Mindenkinek lehetnek ilyen pillanatai. Ezeket a pillanatokat örökítsük meg, s hátha mások is átélik. Kommentálva, vagy anélkül, írjuk ide! Szabad a vásár! Lehet irodalmi, zenei, a tulajdon életünkből egy pillanat, vagy máséból, kinek éppen, mi.
Azt is hozzateszem, hogy a gyerekeik mar felnottek, egy parbol orvos lett (most neztem meg a honlapjukat), rosszat nem tudok roluk, ugy tunik, egesz jol sikerultek.
Egyebkent a konyvet William Sears es Martha Sears irta, mar olvasgattam toluk, az o felfogasuk a legrokonszenvesebb. Orvos-nover hazaspar, 7 sajat gyerek, meg egy orokbefogadott, csak nem a levegobe beszelnek :)!
Nem tudtam, pont melyik topicba irjam, csak olvastam valami erdekeset, es egybol olyan volt, mint mikor az ember vegre megtalalja a kirakosjateknak egy darabjat - lehet, csak nekem ujsag, de azert szeretnem megosztani.
Van az az ige, hogy megsokasitom viselosseged fajdalmait. Azt olvastam (nem vallasos, hanem a szulesrol szolo konyvben, egy aprobetus resz a lap aljan), hogy itt ugyanaz a szo (ecev) szerepel, amit Adamnak mondott az Ur, hogy faradsagos munkaval eljen. A nalam joval okosabb bibliatudosok egyetertenek, hogy mindket helyen faradsagos munkat kell erteni.
Nekem ez nagyon tetszik. Egyfelol nem szeretem, ha riogatnak. Masfelol ismertem regen egy holgyet, akit nagyon szerettem, es azt meselte, hogy nem fajt am a szules, csak megkemenyedett a hasa, mikor jottek a "fajasok", jo regen tortent, de azota is emlekszem erre a beszelgetesre. Egyebkent meg kicsit mindig buntudatom volt, hogy szegeny parom agyondolgozza magat, en is dolgoztam, de fizikailag nem volt olyan nehez, mint az ove.
Mi ez a csönd, mondd mi ez a szürke fátyol, ami betakar, s nem láthatlak Téged?! Szívem is retteg, s elhagy engem. A bõröm száraz por. Szemem fénye megtört, s más is megijed arcomtól.
Látod minden, mitõl féltem rám tör, az árnyak rám találnak. Most úgy tûnik, elfordulsz és hasztalan kiáltok. Ez egy különös ország, különös kor, miben fellázad a szívem. Hol van a hely, hol az ország, mit mindig kerestem.
Ez a fekete felhõ, mind feketébb, (de) bármerre is járok, ha Téged hallak, hallom hangod, nyugalmat találok. Bárcsak újra látnálak közelebbrõl és érezhetnélek Téged. Illatod már ismerem jól, körülölel Téged.
Mi ez a csönd, mondd mi ez a szürke fátyol, ami betakar, s nem láthatlak Téged?! Szívem is retteg, s elhagy engem. A bõröm száraz por. Szemem fénye megtört, s más is megijed arcomtól.
Látod minden, mitõl féltem rám tör, az árnyak rám találnak. Most úgy tûnik, elfordulsz és hasztalan kiáltok. Széltõl sodort ködfoszlány, csak víztelen forrás mindez. Tudom jól nem hiába várlak, szeretsz és féltesz.
Most, hogy megnyitottam a topikot, hogy beleírjak, is sokkoló a hajléktalan verse. De azért csak ideírom az én aktuálisomat:
- Akkor nem értelek, Miska, hiszen akkor te is csak azt akarod, ami neked jó... - Az más. Te ezt nem érted. - Persze, hogy nem értem. Nem is akarom érteni. Ha a szabadok közt valaki mást tesz, mint amit mond, és mást mond, mint amit gondol, elpusztul; ha vét a törvény ellen, el is pusztítjuk.
Ma torokszorító délutánom volt. Egy hajléktalan összes földi hagyatékát leltároztam, egy bőrönd, egy aktatáska, egy kistáska. És a négy pár zokni meg a kiürült öngyújtók mellett kezembe került egy verse, amit a leszázalékolási fellebbezési határozata hátuljára írt.
HÁLAADÁS
Dicsőség Néked Istenem! Reményem, - életem, Szenvedésem bő jutalom, Nincs benne bú, és fájdalom! Óh, bárcsak engedelmes lennék! Én a bűnös - mit is kérhetnék? Van-e jogom szent irgalmadra? Méltatlan vagyok Titkaidra, Hacsak hitem, mint mustármagot, Mint nagy kegyelmed locsolgatod, S lám, gőgöm, büszkeségem ára űz és hajt a kárhozatba.
Szegény vagyok, voltam, lettem, Büntess, akard, hogy vezekeljem, Mindazért, mit könyörtelen Eltékozolt jeges szívem! Óh, ha újra gyermek lennék, Talán lenne még reménység, Ahhoz, hogy anya nélkül nőve, Otthont leljek szent lelkedbe.
Köszönöm, hogy megtartottál, Fényre leltem szent Fiadnál. Engedd, hogy terhem oda tegyem, Hol megfeszített a szeretet Értem, s a világ bűne miatt - Legyen dicső, s áldott Fiad!
... Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
