Meg kell mondjam, mélyen meghatott a kis tehén tragédiája.
Feltörő könnyeimen át most is előttem vibrál szenvedő alakja, amint a fán, az Életfán egyre sebesebben át- meg átfordulva küzd az elmúlás ellen a Lélek szánalmas földi eszközeivel: a nemtörődömséggel, a léhasággal, az önszuggesztióval. Törékeny lelke mélyén persze tudja jól, mindez a felszabadultság, ez a teli torokból harsogott Vis Vitalis csak tünékeny szappanbuborék, csak a romlandó hús hosszú agóniája.
Emberek, magyarok: mi mind kis tehenek, Kis Tehenek vagyunk, kik az örök bizonytalanságban egy elmúlhatatlannak hitt, valóságnak tűnő Fába kapaszkodunk, sőt, azt is elhitetjük magunkkal, hogy A Fa Tetején Ülünk, úrrá lettünk az anyagon, az Időn, pedig, barátaim, ez csak illúzió.
Hiába ordítjuk bele a világba, túlüvöltve az enyészet apró neszeit, hogy Én, A Kis Tehén, mint önálló, mindenektől független egzisztancia állok az univerzum középpontjában - ez csak önáltatás.
Testvéreim, meg kell békülnünk azzal, hogy még homokszemek is alig vagyunk, melyek az Idő zökkenőmentesen üzemelő Electrolux porszívójának eldobható papírporzsákja felé tartó utjuk során a gégecső váratlan kanyarjait követve, falán meg-megpattanva száguldanak a Semmibe - egyre sebesebben.
De valahányszor rádöbbenünk létünk értelmetlen mivoltára, mindig jusson eszünkbe lelkünk Kis Tehene, mely bőgve küzd bennünk a legemberibb célért: hogy jól érezzük magunk ezen a sárgolyón.
8-)
