Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, Forró és különös, áldott, nagy Látomás, Aki sohasem egy s aki sohase más, Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki, Bús, áttetsző szivem többé már nem talány, Sápadt homlokomnak verejték-patakán Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása, Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen: Mint elnémult drága szavak suhanása.
Ó én völgyem, hegyem, S ó én szép, barna feleségem, S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –
Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom, S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajkam, Mert néma lettem, mint a föld, S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő S csontjaim porát a szél összekavarja.
Rólunk van szó. Megint. Hogy úgy hagytalak el, mintha csak elejtenélek ügyetlenül. De nyugodj meg, ősz van, amit ilyenkor elejtenek: helyére kerül. Mint egy beváltott fenyegetés, itt az évszak. Vicc ami komolyra fordul: te kire gondolsz szeretkezés közben? És a végén, hogy bárcsak más lennél, tényleg azt kívántam. Hogy hozzá ne legyen közöm. Azt érezzem. Aki úgy kellett „mint a levegő” – kilélegezzük. Majd a falhoz dőlök néha, mint valaki vállához, hogy ne legyek olyan egyedül. Mint itt a kertben. Ahol a szél, akár a tengeren, sós, hűvös. Mint az arcod. Szeretkezés után, sírás után.
A jó öreg kút csendesen ontja vizét Igy telik minden napja. Áldott élet ez, fontolgatom: Csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem. Csak adni teljes életemben. Mindig csak adni? Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet? Belenézek, tükre rám ragyog, De hiszen a forrás nem én vagyok! Árad belém, csak továbbadom, Vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet, Osszak áldást és sok-sok szeretetet! Nem az enyém, Krisztustól kapom, Egyszerűen csak továbbadom.
Vékony, fátyolszerű, szűz hó, éjjel esett, az elpiszkolódott régire, szinte nincs szívem söpörni, enyhült a hideg, megpuhult a levegő, a Nap nem süt, de világosabb van, mint tegnap, mert feljebb húzódott a szürkeség, és ismét belátni a völgyet, közel és távol senki, se a határban, se az úton, se fatolvaj, se járókelő, mintha kihalt volna a világ, csak a madáretető körül van némi mozgás, két széncinke veri kitartóan a megkaparintott napraforgómagot, óvatosan nyitom-csukom az ajtót, nem akarok zajt csapni, még alszik kedvesem, jókedvűek a kutyák, valahányszor kilépek az udvarra, mindig játszani akarnak velem, rutinszerűen végzem teendőimet, jövök-megyek a térben, könnyűnek és szabadnak érzem magam,
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! - - Ily csendről nem tudok.
De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka mult idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, - várni nincs joga, - Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, - - - E csöndet ismerem.
Ha illatos, ábrándos éjen Elnézem a sok csillagot; Merengve a végetlenségen, Elgondolom, döbbenve érzem, Mi semmiség, parány vagyok!
E ragyogó napok fényteste Mily óriási, szertelen. Nagyságuk titkait keresve, Hogy rémül el kétségbeesve A legmerészebb képzelem!
Csigává törpülök ijedten; Féreggé őrl a gondolat: Mi ez a lét, mi maga itten E vergődő rabképzeletben Az öröklét – egy pillanat?
Ti ott a fölséges égbolton Tündöklő fényes csillagok, Nagyok, dicsők!… de én azt mondom, Az én szerelmes kis galambom Szemében szebb, jobb fény ragyog.
Oh!… mikor én azokba nézek, Hogy éledek, hogy áradok! Egyszerre nőni kezd a féreg; Azt gondolom, az égig érek, S uram bocsá! – isten vagyok!
Enyim e szép világ, mely itten Énértem, kedvemért forog. Én vagyok a cél, központ, minden; A nap, hold, a tejút, körültem Csak eszköz, ékszer, bútorok…
…Ti csillagok a magas égbe' Elbujhattok mind, bujjatok! Isten jósága, bölcsessége Az én galambom szép szemébe' – Higyjétek el – ott legnagyobb!
Néha, legközepén az éjnek a bútorok megreccsennek: nekifeszülnek a csendnek a fák azt sóhajtják, hogy élnek;
háncsuk-tépte és gyalukéssel meggyötört, simára sebzett testükből egy-egy lélegzet tör fel, panaszos, halk nyögéssel.
Mikor kidőltem, vagy kivágnak, bugyraiból az alvilágnak ha olykor-olykor visszajárnék, nem kísértet lennék, vagy árnyék, csak egy sóhajtás, reccsenésnyi: szeretnék élni, – veled élni.
Találkoztunk a fák közt a kertben ő meg én. Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém. Kért, hogy könnyen szeressem, mint a rügy nő ág hegyén, De ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.
És álltunk a folyónál, hol véget ért a rét. Vállamra tette akkor kis hófehér kezét. És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog; De bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.
(és a lányok visszatérnek sorra, égő tekintetükkel hozva a szerelmet, suttogva, hogy te jó vagy Sántha Attila: A lányok visszatérnek sorra)
Azok a lányok, akik ugyanazon középiskolába jártak, mint én, kivándoroltak az életemből. Azoknak a lányoknak a hetven százaléka férjhez ment, egytizede tanul, a többi kóvályog, céllal vagy céltalanul. Néhányan öngyilkosok lettek, egyikük szerelmi csalódása után fehér ruhában és balladai fájdalommal ölte vízbe magát; egyet meggyilkoltak: megerőszakolták, megfojtották, és megfejthetetlen keleti írásjelekkel vésték tele a testét. Azok a lányok most boldog vagy fásult családanyák, munkások és takarítónők, éhező és elkurvult egyetemisták, és elárusítónők, legtöbben elárusítónők. Csak üzletekben találkozom velük néhanapján, kétes káefték kétségbeesett miniszoknyás madárijesztőivel. Azok a lányok kivándoroltak az életemből, és elfoglalták helyüket emlékeim országában. Azokba a lányokba úgy együtt voltam és vagyok szerelmes, egy, lényegében egy, de személyében háromszáz lányba,«aki tulajdonképpen az első nő volt, aki otthagyott. A második már lényegében és személyében is egy volt, és egy volt velem is, de, azóta sem tudom pontosan miért, a kék szemek megfagytak, és a szerelmet »eladták idegen házba«, és én, balladai fájdalommal és mélységes önérzethasadással a hisztéria egy halálosabb formáját választottam, mert akkor, húsz hosszú évvel a hátam mögött, csak röhögtem a vén Vida válaszán, aki »minden ami szép, mögöttem van« sóhajomra epésen vágta rá: »előtted már csak az élet van, fiam«. Az első, akire ráeszméltem, a kórházi ágy szélén ülő Attila volt, aki szenvedélytelen arccal közölte, hogy ezen túl kell esni, ő is túlesett, s hogy »majd visszajő az a rohadt tyúk« (irodalmi változatban: »a lányok visszatérnek sorra«), és kezembe nyomott egy Stephen Leacock-kötetet, melyen sikerült megint az ájulásba röhögnöm magam. »Osztán a némberekér' ne szakaszd meg magad, te legény!« – oktattak a prosztatás-gyomorfekélyes öreg falusiak, akik természetesen mind az egyetlen öngyilkosjelöltre telepedtek rá. »Visszagyünnek azok, csak izé kell nekik, s ha nem gyünnek, annyi baj legyen, gyün majd elég csak győzzed!« »Bort iszol-e?« – kérdezte Attila mindig, midőn (általában kétnaponként) megjelentem náluk vigasz-adagomat követelni. »No, nem lehet éhgyomorra inni« – tette hozzá rögtön, és az asztalra rakta a világ legfinomabb füstölt szalonnáját, és minden jó falatot, amit csak össze tudott szedni. »Meglásd, visszajő!« – mondogatta. »Haddforrjék a bor, érjen, hadd gyöngyözzön a hideg veríték a szerető képén, amint veri szét láthatatlan, nő-fonta szerelemfonalak lomha, nehéz rácsát« – olvasta föl szilveszterkor; és mindenki azt mondta, hogy visszatérnek sorra a lányok, és két éve a lányok csak mennek, és csak mennek. És én, csak én, csakis én tudom, hogy nem jönnek vissza soha. Azok a lányok már férjnél vannak, riadt madárijesztők kétes káefték pultjai mögött, törtetnek, kurvulnak, öngyilkosok és gyilkolják őket. Azok a lányok már nem térnek vissza soha, suttogván, hogy »te jó vagy«, nem hozzák régen ismert vagy soha nem ízlelt szerelmüket, ágyékukat. Mert ők érzik, azok a lányok mindent megéreznek, érzik, hogy csak múltként, csakis múltként van rájuk szükségem. Mert huszonkét éves vagyok, és szép és okos és megfelelően őrült, és minden, ami szép, mögöttem van, és előttem már csak az élet.
Ha van lelked a szakításhoz, Ha van erőd a feledéshez: Szakíts, feledj!…
Úgy sem volt az szerelmi mámor, Csak egy szeszély, mit szít a távol. – Isten veled!…
Bolondság volt ez is, mint minden, Silányság volt ez is, mint minden, Álom csupán… S én, aki mindent elvesztettem, Hogy' rohantam e lehetetlen Álom után!…
Befejeztük kis regényünket, Bevégeztem már minden álmom: – Isten veled!… Hogy ki vagyok, tudod Te, édes S ha van erőd a feledéshez, Szakíts, feledj!…
Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél; kinek bajszán nem billeg morzsa, ki setét gondok közt henyél; ültetne krumplit harmadába s nincs szabad föld egy kapa se, s csomókban hull a hajaszála s nem veszi észre maga se?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek öt holdja terem; lompos tyúkja kárál a torsra s gondjai fészke a verem; s igája nem zörög, sem ökre nem bőg elnyújtva - nincs neki - s mélyéről párolog a bögre, ha kis családját eteti?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ád a fűszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz, s lefekszik egyedül?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki családjáért dolgozik; veszekszenek, kié a torzsa, és csak a nagy lány néz mozit; a nő mindig mos - lucsok holtja - szájíze mint a főzelék s a szigor a lámpát ha eloltja, csend fülel, motoz a setét?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki a gyár körül őgyeleg; helyén a kapszlit nő kapdossa s elfakult fejű kisgyerek; s a palánkon hiába néz át, hiába cipel kosarat, szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák s lebukik, hogyha fosztogat?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki sót mér, krumplit, kenyeret, hozomra, újságpapirosba s nem söpri le a mérleget; s ritkás fény közt morogva rámol - az adó hosszú, nagy a bér - s mi haszna sincs, hiába számol többet a petróleumért?
S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?!
Egyszerre kezdénk építtetni Egy templomot, ők is, mi is. Az övéké rég készen áll már, Mienknek még teteje nincs. Hogyan maradhatánk mi így el? Ok arra lehet nagyon sok: Azt a hitelezők építék, Emezt pedig az adósok.
Az idegen asszony a sárga sátorban lakott. Hosszú volt a nyár, izzott a tópart, a pagony. Utak indultak a sátorból, százfelé, folyók – A vádhatósági indítvány szerint itt volt a csapda. Valaki Egyiptomba indult s a kocsmáig jutott, Más a vegyesboltba, s most a Szíriuszon bolyong. Aztán a kutyák! Nem tudják elmesélni útjuk, De már okosabban nyúzzák a szétdurrant labdát, Valami történt velük, mérget vehetsz rá, bizony. Az idegen asszony nem szólt senkihez, nem köszönt, Némának hitték, de éjszaka magányos, hosszú Dallal köszöntötte az éber Oriont, aztán Ősi siratókkal búcsúzott a sápadt földtől. A táskarádiók maguktól elnémultak, A varázsdobozok hifi-felhője is kihűlt, Ahogy a sűrű éjszakából kinőtt a torony, Majd a torony csúcsán kibomlott a zászló. De lám, A mellvéden feltűnt, jaj, ránk mosolygott a bakó; Az idegen asszonyt nézte, rámutatott, s reánk.
II.
(Várost alapít)
először kis gödröt ásott, kétembernyi gödröt a döngölt homokba, ágakat tört, keresztbe rakta őket a mélyedés felett, levelekkel borította a gallyak rácsát, kibélelte finom mohával a vermet; cölöpöket vert a sarkaiba, s körben póznákat, jó sűrűn; gallyak, liánok sűrű fonadékát kente kevert agyaggal, majd a közeli sziken vályogot vetett, napszítta lomha téglát, s falakat húzott a sövény köré; alapot ásott, töltötte tompa kővel, habarcsba ágyazott, lapos palával, soronként növendék sziklákat kötött a malterágyba, fedélszéket ácsolt, padlást, tetőt emelt, pincét vájt az eleven földbe, küszöböt, ajtót, ablakot sikerített, vasbetonkoszorúra húzott emeletet, egyet, hatot, tízet, drótok, csövek, huzalok szövedékébe zárta a napot, a vizet, amikor kész lett, tűzhely mellé kuporodott, szusszant egyet, megszólalt halkan: indulhatunk.
III.
(Öregember a kihűlt mezőn)
Jártam már ezen a vad, üres mezőn, mi az, hogy jártam! Kihűlt tájait ismerem, kő-lábnyomot követtem itt, sárbafulladtak fogsorára léptem, igen; emlékszem, romokat leltem, földbe-temetett, réteges hazákat, viskók és katedrálisok vályoggal, kővel kirakott mohos alaprajzait, s persze csontot, csontot mindenütt.
Jártam már e vad, üres mezőn, bólint a mester, jártam, tudhatnám, ösvényei a tiltott vidékre vezetnek, az elszállt mámorok földjére, a csupasz ókövekhez, a barbárok oltáraihoz, a véres asztalokhoz, egekbe szúrt ujjak kosaraihoz, a kőkörökhöz, s még tovább, tovább, az időkutak káváihoz,
a vajúdó föld kénes kürtőihez, orkánbölcsőkhöz, az élet első buborékaihoz, a szörnyszülötthöz, az egyetlen őshöz, igen, a semmi méhében fogant romláshoz, akit az idegen asszony titkon majd felnevel, vissza a pusztulás kezdetéhez, az első csepp szennyhez, a kristályrend gyilkosához, hozzá, a bűzös csírához.
Jártam már e vad, üres mezőn, bólint a mester, jártam, de többé nem jövök – elűzöm innen emlékeimet, akár az idegen asszonyt, kristályharangot metszek ki a sziklák szívéből, zengjen helyettem, mert visszavonom a teremtést, így önmagamat is: hiányunkkal teljes a föld, forogjon hát, szikrázzon pőrén, tisztán, hidegen.
IV.
(Bérházi tragédia)
Elvira széplány hazamegy, gyógyult, hazamehet, Ikertestvére itt marad, beteg, nagyon beteg. Tudja a ház, a viciné meg jó előre tudta: Őrült a lány, nem egyszerű flaszterparti kurva; Azért hozta a presbitert pucéran zavarba, Azért szórt fehér bugyikat a felmézezett gangra. Elvira segített neki, s lám: gyógyult, hazamehet, Krisztinát fürdetni viszik kis piros egerek. Elvira jólány, tudjuk ezt, orvosa is tudja, Komoly udvarlója van, bár felragadt a pultra, Leltárba vette a csapos, Elvirának így szép, Krisztina köpköd, nincs remény, széttépi az ingét. A város megtörölközik, énekel Elvirának, Krisztina áll a rács mögött, limbál egy cérnaszálat.
V.
(Hajnal)
eressz el engem hókahold a tört időbe tér a fény más űrben élünk ő meg én hajítsd le ránk a lepledet fakó ezüst az éj pora a bádogarcon áttelel eressz el engem istenem tiéd az éhes éjszaka
VI.
(Tapsrendre próbált)
A partra ment, csónakba ült, lapátolt szorgalmasan (az esti szél a hajában csitult el, naná, az első csillag a szemébe’ gyúlt).
Ő volt – hihetted volna szentnek, glóriás bolondnak, vélhetted volna koravén gyereknek, bakfismosolya mögött farkasverem.
De te tudtad, ő az idegen asszony: szerepeket próbál, se kora, se hajszíne, termete sincs, alakul, hogy megfeleljen a tapsra.
Mikor elmondtad neki mindezt, sértődötten odébbállt. Méghogy szerep? És ki figyel a tapsra!
Sírdogált még, amikor megölelted.
Persze szerep volt ez is, ripacsos szerep, szigorúan tapsrendre próbált.
VII.
(Illenék)
Záró szonett is illenék a vershez: Kemény szavak a bársonyos burokba! Ez lenne az. Figyeld: a csont, ha roppan, Az kelt ilyen zenét – az ősi terpesz.
Az asszony áll: pillér a jégesőben, Vak szél csupálja zsenge kisdedét, Csomós a csönd, üres, akár az ég, Bizony, csak áll, se ostobán, se bölcsen.
Övé a föld? Magának építette? Övé a lég? Magának ékítette? Övé a víz? A tisztaság csodája?
Övé a tűz? A kínok kalodája? S kié a seb, ha útra űzöm őt, A nyár húgát, az oldót és kötőt?
Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltűnt – nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszűnt. …. Repültél hozzám s felborultak a székek szinte körülötted, a tárgyak józan sorfalát szép suhanásoddal szétsöpörted, jöttem, dobolt a lázas expressz, a szívverésem nem kevésbé, s elémfutásoddal avattad betoppanásom érkezéssé, jöttem száz mérföldön keresztül, de az a két vagy három méter – amit utamból visszaadtál – mérföldek ezreivel ért fel, az a táv, az a semmi – pálya amivel megrövidítetted utam hozzád, az méri hosszát lemérhetetlen közelednek.
Kit kiválasztottál egyszer eltaszít magától az éjszakába, hogy szád mocskos poharakra fagy. Magad vagy. Egymagad. Holdig táguló szobádban ülsz halálra váltan s átperegnek szíveden bársonyos perceid Szavad, mint dróton rongydarab, dermedten csüng feszülő életén S neki fáj, hogy nem maradt remény, mi sorsodat vele emelje És ő jajdul ha az éjszaka forró húsába csapódik a fejsze. Így vagy. S haszontalan a gondod – bánatod. Átzuhan sorsodon a halál. Mi dolgod vele? Magadban mormolod: még megtalál. És megérted halálod. Vállalod. A csöndben derengés ing: lavórban mosakvó lány, ki a víz ezüstjére ráhajol. Valahol szeretnek téged is. Téged is siratnak messze. Valahol. Már nyúlnál, ujjad elmatat női ölben, hűvös poháron, hideg gyógyszeren. Nyugodj meg. A semmi vár. S a derengés mögött a végtelen. Kit kiválasztottál magadnak elsuhan életed fölött. Csak rádlehelt és belésápadtál. Csak kicsit a sorsodnak ütközött. Mosolyogj s legyints! Volt nő, ki valaha többet ért. Emlékszel és látod moccanó mellét. Rázkódó vállát. Combját. És combjain a vért. Szenvednél érte már ki melletted mindenért szenvedett. Szégyelled: kivágja újságból a versed. Elrakja néhány kelletlen képedet és megcsókolja őket ha a hajnal tiszta szemébe üt. Kit kiválasztottál széthull az időben így van ott mindenütt hol magadra emelnél kezet. Megőrzi tőled a múltad. Megépíti emlékedet s valahol jársz ő lopakodik a hátad mögött. Mert tudja a törvényt nem sír. Csak sovány a mosolya. Csak a gyönyöre törött. Csak megérted végül: halálodon túlra költözött ő is, s már nem segíthet. Nézed, de neked ered el a könnyed, és sajnál, mert magadat siratod. Motyogod: így könnyebb. Könnyed törékeny tenyerébe gyűjti. Hagyod
Csordultig tölti szívemet s a völgyet az arany meleg. Hogy zengnek lépteid, Isten! Az erdő sóhajt mély gyönyörben, virágtól részegen szakad alá a megduzzadt patak, a bimbók feje szinte pattog, a madarak nászéneke csattog, fent aranyszárnyú fellegek: szerelmi diadalmenet!
Mindenütt szeretnék heverni, minden madárral énekelni, menni szeretnék és maradni, lenyűgözötten is rohanni. Mint édesbús vágy, perhsel az izzó és ujjongó tavasz, nézem ellentmondásait: megnyugtat és nyugtalanít, oly otthonos és békevágyó és oly idegen és messzejáró!
A fény ezer csodás színe lelkem tisztán ragyogja be: dermedt örömvillám e tűz, aztán viharzó szédület, égbolt, mely vándorútra megy, lidérc, mely tétovázva száll, de bús szívünket viszi már. Lidérc, szállok az ég után, mely záporozva hull reám! Ó, tavasz! szívem mámora! Tavasz, nem hagylak el soha.
Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad ibn Iszmáilhoz
Nézd el, amiért összepofozkodtam veled múltkor, hogy melyikünk a szebb. Barátaim uszítottak, a disznók. Amit mondtam: mindent visszaveszek. Ma reggel ott álltam az iskolánál a sarkon, mikor jönni láttalak. Néztem öleden a hajlékony ágat, ahogy hintázik köpenyed alatt, meg vállig érő, mély hajadat, keskeny csípődet s mikor bementél, tömör ülepedet. Pihegtem és tarkómtól véknyamig libabőrzött a gyönyör. Szeretlek. Lényed eleganciája vonz, nemcsak a várható élvezet. Csodálom szóbőségedet, stiláris tudásodat meg műveltségedet. Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap, de holnap is. Olyasmire, mit pásztor- órának hívnak Bizáncban. Ajtómon erős a zár. Bármeddig, akárhányszor csinálhatjuk. Papád Bagdadból nem lát ide. Ne habozz. Gondolj arra: hány évig vágtázhatunk még így, szélfútta hamvas mellel, rugalmas és sovány combbal – mintha csak rászegeztek volna – ifjúságunk elszabadult lován?
