Azt hiszem, ez az első versed, ahol a verssorok majdnem mindenütt szépen összecsengnek. Ebből a szempontból sokat fejlődtél. A tartalmához nem szólnék hozzá, mert - mint többször írtam a fórumon is - nem igazán kedvelem a szerelmes verseket. De köszönjük, hogy bemutattad legújabb szerzeményedet. Ne veszítsd el a kedved, ha mi Bajkálifókával szigorúbban bíráljuk meg a verseidet, mint a Poet-en, mert ott mindenki kivétel nélkül csak dicsér, és ez nem ad reális visszajelzést a verseidről. További szép napot kívánok, folytasd a versírást, mert úgy gondolom, ez a Te kifejezési formád, ami visszatükrözi az énedet.
Ez a vers egy fiatal nászutas pár nõi tagjának monológja lehetne -nyilt levélben, hogy nyoma maradjon a nagy szerelemnek ….elnézésedet kérem, de nekem ez a versed nem tetszik.
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem. Ez amagától:ez a Kegyelem.
Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Csendes, jámbor ember voltál, mikor kedved volt, szépen daloltál. Piros rózsa volt kedves virágod. Kedvenc nótád - e virágból fakad, belőle szőtték a szép szavakat.
Most is hallom csodás hangod, ahogyan Anyukámnak eldalolod: "Piros rózsák beszélgetnek, bólintgatnak, úgy felelnek egymásnak".
Vége már a magyar nótáknak, sírhantodon madarak dalolnak. Azt éneklik búsan csicseregve, messze mentél, csillagos végtelenbe.
Apák napján is Rád gondolok, bennem ég apai hiányod. Tudom, onnan is vigyázol rám, akkor is, ha nem szólsz hozzám. Bezártalak árva szívembe, velem maradsz mindörökre.
2023. június 14., Idézet: Piros rózsák beszélgetnek című magyar nótából.
Szervusz Anikó!, mostanában sok topikban Faludy-val foglalkozunk…ezt a versét biztosan ismered.
(Nem mindig azt olvassuk, amit leírt a költő, s nem mindig azt írta le a költő, amit olvasunk. A Michelangelo utolsó imája Faludy Gyõrgy irodalmi életművének egyik korai verse belépő is: egész költészetének a lényegét magában foglalja.)
Faludy György
Michelangelo utolsó imája
Üllõd a föld s az égi boltra állván oly ívet írsz karoddal, mint a nap. Hetvenhat éve állok fenn az állvány deszkázatán, de nem találtalak.
Vésõm alatt porladva hullt a márvány s öklömben torzó, vagy bálvány maradt. Nem leltelek meg, illanó szivárvány, ki ott ragyogtál minden kõ alatt.
Magam lettem vén kõtömb, száz bozótban megszaggatott, mogorva, durva, szótlan, de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bûnöst szeretni, Istenszobrász! A márvány én vagyok.
