Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
s ha nem volt még halálos szerelem, azt akarom, ez halálos legyen, értelmes kín: mert nincs értelme annak, ha embernek üres kínjai vannak, s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat, én meg fogom majd ölni magamat, nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam, de jobban fájna elsorvadni lassan, s árnyék leszek, melytől szorongva félsz, bíró, kitől büntetést nem remélsz: Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
Csillagruhát öltött a bársonyos égbolt, halványan néz le a Földre a vén Hold, édes dallamot visz messze az esti szél, tavaszról, reményről, szelíd álmokról mesél.
Behúnyt szemekkel újra látlak, Kedves, szép hely, köszöntelek!... Májusi szellő, virágillat Elhozta hozzám képedet. Görbe utcáid újra járom, Rabjául ejt sok régi álom S álmomban látlak tégedet.
Erdőd, hegyed már lombot öltött, Kertedben nyílik a virág, Az áldott nap meleg sugárit Fényes kévékben szórja rád. Fény és illat a szívbe tódul, Mely mámoros ez égi csóktul, Fellángol és szeretni vágy.
A te napod, a te virágod Ejté meg egykor lelkemet; Azt a napot, azt a virágot Feledni nékem nem lehet! Ébredő szív első szerelme, Van-e ki téged elfeledne?... Van-e ki téged eltemet?...
Köszöntelek, tündéri, szép hely, Köszöntelek, szép barna lány, Fényes sugárba öltözött nap Első szerelmem hajnalán. Elmult szivem sok régi álma, De május fénye, illatárja Virágot és fényt szór reám - Jöhetsz hát, élet éjszakája!
Kökényvirágos Őrhegyen úgy szállt le, mint az álom. Ballagtam búsan, csöndesen homályos esti tájon. Az arcán nem volt alkonyat, csak hívó, szent nemesség, és szólt: „Kövess. A holtakat a holtak hadd temessék.”
„Mester - feleltem -, értelek, te holtra nem haragszol, de lobbanó tekinteted most életet parancsol. S az élet mély, mély és csodás, ha azt te prédikálod, és mégis, Mester, megbocsáss, ha kúsza szívvel állok.
A hantoló Antigone szomorú ősnővérem, s a Labdakida-átoké a vérem, sűrü vérem. A völgyből, nézd, felintenek a fejfák és keresztek, jó Mesterem, megértelek, csak engedd, hogy temessek.
De majd, ha hamvadó szemem nem fátyolozza bánat, Uram, akkor csak ints nekem: akkor megyek utánad.”
Elvonult a rémisztő, tépázó vihar, tomboló szél csendben maradt álmaival.
Fekete felhők bezárták ajtajukat, világosabbra festették ruhájukat. Cikázó villámok feledték haragjukat, szikrázó Nap átvette uralmukat.
Az égboltot ékes szivárvány díszíti, csodás tarka színét a földre hinti. A fák leveleiről ezüstcseppek hullnak, trillázó éneküket hallatják a madarak, hervadt virágok éledeznek boldogan, megnyugvó állatok pihennek a bokorban.
2023. július
Poet. hu.
Zanner Anikó
A Nap
Amikor a Nap előbukkan félénken, Amikor egyre bátrabb lesz az égen, Amikor már erős, és nem bátor, Amikor beűz a szobába, mert lángol.
Akkor értjük meg újra: parányi porszemek vagyunk csak, milyen hatalmas erő a Nap.
Fényének hatalma van az élethez, langymelege nélkül minden elveszne. Cirógatására virágok nyílnak, gyümölcsök mosolyogva csábítanak.
Ám hatalma van a pusztításra, mikor növények száradnak akaratára, s mi, porszemek semmit sem tehetünk, ha kedves, örülünk, ha nem, el kell viselnünk.
Reményik Sándor Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, eget ostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.
mikor azt kérdeztette tőlem, miért élek a hegyek között és miféle vagyont szereztem
Miért élek a hegyek közt s mi hasznot hajt magányom? Nem birtokolok mást, mint a bércen ülő felhőket. Napestig nézem őket. Mélységesen sajnálom: nem tudom felségednek becsomagolni őket.
Hogy végigtekintettem életem egy dombtetőn állok mezítelen szegény és elhagyatott voltam de nem egy a nyomorultak közül kik folyvást vakaróznak s a két szemük együtt oly szomorú akár egy avitt temetési menet.
Nem könyörögtem soha s nem árultam elveim kik e világra hoztak őket követem vagy asszonyok és lányok után jártam kiket ifjúságukért szeretek s ők is szeretnek engem hogy se csendőr se próféta nem vagyok. Nem nem én csak a tiétek vagyok alkonyom fényei vidám szeretők.
Ó te réghalott ki első voltál s te aki mellettem lépegetsz ha rátok gondolok kemény szívem megenyhül hallom a vonuló felhők énekét s hogy ők is rólatok dalolnak boldogan.
Szeretem a nőket e furcsa lényeket kiknek vadságát kedves báj takarja szemük színjátszó tenger megfürdök benne gondtalan és úszok új tájak új szeretők felé hol megint csak véled találkozom kék tollú folyton szálló madár szánj meg és dalolj nekem.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted, hogy a józan eszemmel ne tudtam volna, miért, az érvek itt, e büszke cédrusok ledőltek, a lábam ismeretlen, vad, ősi tájra ért, pedig, ha úgy veszem, kedves se vagy, se szép, de bájkörödbe léptem, s nincs többet onnan exit, és minden most, mi mélyen elásva bennem élt, tenyészve és buján fényed felé törekszik, sok apró gesztusod, a szendét és a szexit, ami átjárja lényed minden rostját, izét, nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt, az archetipikus, benned lakó izét, a minekmondjam, ezt a női entitást, és nem tudok utánad szeretni senki mást.
Szeretet-magokat vetettem, és képzeld el, az mind kikelt! Fénylő korong repült felettem, a jóság álma szárnyra kelt! Lám csak, a szívek ébredeztek, érezték, ébred a csoda, zarándokokként útra keltek, s együtt indultak el oda…
Szólni akartam: – Álljatok meg, el ne induljon senki sem, hiszen a csodák földjén élünk, én érzem, tudom, és hiszem! Mi kaptuk ezt a gazdagságot, csak másoknak fáj rá foga! De ezt a földet birtokolni, csak nemzetünknek van joga.
Szeretet-magokat vetettem, hát ébredjetek magyarok, a jövő itt él lelketekben, s hozzá hűséges maradok! Foggal, körömmel védem népem, s ígérem nekik, van jövőnk, csak tegyük a dolgunkat szépen, s legyen hozzá elég erőnk!
Évszázadok mocskát lemosni, csak tiszta szívvel van esély, ne engedd magad eltaposni, s tegyél azért, hogy szebben élj! Teremtsd meg az utókornak módját, boldog hogy legyen, hogy fénylő Kánaán viruljon, itt, ezen a szent helyen!
ahogy feküdtem az ágytál fölött fél méterrel mozdulatlan és nem volt más alattam csak nedves lepedő és fél méterrel lentebb az ágytál
december huszonharmadikán mikor láttál
azt hitted én nem tudok róla rákérdeztél az infúzióra az ősz hajútól a sarki ágyon és annyit mondott várjon várjon kedves és te vártál lepedőnedves szemeiddel az ágytál mellett félméterrel mozdulatlan
december huszonharmadikán egymagadban
jöttél megszorítani kezem és a két kéz lepedőnedvesen markolta egymást és remegett a haláltól fél méterre lehetett mikor ránk omlottak a hófehér falak
Tudod, hogy házamon nincsen cégér, de ha jönnél én mindig itt vagyok. Gyere - ha nincs - meleg eleségért s puha fekhelyet is adok. Ne légy - ha nem kívánod - kóbor, eldobott levél mi szállong céltalan, és ha ajkadon régen volt már jó bor, keress meg engem - itt néha van. Én tudom, bármit adnál cserébe, de semmi az - ide nem kell zálog: nem léphet az emlékek helyére nagyobb érték e szónál: barátok. S ha eljössz, mint a gyönge tészta feldagadnak a régi napok, s úgy lesz megint minden egész, ha te mesélsz és én bólogatok. S beszéld el azt is hevesen, ki művelt belőled meghasadt farönköt, ki tudta a titkod, mit kevesen, hogy lábadról ily könnyen ledöntött. S ordítsd mint régen, igaz torokból, hogy az egész világ piszkos kátrány, azt is, hogy aki kéne nem csókol s hogy cigarettacsikkes a párkány hogy nem léteznek az úgy várt csodák hogy melléd huppant apád a fáról hogy anyád elfelejtette a vacsorát hogy minden éjjel írsz és fázol hogy oda le menni milyen jó lehet csak magától sosem váj helyet a Föld hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek: a kék, a piros, a sárga meg a zöld... De tudod, hogy házamon nincsen cégér és azt is tudod, hogy ott bármi állhat. Ezért ha egyszer mégis ideérnél, kopogás nélkül gyere be - ahogy én is tettem Nálad.
Ne jöjj el sírva síromig, Nem fekszem itt, nem alszom itt; Ezer fúvó szélben lakom Gyémánt vagyok fénylő havon, Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén, Ott vagyok a reggeli csendben, A könnyed napi sietségben, Fejed fölött körző madár, Csillagfény sötét éjszakán, Nyíló virág szirma vagyok, Néma csendben nálad lakok A daloló madár vagyok, S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj; Nem vagyok ott, nincs is halál
Rángatja a szél a fákat, reszketnek a levelek. Egy kis megnyugvásra várnak. Félve élni nem lehet!
Mondd, a szelet ki uralja,
ki ad erőt és jogot, amikor még szellőcske volt, vajon, kihez nyafogott?
Ki küldte, hogy rendet rakjon? Szabad létű fák között, hogy parancsot osztogasson? Por gúnyába öltözött, s megmarkolta békés fáknak, imádkozó ágait, s eltitkolta rossz urának, a gonosz szándékait!
Vajon, emberi lény küldte, meghasonlott és hamis? Lehet, hogy az ördög szülte és gonosz lett maga is? Száraz ágak porrá törnek, de az ifjú, fiatal, zöld levelek tündökölnek, mert még mind élni akar!
Lám, dacolnak ők a széllel, még remélnek holnapot, s nem bír a sok friss levéllel, mikben az élet ragyog! Száraz törzsek mind feladják, de együtt a sok levél, ágaikat megragadják, mert a hit még mindben él!
Ha a zsoldos szél tovább fut, róluk a por lepereg, kinyújtózva sóhajtoznak a túlélő levelek. Külön-külön gyenge jószág, együtt közös az erő, a szél randalírozása, csak együtt túlélhető!
