Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Mintha lába kelne valamennyi rögnek, Lomha földi békák szanaszét görögnek, Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek: A gazdasszony épen az imént fejé meg; Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta, Pedig éhes borja nagyokat döf rajta. Ballag egy cica is - bogarászni restel - Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel, Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyűl a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak: Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag. Vasalót tüzesít: új ruhája készen, Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen. Körűl az apróság, vidám mese mellett, Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget, Héjából időnként tűzre tesznek sokat: Az világítja meg gömbölyű arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol; Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol. Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra: E fiúból pap lesz, akárki meglássa! Legalább így szokta mondani az apjok, Noha a fiú nem imádságon kapkod: Jobban kedveli a verseket, nótákat, Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda; Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja; Kutat az apró nép, örülne, ha benne Madárlátta kenyér-darabocskát lelne. Rettenve sikolt fel, amelyik belényul: Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl! Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel; Kinálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony, Illő, hogy urának ennivalót hozzon, Kiteszi középre a nagy asztalszéket, Arra tálalja fel az egyszerü étket. Maga evett ő már, a gyerek sem éhes, De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!" Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, - Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára: Valami szegény kér helyet éjszakára: Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen, Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!" Visszajő a lyánka, az utast behíván. Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván: "Isten áldja meg a kendtek ételét is, (Így végezi a szót), meg az emberét is."
Köszöni a gazda: "Része legyen benne: Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne." Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb - Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb. Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel, Szomjukat a korsó csillapítja vízzel; Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, Természete már ez magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége, Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde; Megered lassanként s valamint a patak, Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad. Az idősb fiú is leteszi a könyvet, Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed; És mihelyt a koldus megáll a beszédben: "Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.
"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja, Rátekint a vándor és tovább folytatja; Néma kegyelettel függenek a szaván Mind az egész háznép, de kivált a leány: Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják, Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját: Három éve múlik, hogy utána kérdez, Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este van, este van... a tűz sem világit, Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit; A gyermek is álmos, - egy már alszik épen, Félrebillent fejjel, az anyja ölében. Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; Közbe-közbe csupán a macska dorombol. Majd a földre hintik a zizegő szalmát... S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
legelőn van kinn a birka juhászt árnyék beborítja öreg akác adja szívét tank dörzsöli le a kérgét sóvirágtól kéklik a táj aszályt várva a szívem fáj
erdőm mélyén felébredek álmom után kérdezgetek de a nyájról nem tud senki nem tudom, hogy mit kell tenni még látom a sónak kékjét s megébredés törlő fékjét
álmom is fájt, ébredni is válaszolni, kérdezni is gonosz világ, engedj kérlek megittam már gyilkos mérged engedj kérlek elaludnom szeretetet megálmodnom
legelőn van kinn a birka juhászt árnyék beborítja öreg akác adja szívét tank dörzsöli le a kérgét sóvirágtól kéklik a táj aszályt várva a szívem fáj
erdőm mélyén felébredek álmom után kérdezgetek de a nyájról nem tud senki nem tudom, hogy mit kell tenni még látom a só kékjét s megébredés törlő fékjét
álmom is fájt, ébredni is válaszolni, kérdezni is gonosz világ, engedj kérlek megittam már gyilkos mérged engedj kérlek elaludnom szeretetet megálmodnom
elfogyott az idő ébredj álmodból életed elszáll de a jövő kárpótól kelj fel a földről ha bármit még szeretsz megértetted végre, hogy rosszat már nem tehetsz
éld túl e harcot türelmesen szeress apró örömöket kitartóan keress az esőcseppekért is meg kell már szenvedni mert a halál kezéből nehéz az életet elvenni
Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának Árpád hős magzatjai Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének? Hányszor támadt tennfiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt, Magzatod hamvvedre?
Bújt az üldözött s felé Kard nyúlt barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját e hazában. Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virul A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
régi fénykép pici tárgyak emlékeim mindig várnak várnak soká és örökké visszahívnak új körökként honnan ered kik is vagyunk sosem voltunk még egymagunk barát, testvér mindig veled ha le is hull fáradt kezed
messze béke hívogató szelíd szóval simogató régi világ légy vendégem szoríts helyet ellenségem asztalomnál leülhetünk megbékélve együtt eszünk múltunk okít nem gyilkolunk szeretethez megfordulunk
megmaradt álmokon szárnyalnék el innen megkopik minden tett megégetett kincsen elveszik, ki akar még gonoszat tenni életfához nem megy újra vizet venni
milliárdok élnek még ezen a bolygón életüket kurtítva, félve, bolyongón kedélyoldó szerek, ha már nem lennének percig sem lennének vihogó kevélyek
turul rég madaram, szállj messzire innen rakj fészket bércekre, hol ember már nincsen s élj végre gonoszok s agymosottak nélkül s legyen, hogy az élet meggyőzzön majd végül
kapj szárnyra, szállj messze, meg ne lásson senki mert ellened vannak, pusztító mindenki szél segítse repted, emeljen fel téged remélem menekül régtől féltett véred
remegő csillagok, féltve öleljétek ki még repül felétek, maradni kérjétek bennetek szeretet buzogjon fel értük turulunk élhessen, imáinkban kértük
jövőidők után öreg turul repül s bár a nevetésbe könnycsepp is még vegyül de helyére a kibillent kerék ismét visszakerül
