Az emberi szellem hasonlatos a lótuszvirághoz. Mint ahogy a lótusz a tavak és mocsarak iszapos fenekéről tör fel a víz felszínére, úgy sarjad ki az emberi szellem is az anyagi világ sötétjéből és úgy emelkedik föl a fény felé.
És miként a lótusz a vizek felszínén szétterjeszti leveleit, majd pedig a napfény hatására kibontakoztatja szépséges virágát, úgy bontakozik ki a szellemi mivoltát felismerő emberi lélek is a magasabb világok fényénél a magasabb rendű erők hatására.
De ehhez az szükséges, hogy - mint a lótusz - boldogan kitárjuk lelkünket a szellem napsugara előtt és hagyjuk, hogy a magasabb világokból szüntelenül leáradó fények érleljék bensőnket, miként a Nap sugarai a lótuszvirág szívét.
Mikor tehát úgy érezzük, hogy lábunk elmerül a föld sarában, emeljük fel lótusz-szellemünket a legmagasabbhoz, ami számunkra létezik. Lelkünk már-már összecsukódó szirmai újra erőt, színt és szépséget nyernek majd tőle.
Hangok folyója címmel ad költői koncertet Tóth Krisztina és a Balázs Elemér Group. Villon-est is lesz.
"Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó, hidak alatti örvény, mondat alatti mondat: mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó, redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?"
( Tóth Krisztina: Hangok folyója - versrészlet - )
ahogy a tükör előtt állok és nézem magam én csak téged látlak magam mögött és velem szemben pedig semmi hidd el már így szoktam meg ha megjönnél talán meg se fordulnék
" A nagy természet miként ragyog, A nap mily fényt vet, mily illatok! Föld,ág rakodtan színes virággal, Minden bokorban ezer madárdal. Ezer kiáltás visszhangra vár, Ó, föld, ó, áldás, Ó, napsugár! "
Az ébredésről és a lefekvésről ez a szép vers jutott eszembe. Milyen jó is ... és nem lehetetlen , én hiszek benne!
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az égre, óvatosan bontogatva ki a világot. Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon. Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra és a megszokottság ne törjön ránk. Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk... hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk. Jó lenne egyszer közel engedni a csodát... vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál, nem elvárva a mező zöldjét, a virágok színét, illatát, a szirmok bársonyát. Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új értelmet adni a fogalmaknak és kötni új barátságot a világgal és magunkkal és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint és eldobni minden nem a kupacunkba valót. Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni, hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla, hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan bújjunk az éjszaka csendjébe... végre kinyújtózva önmagunkban. Egyszer így lenne jó.
Szavaid ostorként csattannak lelkemen, kettőnk közé éket ver ítéleted. Mielőtt végleg eltávolodnánk, mondd, amit hallok azt szó szerint értsem-e?
Mielőtt pajzsot rántanék magam elé, s megszólalna fájdalmam vagy félelmem, mielőtt szavammal falat építenék, mondd, amit hallok, azt szó szerint értsem-e?
A szavak ablakok vagy falak. Elítélnek vagy felszabadítanak. Célom: úgy szólni, és úgy figyelni, ami mindenkinek a szeretetet jelenti.
Tudod, van, amit el kell mondanom, mert az igen fontos nekem. Ha szavaim nem tükrözik szándékaim, szabadnak maradnom segítesz-e?
Ha úgy tűnik, mintha szidnálak, ha úgy éreznéd, nem szeretlek, kérlek, ne a szavaimra figyelj, hanem a mögöttük megbújó érzésre!
( Ruth Bebermeyer : A szavak ablakok (vagy falak) )
Hosszú az a nap, amely a csókod nélkül múlik el Hosszú az az út, amit a küszöbömig megteszel Hosszú a perc, míg átölelsz, míg mindent elmesélsz Míg gondjaidból hozzám visszatérsz Rohan az idő, aztán a búcsú újra oly nehéz Aki így szeret, annak a másiktól minden kevés Csak tudnád, hogy mennyire várlak Tán még jobban sietnél hozzám Boldog az a perc, ha magadhoz ölelsz drágám.
( Hosszú az a nap - dalszöveg részlet - )
A képek számomra csili-vilik, de a dal kifejezi, amit érzek.
Tavasz van, ó, tavasz van megint! A szívet ifjú láz fogja el. Éled a föld s a rügybörtön szakad, s égbe mártják ágaikat a fák. Menni kellene valahová a kedvessel, menni, menni... Ki a szabadba, ki a hegyekbe, minél messzebb.
Nézni a mező zöld haját. Nézni az erdő friss lombját, amint bontogatja a szél. A szobába nem fér már az öröm. Négy fal között szűk lett már a tér. Menni kellene valahová a kedvessel, kipirult arccal, égő szemekkel.
Őzikét kellene látni. Hűs patakból vizet inni, zöld mohára leheverni.
És csak nézni, nézni a frisset, a zöldet, a lelkünkben kitágult eget, és be nem telni véle soha.
Ó, menni kellene valahová - ifjan és szépen - kart karba öltve, sugárzó szépen menni a hegyen.
És jónak lenni, és nagynak lenni, és erősnek lenni, mint az örökké-friss vad zamatú tavasz.
"A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ... . Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív."
