Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Vacsorád kenyér és tej, Már a tyúkokkal lefekszel. Esti imád mély sóhaj, És azt érzed: öregszel. S szeretnél hazamenni, Hol gyerek voltál egyszer.
Szeretnél hazamenni, Hol egyszer gyerek voltál, De a vén utca eltűnt, A ház is leomlott már, Derékba tört az oszlop, S elhervadt a folyondár.
Homlokodnak bús ráncát Egy kéz mélyebbre véste. Azt mondod csöndben: Holnap... S félve gondolsz a vészre. Pedig meghaltál tegnap, Csak nem vetted még észre.
Uram, én nem tudom, milyen a kerted, a virágosod és a pázsitod, Én nem tudom, virágok ültetését, ágyásaidban hogy igazítod. Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve júniusi vasárnap hajnalán, beteg lábával és beteg szívével bánatosan kertbe ment anyám. Uram, tele volt immár félelemmel, sokszor riasztó árnyék lepte meg, de szigony-eres, érdes két kezével még gyomlálgatta volna kertemet. A kicsi teste csupa nyugtalanság, s most elgondolni nem tudom, hogy ül. Virágosodban könyörülj meg rajta, hogy szegény ne szenvedjen tétlenül. Mezőiden ne csak virágmagot vess, virágaid közé vegyíts gyomot, hogy anyám keze gyomlálhassa kerted: asphodelosod és liliomod.
Beszélgettél már fákkal este, Mikor aláhull a sötétség? Távoli ház és messzi égbolt Mikor kigyújtja gyönge mécsét? Oh, én sokat járok közöttük, Titkára vagyok egy fasornak, Enyém a hárs első virága, És ősszel nekem panaszkodnak:
Kedves nem járhat kedveséhez, Csak inthet felé üstökével. Csak karjaikkal táncolhatnak Szerelmetes májusi éjjel. Vágja őket vihar és fejsze, Elhamvasztja vad pusztító tűz. Kívülről hársfa, nyárfa, nyírfa, S belül mindegyik szomorúfűz.
Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk. Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? … Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli, oké. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: “ A Halál gyötrelmei körülvettek engemet” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: “ Az nem lehet, hogy oly Szent akarat…” De már tudod! Igen, lehet … És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. – Havi ezret kap és kocsit. A Misiss s a baby Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?
” Az nem lehet, hogy annyi szív…”Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz? … Valahol? …És ha máshol nem is, Testvéreid szívében élsz? … Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: “Testvért testvér elad…” Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad”…
S egy másik nyög: “ Nehogy,ki távol sír e nemzeten”… Még egy hörög:” Megutálni is kénytelen legyen”… Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért? Vagy:” Rosszabb voltam mint ezek?„Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román … Most hallgass és fizess. Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, A radioaktív hamu mindent betemet. Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt – Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted A Mikó utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk
Szomorú szakítás volt versembe írva, de elárulom, hogy nem fakadtam sírva, nem éltem át a szörnyű nagy csalódást, csak tükröztem egy szívbéli halódást!
Van úgy, hogy játszik velünk a képzelet, meséltem én már sok mesét neked, s volt amelyikben benne voltam én, száz életen át, az volt az én mesém?
Mondd, mire jó a nagy fantázia, csak hogy elképzelje azt anyám fia? A színész sem hal a darabbal meg, s nekem sem kell, hogy magányos legyek!
Ha akarom, bárkivé válhatok, szavalhatok, csendben maradhatok! Lehetek főhős, játszva szerepem, szíven szúrhat a fájó szerelem!
Lehetek férfi, s nő, egy versben én, hajótörött, az élet tengerén, vagy világsztár, kit irigyel szíved, lehetek koldus, ha te elhiszed!
Mit kigondolok, azzá válhatok, a barátaim, sokszor az állatok, s a természet csodás virágai, vagy vízesések zsongó hangjai.
Ha kell, helyedbe képzelem magam, s a tegnapról, úgy írok, hogy ma van! A jövő útját eléd vetítem, s nem tudhatod, hogy mért fáj a szívem!
Álmodhatok kedvem szerint nagyot, elképzelhetem, hogy éppen ki vagyok, és holnap majd lírámban más leszek, és rám figyelnek majd irigy szemek!
Ha kész a vers, annak címet adok, és aki voltam, épp az maradok! Ember, ki ma is egy a sok közül, kinek szívén nem béklyó-közöny ül.
Ezért nem írok bulvár verseket, az életem nem írom meg neked, az az enyém, s csak az enyém marad, ha tükörként is látod benn’ magad!
Szólhatna rólad, s milliónyi másról, egy egyszemélyes, belső kis világról, vagy arról, mi minket vesz körül, ami bosszant, mitől szívünk örül!
Persze, a lelkem mindig benne van, de nem az ember, ne hidd naivan! Hanem minden! Az Isten adta lét, mit összegyűjtök, s leteszek eléd!
Ha jól nem tudtam volna régesrég, Most megtanulhattam a betegágyon.
Testvér, testvérem: Ez a legszebb szó a világon. Ahogy kitágul ősi jelentése És túlnő lassan véren és családon - De visszatér mint gazdag bujdosó, Lélekkel hintve meg S szentelve meg, mi vérszerint való.
Testvér, testvérem: Ez a legszebb szó a világon. Mikor így szólhatok valakihez, S nem a lapos, hűvös szóval: barátom - Az nekem békességem s boldogságom.
Testvér, testvérem: Ez a legszebb szó a világon. Harmat a réten, Illat a virágon, Barackvirágszín sejtelem a tájon, Hogy fakad még rügy minden száraz ágon.
Testvériség: Nincs szebb szó a világon. A szabadság s az egyenlőség álma Elbukott sodró időn, ezer gáton, A bebizonyult Lehetetlenségen S a vérrel mocskolt, őrült akaráson. A forradalom örökségeképen A Háromságból lobogó fehéren Egyedül a testvériség maradt, Omló világok romjai alatt.
Testvériség: Nincs szebb szó a világon. S én hinni, hinni vágyom. Én minden széllel szemben hinni vágyom: Ez az egy álom nem csalóka álom. Rend-társ, polgártárs, elvtárs, honfitárs: Eltűnnek egyszer mind e szólamok És elvesznek a mélyben. Parttalan semmiségben. S egy szó zeng majd csak a világ fölött, Örök Üdvözlégyképen: Testvér, testvérem.
Akarom: fontos ne legyek magamnak. A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót.
A lélek él, Testvéreim, És hitet nem cserél. A lélek él: betűben, színben, fában, Hullámos hangban és merev márványban, Száz változáson át - Amíg meg nem tagadja önmagát.
A lélek él, és munkál csendesen, Kis szigeten, vagy roppant tengeren, De amit alkot: nem szól a világnak; Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak. A lélek él, Testvéreim, És hitet nem cserél.
Amikor nem simogatnak a napsugarak, Mert lustábban kel fel a Nap, Amikor nem hallatszik tücsök-hegedű, Mert fakóbban zöldell a fű:
Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
Segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor nem csengetnek rád a barátok, Mert kihűltek már a régi álmok, Amikor ürességtől hideg az ágyad, Mert ellustultak benned a vágyak: Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan, Segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra, Mert por rakódott rá a jóra, Amikor eleged van magad körül mindenből, Mert csak a neheze jut az életből: Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan, Segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor már csak feledés az élet, s nem férnek bele lázadó remények, mikor mindenki mást mond mint amit gondol, s lelkedben a meg nem értés tombol: Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj, mert fáradt, sápadt s kiégett a táj, amikor nem férsz bele abba a körbe, ahonnan rád néznek utálva s röhögve: Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan, segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél, s már reggel az esti gondokkal keltél, amikor már nem emlékszel arra a napra, mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra: Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan, segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor igaznak festi arcát a hazugság, szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják, amikor hűvös fuvallattal készül a vihar, testedből, lelkedből minden érzést kicsavar: Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan, segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon, elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon, amikor magadra maradsz a magad igazával, s nem rendelkezel már sem házzal sem hazával: Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan, segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan, Játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban, Játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi, Játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni, Játssz koldust vagy királyfit, Játszd, hogy nem ördög de Isten irányít, játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik, játszd, hogy fárad az Isten de még bízik, játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz, játszd, hogy még lesz….J
átssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak, Játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
Ne fájjon a lelkem, Ne fájjon a testem, Legyen, ki felemel, Amikor elestem. Amit méznek érzek, Epévé ne váljék, Kövessen a béke Mint jóságos árnyék. S ha majd jő a halál, Szóljon hozzám szépen, S ne a hátán vigyen, Hanem az ölében.
Azt mondják, hogy minden csillag egy-egy ember sorsa, Azt mondják a csillagokban minden meg van írva. Életünket elkiséri fenn a magas égen, És egy fáradt őszi esten kialszik a fénye.
Azt mondják,hogy mindörökké nem élhet az ember, Mert a földi vándorutak véget érnek egyszer. Fénylő csillag maradj még az emberek reménye, Hogy a földi boldogságát mindenki elérje.
e néhány évet, Uram, köszönöm. Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, mert tánc s a dal s az ifjúi öröm mögöttem immár messze elmaradt.
Bizony, tavaszom tarka mámora tovaillant, míg gyöngyöző borához tétova kézzel poharat kerestem. De aranyszemű kalászok aratása vár még reám és egy-egy nyári esten a béke megcirógat engem is.
Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, szelid verőfény szeptember délelőtt, és hosszú séták még a tél előtt.
S ha hull a hó majd, köröttem csend ha leng,
fűtött szobában duruzsol a kályha, tán jó is lesz már ablakomban állva nézni, hogy tarka tömegben odalent ki mást sodor magával most az élet.
Tudd meg, én Neked fájni akarok, emlék akarok lenni, mely sajog, mert nem lehettem eleven valóság. Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát, hogy ne én jussak róla az eszedbe, akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam, és minden szó, mely kimondatlan maradt. Nem láthatsz tengert s arany sugarat, mely nem a szemem lesz s a mosolygásom s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson, mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja, a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja, a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom, minden asszonykéz, minden férfivállon, s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság, mindenütt, mindig, minden én leszek.
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság? Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom? Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom, tudod-e mit teszel velem?
Már hullanak a barackfa virágai s íme a nyári kertben, ahol a szerelmesek andalognak egyik világtájról a másikra rózsaszín, halott szirmokon lépegetek s távolabb ép most nyitotta ki szemeit a város, hol elhagyott kedvesem virraszt.
Hallom lépteim zörejét a hajnalban és hullanak elém a barackfa virágai. Óh, felhős és gyümölcstelen nyaraim dallama miként az üldözött, őrzöm még életem amely gyönge asszonyi hajszálon lebeg s árnyékkal hinti be mögöttem a tájat.
