Ebben a topikban az eszmecsere a következő játékszabályok szerint történik:
1. A legutolsó hozzászóló kérdésére mindig választ kell adni a következő hozzászólónak, de választ adhat korábbi kérdésekre is.
2.A hozzászólást egy újabb kérdéssel kell zárni, mivel a topik újabbnál újabb kérdésekre épül.
3. A kérdések elsősorban vallási és filozófiai témájú kérdések legyenek, persze tudom én, hogy filozofálni bármiről lehet:)
Milyen krízisen kell átbillenteni az emberiséget???
A születés már az első krízis, amit a többiek követnek a halálig. A felébredtek azok, akik a „zombi” életet álmodták, majd olyan életet kezdenek élni, ami nélkülözi a válságokat? Milyen élet az? Netán az öröklét? A létezésnek egy stacionárius állapota, amin nem változtathat semmilyen „zavaró”körülmény? A Proton nevű elemi részecske az, ami ilyen „életet” élhet. Függetlenül attól, hogy minek, vagy kinek alkotja a testét. Amikor minden egyes elemi részecske olyan távolságra kerül egymástól, hogy elkülönült entitásoknak tekinthetők, az entrópia növekedése eléri a maximumát, az ISTEN újra a teremtés előtti állapotban találja magát.
Felmerül benne a kérdés, egy krízis, hogy Legyen, vagy Ne legyen rajta kívül bármi, bárki?
Igen. Az egó akadályozhatja is a felébredést, ha a lélek a létbe belealszik... de ha elég eszesek, intelligensek és alázatosak vagyunk, akkor általa megvilágosodhatunk.
Jézus< senki nem mehet az Atyához csak én általam. Az "én" ilyen értelemben az egót jelenti.
A kérdés pedig az, hogy mikor éri el a felébredettek tábora azt a kritikus tömeget, amely átbillenti az emberiséget nem csak a jelenkori, de a mindenkori krízisen is?
Ha nem, mi lehet az akadálya a felébredésnek? (természetesen azokhoz szól a kérdés, akik szándékoznak felébredni)
Személy szerint örülök a kérdésnek, és annak is, hogy úgy látom, kezd a kultúránk részévé válni a felébredés kérdése. Erősödnek a spirituális ismeretek, gyakorlatok és ezek hatásai társadalmi szinten. Nyilván mást jelent a felébredés buddhista szemlélettel, mint egy ma divatos spirituális, ezoterikus irányultsággal. De a lényeg itt is, ott is, az önvaló megszólalása a szívünk hangján. A felébredés, akár a fejlődés, szerintem egy folyamat. Ez csak az én meglátásom, és sajnos a buddhista tanokról csak nagyon keveset tudok, tehát érdemben, mélységében sajnos nem tudok a felébredésről beszélgetni, de én sosem szégyelltem tudatlanságomat, és a beszélgetésekből itt a fórumon is jó sokat tanultam már:)
Azt gondolom, az egó húzza le nagyon az embert, a felébredés fő gátja is ez lehet.
Egy könyv egy mondata, amit valamiért mostanában fontosnak érzel. Mi ez a mondat, miért érzed fontosnak?
Az embernek, mint olyan faj egyedének, amelyik már rendelkezik megfelelő mértékű öntudattal és ezáltal szabad akarattal, a legfontosabb a felébredés, annak tudatosítása, hogy ki is, mi is valójában.
Ehhez azonban nem kell munkálkodnia önmagán, csak hagynia kell, hogy élvezze a létezést, úgy ahogy van. Bizonyos gyakorlatok az induláskor arra szolgálnak, hogy sikerüljön a tudatnak levállni az egóról, de ha ez már valamennyire sikerült, akkor már nincs szükség rájuk, nincs szükség aktív munkálkodásra.
Felébredtél már? Tudod, hogy ki vagy valójában?
Ha nem, mi lehet az akadálya a felébredésnek? (természetesen azokhoz szól a kérdés, akik szándékoznak felébredni)
Elég nekem,ha tudom, hasznos és építő voltam, bár kétségkívül jólesik az eģómnak, ha elismernek 😊.
Általánosan.... keveseben lehetnek, akik biztosak magukban, és nem igényelnek visszajelzést, és jóval többen, akiknek mankó lehet a mások általi megerősítés.
Mi lehet az embernek a legfontosabb az önmagán való munkálkodásban? ( ami épp eszedbe jut,azt írd, 😉)
1. Emberi létezésed mindenkitől független, így teljesen magadra vagy utalva és létezésednek sincs önmagában semmi célja
2. Valaki által "teremtett" emberi formáddal a létezésed célja is adott, cserébe számíthatsz "teremtőd" folyamatos, jószándékú, nem tolakodó segítségére a cél elérésében
Az összegyűjtött információk alapján így látom ezt a kérdést:
"Sokszor olyan emberek halnak meg váratlanul, akik - sok különböző ember egyező véleménye szerint - aktívak, hasznosak, másokat segítők, dolgokat előbbre mozdítók. Energiapazarlók lennének?"
Nem azt mondtam, hogy minden halál (pontosabban a fizikai lét megszűnése) a pazarlás miatt történik. Azt mondtam, hogy a menthetetlenül pazarló egy magasabb szintű döntés következtében befejezi fizikai formájában a pazarlást.
Az entitás fizikai létezésének formája olyan, mint egy jól megírt (ám részben szabad végű) könyv, valamit el akar mondani, meg akar tanítani, meg akar tapasztaltatni. Nincs benne felesleges vagy indokolatlan elem. Bár ezt az előre elgondolt történetet (fizikai lét) mindenki saját szemszögéből éli át, nem ő az egyetlen szereplője. A szereplők hatnak egymásra, alakítják a történetet és még a fizikai létük megszűnésének (halálának) is bizonyos szempontból megvan a célja, értelme (gyakran közös megállapodás, "szerződés" eredménye még a megszületés előtt az érintett entitások között) ebben a többszereplős műben, játékban.
Más szavakkal, nincs értelmetlen halál. Maximum az ember, mint fizikai lény nem látja át az egész történetet. Ez nem is lehet cél, hiszen akkor felesleges ez az egész "színjátszás".
Mivel az egyén élete egy előre elgondolt történet része, ami valamilyen céllal rendelkezik, ha az egyén a szabad akaratát bizonyos mértékben érvényesítve nem a cél irányába halad és nyilvánvaló, hogy életében nem is fogja azt megvalósítani, akkor a fizikai egyén létrehozója (önmaga egy magasabb szinten) véget vet ennek a könyv adaptációnak, életnek, pazarlásnak. Alkalmanként azonban el lehet térni a céltól (lehet "beszélni" magasabb énünk fejével), ha az többet hoz a konyhára, mint az eredeti cél a tudat fejlődése szempontjából.
"És mi van, ha rájövünk, hogy 'pazarlás, amit elkövetünk'? Még javíthatunk? Vagy akkor is mehetünk a levesbe?"
Elég, ha tudatosul bennünk, hogy hol és mikor pazaroltunk ahhoz, hogy fejlődjünk, előrelépjünk. A fizikai formánk folyamatosságának fennmaradása (egyén élete) már csak opció és nem annak minden áron való megtartása a cél.
Nem, nincs kalapom, csak egy szemellenzős sapkám, és amíg a másik szemellenzős sapkám szét nem szakadt, addig szitás volt az anyaga . Egyébként csináltak már kalapot ostyából{vagy hogyan nevezik} is .
Tudtátok, hogy a zsidók prémes kalapot hordanak ? - vagy legalábbis a közelmúltban .
Egy jógi vagy remete vagy szerzetes passzív üldögélése, meditatív, imádságos, szemlélődő élete sokak szemében haszontalan, sőt tenyérbemászó, bosszantó, mások szerint meg épp az ő nyugalmuk és békéjük szolgálja legjobban a világot, tartja mederben az élet hömpölygését.
Csontváry képeit annyira nem értékelték rokonai, hogy anyagáron akarták eladni a vásznait kocsiponyvának. Van Gogh életében egyetlen képet tudott eladni, ma dollármilliókat érnek a művei.
Tényleg minden relatív.
A gondolatmenetedről.
Sokszor olyan emberek halnak meg váratlanul, akik - sok különböző ember egyező véleménye szerint - aktívak, hasznosak, másokat segítők, dolgokat előbbre mozdítók. Energiapazarlók lennének? Olyanokkal szemben, akik akár 80 évig elvannak takaréklángon, minimális értéket teremtve, másokat aktívan és passzívan se nagyon segítve, netán éppenhogy elfecsérelve anyagi, szellemi, lelki kincseiket, elherdálva lehetőségeiket (meg még másokét is)? Esetleg épp az a 'hasznuk', hogy haszontalanok, esetleg az a szerepük, a feladatuk, hogy: ártalmasok? Nem tudom.
Vagy általánosabban gondoltad? Az emberiség energiapazarló, tehát pusztulásra érett? És újabb kalandra is, egyben?
A másik megközelítésről.
És mi van, ha rájövünk, hogy 'pazarlás, amit elkövetünk'? Még javíthatunk? Vagy akkor is mehetünk a levesbe?
Az univerzum szempontjából - szerinted - mi minősül pazarlásnak?
A népmesék jutnak eszembe, mikor a táltos megkérdezi, hogy 'hogy menjünk kis gazdám, mint a szél, vagy mint a madár, vagy még annál is sebesebben, úgy mint a gondolat?'. Tehát annál talán nincs is sebesebb, és nem is juthat nála messzebb semmi.
Gyakorlatban viszont, igenis vannak határai. Vagy inkább, ahogy írod, korlátai.
Nem emlős. Hüllő. A pteroszauruszok (szárnyas gyíkok, repülő őshüllők) leszármazottja. Mai, legközelebbi, bár mi tagadás, már elég távoli rokona a zöld küllő, illetve a madagaszkári nappali gekkó.
Hogy aztán a puttó milyen kalandos úton került a templomi, illetve korábban és később a mitológiai tárgyú képekre, és vált egyfajta 'ikonikus' toposszá, az már más tészta.
Kukutyin mellett egy deszki teraszon ülve azon gondolkodtam, hogy mi számít haszontalan tevékenységnek, ki vagy mi szerint haszontalan.
Birtokában vagyunk-e minden információnak ahhoz, hogy saját vagy mások tevékenységét haszontalannak tekintsük? Szerintem nem.
Honnan tudjuk akkor mégis, hogy haszontalan dolgot teszünk, feleslegesen pazaroljuk energiánkat folyamatosan? Onnan, hogy az univerzum nem szereti a tényleg felesleges energia pazarlást, ezért megszünteti annak forrását, azt az életet, amely elköveti a pazarlást.
A dolog hátulütője, hogy erre későn jövünk rá, csak a felébredés után. Viszont lehetőségünk van a következő kalandot, az univerzum szempontjából (vagy saját szempontunkból), hasznosabban végig játszani.
Ezt meg lehet közelíteni a másik oldalról is. Amennyiben még élünk, a fizikai világ részesei vagyunk, az azt jelenti, hogy nem haszontalan, amit teszünk, maximum mi nem látjuk az értelmét. Lehet, hogy pont az a cél, hogy rájöjjünk, pazarlás, amit elkövetünk. Amíg van remény, hogy ezt sikerül tudatosítani bennünk, addig életben is maradunk. Ha pedig nincs, akkor újra osztják/osztjuk a lapokat nekünk/magunknak.
Vajon most energiát pazaroltam ezzel a morfondírozással? Ki szerint, kinek a szempontjából nézve?
Akartam írni, hogy pl. zabot hegyezni, az haszontalan, de mint kiderült, annak is volt értelme:
A Maros gyakran elöntötte a zabot termő Kukutyin-pusztát, így a gazdák csak a kalász tetejét tudták levágni, ez volt a zabhegyezés, ami valójában haszontalan munkát jelöl. Legenda is él a Csongrád megyei pusztáról, amit Gerliczy báró hozott létre.
'magunkra is azért vigyázzunk, hogy mások hasznára legyünk'
Ez tetszik.:-)
De persze átsúlyozva is van értelme: vigyázzunk magunkra, hogy mások hasznára lehessünk. Ez egyfajta felelősség is. Merthogy elég könnyű átesni a ló túloldalára és önsorsrontón másokkal törődni.
A közösségért munkálkodni, ezt esetemben kicsit nagyképűnek érzem, - másokért, ez megáll.
Mire jutottam? Talán hogy a legkisebb is számít. Mármint a legkisebb mozzanat is, amivel többet teszünk, mint korábban.
Meg tudnád mondani, mikor, milyen tetteddel voltál leginkább hasznos másoknak?
