A "Római Citerások Egylete" A Via Appian mindössze két szobából állott, az emeleten és évekkel ezelőtt csak arra szolgált, hogy a művészek összejöhessenek és megbeszélhessék mesterségükre vonatkozó ügyes-bajos dolgaikat. Húrokat és hangszervázakat árultak itten, jutányosabban, mint egyebütt. Esténként a citerások együtt vacsoráztak a szegényes szobában, pacallal meg ecetes babbal töltötték feneketlen gyomrukat, bort iddogáltak és énekeltek.
Most az egylet Róma legfényesebb, legkeresettebb helye. Elfoglalja az egész földszintet és emeletet, de így se tud elhelyezkedni, mert a tagok száma megszaporodott, annyian keresik fel, hogy valóságos központtá változott és éjjel-nappal mozgalmas élet zajlik benne. Ez meglátszik külsején is. Párnák puffadnak a heverőágyakon, aranyozott székek és szobrok kerültek a hiányos bútorok helyébe, meleg ételeket, ínycsiklandó falatokat szolgálnak föl, melyeket a föld és tenger ád az embernek. A citerások már választékosabban öltözködnek, kalapot is hordanak és tógát, mert alkalmazkodniuk kell az új környezethez, a katonákhoz, patríciusokhoz és kalmárokhoz, kik mind gyakrabban keresik fel helyiségüket.
Eleinte csak egy-kettő szállingózott ide különböző ürügyön, alkalomszerűen, valakit keresve. Ma második tanyájuk. Viszont ők is átvették a citerások, irodalmárok, grammatikusok modorát. Könnyedén beszélnek, a költőktől ellesett hányaveti modorban és nem sokat adnak a külső formára. Akad olyan gyáros, aki reggelente köményes vizet iszik, hogy érdekesen halvány legyen az arcszíne.
Idők során költők, polgárok egymáshoz hasonultak és most jól érzik magukat, együtt.
(Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő)
