/egy beszélgetés margójára, Sándor Ivánnak az első 70-re/
az ismétlődések fehérlő centrumában guggol a költő és verset akar írni, már ma, mondja a szavakat, de még nem állnak össze, majd összeállnak, de nem lesznek versek úgy se,
mert az írás pillanatában egyetlen valóság a fehér lap előtti rendszeres szorongás, vagy ha úgy tetszik, maga a sietség a boldogság, amíg a toll a papírig elér,
elég ez az indokolatlan kis mozdulat, s akár kezdődhet is előlről, újra e furcsa jelenet, amelyben minden "addigi" elveszett, s újra lehet majd mondani, íme a kezdet
A mesebeli madarat elfogjuk olykor, hogy utána úgy dönthessünk: legyen szabad. S szorosan az ablakhoz állva eresztjük el a messzi ég felé, mely húzza ismerősen - s akkor a madár színe kék. Csak akkor. Mindig eltűnőben. Nincs más, csak ez a pillanat, mely tollait kékkel befújja, hiszen pihéin átszalad a sugárzó mennybolt azúrja és hiteti, hogy élni szép: van Kék Madár, mely visszaszállhat! S engedek én is kicsikét az illúzió igazának, hisz ez a szárnyalás visz el a boldogsághoz, mert iránya cikcakkos, tört íveivel ráröpteti szemünk a fákra, s meglátjuk végre a csodát, mit addig is kínált az ablak: zöldellnek, zöldellnek a fák!
Amikor szétbontasz egy életet, hogy aztán máskor, máshol összerakd, előkerül sok elvetélt lehet, s kelletlenül belátott nem szabad. Ha szétszerelsz egy régi életet.
Ahogy ott fekszik darabjaiban, feltárja titkait a múlt: kopás, törés. Mindaz, mi máskor rejtve van, s amit jobb volna, ha nem látna más. Hever ájultan, darabjaiban.
S nem is lesz már olyan, mint volt, soha, hiába bűvészkednél, részeit egymáshoz illesztvén: az oldala repedt, s lepattogzott róla a hit. Nem lesz olyan, mint egyszer volt, soha.
Oly sokszor átélted már, hogy szinte banális: félelmed a megismeréstől. Az újdonság hideg vízzel teli medence, nem akarsz beleugrani, hosszan járkálsz fel-alá a partján, dörzsölgeted amúgy is fázó tested, gyűjtöd a bátorságot. Aztán zsupsz, egyszer csak mégis ott vagy a kellős közepén, körülvesz az idegen elem, érintkezik a bőröddel, beszívod, belélegzed, átveszed a hőmérsékletét, és már egyek is vagytok, átlényegültél, most ez a megszokott közeged, innen nézed a titokzatos újat – mert a görcs a torkodban maradt: riaszt az ismeretlen.
Ezt sem kellene javítgatni. Soha nem kellene semmit szépítgetni, csiszolni, hiszen az is csalás: a mozdulat hamisít, elemeli a tárgyat a pontról, ahová zuhant, pedig a zuhanásban, abban van erő, és ne tagadjuk, szépség is. A levegő átöleli a dolgot – maradjunk a semleges szónál, dolog vagy test –, átöleli, a súlytól növekszik a sebesség, gyorsul, az egész nem több, mint amíg kettőig számolsz. Nagyon magasról kell ugrania annak, aki pár másodpercnél hosszabb ideig utazik. Nyílegyenesen közelít a föld felé, becsapódik, és abban a pillanatban, amikor megáll, aki ránéz, tudhatja, nála az igazság.
Tudod egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) – És ezen a napon az ember megöregszik.
S egy napon majd megtudja az ember hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. – És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal – anélkül hogy meghasadna a szíve – leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp körülbelül vége is a világnak.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.
ezek az emlékek rólad és más szerelmeimről mint húst a csontok tartják össze életem a képmás talán idealizált az arcod mint pénz a vízben elmerült bennem milyen volt elképzelem magamnak
ami nem volt most szépen pótolom szerencsés véget ér a történet ami félrecsúszott visszatolom helyére teszem amit az élet ugy elrontott bebútorozom az évek levegőtlen szobáit
amit elveszített amit nem bírt az ember arra oly igen vágyik de nem történhet meg mégsem ami egykor ki tudja miért elmaradt lehet-e szebb ami megvolt valami ép mint ez a torzó ez a vakítóan fénylő töredék
Ne fuss el mellettem, idő! Úgy szólok hozzád, mint szegény a gazdaghoz: annyit engedj csak, hogy megérinthessem bársony köpenyed szegélyét; tűrd, hogy az arcod láthassam és hogy a szemedbe nézzek. Azt sem tudom, ki vagyok - de talán te megtaníthatnál magamra. Nincs egy szavam se arról, hogy mit akarok - de ha egyszer rám tekintenél s bevárnád lassú lábam, elmondanám a tervet, melyet nem ismertem korábban. Kérlek, ne hagyj le és ne hagyj el. Lihegek mögötted, szúr az oldalam. Tüdőmben vaspor, neked meg oly könnyű a lépted.
Nekem az ősz
Nekem az ősz sohasem volt barátom - de én sem vagyok barátja az ősznek. Ha jön az október, borzongva látom, hogy mint a denevérek, kergetőznek
a fasorban a levelek. Nem értem, mi vonzó benne. Mért nevezi más termő évszaknak - minden részletében reménytelenség, romlás, árulás.
Elhiszem: lehet csizmát húzni, forralt bort inni, járni alkonyatkor az erdei ösvényt, nézni a hegyoldalt, ahogy párában áll. De a tavasz,
az mégis más! Nem is tudom, hogyan, egyszer csak itt terem, s nincs rá szavam.
Sose éreztem nincs hazám Földből szakadt arcom dombja s teljesülésre visszavárja! Felhőznek majd évmilliárdok kihívást mégis marék sár dob végtelenbe Isten arcába
Öltözködtem napsütésbe megvakított engem a látás Ember viseli tenyerében a lepréselt élő villámlást s mint a titkot szorítja sorsát Ütve simogat ez az ország
Sose éreztem nincs hazám s nem vagyok sehol idegen A testem helye visszakíván kezemmel művelt földemen - S hogy ne múljak el nyomtalan hét fejet növeszt majd szavam
*
Zuhanások
Az ország zuhan el bennem ha egy részeg arcraesik Beledöndül a Bakony a Mátra Tisza eréből kiszökik a vér A Dunántúl melle behorpad Kirúg a gyermek az anyja hasában Kés-szívű szavak eltalálnak kocsmaszagát a vasárnap felbüfögi képembe hányja elnyel az utca másnapossága - Jaj ha a vers se tudja a dolgát szívünkre roskad le az ország!
Úgy fut ki belőled a tévedés, ahogy gyűlik a testben a szenvedés, s ahogy gyűlik a léleknek kínja, úgy lesz remény, hogy majdan jóváírja mindazt, amit tettél vagy mulasztottál: Ő, akit talán vadul megátkoztál, Ő, aki neked így is megbocsát, ha tisztuló szívben hozzá szól imád!
Engedjetek elrejtőzni, hadd legyek így én magam, hadd lehessek őszinte is, lepleződjek: hazudtam, hadd mutassam sebeimet, egészségem hogy csattan, lássátok, hogy beteg vagyok, erőt, hitet így adtam, hagyjátok, hogy imádkozzam, hadd tagadjam azt, ki van, hadd záruljak gesztusokba, szabad legyek szavakban.
Sokszor tűnődtem: vajon hiszi pap bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak volt, érv, pro s kontra, mind előkerűlt; sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt újat találnom, néha, valami új szempontot, ő csak örűlt neki, s nem háborgott, de maga segitett táplálni fürkész ösztöneimet. "Fiam", mondta "bármennyire igaz az Úr igaza, mi mindig csak az ember agyával elemezzük, és jogunk és tisztünk a kételkedés. Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik, ha maga termi próbaköveit a hit s az ész; minekünk nyereség, ami másnak szégyen és vereség. Mások: érdek; légy te: érdektelen; s az út végén találkozol velem!"
Hát itt vagyunk, és jól, te is, én is. Utóbb persze meg fogunk halni s minden bizonnyal másutt – te is, én is. Szép a simogatás, az összemosolygás; szebbet nem is tehetnénk, tegyük hát addig is, míg itt vagyunk – te is, én is – : simogassuk egymást, mosolyogjunk össze, tudva, amit tudunk, te is, én is.
Nem az utcákon, bennünk száguld veszettül szirénázva, mibennünk vált a lámpa sárgára, zöldre; tágult pupillánk transzparense int legelőször szabadot megkönnyebbülten, látva, hogy nem minket ért a balszerencse. Megvárjuk, amíg vált a lámpa, aztán a megváltottak jussán átmentjük magunkat a zebrán - a biztos bizonytalanságba -, az egyetlen helyen, hol igazunk lehetne még, ha meghalunk.
„A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.
Ez a kor néma. Hangtalanul olvas, hangtalanul ír.
Az ősi közlőforma azonban a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük, valahányszor verset szavalnak.
Ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben találkozunk. Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté. Halljuk, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet.
Másrészt tudjuk, hogy a vers nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét,
ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a mulandóság formájában az örökkévalóságot.”
