Lehet, h. a szenvedéssel a világosságot is kapják az agyukba.
Én egyre kevesebb kesergek szenvedéseim, sérelmeim, mert látom, mennyi mindenre tanított, nyugalmat hozott az életembe. Úgyhogy mostmár jöhetne egy kis izgalom. :)
azért vannak még emberek, akik sokmindent megtesznek, akik nem érdemelnek szenvedést. és meg is fog maradni a szeretet, bár néha tényleg nem érdemleljük meg...
azért vagyunk, hogy segítsünk :-) főleg ha tudunk is. elvégre nekem ez egy elég rossz tapasztalat, miért szenvedjen más is ezzel??? persze a mai világban az emberség szó egyre inkább a gyengét és az életképtelent jelenti a köztudatban, pedig szerintem az az igazán erős, aki emberséges tud lenni. remélem hogy ez azért nem fog kihalni.
A fentiek még mindig kevesek a boldogsághoz, hiszen 2 embernek lehet a sátán elveire épülő stabil értékrendje, ettől még nem lesz boldog a család.
ebben teljesen igazad van. bár ez így még nem teljesen igaz. az igazi nevelés szerintem az, ha úgy tanítod gyerekedet, hogy őt figyeled, és nem mint valami üres könyvet megtöltesz. minden gyerekkel születik egy előszó (ezek a mondatok volt barátnőmtől vannak, aki miatt most szenvedek), és ezt az előszót meg kell látni, és ha az alapján bánnak vele, akkor a legcsodálatosabb lény kerekedik belőle. viszont ha nem, akkor azzal nagyon sok gondot okoznak. ezt saját tapasztalatból tudom, kb 1 hónapja jöttem rá, hogy az eddigi 25 évem teljesen nem az volt, mint aminek képzeltem. felneveltek, ismertek, mégse úgy neveltek, amilyen voltam. a modern világnak megfelel a nevelésem, csak épp bennem lett skizofrénia. erősre neveltek, hogy legyek erős, kemény, de nem az vagyok, sosem voltam az. és erre csak most jöttem rá. fájdalmas dolog ez, ezt nem kívánom senkinek. ami a legfájdalmasabb ebben, hogy barátnőmnek is hazudtam ezáltal, megbántottam, összetörtem. szóval egy lényeg van a családban, a lelkiségben, hogy meglegyen a harmónia, sose erőltess semmit, hanem közösen legyen megoldva. és ha megtalálod azt a valakit, aki az "igazi másik feled", akit most elvesztettem, és vele összefogsz, akkor mindent le tudtok küzdeni, akkor nem lesz akadály semmiben. és nem tudom hogy ki mennyi idős itt, de azt tudom, hogy a gyereket nem szabad saját képedre, vagy a társadalmi elvárásoknak megfelelően felnevelni, a gyerek individum, akinek születéskor is van lelke, és azt nem tudod belőle kinevelni, csak elnyomni, azzal viszont a legrosszabbat teszed vele. úgyhogy ezt sose tegyétek, különben azt fogja átélni, amit én. és azt senkinek nem kívánom...
"A párkapcsolatokban nincs már az a bajtársiasság."
Mondták ezt már 100 és ezer éve is, mégsem volt igaz, ahogy egyetlen általánosítás sem. Van, amelyik kapcsolatban nincs meg a bajtársiasság, azok szét is szoktak menni hamar, és van, ahol megvan.
Én bizom benne, h. igen. Ez a lelkiség pedig a két szülő hasonló, alapjaiban stabil értékrendje, érdeklődése, a köztük lévő különbségek kölcsönös figyelembevétele mellett.
Kapcsolatuk túl mutasson a nemeken.
A bajban ismerszik meg a barátság, márpedig a 2 ember szoros barátsága nélkül a másik bajai alól igyekszünk kivonni magunkat.
Ha a két szülő véleménye a gyerek számára nem ellentmondásos, ezt a harmónikus stabilitást a gyerek is magáévá teheti, noha a környezet mocska számára nagyobb kihívást jelent.
A fentiek még mindig kevesek a boldogsághoz, hiszen 2 embernek lehet a sátán elveire épülő stabil értékrendje, ettől még nem lesz boldog a család.
Az én olvasatomban a család nem korlátozódik vérrokoni kapcsolatokra, de gondolom itt elsősorban erről van szó.
A kereszténység nem azt jelenti, hogy az illető tökéletes. Létezik politikai és vallási fanatizmus is, amiről te beszélsz, egyszerű politikai fanatizmus, nem függ az illető egyébkénti világnézetéről. Ha már itt tartunk, én meg fasiszta vagyok, legalábbis megkaptam már baloldali politikai fanatikusoktól ezt a jelzőt. Miért? Mert keresztény vagyok, és székelymagyar. Csak ezért.
Az írásodból nem derül ki, hogy az unokatestvéred milyen házasságban él. Ettől még lehet, hogy a házassága tényleg nagyon jó.
A cím ihletett meg. Unokatestvérem férjével, 5 és féléves gyerekkel. Katolikusok. Kívülálló szemével nézve boldog család. De! A papa állandóan a politikai fanatizmusával tömi a gyereket. Lerohant azért, mert az új Nemzetinél Gobbi Hildáról beszéltem a gyereknek. És dicsértem, hogy jó színésznő volt és mit tett a Nemzetiért. Ere elkezdte a gyereknek mondani, hogy azok a rohadt gyilkos kommunisták (gondolom beleértett engem is, mivel baloldali érzelmű vagyok és ráadásul vörösre festetem a hajam) és ezek még a szebb szavak voltak. Neki minden rövidszoknyás nő kurva, a baloldali nők vagy kurvák vagy leszbikusak, a férfiak buzik és ezt előadja a gyereknek, úgyhogy förtelem, amit csinál. Szerintem hülye. Amikor szóltam neki, hogy miért kell állandóan ilyeneket mondani Dzsaminak, hiszen ő még csak gyerek, úgysem érti, rámordított, hogy ne neveljem én az ő gyerekét. Szó szót követett, a vége az lett, hogy hazajöttem Ózdra és megtiltottam, hogy betegye hozzám a lábát. Hát ez az ő kereszténysége? S ez a lelkiség a családban, Csak remélem, hogy a gyerek elég értelmes ahhoz, hogy a vén apjától nem tanulja meg a szörnyűségeit és később majd önállóan alkot véleményt.
Ha a férfi mérges lesz, és odacsap egyet, az baromi ciki! De ha a nő kiszekírozza a világból, az is ugyanúgy baromi ciki! Csak sokkal tovább tart! És még látlelet sincs.
Van lelkiterror meg pszichoterror (is).
Én nagyon sok veszekedő párt láttam sajnos.
50-60 évet is el lehet tölteni így egymás mellett.
A harmonia hiánya is meglátszik, de a nők részben férfias szerepre kényszerülnek, a férfiak meg agresszívvá válnak, de e mögött ki nem elegítettség éppúgy megvan, mint az önmegvalósítás hiánya, vagy önzővé válás.
Nőknél a rabszolgává válás is előfordul a háztartási munka, főzés, mosás takarítás a napi melón felül, meg gyereknevelés.
Van aki depressziós lesz, jobb ha kimozdul a család a pár a lakásból, és kirándul egyet.
Szabadban vagy idegen helyen fel lehet lelkileg töltődni, de szép az is ha templomba is járnak, ott is fel lehet tölteni lelkünk akkumlátorait.
Hogyha az az asszony, aki ismerősi körömben nem lázadt fel őt elnyomó férje ellen, hanem az alkoholizmusba menekült, időben az asztalra csap, talán ma is házasok, és nem teszik tönkre két gyermekekük életét.
Így van, egy test lesznek, egymás másik fele, és nem pedig ura, illetve szolgája. A férjem az én másik felem, akit amint írtam, építenem, és nem rombolnom kell .Én is az ő fele vagyok, akit úgy kell szeressen, mint saját testét, ahogyan én is őt. Saját testét pedig, mint tudjuk, senki sem bántja és rongálja, hanem ápolja és védi. Az asszony engedelmeskedik férjének, ez ok. De csak akkor ok, ha a férfi úgy szereti őt, mint Krisztus az Egyházat, tehát képes meghalni érte. Egyébként az engedelmességből áldozat szerep lesz, és ez az áldozat senkinek sem használ, sőt, környezetében rombol. Nem bántom a férjem, és nem nyomom el. Ő sem teheti meg velem, mert abban a pillanatban nem beszélhetünk házasságról, egy testről, csak szolgáról és rabtartóról.
Megbocsáss, de nekem személyszerint Orsós Krisztina, és Madaras Terike hozzáállása szimpatikusabb, mint az egyenlőséget valló, és hirdető, mert ennek számomra enyhén feminista, dominanciára törekvő árnyalata van, és ez már önmagában is teremthet konfliktusokat egy kapcsolatban. Szerinted egy házasságban elsődleges szempont az egyenrangúság? Szerintem a Béke, és a nyugalom ettől sokkal előbbre való dolgok.
"A házastársak kötelességei. Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus iránt való tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi a feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak: ő ugyanis testének Megváltója. Amint tehát az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszony is mindenben férjének.
Férfiak! Szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az egyházat, és föláldozta magát érte, hogy a keresztségben az (élet) igéje által tisztára mosva megszentelje. Ragyogó tisztává akarta tenni az egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így szeresse a férj is feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. Hiszen saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja és gondozza, akárcsak Krisztus az egyházat. Tagjai vagyunk ugyanis testének, (húsából és csontjából).
Ezért hagyja el az ember atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és a ketten egy test lesznek."
Ha két ember nem építi, hanem rombolja egymást, akkor minél előbb szétválnak, annál jobb. Pláne, ha vannak gyerekek, akkor ők is ártatlanul sínylik az anya rossz tűrését, az ő életüket pedig nem teheti ki ennek, a sajátját persze igen, hiszen mindenki jogosult tönkretenni saját életét.
Nem állok a környezetem fölött, csak tudom, mit érek, nem kevesebbet és nem többet mint te, vagy bárki más, például a társam, és védem magam. Én sem ütöm meg a párom, el sem tudom képzelni, hogy ilyet tegyek, ő sem teheti ezt meg velem. Nem nyomom el őt, ő sem teheti ezt velem. Semmi olyat nem várok tőle, amit én nem teszek meg. Nem tűrök el alárendelt szerepet, én ezt a páromnak sem kell tűrnie tőlem. Ő a társam, másik felem, egyenrangú fél, egy másik önálló, csodálatos szuverén lény, akit építenem, és nem rombolnom kell, ahogy neki is engem.
"Isten a nőt nem a férfi lábából teremtette, hogy szolgáljon neki, sem a fejéből, hogy uralkodjon fölötte, hanem a bordájából, hogy a szívéhez közel legyen." (Gyökössy Endre)
"Nem jó az embernek egyedül. Alkotok neki társat, aki hozzá hasonló" (Genesis) Tehát: Társat. :)
Önálló szuverén lény vagy. Persze, mindenki annak születik, de szerintem teljes bizonyossággal ezt nagyon kevesek mondhatják el magukról. Hidd el nem bántó szándékkal mondom, de kicsit olyannak tűnsz a szavaid alapján, mintha határozottságoddal kicsit környezeted fölött állnál, és nem tűrnél el semmiféle alárendelt szerepet, pedig hidd el sokan vannak, akik kénytelenek az alárendelt szerepet felvállalni, ami egyébként szerintem nem feltétlenül jelent rosszat, mert akár ideális helyzet is lehet, pl. munkahelyen. Most eszembe jutottak nagyszüleim, mert a nagyanyám még magázta nagyapámat, (eleve alárendelt szerep) de én soha egyetlen hangos, vagy káromló szót nem hallottam tőlük, és mindig nyugalom volt körülöttük. Visszatérve az első, és a többi pofonhoz, tudom vannak olyan kapcsolatok ahol szinte rebdszeresen előfordul, és ez nagyon szomorú. Feltételezve egy olyan kapcsolatot, ahol az abban résztvevők normális emberi értékekkel bírnak, az első pofon véleményem szerint egy hosszú folyamat végeredménye, és nem törvényszerűen követi második. Az élettől kapott hatalmas pofonok miatt sem mindenki dobja el az életét, persze vannak akik megteszik, de szerencsére ők vannak kevesebben.
Nem. Ezt biztosan nem tűrném el. Nem tudnék együtt élni egy férfival, aki ilyen mértékig nem tisztel. Önálló, szuverén lény vagyok, akivel nem lehet ezt megcsinálni. Pláne, hogy tisztában vagyok vele, hogy az első pofont, ha eltűröd, jön a második ,harmadik, és maga a földi pokol, aminek vége, hogy kiszolgáltatott vagy, és a másik már annyira sem becsül, mint a kutyáját, talán még azt sem bántalmazza, de tényleg még akkor is.. Miért? Mert tudja, hogy megteheti. Ha nem épít, hanem rombol engem, ráadásul ilyen módon megalázva, akkor nem a társam. Tudom, hogy elmennék, ez az, amit semmiféleképpen nem tűrnék el. Mindennek vége lenne ezzel. És nem az első nő lennék, aki megtette ezt.
Nagyon magabiztosan, magaslóról beszéltek Te is, és Mollly is. Persze megértem, szerintem a legtöbben így gondolkodnak, amíg nem találkoznak szembe az első pofonnal, ami után általában nem a továbbállás, vagy válás az első reakció.
