Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Lapály lakója, elhiszed-e, mondd, Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont, S futószőnyegként terül nyár felé A havasokat látogató Isten Nesztelen léptű lábai elé?!
Lapály lakója, hidd el nekem: láttam Most harmadéve, izzó arany nyárban, Szellős, szigorú, büszke magasságban.
Hiába, ingyen nem adódik semmi, Nagyon magasra kellett érte menni. A hátizsákom felhorzsolta vállam, A szeges cipő feltörte a lábam, A botom eltört, újat kellett vágni, Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni, Törpefenyő, boróka megakasztott, Fejem fölött a végtelen virrasztott, Szomszédságomban villámok cikáztak, A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak, Hullott a lelkem vére-verejtéke, - De feljutottam - s megérte, megérte!
Hiszek önmagamban,és a teremtésben, szeretet igéjéta szívembe véstem. Saját utam járom,figyelem a lelkem, csendben elmerülve,mutat utat bennem.
Gondolatok szárnyán, szavakkal teremtek, próbálom követni az isteni rendet. Hiszek a világban, mesés természetben, hiszem, hogy az ember élhet jobban, szebben.
Hisz mind egyek vagyunk, részei egésznek, s akik ezt átlátják,tudatosan élnek. Soha nem bántok mást, hogy engem se bántson, a világom bennem örömöt találjon!
Úgy teszem a dolgom,hogy jó legyen másnak, szeretetem küldöm szerte a világnak. Ugyanakkor másnak nem kell megfelelnem, önálló utamra kell inkább ráleljek.
Nem játszom szerepet, inkább magam adom, életem kormányát magamhoz ragadom. Amivel dolgom van, azt úgyis megélem, véletlenül semminem történik vélem.
Mindennek oka van, magam is ok vagyok, a teremtő lélekbelőlem kiragyog. Hiszek holnapomban, itt élek a mában, lelkemet fürösztöm a lét áramában.
Tudd meg, én Neked fájni akarok, emlék akarok lenni, mely sajog, mert nem lehettem eleven valóság. Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát, hogy ne én jussak róla az eszedbe, akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam, és minden szó, mely kimondatlan maradt. Nem láthatsz tengert s arany sugarat, mely nem a szemem lesz s a mosolygásom s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson, mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja, a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja, a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom, minden asszonykéz, minden férfivállon, s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság, mindenütt, mindig, minden én leszek.
Rád gondolok! – Úgy indázlak közül gondolattal, mint vadszőlő a fát: nagy levelek, s a szem semmit se lát a zöldön túl, amely a törzsre ül. De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül gondolatért – a szebb valót magát kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát hozzám, de tüstént?! Mezítelenül álljon derekad, s minden ágadat zúgasd, erős fa, s lombos köteled szaggasd el s dobd a földre, mert e vad örömben: – látlak, hallak s új leget kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! – nem gondolok Rád – itt vagyok veled.
– Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tükör. Beszélj magadról: felelj neki, tükör!
– Elkapom arcod és a pillanat szeszélyét, minden mozdulatodat, mint mély eget a mély tenger szine, befogadlak, mint senki sohase, hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint, és szeretlek a parancsod szerint, sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok, néma barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, aki nem kér semmit, csak néz s imád, és nem akar lenni, csak általad, csak az árnyéka annak, ami vagy.
– Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tükör. Szólj még magadról: felelj neki, tükör!
– Égsz, átgyúlok és hideg maradok, sírsz, visszasírok, s mégis hazudok, szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm, felszínem ábránd, mélységem közöny, tükör vagyok, nem sejted, mily csodás, megfoghatatlan, tiszta látomás, mert látomásod is visszaverem, nem érezlek, nincs emlékezetem, agyonlőheted előttem magad, kihullsz belőlem, mint a pillanat, kihullsz, nyomtalan, üresen, bután, mint az öröklétből a földi árny.
TÜNDÉR: Hegyen át, völgyön át, Tüskön-bokron keresztül, Berken át, kerten át, Tűzön-vízen keresztül, Járok, hol madár se volt, Sebesebben mint a hold. Tündér királyné az asszonyom, Fűre gyöngyét én harmatozom; Testőre a sok kankalin, Aranyköntöst reájok ád, A pettyek rajta: mind rubin, Azokba rejti illatát. Most itt néhány csöpp harmatot szedek, S gyöngyűl akasztom a kikircs fülébe; Jó éjt, rüpők szellem: én már megyek, Mert jő királyném és tündéri népe.
PUCK: Ma a királynak lesz itt mulatása, Vigyázz, hogy a királynét meg ne lássa; Mert Oberon dúl-fúl rá amiatt, Hogy Indiából egy királyfiat Magának apródul elszöktete; Sosem volt íly szép váltott gyermeke, S nagy a fiúért Oberon haragja, Szeretné, hogy legyen vadász-lovagja: De a királyné csak nem engedi, Felkoszorúzza, s úgy szeretgeti. S nem jőnek össze rezgő csillagoknál Azóta, rónán, berken vagy pataknál Civódás nélkül; s ez oly iszonyú, Hogy a tündér mind makkopáncsba bú.
TÜNDÉR: Vagy én csalódom, szemre-főre, vagy A csintalan, gonosz manó; te vagy, Kit a nép Robin-pajtásnak nevez; Ki pórleánynak rémülést szerez; Malmot megindít; tejfölt megszedi; Nőt lelke-fogytáig köpülteti; Higgadni a sört meg nem engedi; Tévútra csal vándort, s kineveti. De ki Hobgoblin, édes Puck neven Szólít, segíted; dolga jól megyen: Nem az vagy-é?
PUCK Találtad, cimbora. Hát én vagyok az éj víg vándora, Ki Oberont is megnevettetem, Ha a zabszúrta mént rá-rászedem, Nyerítve hozzá mint szép kancaló; Vagy, ha tütüzget holmi vén anyó, Vackor gyanánt rejt a kancsó-fenek, Iváskor én ajkához billenek, Hogy a sör mind aszú keblére fut. Mesél egy néni szörnyü szomorút S engem néz háromlábu zsámolyul: Kibiccenek alóla; felborul, Óbégat és majd megful, úgy köhög; A többi oldalához kap, röhög, Tüszköl, csuklik nevettében, s hitet Mond rá, hogy ily jól sose nevetett. – De félre, tündér: itt jön Oberon.
TÜNDÉR: Bár csak ne! mert amott meg asszonyom.
(Egyfelől Oberon kíséretével, másfelől Titánia a magáéval jőnek)
OBERON: Üdvöz ne légy, gőgös Titánia.
(…)
OBERON: Azon időben láttam én (te nem), Repűlni a föld s a hűs hold között Tegzes Cupídót: biztos célba vőn Egy vesztaszűzet nyúgat trónusán; Pattant az ívről a szerelmi vessző, Átfúrni képes százezer szivet: De láttam, a tűz-nyíl hogyan aludt ki A vizenyős hold szűz sugáriban, S a fejedelmi papnő elhaladt Szűz gondolattal, szerelem nekűl. Szemmel kisértem az eső nyilat: Egy kis virágra hullt az nyúgoton, Tejszín előbb, most bíbor sebben ég: Hivják a lányok „égő szerelemnek”, Hozz ily virágot, hisz mutattam egyszer: Alvó szemekre csöppenő leve Nőt, férfit őrjöngő szerelemre gyújt (…)
Van valaki, aki néz bennünket. Van igazi virradat a poros szájában. Van átlátszóan emelkedő víz, amíg mi,
számtalanul sokan, beteljesedünk az örömkikötőben. Az állhatatos fej ekevasa. A falevél kaptár. Szél, szél. Ki ne rohanna elevenen a takarmányozási sztélére, amikor a kakas
magát csodálja a jelzések déli széttépettségében? Nevedhez kapcsolom a hangom markait, fölfedem majd neved, mely az örömé és
akarok folytonosságáé a világ szorításában, ott az öröm. Nincs meghátrálás. A
szemek mind eltöröltettek a keblek ködében. De még semmi sincs elveszve, Van
egy erős ország az idő keserűsége mögött, a rettenetes hajnal fogata.
Whoso list to hunt, I know where is an hind, But as for me, helas! I may no more. The vain travail hath worried me so sore, I am of them that furthest come behind. Yet may I by no means, my worried mind Draw from the deer; but as she fleeth afore Fainting I follow. I leave off therefore, Since in a net I seek to hold the wind. Who list her hunt, I put him out of doubt, As well as I, may spend his time in vain; And graven in diamonds in letters plain There is written, her fair neck round about, "Noli me tangere, for Caesar's I am, And wild to hold, though I seem tame.
Magyarul:
Ki vadászni vágysz
Ki vadászni vágysz, tudok egy ünőt, én azonban, sajnos, nem űzhetem: elcsigázott a hiú küzdelem, hátul kullogok, mindenki mögött; az őzről mégsem bírom meggyötört elmém elvonni: ott fut sebesen, s aléltan követem. Befejezem; akárha szelet hálóba kötök. Ki őt vadássza, jobb, ha nem örül: csak fecsérli, mint én, az idejét, hisz gyémántokból van kirakva szép betűkkel gyönyörű nyaka körül: Noli me tangere*, császári birtok, külsőm szelíd, megfogni mégse bírtok.
*Ne érints engem: a föltámadt Krisztus figyelmeztető szavai a lábát átkarolni akaró Mária Magdolnához.
My mistress' eyes are nothing like the sun; Coral is far more red than her lips' red; If snow be white, why then her breasts are dun; If hairs be wires, black wires grow on her head. I have seen roses damask'd, red and white, But no such roses see I in her cheeks; And in some perfumes is there more delight Than in the breath that from my mistress reeks. I love to hear her speak, yet well I know That music hath a far more pleasing sound; I grant I never saw a goddess go; My mistress, when she walks, treads on the ground: And yet, by heaven, I think my love as rare As any she belied with false compare.
Magyarul:
Szépem szeme nem lángol mint a nap; Sem keble, mint a hó, nem oly fehér; Piros korall, ajkánál pirosabb; Sötét haja selyemmel föl nem ér; Van rózsa fehér, patyolat s bibor, Az ő arczán ily rózsa nem virul; Hímes mezőn jobb illat árja forr Mint kedvesem fürtjérül, ajkirul; Hallgatnom őt öröm, de jól tudom, Hogy a zene sokkal fölötte szép; Angyal nem járt még vélem egy uton, S megvallom, ő ha jár, csak földre lép: S ő nékem mégis szebb, ritkább virág Mint bármihez csalfán hasonliták.
Hiába. Túlsokat álmodtam rólad, Túlsoká néztem a távolba várva. Hiába tartlak a karomba zárva Nem vagy közelebb.
Szoríts és harapj, hadd érzem a véred, Legalább fájjon valami. Lelkem még mindig a távolba réved. Való lett álmom: most álom az élet, És én még fázom.
Szoríts és harapj, a bűbájt tépd el. Mért borong bennem még vágy és bánat? Gondolatom mért száll keresve széjjel? Egyedül vagyok, mint álmomban éjjel És csodálkozom rajtad.
Hiába. Túlsokat álmodtam rólad. Hiába tartlak most karomba zárva Ölelhetsz, csókolhatsz, mindhiába! Nem férsz közelebb.
Hogyan szeresselek, ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad; ha elbújsz égő falevél mögé s füstbe, húsodba falazod magad: homályos hazugságba, jégpincébe, mikor egyetlen szó elég, hogy átrepüljük szakadékainkat, a föld minden övezetét? Akit nem véd a szerelem, hiába védi az magát; dereka körül égő erdő lehet szeméremöv, koszorú-lánc – elfogy a levegője, nyomora, csöndje s nézi csak: hogy kopik fölüle el az ég utolsó csillagig.
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
