A szó dadog, a muzsika beszél, beszél a fákkal a bús őszi szél,
.
beszélnék én is, de csak dadogok,
.
a szó dadog, az óra üt, a vég közeledik, és nincsen menedék -, nem a vég elől - mi előtte van -, ó, a föld alá dadognám magam, ha lehetne - mi mindent meg ne tennék - a szó dadog, elővetül az emlék, a jövőé, hogy jobb lesz, hogy nem ál az eszme, hanem szűzi ideál.
Még sok ilyen órát adjál, Istenem, hogy várjak, s ők ne jöjjenek, eső, szél verjen s csontjaimat hideg járja át – hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát, ki negyven évig élt az oszlopon, kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet. Hadd tudjam magamat márványkirálynak, ki hétszáz éve áll templomfalon, s csak labdázó inaska, gyermek hiszi, hogy él! Verjen eső, csípjen a szél, s én, önmagam szobra, egyre várjak, fehéren, epekedve, hitben, s ne sírjak, ha eszembe jut, hogy pálmás ligetekben néztem egy-egy hajót, amint kifut, intettem csókot donnáknak, sirálynak, s magyarul tanítottam latin kisfiút –
. Kapjon csömört a beteljesüléstől ellenfelem, az a Valaki más, bénán s kiégve járkáljon le és föl! míg engem bebalzsamoz a várakozás! Így teljek én meg rendre-rendre szépen csodákkal, mik meg nem történtenek. Amíg várok, el nem enyészem. Ne jöjjenek, ne jöjjenek!
. /Jékely Zoltán, 1948/
.
.
.
Zsoltár-töredék
.
Minden könnycsepp az égi membrán Világnagy lemezére hull, S akkora csengéssel csepeg rá, Hogy meghallja az úr.
.
/Jékely Zoltán, 1957/
.
.
.
A várakozás szentsége
Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént.
Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk. A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől. Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
. Pilinszky János; az Új Ember 1975. dec. 14-i számában/
.
.
A vastagítás tőlem..., de hogy ne a passiót idézzem Advent III. vasárnapja előtt pár nappal: meghallgatható Bach számos adventi kantátájából az elveszett BWV 186a jelű (éppen 300 éves mű) hat évvel későbbi átdolgozása (BWV 186), de nem adventre, hanem a Szentháromság VII. vasárnapjára. Szövege innen!
Az alábbi verset sem hozta át rendesen az indexre tett Fidelio-fórum a rendszerváltáskor:
.
.
Keringő
A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente. . És mégis, mégis szakadatlanúl szemközt a leáldozó nappal mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.
Ma megint KAF (nem a Kéreg Alatti Fasút :) jutott eszembe, illetve a versei, amelyekből már több tucatot bemásoltam e témába. Kovács András Ferenc persze további zenés verseket is írt, így bővítem a témát, most a már idézett Lelkem kockán pörgetem című, 1994-ben kiadott kötetéből.
A belinkelhető gyűjteményben szerepel a Beethoven-improvizáció Félkezes, nem véletlenül került a Kétbalkezes szonettek alcím egy 1994-ben megjelent, Tompa Gáborral közös kötetére, amelynek aztán folytatása is lett a nyolc évvel későbbi bővített kiadással. Költői szórakoz(tat)ás ...
.
.
.
Eisenach
. Bárhova vetne nyarad, hallod örökre, ha vígan szólít eresz fuvolája, ha felszél szürke fagottja felelget a lomha fasorban – gordonkáznak a lombok is.
. Akkora már ez a zápor: a menny vén zsalugátere pendül a fény lágy futamában – forgó egekbe szökkenő tetők lebegnek, mintha csembalófedél villanna fel gazdátlan félhomályból…
. Csak ő, ne félj, csak ő, csak a csontfogú, csontokat őrlő klerobszkűr-angyal, összhang szárnya int: ne félj, ne félj, majd átdereng a kéz – beteg billentyűn hosszú csendet üt.
. Hasonló már a messzi hallgatásban a lendület s a lassított esés: ívelnek néma passacagliák.
.
.
.
Amade Farkas hagyatéka
„Teringettét, ezer kartács és villám,
mennydörgős sekrestye, horvátok ínsége,
ördög, pokol, boszorkány és kísértet,
keresztes zászlóalj, se vége, se hossza.
És az elemek, levegő, víz meg föld meg tűz,
Európa, Ázsia, Amerika, jezsuiták, ágostoniak,
karthauziak és szentesi keresztes urak,
reguláris és irreguláris kanonokok, és ti,
összes pernahajderek, gazfickók, csirkefogók,
kujonok és farokcsóválók, szamarak, bivalyok,
ökrök, hülyék, tahók, mamlaszok!
Micsoda dolog az, 4 katonának 3 tölténydoboza? –
Ilyen csomag és semmi portré?” (Levél Mannheimból, 1777. november 13-án)
. Oh, semmi, semmi… Kérem, semmiség! Csak semmi portré, pardon, kisztihand! Csupán fitos cipőmnek orra séta közben: az botladoz, az rúgja, hoppsza, szét a kandi port, a párt, a pért, a pírt, a pört – nem én, nem én, nem én, de pördült előttem pár bolond kavics meg fudri szellő, föld frizérezője, s kacér tavasz, de hány, akár hamis parókamester, pingált körhinta szállt a parkban, és szoknya röppent, hű, be sok suhogván: csipkepillangók, bokák cikáztak, lábak: üdvömért harangozók, művésznők, frajlák, ej, cselédek es, kis intrikák s nagyobb hisztérikák forogtak értem frissen, fodrosan, fölillatozva, mint a déli fák – hogy fuvoláztak, hogy fuvoláztak csöpp seregélyek, röpke kanárik, angyalok égi kalitban égve, közben a menny klarinétjai szóltak: konstans hangok, heveny Konstanciák, lágy lelkület, veresre vert ülep, negély, kedély, fekély, kegy, engedély, hogy élj, hogy élj, feszélyben engem élj, szegénysegély, istensegélj, dobok, barokk dobok, tarokk, dobok, pörögtek pénzek, pletykák, páholyok, kintornás népek, ah, tökély, tökély, cicák, micák, kájzerlő kandúrok – tenor, töketlen Kapdelmajszterek, talján tetőkön koncertezgetők, turnéra turné, turnűr: tart a tánc!
. Forogj, te glóbusz, felhőtonzúrásan, a szentségit, turnézz, forogj tovább, Klausenburg, Neumarkt, Párizs, Drezda, Prága – mi volt, mi volt, mi volt, mi volt ez itt: minét? Avagy csak olcsó hangzavar? Kié, te drága, túlontúl drága káosz: földi lét?
. Úgy voltunk itt, mint szajhák és nyarak, mert kaphatók, szép lobbanékonyak, kiket vígadva hurcol szét a lélek a testek édes nagyvakációin – kastélyból kastélyba, kvártélyból kvártélyba vetődvén, vendégségből vendégségbe, s átutazóban egy lakomán majd megpihenünk tán mi is egyszer: csak meghívottak volnánk itt ma, kedves, miként szemekben sürgő könnyű fény…
.
.
.
Hangzatka
. (Amade Farkas sírverse)
. Jaj, éltem, éltem, ah, be borzasztó mazurka! S ha botfülem botolt – mily mervejő malőr! Fölröptet majd az Úr a fárasztó azúrba, Bár boldog sem valék: sem herceg, sem halőr.
. Magadnak, életem, kaparj, te kajla, kurta! Kapard szívem falát, halál, kaparj ki most – Szülessek újra még, s füstölvénalla turca Kaffát ihassak én: időt, fényt, illatost…
. Kis életem, be nagy, be tört valál, be tág! Koporsóm szűk lakás, nem tartja szög, se deszka – Szigorral döglök itt, szittyán: alla tedesca.
. Nem dől babér, forint, nem záporoz peták Fejemre… Lépteim nyomát por lepi mán, ó – S Helyettem mennybe száll egy fád fortepiano!
.
.
.
A német táncok alatt csupa dúrrr-bele zene...
.
.
.
Sonatina. Senza misura
. In memoriam W. A. Mozart
. De mint öreg szökőkutak fölött az ifjú pára: úgy éltünk mi itt, már-már örökkön, hullva, szétlebegve, meg-megremegve boldogan, akárha csókban ajkak szeglete – dalban, beszédben éled úgy a nyelv : a szó, ha szinte önmagára ébred –
. úgy éltünk itt, csak összerezzenőn, ha szél érintett, nyár cirógatott, vagy kisgyerek fénynél fürgébb kacsója túrt gyérülő hajunkba rejtezőn, mert bújócskázni vágyott, vándorolt, mint őszülő erdőbe tévedő: játékosan, még öntudatlanul –
. úgy éltünk, úgy, mikéntha légi pára lennénk, átlátszók, mint a könnyű semmi, melyen minden lét nyílként átsüvíthet – rajtunk keresztül bármi nő, röpül, tör: mi volnánk mind – emígy telít az űr, így leng a tér, s a csend is így suhog: lassan kibontja súlyos szárnyait.
Nem biztos, hogy körbe fonódnak az itteni írások, bár a bartóki kezdet miatt elképzelhető, de az egyre nagyobb koszorú most megint az előzményhez kapcsolódik.
Somlyó György (1920-2006) verseiben is megtalálhatók átfogó műveltségének elemei, az általam annyira tisztelt társművészeti érdeklődést versbe formálva, így most egy másik ókori történetet idézek meg általa, szóban, képben és az elképzelt hangokkal. A megverselt harsonást és elhaló hangjait is fel lehet felfedezni a valóban zenei képeken, a "néma zenében".
A negyven éves költő egy itáliai (arezzói) utazását, azon belül a XV. századi Szent Ferenc bazilikát és annak festőjét, Piero della Francescát örökítette meg versekben, és ahogy a ciklus egy másik versében írja:
.
"A festészet új szemet ad a szemnek. Nem láttam-e a harangok zenéjét,..."
.
"A festészet a látópiramis metszete" - idéz egy régi festőt az utazás harmadok napjának bevezető látomásaiból.
.
A hat szonettből és ... ami(k) a szonett(ek)ből kimaradt(ak) - négy kiegészítésből álló kötetről az Irodalmi jelen írt az akkor már négy éve elhunyt költő 90. születésnapjára, és egy percre videón is megidézem a templom 25 éve felújított kápolnáját, benne az i.e. 312-ben lezajló csata képével, majd további utánérzésekre is hivatkozom (másképpen más képen :)
.
.
Freskó: Konstantin győzelme Maxentiuson
. Dárdaerdőre ver sátrat a távlat, minden pontján fényben ropog a reggel, úgy, ahogy minden idők óta felkel, s ahogy, emberszem, mégse, sose láttad.
. Titkos násza álomnak és aránynak, a férfi formának a nő szinekkel; minden önmaga – s még egy ritka hangszer, lovak lábai lépkednek fugákat.
. Középkor hajnala? a reneszánszé? Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é e vértelen győzelem kürtöse:
. kék folyóknál és kék egek alatt majd meglátni ez emberszem-még-sose- látta, de bennerejtett-fényü hajnalt?
. …Vihogva fogták közre… Ám daloljon, ha jobb a lelkének! Mit volt nekik a dal! mit nékik, a bennük homályló rejtelmes istenek ha fölragyognak s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők, mit tudnak ők felőlük, rettegett és rémült útjaik során üzetve vízen és szárazon?… De fönn, magát önnön tündökletébe rejtve állott a nap, a megingathatatlan, s izzó magva körűl, az ezeregy szélben lobogva, rojtos széleit korommal írva égre, mint a láng, ingott a tér. És ő, e lobogásban, maga is, mint a láng, magasra csapva, s fürtös fejét a dalnak fölemelve és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel és meg-nem-ingva, mint a szédület, a bárkaorr habvert csucsán kiállott a báva nép fölé, mélység s magasság fölé, önnön szíve fölé kiállott és állva, megrándult minden izében, élet s halál közt ajzva pattanásig, amint a vásott sors belékapott.
. És felcsapott a hang és lecsapott. Mint az ég ívén cikázó sirály, mint a habok között a bárka orra, mint a szivében rémület s remény. Ki nem látta e hangokat? A zajgás elültén szétterült csend nyughelyét fölverve, rebbentek, pattantak és villantak és – kihúnyva visszahulltak, szikrák szorgos szövőszékén teremve, ó, élő lant, ó aranyveretű torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat! Vakítva rajzottak s alant vakon pihentek el, mind várva, várva – rá, ki tudta már, hogy vesztét leshetik, hiába, ő már el nem veszhetik.
. Táncol a táj. Arión énekel. S már nem is ő dalol, az ének, ó, a vásott, a bűvös sors énekli őt, s egész valója hanggá lesz, amint istenének neve fölzeng az ajkán, amint ő fölzeng az isten nevében, amint e név fölzeng a tengeren, fölzeng és elhal: PAIÁN! És nyomában fekete némaság gomolya tátong s vele oszlik alakja, mint a füst.
. S az ellobbant csudára rászakadt kormos sötétben lassan ring a bárka irdatlan útjain tovább, az elgyúlt csend hullongó pernyéiben, miket már újra megzörrent a raj, felver a döbbenet… Paián! te fénylő! Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe, ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom! Kalózok közt, kalózhajón, kalóz szelek kényén, kalóz sors sodratán vettetve – hadd vetem magam ki én is. Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély, zendülj fel izmaimban, lendület, pattanj szökő párává, sűrü test, s lélek, ölts testet, röpke-surranón: fogadj magadba, dal! te tünde és el sosem tűnő, ringassatok bizton, ti mindentudó tengerek.
. Roppant sugár az ég íve, az isten íjjának fényes idege remeg. Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul és ámulatra tégy ki Tainaronnál a döbbenetre-gyűlt népség előtt: eltűnő delfinem.
. /Somlyó György, 1944. március;
az Arión éneke című kötetéből/
.
.
Arión (Αρίων)... a kb. 2600 éves történet zeneszerző/dalnok hőse.
... és nem véletlenül lett több mint ötven évvel ezelőtt egy akkor még sorszámozatlan nemzetközi almanach címe.
A szerkesztő Somlyó György ezt írta az alamanach nevének kiválasztásáról az első szám bevezetőjébe:
"... Azért választottuk, mert Arión hitt az ének erejében. Amikor a kalózok előtt a hajó orrán, miként Hérodotosz írja, „teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetében bevetette magát a tengerbe”, akkor mindmáig szólóan hitet tett a költészet értelme és ereje mellett, mindhalálig – s akár a halálon túl is. Nem azért énekelt, hogy a delfinek előjöjjenek érte a mélyből, és a hátukra emeljék. Hanem azért, mert élt benne a hit, hogy az énekkel – az emberi szóval – talán még a kalózokat is meg lehet indítani, s ha megindítani nem, meg lehet legalább szégyeníteni őket. S mert nem lehetett mást tennie, mint hogy énekeljen. Hiszünk a költészet erejében. Nem egyedülvaló és mitikus hatalmában, csak emberi erejében, de amelyről azt hisszük, az ember legjobb és legnagyobb erői közül való. Hiszünk abban, hogy a költészet nem végezte még el történelmi küldetését...."
Közeledik az Ünnep (Nyakunkon a Karácsony), miközben egyre közelednek, jönnek a különféle adománykérő levelek, csekkek, illetve küldik és hozzák őket, elháríthatatlanul. Árulják neveinket, címeinket, és amíg lehet és szimpatikus, el is érik céljukat.
Paul Géraldy bölcs aforizmagyűjteményében, A szerelemben olvasható a következő:
"Csak az a tiéd, amit megoszthatsz mással", és ezt mindenre lehet érteni, nem csak a pénzre.
S ha már megoszthatjuk, osszuk is meg, hogy a mienk legyen teljesen, mert a mienkben benne van a közös, legyen szó zenéről, szeretetről, figyelemről stb. Most éppen egy versről, aminek pár sorát éppen az egyik karitatív adománykérő írta levele fő helyére, kérve a segítséget, hogy másokon segíthessenek. Címük a Bartók Béla úton van, ami még vonzóbbá tette a kérést.
Az idézet az alábbi írásból van, amit az idei nemzetközi Ars Sacra fesztivál is közölt a honlapján.
Persze a Géraldy-mondás nem volt újdonság, és a kortárs Hamvas Béla is írt hasonlókat, ld. akár csak az Útravalót!
.
.
Isten tenyerén ébredtem
.
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre, Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre. Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot, Sugaraiban álmos hajnal mosakodott. Láttam az óceánt gyermekként ragyogni Sirályokat felette felhőkkel táncolni, Láttam a békét az emberek szívében, Láttam az erdőket fürödni a fényben. Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt, Láttam az embert, és láttam a zenét, Láttam a földet szeretetben élni, Láttam a csöndet a széllel zenélni. Láttam Istent amerre csak néztem, Miközben éppen az Ő tenyerében ültem, S az Ő hangján szólt hozzám a szél, Mint anya, ki gyermekének mesél, Millió apró tükörben láthatod magadat, Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!
.
/Hamvas Béla 1897-1968); /
.
Hamvas Béla író-fordító, filozófus, esztéta, pártalapító, könyvtáros, frontszolgálatos, katonaszökevény, szerkesztő, kertész, raktáros, segédmunkás, gondnok, de alapvetően gondolkodó volt, számos remekműben közölte érdekes és értékes gondolatait, másokkal is megosztva. Azt még nem tudom, hol jelent meg a fenti írása...
.
S ha már a zene és a zenélés is szerepel a versben, idézek Hamvas 1946-ban Anthologia Humana című írásának bevezetőjéből, az emberiség addigi útjának, a több ezer éves történetnek a lényegéről:
.
"A megtett útról a külső történet semmiféle képet nem nyújt, nem is tud nyújtani és nem is nyújthat. A megtett utat csak jelképesen lehet ábrázolni. Jelképesen - zeneileg. A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudok azonos témák mellett mégis mindig mást és mást hallani. A hallható témák ugyanazok, ugyanazok fognak maradni és nem is változhatnak meg sohasem; de mindig más és más hangnemben, más variációban, más ritmikus képletben és időmértékben jelentkeznek: egyre újabb és újabb megfordításokban, kombinációkban, más kísérettel, más szólamban, másképpen harmonizálva, s mialatt a milliárdszólamú fúga ünnepélyesen a végkifejlés felé hömpölyög, s mialatt a várakozás, a feszültség egyre nő, s az izgalom egyre nagyobb, a zene mint sajátságos sejtető eszközeivel jelzi a végső lépést, a kiegyenlítődésre utalni tud, a végső célt érezteti, s arra előkészít. Csak a zenei jelképek által juthatunk tapasztalathoz arra vonatkozólag, hogy a világtörténet milyen szakaszában vagyunk. Csak a zenei jelképek által szerezhetünk tudomást arról, hogy az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem rejtelmes módon szüntelen átlényegülésben örvényszerűen kavarog és önmagában a végső megoldást forralja. Csak a zene nyújt fogalmat arról, hogy a változás nem mérhető, mert az nem egyenes vonalban történik, hanem a számok rendje szerint; de nem az évszámok, hanem a zenébe rejtett metafizikai aritmetika haladványai szerint."
A szó dadog, a muzsika beszél, beszél a fákkal a bús őszi szél,
.
beszélnék én is, de csak dadogok,
.
a szó dadog, az óra üt, a vég közeledik, és nincsen menedék -, nem a vég elől - mi előtte van -, ó, a föld alá dadognám magam, ha lehetne - mi mindent meg ne tennék - a szó dadog, elővetül az emlék, a jövőé, hogy jobb lesz, hogy nem ál az eszme, hanem szűzi ideál.
. szelek elálló lélegzete az árván maradt völgy felett örökkön ismétlődő fugák egy néma orgonán
. hóharmat-verte szavak
. mivel érdemeltük mivel
. /Kányádi Sándor, 1976/
.
.
.
N. E. K. EMLÉKKÖNYVÉBEN
I
Nézd a zenét, barátom: emez érzékiséggé oldódott festészetet, nézd mint olyant, nézd mint ilyent, de nézd, amíg csak nézheted, pipacs ő az élet búzatengerén, hol cséplő- gépek vitorlája búg, és elbújhatnak mellette a bánatok s a búk.
.
/Szilágyi Domokos játékos nem-beírása, 1957/
.
.
Ennek a N.E.K.-nek viszont van neve:Nagy (Ernő) Kálmán, aki dicséretesen fordított a Kalevalából. Ez utóbbi szösszenet ismétlés.)
Mit Nietzsche és Weininger vallanak Bús férfifejjel, mint hűs bölcsességet - Ó bölcsesség, hunyt parazsad alatt Milyen pokol tündöklik, hevít, éget! -
.
A némber forrón és fájón kegyetlen Teremtő, rontó ösztönét, te Asszony Elénk döbbented dús művészetedben, Pajkos játékosan, véres viharzón.
.
Szemedben tikkadt spanyol nyárnak éje, Véredben a Bizet bizarr zenéje És ajkadon a Mérimée igéi.
.
S tarantelládnál a szívünk megérti: Hiába bölcsesség, mihaszna törvény, Gyönyörbe, gyászba szédít itt az örvény.
.
/Juhász Gyula, 1920/
Az 1884 (máshol tévesen: 1881) és 1924 között élt szoprán a Magyar Királyi Operaháznak is tagja volt, fontosabb szerepei közül talán a Pillangó kisasszony volt a legsikeresebb, bár a Bizet-interpretációiban is kiváló volt. A Nyugat az ő haláláról is megemlékezett. Az 1872-ben írt Bizet-dal éppen egy pillangóról szólt.
.
.
Pillangó kisasszony
.
Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok, A szeme mandula és ajka csók, Csak Keleten teremnek ily virágok, Ily különösek és ily bóditók. Ott ül piros és sárgás kimonóban Oly némán, mint egy nagy, beteg madár. A kertben halk szél a cseresznyefákat Hintázza lágyan s száll az este már.
.
Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok, Piros, zöld fények s szürkén, mereven, Mint magányos öreg, szétnéz az ódon Fusijáma a sárga tengeren. S a sárga vizek lassú, mély zenéje Ringat valahol egy fehér hajót, Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe, Hol nem teremnek gyilkos viharok!
.
A kapitány egy édes nőre gondol, Ki rá bús Bábel mélyén félve vár. Ó arany szabadosság, kikapós kor, Keleti mámor, az időd lejár! S amint a távol, puha, kék ködébe Mélázva, lágyan átolvad Japán, Feledve már nagy mandulaszemével A kimonós, a bús és néma lány.
.
Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen, Mely virágokkal hímes, tarka, dús, Csodavirágok, miket nem terem Távol Nyugat, a fáradt és borús. Csodavirágok és nagy madarak, Melyek beteg virágok ajkain Szedik a mézet, édes aranyat, Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!
.
Hol szőnyegeknek százszínű mezőin Piros és zöldes lampion alatt Virrasztanak kis, halvány szenvedői A távol vágynak: árva madarak! Karcsú, kecses nők, méla porcelánok, Szomorú vázák szép Napkeleten. Taifun süvölt a sárga tengerágyon S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!
Augusztus 22-én emlékezett meg a Fidelio arról, hogy pontosan 180 évvel korábban avatták fel Pesten a Nemzeti Színházat. Híres színészei közt volt Ujházi Ede (1841-1915) is, akit Újháziként is szerepeltetnek lexikonokban, és aki számos vidéki színházban is fellépett. A hivatkozott rövid életrajz is kiemelten említi Gerthart HauptmannCrampton mester című darabjának főszerepét, ahogy Ludovic Halévy Constantin abbéját is ő jelenítette meg elsőként a fővárosban, a többiről pedig a lent behívható akkori megemlékezésből is lehet olvasni.
Az alábbi tisztelgés is neki, a Mesternek szólt:
.
Prológus
A szegedi színház Újházi estéjére
Már itt az este. Szürkül az azúr ég S a felhő rajta gondok fellege, Színes kulisszák fénye elfakult rég, Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege. A koszorúk hervadnak a sarokban S a taps zenéje elzengett tova. A siker napja rég leáldozóban, Ó az a nap, nem kél fel már soha!
.
Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság Igéiben kerestek most vigaszt, Megérzitek-e Crampton mélabúját, E szelíd bút, e mélyet és igazt? Egy gazdag lélek kincsét adta néktek, Úgy tékozolta, mint dús nábobok, Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet, Mindig adott és most - fáradt, kopott!
.
Görög derűt sugárzott ő mosolygón E magyar tájra, mely bús szürkeség, Azóta több szín volt e balga bolygón, De jött a gyászos sors és szólt: Elég! Constantin abbé többé nem vigasztal És Crampton mester többé nem dalol, Üres a ládafia és az asztal, Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!
.
Jó emberek, ma a rivalda fénye Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse S ne lenne alkonya reménytelen. Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség És él a jóság és lesz még öröm. Constantin abbé boldog bölcsességét Nem mossa el se könny, se vérözön...
.
/Juhász Gyula, 1915/
.
.
A fenti sorokból kiérezhető szomorúság hátteréről a Nyugat 1915. évi 22. számában Ambrus Zoltán írt egy öt részes összefoglalót, a versnél jóval közelebb hozva alakját.
Az csak hab a tortán, hogy róla nevezték el az idővel tyúkká változott Ujházi-levest, ami saját ötletére eredetileg kakasból készült... Nagy Endre író szerint a leleményes és lelkes Újházi „nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált”.
Az idei advent első vasárnapja. Az illő lecsendesüléshez belinkelem korábbi találataimat, köztük a halhatatlan, de éltében élhetetlen költőóriás 80 évvel ezelőtti halálozási évfordulójával is kapcsolatos négysorost Képes Gézától. Remélem, találok mást is.
.
Nagy Gáspár 1975-ben megjelent, Koronatűz című kötetében olvasható a következő vers:
.
.
Advent előtti
.
Mit borít rám a szél, miféle november-irhát? Fagynék nélküle inkább; húson, szemen kockázzon tél.
.
Jöjjön a fagy, melegítsen! Maradék hiteket menekítsen, s a szép fejünkkel játszadozót kerítse, hordja be a hó!
.
Számlálom össze a holtakat, "ha a szükség kínja nagy" Kanizsai Dorottya jön felém
.
de minden temetés elmarad a fájdalom bennem fogva van, készül advent előtti születés.
.
.
.
A többnyire magyar líra megidézése mellett azért szemembe ötlik az idegen nyelvű költészet is, főleg, ha fordítást is találok belőle. A közeli országok, népek költői mellett nagyon ritka a távolabbiak megidézése, és most is csak azért tudom a nigériai Christofer Okigbót megemlíteni, mert angolul írt. Gergely Ágnes hozta közel ezt az 1932 -s 1967 között élt - már korábban is idézett - néger költőt, aki - családi héttere miatt - a katolicizmushoz, majd a szabadsághoz is közel került. Rövid életét a halálával összefüggésben születő Biafra létrejötte tetőzte be, hiszen a nigériai polgárháborúból ő sem tudta magát kivonni, az új ország kikiáltását már nem érhette meg.
.
Költészetét és életét Gergely Ágnes a Költészet és veszélytudat című, Okigbóval foglalkozó tanulmánykötetében elemzi (1986) - abban találtam a következő verset:
.
The flower weeps, unbruised, for him who was silenced whose advent dumb-bells celebrate in dim light with wine song:
. Messiah will come again After the argument in heaven Messiah will come again…
. Fingers of penitence bring
to a palm grove vegetable offering with five fingers of chalk…
.
.
.
A virág zokog, megtöretlen, érette, kit elnémítottak, kinek hódolnak az ádventi tökfejek homályos fénynél bordalukkal:
. Megváltónk eljövend Az égi bizonyság után Megváltónk eljövend…
. S hordozzák a vezeklő ujjak a pálmakertbe növényi áldozatukat öt ujjnyi krétaporral.
.
.
A vers környezetét most nem mutatom meg, de egy igen összetett, a törzsi vallásokból is merítkező intellektuális líra megnyilatkozása a részlet. Az életművéről szóló kötetet, amelyben Nigéria történetének keretében tárgyalják költészetét, Haláltánc címen adták ki 1998-ban.
.
József Attila utolsó versei közül, a monumentális Hazám után - újból:
.
(CSAK AZ OLVASSA...)
.
Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
.
mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz.
Oszip Mandelstam tizenegy nyolcsorost írt, külön címek nélkül. (2014. május 3-án már két fordítását is bemásoltam az alábbi versnek, de az eredetit nem hozta át az indexre a fórum anyaga. Az egyik műfordító neve helyesen: Mezey Katalin.)
.
Ezekből a VII.
.
И Шуберт на воде, и Моцарт в птичьем гаме,
И Гёте, свищущий на вьющейся тропе,
И Гамлет, мысливший пугливыми шагами,
Считали пульс толпы и верили толпе.
Быть может, прежде губ уже родился шопот
И в бездревесности кружилися листы,
И те, кому мы посвящаем опыт,
До опыта приобрели черты.
.
/Осип Мандельштам (1897-1935); 1934/
.
.
Visszautalva Lator LászlóHatáron című szabaduló-versére, egy 1991-es másikban erről is ír. A teljes Szabadvers, néhány további idézettel belőle a határon való átkelésről, amiről a korábban belinkelt videóban is oly érzékletesen beszélt:
.
"...éveken át álmodtam
át meg vissza meg át a határon..."
.
"...át a határon a túron a hátistennek félig
száraz medren mindig egyenest csak a töltést azt
kerülje mert lóháton járnak s rögtön lőnek
a menekülőre végül irányt vesztettem csak
felmentem a gátra át a hídon be a házba
megvan nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam
Néhány logikus névváltozat között volt a lenti Lator-vers dedikáltja, de nem az őt a határhoz szállítóról voltak betűk, hanem egy szintén a határon átszökött iskolatársának, Kiss Ferenc irodalomtörténésznek ajánlotta a verset.
A telefonban most is nagyon fiatalos költő stb. nagyot nevetett, amikor emlékeztettem arra, hogy már túl a harmincezren is, pontosan 32.884 napot élt máig.
A Határon című vers a Fellobban, elhomályosul című kötetében jelent meg, 1986-ban.
Tegnap a 2. versszakban egy sort rosszul törtem :-(
.
.
Heil dem Geist
.
Heil dem Geist, der uns verbinden mag ; denn wir leben wahrhaft in Figuren. Und mit kleinen Schritten gehn die Uhren neben unserm eigentlichen Tag.
.
Ohne unsern wahren Platz zu kennen, handeln wir aus wirklichem Bezug. Die Antennen fühlen die Antennen, und die leere Ferne trug ...
.
Reine Spannung. O Musik der Kräfte ! Ist nicht durch die läßlichen Geschäfte jede Störung von dir abgelenkt ?
.
Selbst wenn sich der Bauer sorgt und handelt, wo die Saat in Sommer sich verwandelt, reicht er niemals hin. Die Erde schenkt.
.
/Rainer Maria Rilke (1875-1926)/
.
.
.
Üdv a szellemnek
. Üdv a szellemnek, mely összeköt; mert ábrákban élünk csak. Az órák útjukat aprókat lépve róják valóságosabb napunk mögött.
. Tetteinket vonzások vezérlik, bár nem tudjuk helyünket se még: Antennák az antennákat érzik, s termést hoz az üres messzeség…
. Szép feszültség. Ó, erők zenéje! Nem tisztes munkánk hárítja félre azt, amivel zaklat a világ?
. Bár a paraszt dolgozik serényen, s nyárrá változik vetése, mégsem elég. A föld ajándékot ád.
Lator László november 19-én töltötte be 90. életévét. Ahogy nézem a különböző archívumokban, hetvennek se látszik :-) Régi képek...A friss anyagban a fénykép is friss, ő is...
Régi és újabb versei, műfordításai rendíthetetlen szorgalomról tanúskodnak, élvezet olvasni őket.
Díjai páratlanok, pontosan tizenegy, no meg a nyugdíj, így egy tucat.
A legértékesebbre írta költőtársa az alábbi verset:
.
Lator László Kossuth-díjára
.
Számon lakat - letöröm,
hogy kimondjam: Latorom,
műved izzó lét-öröm;
több mint magaslat: orom!
.
Jusson hordódba nedű
(nem egy s nem két liter ám!),
hozzá vigalom, ne düh -
ezt pönögi citerám.
.
Ez a pönögírikusz
tetézze a koszorút.
Nálad, ó, nagy lírikusz,
jó helyen van a Kossuth!
.
/Várady Szabolcs, citerikusz,
1995. március 29./
.
.
E link alatt olvasható, általam válogatott versei és műfordításai sorát most tovább gyarapítom... Néhol nem jöttek át az orosz karakterek, és van ismétlés is köztük.
A hiányokat majd pótlom, és persze magam is elidőztem a válogatáson, közben elgondolkoztam egy ajánláson (K. F.-nek), mert a tíz éve beírt, Határon című versének alábbi felolvasásakor sem derült ki kiléte (talán a szöktető szekeres monogramja?). Nem hagyhat aludni a kérdés, holnap rákérdezek.
Mit dunklen Blicken sehen sich die Liebenden an, Die Blonden, Strahlenden. In starrender Finsternis Umschlingen schmächtig sich die sehnenden Arme.
.
Purpurn zerbrach der Gesegneten Mund. Die runden Augen Spiegeln das dunkle Gold des Frühlingsnachmittags, Saum und Schwärze des Walds, Abendängste im Grün; Vielleicht unsäglichen Vogelflug, des Ungeborenen Pfad an finsteren Dörfern, einsamen Sommern hin Und aus verfallener Bläue tritt bisweilen ein Abgelebtes.
.
Leise rauscht im Acker das gelbe Korn. Hart ist das Leben und stählern schwingt die Sense der Landmann, Fügt gewaltige Balken der Zimmermann.
.
Purpurn färbt sich das Laub im Herbst; der mönchische Geist Durchwandelt heitere Tage; reif ist die Traube Und festlich die Luft in geräumigen Höfen. Süßer duften vergilbte Früchte; leise ist das Lachen Des Frohen, Musik und Tanz in schattigen Kellern; Im dämmernden Garten Schritt und Stille des verstorbenen Knaben.
.
/Georg Trakl (1887-1914)/
Zsolozsma
. Homály fészkel a szeretők, a szőkék, sugárzók szemében. A figyelő sötétben
karcsún a vágyakozó karok összefonódnak.
. Bíborlón tört össze az áldott száj. A kerek szemek sötét aranyát tükrözik a tavaszi délutánnak, erdő szélét, feketeséget, vendégeket este a zöldben; tán mondhatatlan madárvonulást, a meg nem született ösvényét ködlő falvakon, magányos nyarakon átal, s romló kékből olykor kilép valami volt-már.
. Halkan zizzen a sárga búza a szántón.
Kemény az élet, s a földmíves acélosan suhint a kaszával, nagy gerendákat ró össze az ács.
. Bíborlik ősszel a lomb. Szerzetesi lélek
vonul a víg napokon át; már érik a szőlő s a téres udvarokon minden csupa ünnep. Most aszúbb a sárga gyümölcsök illata; halkan kacag a boldog, zene, tánc a pince homályán; a derengő kertben az elhalt ifjú léptei, csöndje.
Véletlenül vettem észre, hogy lejjebb rosszul idéztem a Menuhin-elégiát, mert benne a szívet ríkató jelző szerepel. A rikító az kissé más..., éppen az ellenkezője, és a szemünkre hat. Elnézést!
Az első vers költője 1939 végén ösztöndíjasként Rómába ment, ahol az ottani Magyar Akadémián lakott, és - járva a várost - több versében írta meg élményeit.
Zubog, suhog a vízesés, a hat terász hat hang-csoda; zsongása elkap, elsodor: megyünk, megyünk valahova.
. Ó, az élet milyen rövid, a vízfutás milyen sebes! Rohanj, szeress, amíg lehet, állapodni nem érdemes.
. Most császári palotáknak istentelen romjain rohanunk, most meg pápáknak régi víg hajlékain.
. Itt büszkén áll s régi fényben évezredes palota – de lábánál, lent a mélyben, istenfő görög tova.
. Régi sírbolt rejtekében régi költő lantja szól: „mindent láttam én a mában, s az idő, lám, igazol.”
. Zubog, suhog a vízesés, a hat terász zenél, zenél; úszunk, úszunk az időben, akár a vízben a levél. .
. 2
. Menjünk ki a domboldalra, végre becsülettel süt a napsugár, a pálmák közt még a szél se jár. Tasso lelke innét szállt az égre,
. egyenest az Úristen kezére s megpihent ott, mint fáradt madár. Már vetkőzik valahol titokban s méri keblét a Tavaszi Hölgy;
. telő holdnál esténként a zöld pálmák alján faun patája dobban. Testem aranykorból örökölt ősi kedve végre-végre lobban!
. Fogadj el hát, Tavaszi Egészség, pogány isten! Lennék hódolód; melegíts meg forrást és folyót, hadd fürödjék benne már a Szépség,
. fürödjék nagyot, lubickolót s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség. Lőporfüstös, rossz Európánkban utólszor még egyet szusszanok,
. aztán jöhetnek a vad napok, füstölhet vén csillagunk magában. Utólszor még egyet dalolok e hallgató-lantú szép hazában!
. /Jékely Zoltán, 1940/
.
.
.
Akinek tücsök szól a tűzhelyén
. Szeptember dereka és a fűrészfogú hideg belém hasít a november se könyörtelenebb diófánk öltözik a hívatlan zord parancsára kaiserliche und königliche fekete-sárgába kertben parkban valamennyi fészek zug üres minden élőlény magának melegedőt keres kiérdemelt álmomat éjfél tájban fölzavarja szokatlan vendég zörej csökönyös fura hangja a konyhába lépek villanyt gyújtok és idegen fekete rovarra kerekül ámuló szemem leoltok és cipőmért vissza a hálóba rontok agyonütni a csótányt mi más lehet ez az undok mikor fölhangzik megint a különös zaj a vélt kártevő ciripel az előbb halálra ítélt már fordulok s ahogy a cirregő dalába révül facér salátalevelet dobok eledeléül aztán reggeli ébredéskor egész délelőtt hallom a tücsköt a szárnyát hangosan reszelőt hallgatom másnap is a vonós folytonos zenéjét otthonomba a bizakodó tenyészet betért még újabb huszonnégy pirregő óra telik el és immár idegesít ez az egyhangú vízesés ez a befolyásolhatatlan ez a változatlan egy percem se jut szerencsejátékra önmagamban biz én agyontaposom a kéretlen muzsikust fogadkozom de nem lelem az Istennek se most már feltűnő is a reá következő nap csöndje nyugtalanul kóválygok a lakásban körbe-körbe nocsak a kis zenész téli szállásra költözött megfelelőbb otthonba kerti gyökerek között csak lődörgök az íróasztaltól a könyvállványig no lám a mindenségből nekem valami hiányzik ami tegnap volt s mára eltűnt ám híja sajog mára elszegényült kifosztott természet vagyok
.
/Rába György, a 2001-ben megjelent,
A jelenlét furfangjai című kötetéből/
.
.
.
Hullámverés
. vízesés karcsú döreje Karsztom szomjas köveire gyöngytajtékos lovaival rámzúduló tengerrobaj szembeszéllel arcomba csap villámsisakú sirálycsapat sörényes szirének hada delfineim balettkara habkavaró zenebona iszamós ugróiskola tengertánccal együtemű az istennel egyidejű kezdete-vége-nincs örök ringatózás két part között hintázó csillagok alatt biccenő pólusok fölött kiragyog mint Északi Fény lángkorona Dél kemencetüzén villámot villantó szemek kormos bikák sereglenek vásárra gyűlnek nagy csapatban szarvuk az égen összecsattan fújtatásuk szelet kavar bömbölésük a zivatar két hátsó lábuk Holdig ér torpad völgyi szurdokon két mellső lábuk Napig ér terped hegyi kőszirten mikor a földtehenet hágván bika szügyén már a szivárvány alkony-pecsét e nyugalmon szellő babrál nyírfagallyon hajnali sudár jegenyék tengelyükön forog az ég vadlúdkiáltás kavarog V-jük mint ölelő karok a zuhanás a lebegés a remegés az ölelés halál előtti meghalás halál utáni ébredés ahogy szembejöttök velem szoknyátlanul sörényesen csípőtökön a délkörök combotok fűszert gőzölög tomporotok a vízbe tör megkettőzi a víztükör emlőtök duzzad a napon lebegteti a Balaton de télen prémek rejtenek selymek követik testetek hajlatait és bársonyok s bár védő tokba bújtatok fény küllőzi halmaitok félgömbjeit s ami titok titokban azt fecsegi ki vagy mikor az áprilisi kvarc-sugarak ideje jő s az ezerujjú jóidő csikland minden nyíláson át szárnyként leng a nyíló kabát s fecskék égi társaitok másolják suhanásotok
.
/Rákos Sándor; az 1968-as,
Szólítások című kötetből/
.
A vers a Tűz himnuszai között olvasható.
A továbbiak: A tűz éneke, Téli zsoltár, Napimádás, nyár, gyerekkor
Harmatcsepp gyöngytől áradt folyam fenn a magasban, lent vár a mély. Nincs választás, és nincs más esély, a szirteken át zúgva zuhan.
.
Ködporrá omlott vízfátyolon – mint eol-hárfán zeng a szél – dallamot szivárvány akkordon
.
s káprázatot játszik a fény, tündértáncra ébred a vadon. Képzelt világ ez, csak az enyém!
.
/Koosán Ildikó/
.
.
.
Ismét lés:) Mert időközben eszembe jutott, mikor és mit játszott szívet rikítóan a Károlyi kertben a hegedűművész: 1961. június 24-én, Mozart A-dúr és Mendelssohn e-moll hegedűversenyét. Másnap is koncertezett Budapesten, és persze nem először járt akkor a fővárosban. Tárgybani fellépése alkalmával szóba került természetesen a jogi Menuhin is, aki a n api rendszerességű jogázásnak is tulajdonította frissességét, ajánlva azt a világjáró zenésztársaknak. Lótuszülésben hegedülését (a földön és széken) képek és zene is megörökítik. De van több más fotó is róla...
.
Elégia Yehudi Menuhinhoz
Szívem ríkató művész, vonód alól merész vízióként zuhog tört- gerincű vízesés, kápráztató s valótlan játék, ahogy nagyobb illúzióért játszik a villanyfény s a lomb a Károlyi-kertben, így, álomba, bujdokol terhe elől a lélek; rossz szájízű pokol
mért lesz mégis a révült futás? Álom-trapéz helyett vadabb örömmel kapát markolt a kéz, s tíz órát gyakoroltam a zenétől vakon (kölyök-próbálkozás volt, talán elmondhatom), majd dühvel törtem lágyan simuló ujjamat, s a pergő capricciókban, sírtam, hogy megakad…
Ó, földig nyomott évek kis csalása, kemény való ellen kijátszott rés, skizofrén remény; mily szégyenülten hagytam abba – sejtettem épp: nem tudok így kiválni, nem lehet s nem elég, s kiválni sem akartam már, keményedő, zord kamaszként én irtottam bent az álmodozót.
Nem dac – hit temetett el, s a versbe felszakadt toronyló hőforrásként csalatlan öntudat, az ifjúság szökésre lódult lendületét letiltotta keményen, s a könnyednek remélt mámor helyett főhajtva ismeri el nagyobb s óvhatatlan törvényként, hogy kiválasztatott.
Hermann HesseAz üveggyöngyjáték című regényének verseit, a szerző által kreált Josef Knecht Magister Ludi hátrahagyott írásai között Vajda Endre fordította magyarra. A tanuló és egyetemi hallgató Szolga-mester, alias Hesse 13 verse a következő, köztük a szimbolikus játékra utalók:
A Summa contra Gentiles olvasása után (Aquinói Szent Tamás kb. 750 éves könyve)
Lépcsők
Üveggyöngyjáték
.
Az eredetiek, amelyekből a játékosakat lejjebb kiemeltem, fordításukat bemásoltam:
.
A magyarban vastagítottat vissza lehet idézni a linkről.
Nem véletlen, hogy a játék nem csak a testi és szellemi szórakozásra utal, hiszen pl. az előadóművészeket, köztük a muzsikusokat és zenei eseményeket is játékosnak, illetve játéknak nevezik, ahogy számos író, képző-, ipar- és építőművész is sok esetben játszik a tárgyával, eszközeivel, ezáltal éppen érdekesebbé, értékesebbé téve alkotását.
Sőt, maga a legnagyobb művész, a Természet is tele van játékkal, a felhőkével, a vizekével-hullámokéval, tüzekével, sugaraival és fényeivel stb., sajnos némelykor mi is csak játékszernek érezhetjük magunkat.
.
.
Der letzte Glasperlenspieler
Sein Spielzeug, bunte Perlen, in der Hand, Sitzt er gebückt, es liegt um ihn das Land Verheert von Krieg und Pest, auf den Ruinen Wächst Efeu, und im Efeu summen Bienen. Ein müder Friede mit gedämpftem Psalter Durchtönt die Welt, ein stilles Greisenalter Der Alte seine bunten Perlen zahlt, Hier eine blaue, eine weiße faßt, Da ein große, eine kleine wahlt Und sie im Ring zum Spiel zusammenpaßt. Er war einst groß im Spiel mit den Symbolen, War vieler Künste, vieler Sprachen Meister, War ein weltkundiger, ein weitgereister, Berühmter Mann, gekannt bis zu den Polen, Umgeben stets von Schülern und Kollegen. Jetzt blieb er übrig, alt, verbraucht, allein, Es wirbt kein Jünger mehr um seinen Segen, Es lädt ihn kein Magister zum Disput; Sie sind dahin, und auch die Tempel, Bücherein, Schulen Kastaliens sind nicht mehr... Der Alte ruht Im Trümmerfeld, die Perlen in der Hand, Hieroglyphen, die einst viel besagten, Nun sind sie nur noch bunte gläserne Scherben. Sie rollen lautlos aus des Hochbetagten Händen dahin, verlieren sich im Sand...
.
.
.
Az utolsó üveggyöngyjátékos
.
Keze játékkal, gyönggyel van tele,
Görnyedten ül, az ország körül'e
Had- s petisdult, romjait benőtte
A repkény, zümmögő méhek közötte.
A tespedő békébe hullt világból
Lefojtott zsoltár búg, halk aggastyánkor.
A vén számlálja tarka gyöngyeit,
Itt egy fehérre, ott egy kékre lel,
Majd egy nagyot választ, majd egy kicsit,
S a játékhoz gyűrűvé fűzi fel.
Nagy volt egykor, jelképtornán ha játszott,
Sok művészetben, sok nyelvben volt mester,
Világ vándora világismerettel,
Bejárta haíve országot-világot.
Szavára hajdan Tanítvány és társ várt.
Maga maradt most, elaggott, kopott,
Ifjú jelölt ma már nem kér tőle áldást,
Nem hívja magiszter vitára őt;
Már nincsenek, sem a könyvtárak, templomok,
Kasztáliában nincs iskola...Rommezők
közt ül az agg, kezében gyöngyei,
Hieroglyphek, egykor sokat mondtak,
Ma már nem többek tarka üvegcserepeknél,
Hullnak halkan a nagykorra jutottnak
Kezéből, lent a homok elnyeli...
.
.
.
Das Glasperlenspiel
Musik des Weltalls und Musik der Meister Sind wir bereit in Ehrfurcht anzuhören, Zu reiner Feier die verehrten Geister Begnadeter Zeiten zu beschwören.
Wir lassen vom Geheimnis uns erheben Der magischen Formelschrift, in deren Bann Das Uferlose, Stürmende, das Leben Zu klaren Gleichnissen gerann.
Sternbildern gleich ertönen sie kristallen, In ihrem Dienst ward unserm Leben Sinn, Und keiner kann aus ihren Kreisen fallen Als nach der heiligen Mitte hin.
/1933/
.
.
Többen megzenésítették, főleg énekhangra és zongorára/kamarazenekarra, de van a capella /férfi kórusra írt/ változata is.
Lezajlott az idei kamara.hu sorozat, újabb dalokkal, dalciklusokkal, és már készülhetünk a jövő évire, amelynek mottója Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című regényével lesz kapcsolatos.
A kötet volt a fő oka annak, hogy három évvel később (1946-ban) Hermann Hesse kapta az Irodalmi Nobel-díjat.
Kíváncsi voltam, hány verset másoltam már be e témába a sokoldalú és termékeny irodalmár/képzőművész számos kötetében megjelent költeményeiből, amelyek között sok foglalkozik a zenével vagy éppen a csenddel, esetleg a magányosok zenéjével, belső hangjaival. Például...
Az alábbi linken vannak ismétlések is, de most beemelek újakat is, főleg a rengeteg megzenésített verséből.
.
Ősz van, a gondolatokat ébresztő és egészségmegőrző gyalogtúrák időszaka, így egy ide vonatkozó kötetből (Gyalogtúra ősszel; 1906) vettem a következő verset:
A verset majdnem százan zenésítették meg (többségében énekhangra és zongorára), köztük a magyar Frid Géza is. Közülük a legérdekesebb az igen összetett 8. Penderecki-szimfónia, amelyben több költő verseiből válogatva szólaltatják meg meg az Elmúlás dalait A Vergänglichkeit (Mu/úlandóság/ is Hesse-versre készült. Ebből a szimfóniából az ide illő.
Életében több verset is ajánlottak Kocsis Zoltánnak, de ki gondolt volna akkor még az ő halálára. Több mint egy éve halt meg, s most már örökre úgy marad, a bevezetésben feltett kérdéssel, bár az ő esetében nem csupán a hagyományos értelmű szavai vesznek körül minket.
A verset az idei májusi forrásban találtam. A csak monogramosok: Esterházy Péter és a később kifejtett Szegedy-Maszák Mihály. A PIM pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum.
.
.
2016:Dancemacabre
Apokrif
InmemoriamBányaiJános,GeroldLászló
(Kertész I., E.P., Sz.-M.M., Réz Pál, Kocsis Z. stb.)
Ma pedig A Magyar Nyelv hivatolossá tett Napja van, a királyi (V. Ferdinánd) kegy-tisztelet emlékére. Gyönyörű nyelvünkön nem csupán szép verseket írtak, de mások nyelvét is lefordították magyarra értő műfordítóink. E témában mindig a magyar nyelv napja van.
Buda Ferenc a Varázsének című kötetében a rokon nyelveken írt népköltészetből merített, amelyek közül néhányat megidézek:
.
.
Vörösfenyő házban
. Vörösfenyő házban, szurokfenyő házban, szól a fenyőhegedű fenyőfa házban.
. Hej, azt a hegedűt ki fabrikálta? Húrját feszesen ki fűzte föl rája?
. Vaszjan legény muzsikál – ki az, aki járja? Ki dalol, ki dalol? Mika tüzes lánya.
. Forog, mint a förgeteg, fürtös fejét rázza, kígyóhaja a nyomot felsöpri utána.
.
/mordvin néköltés/
.
.
Két török közmondás:
.
Kinek kocsijára száll, annak dalát fújja.
.
Még a szamár is nótára ordít.
.
.
.
Mit rejtett a száj a dalból?
. Mit rejtett a száj a dalból, nyelv mit takart a dalosból, hajdan ki folyóként futott, titokpatakként terjengett, vadvízként vadon vágtatott? Verselő-féle nem vagyok, daloló fajta nem vagyok, sem csinált szónak tudója, sem lappok fia nem vagyok. Hallottam kintről énekszót, deszkafalon átható dalt, mohon áthangzó igéket. Öregasszony tanácsosa, nem vagyok vének gondosa, vannak teremtett szavaim, vannak eltanult verseim, útszélről szedett ütemek, bozótosból szaggatottak, hangafű közül szeldeltek. Éneklek sovány gyermeket, dalolok vérszegényeket, más ha kövéret nem dalol ama hízott húsúakról, innen-onnan hallottakról. Dalom tán tudva éneklem, máskor tán nem is sejthetem, engem ha fagyba elragad, örökös fagyba lenyomaszt, lárvái közé halálnak, Manala férgei szájába.
.
/finn népköltés/
.
.
.
Csöndjét törni
. Csöndjét törni, csöndjét törni, csöndjét törni gyújtok dalra, bárcsak engem még ma este barátjának elfogadna.
. Szemközt véled, szemközt véled mozdulván én mit is mondjak – szívedből ha szeretsz engem, add a kezed, el ne vonjad.
.
/finn népköltés/
.
.
Végül két mari népköltés:
.
.
Keskeny a zelnice levele
. Keskeny a zelnice levele, kerek a nyárfa levele. Kerek a mi két szemünk is, környeskörül szépet lát.
. Düvüdüp, düvüdüp, a dobot ki verte meg, ki ment el? Ríja, ríja, a dudát ki ríkatta, ki ment el?
.
.
.
Harmonikád hangja zengő
. Harmonikád hangja zengő, mind csak hallására vágyom, rózsapiros szép orcádnak mind csak látására vágyom, szőke hajad lenge lenszösz, mind csak simogatni vágyom, vékony ajkad mint a levél, mind csak csókolni kívánom.
Nem sok magyar opera van, emiatt A Magyar Opera Napja alkalmából úgy általában operai verset másoltam be. Régebben volt több magyar vonatkozású ilyen költemény is, főleg a Katona József-dráma alapján írt Bánk bánt megidézve, innen visszakereshetően.
A legkorábban beírtat megismétlem, mert a vége a linkről lemaradt az akkori karakterkorlát miatt.
Amúgy a tárgybani nevezetes nap Erkelhez kötődik, születéséhez, ahogy az ő operái jelentették az addig már közel fél évszázada létezett magyar opera újjászületését.
Nekem a csúcs a Kékszakállú, mind zenéjében, mind az utolsó szóig érthető szövegével, de most maradjunk a hőskornál:
.
.
Bánk Bán utolsó monológja
. "Melinda, drága szennyfoltos galamb, Halott szerelmem mért riasztgatod? És mért futsz Ottó, törpe nyomorék, Féltésem holt dühét mért retteged? Lófarkón hurcolt lobbanó Petur, Mért görgetsz most is átok-hegyeket? Mért árad ajkadról tengerdagályként Tiborcz, - az örökkévaló panasz? S mért leng felém - ó, nagy ellenfelem - Gertrud, királynői ravatalod? Zavargó, véres árnyak, - hagyjatok. Küszöbömre mért tolakodtok föl? Én titeket elfelejtettelek, Régen betelt az én tragédiám, A láng kihúnyt, a színnek vége van. Mi dolgom van még nekem veletek? Tragédiák, vihar-sorsok felett Húnyt szemmel egy csillagot keresek. Bánki méltóság, Bánki sértődés, És Bánki bűn, és Bánki büntetés, Kúsza kínok - hagy elszóródtatok... Az a csillag... csak azt a csillagot. - Nézzétek: Bánk bán zarándok-ruhában, Mezítlen talpam alatt ég a rög: A nyugvó nappal messze készülök.
. Egy kicsi-kis leányka-csillagot Láttam egyszer sok esztendő előtt, Pozsony várából napnyugatra ment A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt. A fáma mint a rózsaillatot Nevét országokon át lengeti, Be jó volna a köntöse szegélyét Ájtatos ajkkal megérinteni. Idegen népek jóltevője lett, Míg anyja itthon dúlt a magyaron... Most anyja vére ég a kezemen - - Mért mentél el, királykisasszonyom? Szűz lelked egyetlen lehellete Szétfújta volna a tragédiát, - Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről Szívjuk be lényed rózsaillatát? Átok lett itthon a meráni vér, És áldás lett az árpádházi ott. Onnan kellett ránk visszasugározzál, Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.
. Mindegy, - én most megyek, megyek feléd, És viszem ezt a tépett sereget, A teremtésben mind, mind vesztesek. Betegek, bűnösök és nyomorultak: A bosszúállók és a megbosszultak. Megyünk, megyünk, s a zordon szín után Mi békességet csak nálad lelünk, Messze-szakadt szentünk, Erzsébetünk. Tenálad vár a mindenható jóság, A mindent feloldozó hatalom, Tenálad várja Bánkot becsület, Peturt szabadság, Ottót irgalom, Tenálad fehérítik új ruháját A bemocskolt köntösű Melindának, Tenálad minden elbukottra várnak. Anyád uralmát régen leszolgáltad, Nálad lemosva szenny, törülve vér, Tiborcznak mindennapra jut kenyér.
. Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk. Boldog, ki leghamarább odaér."
.
/Reményik Sándor, 1931;
az 1935-ben megjelent,
Romon virág című kötetéből/
.
.
.
A Kékszakállút pedig ezen a linken idéztük meg a fórumon.
.
.
.
Más operákról pedig vannak további versek, akár a nemrég idézett Baka Istvántól, alias Sztyepan Pehotnijtól, aki nagyon értette a zenét.
.
Testamentuma három füzetben jelent meg, kezdve a legelső leningrádi élményekkel: Prelűd Szergej Rahmanyinov emlékének; Rahmanyinov zongorája Kocsis Zoltánnak ajánlva, majd a közel húsz évvel későbbi II. füzetben az alábbi kettő, részben utalva a pár napja volt álforradalmi évfordulóra); végül az 1993-as, utolsó füzetből is bemásoltam már a Schumann-zongoraötös egyik tételére írt In modo d'una marcia (téves) című verset (a szükséges pontosítással), legalul pedig egy másikat onnan is beemelek.
.
.
Hideg teremben hölgyek és urak
В холодном зале дамы господа . Hideg teremben hölgyek és urak A zongorista frakkja ránctalan A februári utcán szél ugat Matróz üvölt vöröskozák rohan . A vérszag úgy üt át a parfümön Ahogy kötéseken a vér maga De még belül vagyunk a bűvkörön Még szól a drága bécsi zongora . Majd puskatussal törnek ablakot Szuronyra tűznek mindegy férfi nő De csak ha minden húr elhallgatott A bolsevik művészettisztelő . Kultúrát hoznak újat persze ők Lesz benne Hej bunkócska és Chopin S lesz tornyuk is még egekre törőbb Mint Péter-Pál‚ künn a szigeten . A zongorista frakkja fekete Remegve várjuk mindjárt végetér Prelűd s a kor s az élet is ha le- Csapódik ránk a lakkozott fedél
.
.
.
A NAGYSZÍNHÁZBAN
В Бољшом Театре
.
Két felvonás között a páholyok A karzat s földszint publikuma kint A díszcsarnokban és a folyosók Cirádás útvesztőiben kering A nőkön prémek drága új ruhák Egy hideg szépség úgy hordja fehér Kavargó tülljét mint a hófuvást S beáll a sorba ő is szendvicsért
.
Tolong zsibong a felhevült tömeg Előadásról senki sem beszél Vajas kenyéren sonka halszelet Pohárka pezsgő vermut többet ér Annál mi fent a színpadon ma már Lejátszódott és még játszódni fog Egykutya cári tiszt vagy komiszár Ha oldaladnál tűsarok kopog
.
A jegyszedőnők is lazítanak Szigorú sorfaluk keményített Kötényben most felbomlik varjuhad Rebben föl éhség háború perek És bent a függöny mint kötés min át- Ütött a vér homálylik bíboran Elfedve még az új tragédiát Mely végkifejlete felé rohan
.
A nagy finálét melyben színre lép S magába mint verembe hull a nép
.
/Elsőként a Holmi közölte 1991-ben/
.
.
.
Előadás után После спектакля
.
Mint Saljapin a Don Carlos után[4] Úgy lopakodtam haza tegnap este Bár nem dörögtek ágyúk és talán Célgömb se kószált tarkómat keresve
.
Mégis szorongtam s úgy gyötört a bú Hogy én is az Escorialba vágytam
Bár nem vagyok Fülöp s a savanyú Erzsébettel sem osztanám meg ágyam
.
Talán szuronyt szegezve lenne jó Rohanni basszus-hangú ágyúszóra?
Inkább Fülöp s az inkvizíció Mint Posa márki uljanovi póza
.
Saljapin aznap mint atya s király Don Carlosszal leszámolt volna végleg
De közbeszólt egy véresebb viszály Mit ő nem értett és ma más sem ért meg
.
Félbeszakadt az az előadás Az utcák operája hangosabb volt
Így hát ki nyerte meg ma is vitás Apák s fiúk között a régi harcot
.
Hogy így esett ne vádold Saljapint Ágyúk a basszusánál öblösebbek
Lelépett hát a színpadról s a kínt Azok folytatták kiktől jött az ötlet
.
Hogy talpra állítsák a fejeket Mint Hegelt Marx eltöltve hetven évet
Míg összeállt a Matrjoska-sereg Egymásba visszadugható vezérek
.
Mint Saljapin a félbeszakított Don Carlosról mentem haza lopódzva
Ágyú se szólt Maxim se kattogott Éreztem mégis üthet még az óra
.
S ránk villan újra Iljics fogsora A jövendő-protézis Auróra
.
.
.
4. 1917. október 25-én (november 7-én) este F. I. Saljapin Fülöp király szerepét énekelte egy pétervári magánszínházban, miközben megkezdődött a Téli Palota ostroma. Az előadást nem tudták befejezni; a művész az egymásra lövöldöző vörös- és fehérgárdisták elől bujkálva menekült hazáig.
Ez a felvétel még korábbi volt, a IV. felvonásbeli áriát megidézve, de az eleje hiányzik.Ezen a másikon teljes az ária, kifogástalan olasszal, alatta egy másik magyar fordítás, mint lejjebb:
.
Ella giammai m'amò...! No, quel cor è chiuso a me, Amor per me non ha...! per me non ha...!
Io la rivedo ancor
contemplar triste in volto
il mio crin bianco il dě
che qui di Francia venne.
.
No, amor per me non ha,
amor per me non ha,
Ove son...? Quei doppier Presso a finir...! L'aurora imbianca il mio veron! Già spunta il di! Passar veggo i miei giorni lenti! Il sonno, o Dio! Spari da' miei occhi languenti!
Dormirò sol nel manto mio regal Quando la mia giornata è giunta a sera; Dormirò sol sotto la volta nera
Dormirò sotto la volta nera Là, nell'avello dell'Escurial!
. A se il serto regal a me desse il poter Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...!
A se il serto regal a me desse il poter Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...! Se dorme il prence, veglia il traditore; Il serto perde il Re, il consorte l'onore!
. Dormirò sol nel manto mio regal Quando la mia giornata è giunta a sera; Dormirò sol sotto la volta nera
Dormirò sotto la volta nera La, nell'avello dell'Escurial.
A se il serto regal a me desse il poter Di leggere nei cor...
.
Ella giammai m'amò...! No, quel cor è chiuso a me, Amor per me non ha...!
Amor per me non ha...!
.
Benne persze az Escorial, de még az auróra említése is... :)
.
.
.
És hogy értsük is:
Sohasem szeretett!Nem! Szíve idegen volt és jéghideg hozzám ma is, mint rég! Szinte még látom őt, sápadt, elszörnyedt arcát, Amikor először pillantott ősz hajamra. Nem, ő nem volt soha enyém, sohasem szeretett. Ah, hol vagyok? A gyertyák tövig égtek le! Rideg hajnal dereng az ablakon... Már reggel van. Egy új nap, múljon el, mint a többi! Ah és a jótevő álom kerüli pillám.
Majd alszom én, ha véget ér a kín, S hűlt testem bíbor bársonyokba rejtik; Majd alszom én a szenvedések múltán, Majd alszom ott, hol a kétely nem vár, Hol koporsóm lesz a bús Eszkurial.
. Bár bírhatnám azt a titkos varázserőt, Hogy emberszívekbe lássak, Mint Isten lát egyesegyedül... Bár én is tudhatnám, mit az emberszív rejt, Ó bár megfejthetném titkos mély értelmét! Ne aludj, király, ébren van a gaz nép, Ki trónusodra tör s hitvesed becsületére.
. Majd alszom én, ha véget ér a kín, Majd ha e test a végső útra indul. Majd alszom én a véghetetlen éjben, Majd alszom ott, hol a néma mélyben Beföd a márványsír, az Eszkurial. Ah mit ér nekem a trón, Hogyha nem láthatom, mit az ember szíve rejt!
. Soha sem szeretett! Nem! Szíve idegen volt! Ő nem, ő nem enyém, soha sem volt enyém!
Újabb találat Trisztán és Izolda történetére, és éppen attól az írótól, akitől az e versben is említett Trisztán sebét idéztem.
A vers a Három apokríf középső darabja:
.
.
2. Izolda levele
. Nem mehetek ma Trisztán nem lehet Most lázasodott be a kisfiam Fiunk hisz szinte biztosan tied Ne sírna úgy rohannék boldogan . Holnap se jó az Marke napja rég Ilyenkor fürdik kölnit szór magára Ha e napon se hálnék véle még Igazolást találna gyanujára
. Holnaputánra a burgund követ Jelentkezett be megsúgták királya Küld nékem egy csodás rubinkövet Ügyelnem kell a diplomáciára
. Három nap múlva akkor lesz a bál Eljönnek mind a kornwalli urak Sok puccos dáma s undorodva bár Fogadnom kell a hódolatukat
. Nem mehetek foglalt minden napom De hidd el nékem is sajog sebed Futok hozzád amint lesz alkalom És akkor akkor meghalok veled
Még közel van a Halottak Napja, így a november 4-ével kezdődött visszarendeződés és halálos következményei még időszerűek... Lehetne egy Megöltek Napja is!
.
.
In memoriam
. Halottakat a sírban tovább ölni nem szabad. Holttesteket hazugsággal takarni nem lehet.
. Sötét falak, bent most van a gerinc törés alatt. Szabad, lehet tovább gyötörni a gyötörteket.
. Telek, nyarak, lesz ki elhullik, lesz ki megmarad. S ha perbe kezd, kit perzselő mészbe temettetek? . Próbáld, tagadd a titokban felakasztottakat. Nyarak, telek őrzik örökre a megölteket.
Mint tépett-szaggatott koszorúnak Marokba-gyűrt s marcangolt szirmait El-fölrepíti a szél: Szavaim szivemből úgy vetem ki Tehozzád, A sirodra, barát.
.
Vers, akit Róla írok S nem átallok veled a piacra kiállni, Nézd meg magadat a tükörben - S borzadj el tennen rútságodtól, Hisz nincsen is emberformájú arcod!
.
De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban Ha nem azzal hogy sok-évi fogadalmam megszegem most. És írok. Újra írok, aki oly rég eltökéltem, Hogy nem, nem érdemes többé! Mert nincs a világon semmi, amiért még érdemes volna.
.
(Ha csak egyért nem: a hűségért Ifjú hitünkhöz.)
.
Szent borzalom szülötte, tisztátalan hebegés! De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban, Ha nem azzal hogy kiállok A piacra meztelen újból Kidobolva gyászom (azoknak Akikre nem tartozik úgysem!) S mindezt szemérem nélkül, Szégyentelenül s tán daccal is hogy Hisz nem tudok mást! - s tőlem Nem is tellik már más ezentúl.
.
Jaj, versem, versem, olyan vagy, Mint a japáni asszony, Ki elcsúfitja az arcát, hogy hű maradjon az Egyhez: Elferdült szájú, véres, dagadtszemű nekrológ! Fogadd hát tőlem, Élő, ki úgy állok sírodnál, Mint a dadogó Halál: Fogadd tőlem e szörnyű, E szűkölő dobverést Mit megvetek s utálok, S mitől iszonyodva takarózik a lélek: Ezt az egész piacra-kiállást Méltó mértékeül bánatomnak Fogadd e hitszegést - Új Halhatatlan!
.
/Gellért Oszkár/
.
.
.
Búcsú Esti Kornéltól
.
Se lomha gyászdobokkal, se nyafka fuvolákkal te tőled, Esti Kornél, nem illenék bucsuznom, hozzád csak izgatottabb és lüktetőbb dal illik, anakreóni ritmus riadt szívdobbanása, mellyel versenyt dobogni talán csak a tulajdon hangod lehetne méltó.
.
Ha most Te szólanál itt, ezt mondanád: «Barátim, így múlik minden ím el, ez hát, amit mi költők sóhajtozók, üvöltők, kergettünk annyi rímmel! Cinizmus ez? barátim, tudom, tudom, cinizmus; de már mi megtanultuk mercutiói gőggel hősnek csak azt becsülni, ki a hazug gyümölcshéj káprázatát lehántva, kemény magot ropogtat. Feltörni ő se bírja, mivel feltörhetetlen, de borzoltabb ideggel és élesebb szimattal megsejti, mi van abban a sérthetetlen és érthetetlen magban.
.
Én már tudom. Nagy áron. Túl életen, halálon. De én se fecsegem ki, tőlem se hallja senki! Ha száll a nap, ha hold kél, kutassa csak tudatlan a többi Esti Kornél, ahogy magam kutattam: emberben és világban, nyarakban és telekben, friss budai szelekben, Üllői úti fákban!»
.
Ezt mondanád. S mi némán tekintenénk utánad, messzebbre már a sírkert kaszárnyaudvaránál, hol daltalan november ködébe fúlt virágok árnyában Esti Kornél sírjának is csak annyi, egy öl csupán a hossza, akár a többi sírnak.
.
/Rédey Tivadar/
.
.
.
Ének a halálról (Kosztolányi Dezső temetésén)
.
A sír felett szitál az őszi köd, korán van még és íme este lett. Sötét egünkre lassan színezüst koszorút fon a súlyos fáklyafüst
.
s felrebbenő madár fenn sírdogál! A lélek oly ijedt és lebbenő, akár a hűs, könnyűszárnyu felleg, melyre forró csillagok lehelnek.
.
A test pihen vermében hallgatag, rögök nyugalmas sorsát éli lenn, szétoszlik, szomjas gyökér felissza s zöld lobogással tér újra vissza,
.
törvény szerint! s oly szörnyü, szörnyü így, mi egy világ volt, kétfelé kering! vagy bölcs talán? a holttest tudja itt. Őrizd Uram, a lélek útjait.
.
/Radnóti Miklós/
.
.
Ez a három vers, amelyek közül az utolsót már kétszer bemásoltam korábban, a Nyugat az évi utolsó számában jelent meg, több prózai írás mellett (Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Török Sophie, Gyergyai Albert, Ascher Oszkár), majd az 1937. évi első számban Jékely Zoltán hasonló költeményét olvashatták a november 3-án elhunyt óriásról. Ez utóbbi versnek van egy rövidebb változata is. Először a friss élmény a felhős tetőről, hússzor öt sorban, míg a későbbi gyűjteményekben a vers nagyobbik részét két tömbbe tönörítették és elhagyták az utolsó öt versszakot.
.
.
A halál ünnepén
.
In memoriam D. Kosztolányi
.
Nagy ravatal a farkasréti hegyhát; kopog esernyőnk ázott sátora, szemünk kelyhében égnek síri gyertyák s cipőnkön holtak péppé vált pora; Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!
.
Lám, itt is ott is árnyak inganak, fekete árnyak s ernyők feketéje; ilyen lehet egy alvilági nap, hol a lelkek örök, nyirkos sötétben, akár mi most, fel és le inganak.
.
A sírokon gyertyák lepkéje rebben, elsőt-utolsót; akár a halál, úgy oltogatja nagy szakértelemmel az őr el őket, vagy ha erre jár: reves szeled, kutyaszagú November.
.
Hát itt vagyunk, mi, hozzátartozók, hogy jó halottainkat felkutassuk; elrejti őket a nagy sír-bozót s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk; iszonyatunkat, íme, elhozók.
.
Yorick, Yorick! - úgy állok síri fényben, mint valaha az árva, schizofrén királyfi a koponyával kezében, ki nyirkosöblű, vézna tenyerén magát az elmúlást tartá, fehéren.
.
Yorick! Komédiás emberi élet,
hát mind hiába orvos, patika:
a fintorokra, mosolyokra végleg
szörnyű facies hypocratica
maródik, mint örökérvényű réteg.
.
S a hangok tarkabarka spektrumából: a dalból, hörgésből s a vad sikolyokból, amelyeket a mámor vetett ki - egy feketeség marad: a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.
.
Bárcsak szólnátok, mind, mind, aki itt van, ki életünkből egyszer idetűnt, s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan, hívás nélkül bizony eltévedünk ebben a sár-beton sír-labirintban.
.
Sírok, sírok, egyik akár a más, megszámozott, szabályozott öröklét, középkori, csontváz-egyenruhás - jaj, elkerülhetetlen vak közösség, mely már az életünkben megaláz!
.
Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön cibáltattuk sebes széllel hajunk, s kik énekeltünk erdőket betöltőn, s voltunk avar, hun, inka, níbelung - ó, e lapos hullatelep, e börtön.
.
Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok, melyek között alkalmi kegyelettel egy-két alak fel és le imbolyog, megáll, meghajlik, indul, visszaretten, gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik zokog -
.
Halál, nagy úr, ez a te birodalmad, s ez a nap a te szentelt ünneped, Napod: rossz mécs; madaraid: a varjak, sorvadt gégével hurráznak neked, hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.
.
S most itt vagyunk. Egy két szelíd halott vérünk felett megállunk, mint az árnyék, - talán felettünk szálldos árnyatok - ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még, hogy az agyagban jól aludjatok!
.
Menjünk, menjünk! a gyertyák és a mécsek lassan leégnek és elalszanak; nem bírnók azt a rettentő sötétet s már szédít az esővert-gyertya-szag mint valami avas, keserű méreg.
.
Bezárulnak a rácsos vaskapuk - ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok! Jaj annak aki egyszer odajut, hogy rabként kelljen bámulnia rátok: nem nyitnak annak többet itt kaput.
.
Menjünk, mint két kisurranó madár, kienged tán e fekete kalitka; jól tudja, hogy mihelyt időnk lejár, szegett szárnnyal hozatunk ide vissza s nem lát bennünket többé a határ.
.
Lent a nagy úton villamos zokog; sárgás fénytől lelkünk hiába fázik, ezek a rendkívüli járatok visznek bennünket mégis ma hazáig, az alkalmi temető-járatok.
.
És vacsorázunk, bort iszunk s teát, és harapunk, ahogy fogunk haraphat; már nem gondolunk rá, hogy odaát szegények milyen éhesen maradtak, a jóbarátok, a jó nagymamák,
.
s a többi mind, ott, hol eltemették, a lyukban, melyből három kurta sing királynak, koldusnak untig elég
- s elég lesz nekünk is alkalmasint
ha ránktör az egetverő sötét.
Ott fekszik a sok holt, mint a hering, a még oszló test, a már sárga váz; ha életünk felettünk elkering annál szorosabb lesz a nyúgovás, mely végleg egyberontja testeink.
Sokan ma sem tudják, mikor van Halottak Napja, mert a két egymást követő ünnepet összekeverik. A római katolikusok holnap emlékeznek meg a halottakról, ma viszont a Mindenszentekre emlékeznek. A protestánsoknál a mai nap a halottaké. Jobb persze év közben rendszeresen emlékezni halottainkra, mert így maradnak közöttünk emlékeinkben. Szomorú a virágokkal díszített és gyertyák/mécsesek fényében villódzó temetőink elhanyagolt sírjait nézni, mert akkor már jobb a vízbe-szórás, és talán elég egy fénykép a szeretett családtagról, ismerősről a szobafalon, ahol éghet egy mécses ilyenkor (is).
.
.
Paul Valéry (1871-1945), a híres francia szimbolista költő 1920-ban írta az alábbi versét, feltehetően a gyermekkorából ismert Sète temetőjéről (a Földközi-tengerOroszlán-öblének legbelső pontján, egy magas parton). A közel másfél száz sornyi óda eredeti és angol fordítású szövegére ITT utalok, míg az alábbi fordítást a Nyugat ilyenkori száma közölte 1933-ban. Varázslatosan szép vers, nem különben a fordítás.
Nyugodt Tető, hol járnak a galambok, Fenyők, sírok közt s ő remeg alattok; Ráhág a Dél, tűzzel belengeni. A tenger itt, a tenger, messze-messze! Ó pályabér, mikor gyötör egy eszme Az istenek csöndjén merengeni!
.
Mily tiszta munka e villódzva széthányt Csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt S mily béke rémlik erre, mily csudás! Ha Nap delel mélységén a haboknak - Ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak - Szikráz a Perc és álom a Tudás.
.
Nem-változó érték, Minerva-templom, Tág béke-hombár és valódi, szent hon, Morcos víz, önmagába meredő Szem, melynek álmot rejt a súgaras mély, Ó csöndem! ... Ott benn a lelkembe kastély, De csúcs, ezer arany-cserép, Tető!
.
Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog, Hozzászokom, e tiszta fokra hágok, Cikázva nézek rajta szerte és Miként magas imám hiába leng el A gőgös istenek elé, a tenger Szikrás derűje is mély megvetés.
.
Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz S a száj - amelyben olvad-meghal - élvez, Alakja széthull s egyre érzi még, Ugy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét S a változó partok zajgó ezüstjét Dalolja tört lelkemnek most az Ég.
.
Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul! Sok nagyralátás biztatott - csapásul - És furcsa restség, ám kedvvel tele, Hogy e fényes Térnek magam kitárjam Halottak házán imbolyog az árnyam S én is szelíden imbolygok vele.
.
Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát, Könyörtelen Fény és csudás Igazság, Napfordulat, én mos föltartalak! Első helyedre raklak, ősi-tiszta, Nézz rám! ... De az, ki fényed adja vissza, Másik, komor felében árnyalak.
.
Ó csak magam, magamnak és keményen, Egy szív mellett, hol buzdúl költeményem, Az Ür s a tiszta Esemény között, Várom sötét, keserű, büszke szóját, Nagyságos Énem felzengő ehóját, Amelyben az öblös jövő dörög!
.
Tudod-e te, lombok csalóka rabja, Te az öböl vasrács-evő darabja, Míg zárt szememmel fényed incseleg, Mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz Mily homlok engem e csontos talajhoz? Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.
.
Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi, Szent és anyagtalan tüzfény betölti, Fölötte fáklyák s mindez oly rokon, Kő és arany, sötét fák, mennyi márvány, Mely csak remeg az árva lelkek árnyán; Hű tenger alszik itt a sírokon!
.
Izzó Eb, óvj te a bálványozástól! Legeltessem soká, akár a pásztor, Ki mosolyog s magában andalog, Fehér juhnyáját békés sirjaimnak, Nem kell nekem okos galamb, ki hirt ad, Hívságos álmok, kandi angyalok!
.
Itt a jövendő lassú-lusta álom. Érdes rovar kapirgál az aszályon; Minden lesült, elmállott, légbe vész, Hogy zord-talányos kutfejére intsen. Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen És édes a fanyar és fény az ész.
.
Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt Földben melengenek, titkuk kiszáradt. Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog, Elmélkedik, magának is elég Ő ... Tökéletes fej és hibátlan ékkő: Tebenned én a változás vagyok.
.
Félelmeid én tartom s mind belém foly! Bűnbánatom, kétségeim, a téboly A te roppant gyémántodon a karc! ... De a márványtömböktől súlyos éjben, E vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben, Lassan helyesli már, amit akarsz.
.
A vastag semmibe olvadtak, itt a Vörös-agyag fehér lényük fölitta, Virágba szökkent az élő-erő! Hol a halottak furcsa lelke s drága Kedves szavuk meleg családisága? Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.
.
Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám, Csiklandozó kacaj és könny a pillán, Szemek, fogak, tüzellő, lanyha mell, A csókos ajkon vér, mely mint a láng ég S mit ujjak óvnak, a végső ajándék, Mind föld alá jut és játékra kel!
.
S te, nagy lélek, remélsz-e majd egy álmot, Mely nem lesz ily szineskedően-álnok, Mint testi szemnek hab s arany, hamis? Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé? Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké, Szent nyugtalanság, meghal még az is!
.
Sovány öröklét, fekete s arany te, Akinek a halál egy anya keble, Rútul-babéros vígasz asszonya, Kegyes hazugság, jámbor a csalástól! Hisz ösmered s tudod amit palástol: Örök vigyorgás, kongó koponya!
.
Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti, Kiket csak oly sok föld bírt eltemetni S léptem sem érzitek, mely most emel, A féreg, a valódi, nem tinektek Perceg, kik e táblák alatt pihentek, Életből él ez s nem hagy engem el!
.
Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám? Olyan közel van titkos foga hozzám, Hogy bármi név egyformán illeti! Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja! A testemet ágyamban is akarja, Él s életemmel tartozom neki!
.
Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó! Szárnyas nyiladtól pusztulok el én ó, Remeg e nyíl és áll és száll vadul! A hangja szült meg s végem ez a nyíl lesz! Ó Nap ...! A lélek gyors, dermedt Achillesz És rá e teknősbéka árnya hull!
.
Nem! ... Föl! Megújul folyton a serény lét! Test, törd el a gondolkodás edényét! Mell, idd az ifjú, születő szelet! Az óceánról e roppant lehellet Uj lelket ád ... Ó só, üdítsd e mellet, A vízbe és életre serkenek.
.
Igen! Te tenger, őrülések anyja, Párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja Jelképekkel döf át ragyogva fönt, Kéktestű, részeg hydra, ős-garázda, Ki villogó farkadba marsz csatázva, Oly zűrzavarban, mely akár a csönd.
.
Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra! Az óriás lég könyvem nyitja-fújja. Hab porzik a szirtről s már futkos ott! Röpüljetek, fényes lapok, előre! Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!
