Ha rám gondolsz majd, nézz fel, mert én ott vagyok, ahol az ég átkarolja a csillagot. A tejút végtelen gyémánt fövenyén, a galaxisok hömpölygő porködén, lelkem ott száll majd, hol a végtelen téridő a száguldó fényeken. S a bíborban úszó, örvénylő fotonok hívnak, és velük majd csendben összeolvadok. Hogy hajadra hullva, akkor is érezzelek, amikor többé már nem foghatom kezed. S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom. Langyos napsugár leszek édes arcodon. Hold fényén suhanva őrzöm álmodat, hisz tudom, mindig is téged vártalak. S ha elszólít tőled mégis majd az ég, így örökkön örökké veled maradnék.
Én látom benne azt amit Isten is lát megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Tudom, a tűzzel játszom, hisz kopogtatás nélkül jöttem. De már késő, bent vagyok - az életedben. Féltve őrzött múltad kongva üvöltik utánam az elhagyott termek. Lépteim visszhangja áruló jel, a kulcs maga. De még nem tudom, mit rejt a hetedik szoba. Ujjam végigfut a porlepte asztalon: sorokat írok, talán egy verset. A jelenben hagyott üzenet. Még egy fahasáb a parázsra, aztán megyek, és újra álmodom, ami volt, és ami lesz – veled. Mert nélküled nincs varázsa se a mának, se semminek.
Ha örökre együtt lennénk, örökre egymásból ennénk, örökké egymásból innánk, egymásónk lenne a hintánk, együtt szállnánk örökre rólunkról ránk, egyőnkről egyre.
" Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatot követel tőlünk."
Egyedül úszom az éjszakában - alattam, fölöttem a csillagok -, téged kereslek a világegyetem eltakart zugaiban. De magába zárt a féltékeny kozmosz, szemedet csillagnak akarja, hajad új Tejútként ragyog, fogsorod csillagképpé változott. Hajnalban kitárok minden ablakot: fényeddel megtelik a szívem.
A platán utolsó levelét is letépte ma a szél. A ködös utcán csupán a vacogó november kísér. A nyirkos avaron lépteim koppanása suttogássá csitul és a nagykabát fázva ölel át. Üres lett a pad a magányos fák alatt. Eszembe jutsz…- Milyen rég volt, hogy láttalak!
Párizsban lenne most jó. A kékes neonfények tompán verődnének vissza arcomról. A Szajna felé haladva belém karolna Ady és József Attila. Aztán beülnék kávét inni egy bárba, és a félhomályba szalvétára vetnék néhány kusza sort, ami talán verssé válna egyszer, valahol.
Ha most kérdeznél, elmondanám Volt egyszer egy este amikor, mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei, tudtam téged kereslek. Fáztál, és takarót adott neked a szeretet, s egy pincér, meg a sötétség puha teste, a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek, Mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még voltak lopott csókok, lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok.
Már tudom, semmi sem volt igaz, már tudom, illúzió volt minden Nem volt igaz az ölelés... ...De nem fáj már: a Nincsen.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor mit éreztem éppen Már nem karcolt több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom. Felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba, szorítjuk a semmit mert nem tudhatjuk mi jön még meddig tart: a Meddig?
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek. Olyannak, mint a kép: mit önmagamnak festek. Csak annyit mondj majd egyszer: Jó reggelt ... az éjszakánknak vége S megkapod az életet, az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég Felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még...
Szemed a földet nézi, zárt az arcod. A pillád alatt én lépegetek nesztelenül, megyek világgá fényes délben, de annyi nap süt odabent, annyi áramütés rozstábla hajladozik, estére ma is visszatérek.
Tudod, azt hiszem, ahol otthonra talál a szerelem, ott a lélek minduntalan felujjong, a legnagyobb bánatban, a legélesebb fájdalomban, a legkomolyabb helyzetben is, mint egy felelőtlen kisgyerek, látszólag ok nélkül elneveti magát, örül, örül annak, hogy él, boldog, hogy befogadták, hogy hellyel kínálták, örömében vidám táncot jár, hálából ünnepé teszi a hétköznapokat, kacajával vigasztalja a vigasztalhatatlant.
Tudod soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
