetét illeti, valóban igaz. Még nem járt iskolába /általános/ már a lábára szabott stoplis focicsukát csináltattak a szülei a számára. Mi már akkor "megsüvegeltük"
"Azt hiszem aki itt jelen van, valahol a lelke mélyén azzal az érzéssel indult útnak, hogy barátok közé kerül. Én is. Ez könnyíti meg a dolgom, amikor bemutatom a szerzot: Bardos Évát mint költot.
Évával mindketten Szeremlén születtünk, így aztán adott volt a hely és helyzetet az teremtett, hogy o a muvelodési ház igazgatója lett. Azt hiszem akkor ez a ház minden fiatalnak valódi otthona volt.
Itt szövodött barátságunk is, immár huszonnégy éve.
Késobb, miután családi kötelékei erre kényszerítették, elköltözött a faluból. Férjhez ment, dunai hajón élt, elvált, újra férjhez ment kislánya született és ismét elvált.
Dolgozott OTP-ügyitézoként, gépíróként, majd ismét népmuvelo lett az akkori Finomposztó Vállalatnál. Ebben az idoben végezte el a tanárképzo foiskolát pedagógia-népmuvelés szakon. Munkahelyén színjátszókört szervezett, így találkozott Sánta Istvánnal. A vers, a zene és a rendezoi kísérletezgetés szerencsés találkozása volt ez.
"A megszüntetés kérdojelei" címu közös alkotás megyei különdíjat kapott. Lényegében az akkori társaság lett az alapja az Ady Endre Irodalmi körnek, ami igazán Éva tanári pályáján teljesedett ki.
Kollégiumi tanárként foleg középiskolás diákokkal dolgozott, de mindig jelen voltak a csoportban a "régi Türrösök", foiskolások és a muvelodésben dolgozó fiatalok. Ez a nyolc év - a függoségi
viszonyok miatt - könnyebb is, nehezebb is volt az eddigieknel, de azt hiszem, a legszebb sikereket mégis ez hozta. Részben saját verseket, írásokat, részben általa átdolgozott irodalmi anyagot használt.
Rendezoi tevékenységét megyei, sot országos szinten is elismerték. Természetesen állandóan írt verset, prózát, újságcikkeket, melyeknek egy része meg is jelent, bár saját bevallása szerint is: a publikálás sosem volt eros oldala. Jó barátságban volt Ladányi Mihály költovel és Raffai Sarolta íróval, de a kegyetlen ido közbeszólt és pontot tett a kapcsolatok végére.
