Charles Baudelaire:
Hazugság szerelme
Ha látom hogy nyugodt alakod unva lebben te szép hideg leány; míg hintaként remeg körötted a zene, s megtör a mennyezetben s te körüljártatod mély, lankatag szemed;
ha nézem homlokod, szinezve enyhe gáznak fényével mely beteg varázsát tárja föl, s az est kigyujtja rajt friss hajnalát a láznak, s tekinteted, miként bús arcképé, büvöl:
így szólok: ?Ó, be szép! s különös frisseségü! Tömör Emlék, nehéz királyi korona koronázza, s szive, mint húsa, puha bélű barackként, kész a bölcs vágyak fogaira?.
Mi vagy te? mézizű gyümölcse tán az ősznek? vagy titkos urna mely pár forró könnyre vár? Tünt oáz illata, hol álmaink időznek? Vagy vágyak vánkosa? Vagy telt virágkosár?
Tudom, van szem, melyet méltó hogy megcsodáljon a méla vágy, pedig mélyén titok nem ég: ékszertelen tok és emléktelen medáljon, mélyebb és üresebb nálad is, üres Ég!
De nékem, kit a zord Valóság tépve öldös, elég már hogy csodás látszatnak megmaradj: álarc, vagy drága kép! ostoba vagy közömbös! ó, Szépség! unt szivem örök oltára vagy!
Babits Mihály
|