Az kevés. Minden pillanatot megér a kijózanodott ész. Az ész is kevés. Minden érintést megér az elmagányosodott éj. Az élet kevés. Beszélni róla nem ér!
Csendedet más nem bántja, csend lelkedet nem kívánja. Értem én, hogy csak szóltál, Kedvesnek, nem csak voltál. Rímek hiánya, tested kíméletlen vágya. Szívek hiánya, lelked kielégítetlen ágya. Annyira jó... már mondani sem mered. Titokban minden út Hozzá vezet.
Ugrálok.... hiányzik néhány láb. Hutgálok.... hiányzik néhány báb. Ki ezt megfejti, azt is megérti, hogy milyen nehéz a lét, mennyire kevés a fény, harmatos felhők mily szabadok, miközben csendben meghalok.
Isten csupán a csendet engedi megtartanom, s hogy magammal vigyem a Léthén túli tájra, odaátra. Csupán a csendet hagyja meg nekem. A csend lesz az én Odaátom. Mást mindent elvesz tőlem, minden mást elveszítek. Velem csupán a csend maradhat, az abszolúttá kiteljesedett csend. A csend. A norvég fennsíkok csendjénél nagyobb és teljesebb csend. A minden hang szépségét elveszített süketítő csend. A minden fájdalomnál fájóbb s magamat önmagamba bezáró csend. A csend, a belőlem minden mást kizáró. A csend, amely engem is kizár mindenből. Amelyik megfoszt a létezés minden leírhatatlan szépségétől. A csend, amelyik a Halál maga. A csend, amelyik az Isten maga. A csend: a süket léttelenség.
