Egy hete minden nap az összes médiumunkban a magyar holokausztra emlékezünk. Ezek hatására bennem is felidéződtek olyan bajaiak és Baja környékiek, kik megjárták a poklok poklát, de valamilyen szerencsecsillagnak köszönhetően túlélték a borzalmakat. Közülük páran még itt élnek közöttünk. Tiszteljük meg úgy őket, mint elhunyt társaikat figyelmünkkel!
Ma egy igazán nagyszerű és legendás bajai egyéniséggel, Hegedűs Jánossal beszélgettem, kihez személyes kötődés is fűz, lévén édesapám unokaöccse, a szintén Baján élő Dujmov Szaniszló, fogolytársa volt Hegedűs Jánosnak, kinek a témakörben három lebilincselő regénye jelent meg eddig.
Feltétlen elismerést érdemel az a Tóth István, ki személyes érintettsége révén, lelkes kezelője a kiadványok internetes verzióinak.
Ezek:
I. Bajai leventék kálváriája
II. Látlak-e még Hazám?
III. Poklok pokla
Valljon a szerző önmagáról az alábbiak szerint.
Muity Mijo
Baja
__________________________________________________
"Tisztelt Olvasó!
A könyvem megírásához szükségesnek érzem, hogy tájékoztassam az olvasót gyermekkorom és ifjúságom emlékeiről.
"Somogyország" egyik kis falujában születtem Mernyén 1929. június 18-án.
Magyarságomat már az anyatejjel szívtam magamba, mert sehol az országban nincsenek ilyen hazájukat szerető magyar emberek, mint e megyében. Az utolsó falat kenyerüket odaadják annak, aki jó hozzájuk és a szeretet mindig ott él a szívükben. Szereti-e nép a szabadságot, mert ha megnézzük a múlt században talán egy megyében sem volt annyi betyár, mint itt. És e nép nehezen tudta elviselni azt, hogy katonának elhurcolták fiaikat, és éveken át szolgálták az Osztrák-magyar Monarchiát, idegenben távol szeretett megyéjüktől. Inkább elbujdostak az erdők rengetegében és beálltak betyárnak, de akkor sem adták fel szabadságukat. De ha a hazájuk védelméről kellett dönteni, bátran fogtak fegyvert és harcoltak az utolsó szál emberig. Bizonyságul szolgálhat, hogy talán egy megyének sincs annyi hősi halottja, mint Somogynak az I. és II. Világháború folyamán. Az I. Világháború legendás huszárai, akik az olaszországi harcokban elestek. Az Ő vérük festette meg a Piave sebes folyóját.
A II. Világháború idején, a félelmetes Don-kanyarban is helytálltak a "rossebesek". A legszebb férfikorban áldozták életüket a hazáért. Az én szülőfalumban emlékmű hirdeti az elesett hősök nevét és életkorát. Az 1908-ban született férfiakból csak a súlyosan sebesültek kerültek haza, a többi mind ott pusztult a Doni csatákban.
Büszke voltam mindig arra, hogy e megyében ringatott szeretett nagymamám és édesanyám a bölcsőben. Az első lépések, a felejthetetlen boldog gyermekkor az mind erre a falura és megyére emlékeztet. Itt jártam óvodába, majd az első osztályt is itt kezdtem el. A felejthetetlen tanítónk Faludi Ferenc volt, aki a tudományt valósággal belénk szuggerálta. Órákon át beszélt és mesélt a Somogyi emberektől a megyéről, az itt letelepedett népek barátságairól. A nagy tatár és török dúlás idején rengeteg ember elpusztult, kik helyére Horvátokat és Svábokat telepítettek be. De e népek megszerették a földet és tájat és a még megmaradt embereket, és összeforrt a barátságuk, ha más nyelven is beszéltek, akkor is értették egymást.
Mindezekről a történetekről a felejthetetlen tanítónktól tudunk, aki nemcsak a leckét tanította, hanem a megye és az itt élő emberek múltját is. Az iskolától elég távol laktunk nem egész 3 km-re. Jó időben egy 6 éves kisfiúnak nem volt nagy e távolság, mert fel sem vette a megtett kilométereket. A nehezebb időszak a tél volt a számomra, amikor sokszor nekem kellett csapást csinálnom a leesett hóban. Mert reggel fél 7-kor el kellett indulnom, hogy időben odaérjek a tanításra. Sok esetben még korábban indultam el hazulról, hogy még sötétben odaérjek az iskolába. Hogy miért volt erre szükség? Az iskolai gondnok már reggel 6 órakor begyújtott a nagy vaskályhába, és mire mi odaértünk a jó meleg kályha már barátságosan duruzsolt.
Ilyenkor azok, akik korán érkeztek körülülték a kályhát és a pattogó fahasábok fényénél csintalankodtak.
A tanítás reggel 8-tól 12-ig tartott, majd 2 óra szünet következett. 2 órától 4-ig, sok esetben 5-ig tartott a délutáni oktatás. A távol lakó gyerekek, köztük jó magam is, sohasem mentek haza ebédre. Az ebéd egy kis zsíros kenyér vagy sült krumpli volt, jobbik esetben egy kis kolbász vagy hurkavég, amit útközben kaptam a jó öreg Mester József hentes bácsitól. A hentes már korán reggel kinyitott, mert a felesége nevén volt a kocsma és reggelenként Ő szolgálta ki a szomjas vendégeket. Ha kevés volt a vendég, akkor kiállt a kocsma ajtajába és nézte a járókelőket. Az én utam a kocsma előtt vezetett el az iskolába. Ha ő kint állt, rögtön odahívott és megkérdezte tőlem, mit viszek ebédre? Sok esetben kinyittatta velem a hátizsákomat és olyankor zsírpapírba becsomagolva előre elkészítve, bele tette a hátizsákba a "szeretet" csomagot. Volt abban kolbász és hurka darab, töpörtyű és disznósajt. Ez a csomag sok esetben még 10 gyermek részére is elegendő lett volna.
De ezt nem csak velem tette a jóságos hentes bácsi, hanem az arra lakó szegény gyerekek zömével. A pattogó kályha mellett előkerült a hátizsákból az áldásos csomag és a körülült gyereksereg boldogan lakmározott. Sok esetben hazavittem az összeborított zsíros kenyeret és ilyenkor szegény jó édesanyám csak annyit mondott könnyes szemekkel "ugye a Mester úrtól kaptál valamit…".
Mivel délelőtt és délután is volt tanítás, ezért a csütörtök szabad volt a számunkra. Ezen a napon az ismétlősök jártak iskolába. A mi számunkra pedig ez volt a legnagyobb boldogság. Mint a kalitkából kiengedett madár mi is repültünk ki a szabadba, a határba. Alig vártuk, hogy csütörtök legyen, mert ilyenkor miénk volt az egész világ. Barátkozó gyermek voltam és rengeteg jó barátom volt. Négyen mindig összetartottunk és elválaszthatatlan szálak kötöttek bennünket egymáshoz. Csendes Sanyi, Kesztyűs Pista, Koca Imre és jómagam. A határnak nem volt olyan fája, vagy bokorja, amit mi nem ismertünk.
A "Sombereki" erdő és a nagy hársfa sokat tudna mesélni rólunk. Ebben az erdőben nem igen volt olyan madárfészek, amiről mi nem tudtunk. Következett a "Szanai" nagyerdő. Ide jártunk tavasszal szamócát szedni és megnézni, mint vájják a teknőt a cigányok. Majd következett a Mernye és Geszti határán meghúzódó "Bufola" erdőség. Ide jártunk őzeket és szarvasokat és kinigli (üregi) nyulakat lesni. Majd következett az alsószőlő, ahova oly sokat jártam ivóvízért, amit az aratóknak hordtam a nyári hőségben. Ugyanis amikor 8 és 9 éves voltam kijártam a nagyapámékkal aratni. A nagyapám nyugdíjas vasutas révén vállalt minden évben részes aratást. Ilyenkor összefogott a család, és aki csak tudott segített nagyapámnak az aratásban. A nagyapám kaszált, édesanyám és a Mariska nagynéném vagy a Gizella nagynéném szedték a markot, édesapám meg kötötte kévébe. Engem is befogtak kötelet teríteni, és ivóvizet hordtam a családnak. Az alsó szőlő közepén volt egy gémeskút, én onnét hordtam a jó hideg friss vizet. Vízhordás közben meg-megdézsmáltam a szőlőkben érő gyümölcsöket, almát, meggyet vagy ribizlit. Minderre azért emlékszem tisztán vissza, mert részes aratásnál vállalt gabonatáblák zöme az alsószőlő határán húzódott meg. Innét 4-5 km-re húzódott Mernye-Szentmiklós határán a falu másik szőlő területe az Újhegy. E szőlőkben nem igen fordultam meg, mert itt nem volt ismerősünk. De attól többet megfordultam az anyai nagyapámmal, (Major Vendellel) aki engem, mint unokát nagyon szeretett, és ha gombázni vitte a kedve, engem mindig magával vitt a szentmiklósi fenyő és tölgyes erdőbe. Hazafelé menet a Rézdomb mellett vitt el az utunk és sok-sok érdekeset mesélt a Rézdomb történetéről. Hány török dugta itt el a kincsét, amit összedarabolt és azt is elmesélte, hogy volt olyan gazda, aki olyan köcsögöt szántott ki a földből, ami tele volt aranypénzzel. Én szájtátva hallgattam érdekes meséit és volt olyan elképzelésem, hogyha nagy leszek, szétforgatom az egész Rézdombot, hátha akad még ott eldugott török kincs.
Tovább ballagva átvágtunk a balatonlellei úton, és nagyot ittunk a devecseri kút friss vizéből. Ezután a nagy rétet átvágva nagyapámmal keresztülmentünk a vasúti síneken, ami Siófokra vitt, meglátogattuk a tüskési szőlőt.
A Major nagyapámnak itt volt 4 sornyi ültetett Noha és Elvira szőlője, elöl csőszkunyhóval, amit még édesapámmal közösen épített. A község csak a "Bocskorszíj"-nak hívta ezeket a szőlőket, mert keskeny és hosszú parcellákból állt. Még egy helyen volt a nagyapámnak szőlője. A "Boronkai" dombon kb. 300-400 négyszögöl terület.
Itt a zöme szőlő Otelló volt és volt már egy pár sor csemegeszőlő is. Abból csak az unokák ehettek, mert unokák voltunk 3-an, 4-en mindig a háznál. Ezt a területet is a nagyapám édesapámmal ültették még 1929-ben, mikor én születtem. Elhasznált talpfákból egy kis présházat is építettek, amely két helységből állt. Az egyik volt a szerszámoskamra a másik helységben volt egy nagy asztal körül padokkal és egy széles heverő illatos szénával telerakva. Istenem hányszor szundikáltam ezen a heverőn, miközben nagyapám kapált vagy permetezett. Mert a papa (mert így hívtam) ha csak tehette mindig kivitt magával."
