Semmihez sem volt kedve. A polcon elárvultan sorakoztak megkezdett könyvei. Haja kócosan a szemébe lóg, a kávéját is hidegen issza, nincs kedve megmelegíten. Milyen boldog volt, mikor kimondták a válást. Szabadság! Végre Szabadság! Azt tehet, amit akar. Felgyújtotta az összes villanyégőt, kipakolta a szekrényt és sorra felpróbálta az összes ruháját. A haját feltűzte, leengedte. Feltekerte a radiátort. Azelőtt ezen is mindig ment a vita. Ami neki kellemes meleg volt, Ferinek elviselhetetlen hőség. - Öltözz fel rendesen, nem kell egy szál pólóban rohangálni – szokta mondani. Még egyet tekert a radiátor gombján. Maximumig! Belekuporodott a fotelbe és melegedett. Intenzíven.
Hónapokba telt, mire rájött, valami nincs rendben. Már nem volt olyan nagy vonzereje a szabadságnak. Végiggondolta az életét. Milyen boldogan élt, mielőtt férjhez ment. Táncolni járt, moziba, barátokhoz. Túl későn jött ez a szabadság. Már megszokta a börtönét.
Úgy érzi magát, mint a szabadult rab, aki hunyorogva lép ki a napsütésbe, eleinte el van ragadtatva a szabadságtól, élvezni akarja, de már nem tudja. Lelkét már megbénította a börtön.
Döbbenet. Így jártunk. Recesszió, világválság, rengeteg kifizetetlen lakás. Emelik a törlesztő részletet. Vajon meddig lehet emelni egy törlesztő részletet? Mi az a részlet, ami mellett még ehet is a család? És most azt hallom: „Mi rontottuk el „ Én nem. Dolgoztam, mint egy rabszolga. Nem volt egy késésem soha. Éhbérért dolgoztam, csakhogy mindenki tanulhasson, aki akar, hogy legyen nyugdíja az öregeknek. Ezért nincs most nyaralóm a Riviérán, sőt, még nem is voltam a Riviérán. „Mi rontottuk el” Mi. Nem a vezetők, a politikusok, mi a mezei gyalogosok, a munkában helytállók, a bérletet és adót fizetők. Mit rontottunk el? Hisz csak azt tettük, amire lehetőségünk volt. „Tetsztettek volna forradalmat csinálni” mondta Antall. Mi? Mindig mi vagyunk a hibásak? Természetesen az nem baj, hogy ő nem csinált forradalmat, az nem baj, hogy a bankok rosszul helyezték ki a pénzüket. Mi, csak mi vagyunk a hibásak, mert felvettük, éltünk a jogainkkal. És most mi lesz? Kukoricára térdeltetnek? Elárverezik a nemfizetők lakását. És? Mit csinálnak a gyerekekkel? Jó fejű, okos kisiskolásokkal? Kiteszik őket a lépcsőházba? Ők emelhetnék fel ezt az országot majd valamikor. Nem téma. Mindenre gondolnak, bankokra, bankvezérekre, valutára, részvényekre, csak a gyerekekre, rájuk nem gondol senki. Rosszul döntöttek a szülők. És? Most haljanak meg? Meddig lehet egy nadrágszíjat húzni? Meddig lehet reggeli nélkül iskolába menni, kopott, lehasznált kis ruhákban, uzsonna nélkül? Majd észrevesszük, ha már nem lehet.
csukott szemeid mögött kavarognak a zavargó fények. rosszul érzed magad. minden olyan hangos, a tested megfeszül. mély levegő. beszívod, kicsit benttartod, becsukod a szemed. kizárod a fényes kavalkádot, és csak a számokra figyelsz: 3, kifúj... újabb mély lélegzet. 2, ahogy az előbb, 1, kifúj. végre: már nem zavarnak a képek, a színes csíkok. most már csak a feketeséget látod, és amit akarsz. ellazulsz. már nem zavar a kiabálás, sem az utca zaja. csak te vagy és a tudatod. a tiszta tudatod. még így fekszel percekig, órákig, napokig. nem tudod. talán tovább. nem tudhatod. senki se tudja. de a képzelgések használtak. magadban elszámolsz szép lassan ötig. felkészülsz az ébredésre. kinyitod a szemed. pislogsz párat, három arcot látsz, mindegyiken folyik a könny. -hát felébredtél!
Óóóó, köszönöm, hogy olvastad:))) Igen, én írtam! Hálából valami vidámabb:
Halhatatlanok szigete
Egyszer egy szigeten az emberek áldozatot hoztak az Isteneknek, hogy tegyenek velük kivételt és legyenek halhatatlanok. Olyan békében és szeretetben éltek, hogy minden egyes társuk elvesztése mérhetetlen fájdalommal töltötte el őket.
Látván az Istenek, hogy ezek a kedves emberek mennyit sírnak a halál miatt, megkegyelmeztek nekik, és halhatatlansággal ajándékozták meg őket.
Hej volt nagy öröm! Táncoltak, énekeltek és még jobban szerették egymást. Igen ám, csakhogy a szerelemnek meg lett a gyümölcse, s mindig újabb és újabb gyermek született, de meg nem halt senki. Szép lassan már el sem fértek a szigeten. Akkor aztán megparancsolta a legöregebb bölcs, hogy többé nem ölelheti férfi a nőt, mert újabb gyereket már nem tud a sziget felnevelni
Lett nagy bánat, sírás rívás, de belátták: igazat szólt a bölcs. Éltek hát tovább szerelem nélkül, de a szerelemmel együtt a szeretet is kihalt a szívükből. Mivel tudták, hogy halahatatlanok, hát csak heverésztek egész nap. Ráérünk mindenre! -gondolták magukban. A végén már nem volt mit enniük, s olyan gyűlöletben éltek, hogy a férfiak a nőkre támadtak, a nők a férfiakra, és gyilkolni kezdték egymást. Mígnem, a legöregebb bölcsnek eszébe nem jutott, hogy minden akkor kezdődött, mikor halhatatlanságot adtak nekik az Istenek.
Hát újból könyörögni kezdtek, áldozatokat mutattak be, hogy visszakapják halandóságukat. Mikor aztán meghalt a legöregebb bölcs, a bánatban megint közel kerültek egymáshoz az emberek. Azóta megint béke és boldogság van a szigeten, mert tudják, hogy igazán szeretni és élni csak az képes, aki tudja, hogy egyszer elfogy az ideje.
Megnevettetni másokat! Csak ez éltette. Bárcsak egyszer őt is megnevettetné valaki! De ugyan kinek jutna eszébe megnevettetni egy bohócot? Egy bohócot, aki mindig vidám! Akinek folyton fülig ér a szája...
Kigyulladt a jelzőlámpa. Az oroszlánok kivonulnak, aztán ő következik.
Áthúzta vörössel a száját, arcára visszakente az elmosódott fehér festéket. Belemosolygott a tükörbe:
- Na, igen! Semmi baj. Kezdődhet a produkció.
Ekkor kivágódott az öltöző ajtaja. A cirkuszigazgató lépett be rajta.
- Azt akarom, hogy úgy nevessenek ezek a barmok rajtad, hogy leessenek a székről. Érted? Napról napra kevesebben vannak! Ha így megy tovább, nem kapod meg a gázsid. Világos?
- Hát, persze. Világos- felelte fülig érő vörös szájjal a bohóc.
Elindult a porond felé. A zenekar rázendített.
Tata tarara tata taram...
Hirtelen meggondolta magát. Felfutott a lépcsőn, kiállt a légtornász helyére. A reflektorok megvilágították a kupola tetején.
Mindenki kiabálni kezdett.
- Ni! Ott a bohóc! Hihi! Ott a bohóc!
Ő meg csak állt, nézte a közönséget. A közönség pedig egyre inkább zavarba jött. Nevetni kezdtek.
- A bohóc. Mindjárt leugrik a bohóc...
Kicsit megbillent. Erre mindenki felkacagott.
- Produkció! -kiáltotta el magát, aztán előre lépett, széttárta kezét, és kacagva zuhanni kezdett.
