Valaki énhelyettem ittmaradt. Elcseréltem vele a sorsomat. Futamoz álmosan a zongorán, temetőbe sétál ki délután, gyereket pólyáz, szekrényben matat. Valaki énhelyettem ittmaradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti. Ezt a kisutcát hagytam itt neki, ezt az ecetfát nyarai felett, hitvesi ágyat, dombos szigetet, halálig-biztos társat hagytam itt, ki ősszel rá meleg kendőt terít, keresztelőket, temetéseket, boros-toros bő nevetéseket, víg névnapokat, apró gondokat, sereg rokont, derék utódokat, lángok-falta, vad esztendők helyett tisztes nyugalmú, hosszú életet, s csak néha egy névtelen sajdulást: ezt akarta – vagy mást? Valami mást? Valaki énhelyettem ittmaradt. Küszöbére csempésztem sorsomat. Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Ne szánakozz rajtam, ha keserű is távozásod – mily szép az emlék, mit bennem felejtesz s a fájdalom, mivel visszagondolok reád mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.
S látlak majd, ahogy mellém ülsz s úgy csüngnek lábaid alá, mintha patakban fürösztenéd őket s úgy nyúlsz az oktalan cigaretta után, mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.
Lám, el se mégy te, csak énekké válsz: lombosodó ének árnyában fekszem én – s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál örökös nyílásra kifakad neved.
Szemembe süt az arcod – menekülök a fénybe, tegnap is egész éjjel ültem a villanyfényben. Arcod nem perzselt már, de hangod nem szűnt fülemben – miért jössz, hogyha nem vagy, miért vagy ily kegyetlen? Te aki a nemlétet már fényévekkel méred, ily gyorsan elfeledted, milyen hosszú az élet?
***
Aki lát engem mindenben és aki sejti bennem a világmindenséget, az sohasem hagy magamra és én mindig az övé vagyok.
Mint ilyen, bárhol legyen, örökké bennem marad, mert engem lát és tisztel minden élő teremtményben.
Szívesen hallgatnám izgatott beszámolódat élményeidről, s hogy most mit olvasol. Szavaid mint tenger hullámai csobognak, s a figyelmed, mint jó barát, átkarol. Lehet, hogy elveszett párom vagy, s egyszer majd találkozunk valahol?
Én csak hallgatnék, hallgatnék, bólogatva, csak hallgatnám, hallgatnám, mit mesélsz te. Mert gyógyszer vagy, jókedv-tabletta. Kár, hogy háromszor naponta nem vehetlek be.
Az önmagunknak tett önkéntes fogadalmakat – „holnaptól nem teszem ezt vagy azt, így vagy úgy élek, ezzel vagy azzal foglalkozom” – talán még alaposabban meg kell fontolni, mint az embereknek adott szavunkat. Mert az embereknek adott szót vissza is vonhatjuk, ha úgy látjuk, hogy a világ változik szavunk körül, másképpen helyez- kednek el az emberi dolgok az egyszer igazságnak megismert és fogadalomban meg- vallott eszme körül. Az igazság is változik. De az önmagunknak adott szó annyit je- lent, hogy szerződést kötöttünk jellemünkkel, mely nem változik, s ezért a vele kötött szerződést sincs módunk megváltoztatni. Ha a világ megvet, mert valamilyen lelki- ismereti okból nem tudtuk megtartani adott szavunkat, ezt a megvetést túl lehet élni, mert a világ sem erkölcsös szerződőfél. De ha jellemünket csaljuk meg, akkor is van ugyan módunk továbbélni, de belsőmagatartásunk bizonytalan lesz, bűntudatos és ingadozó.
Ki költi föl hamvaiból a hárfát? Tűzeső hullt, a húrok elszenesedtek. Már nem ditirambusokban hullámzik a fű a berekben; szürkén száll le a szél a kopár folyó-mederre: elégiák évada közeleg.
Zúzmara-tollú madárnak hajnali felleg a fészke, borostyán-bőrű hold jár kémények közt lopakodva, lélek alig lebbenti a tikkadt pára-függönyt.
Ki költi föl hamvaiból a hárfát? Holt hangok cserepeiből egy-testű zenét ki teremt itt?
Ha elég lenne tudni a törvényt, hogy megméretünk az időben, és lábunk alatt a kő is őrzi a jót meg a rosszat, amit tettünk – meg amit nem –, hát hallgathatna-e bénán a táj, a sugallat, a lélek?
S ha elég lenne tagadni a tárgyak tanúságát, az emlékek jelenét, s tűrni kereszttüzét a hívő s vádló szemeknek;
ha elég lenne feledni vad kényszerét a végső színvallásnak; ha elég lenne alámerülni a lét kocsonyás közegébe, hát miért kérdenéd:
Szeresd, szeresd honfi, leány, hazádat, Mint az édes, mint a szülőanyádat. Koporsódig hűséges légy iránta, Hűséges légy örömébe, bújába.
Fejed fölött ez a kék ég ragyogott, Mikor anyád a bölcsőben ringatott. Ez a nap süt, ez a csillag sugára Porladozó őseidnek sírjára.
Ez a föld ad mindennapi kenyeret, Hideg ellen, vihar ellen fedelet, Kikeletkor pacsirtaszót, virágot, Erdő, mező ismerősöd, barátod.
Mehetsz, mehetsz, vándorolhatsz bárhova: Egész világ idegen lesz, mostoha. Halni visszahoz a honvágy, a bánat - Szeresd, szeresd, soh'se hagyd el hazádat!
Hányan akarták már megváltani ezt az eszeveszett világot? Valahol mindig eltört valami, pedig mindenki mindig jobbra vágyott.
Vér és verejték mindhiába folyt, és nem lett jobb, s hiába prófétáltak önjelölt megváltók, hogy vége az igának, mindnek keze maga felé hajolt, mikor a kormány kerekét elérte. Hogyan lehetne végre béke?
Olaj és pénz, bőség és éhhalál, boldog rivalgás és ezernyi átok... Szavak és szavak. Üres fecsegés, hazug oltárok és hazug plakátok.
Vannak napok, igen, vannak napok, mikor egész nap arra gondolok, hogy többet már kibírni nem lehet, mert a világ rám omlik, eltemet.
Nem búcsúzás, a búcsú perce bánt, hanem ami utána jön, belsőt szaggató jaj-özön, mely mintegy förgeteg söpör végig, a megváltozhatatlan, üres magány s hogy itt vagyok magamban.
Üres fotel, üres a fekhelyed, s hogy nincsen már, mit mondhatnék neked, hogy utoljára... hogy meleg kezed emléke maradt mosolyod helyett. Hogy még lehet... lehet, vagy nem lehet... S egy madár száll a fellegek felett...
Mikor a szó életre kel megszületik és elindul az emberi viszonyok kiszámíthatatlan útvesztőiben – ott lebeg minden kapcsolat fölött mint egy mondatszalag a középkori táblaképeken verdeső tört szárnyú veréb máskor fényben cikázó aranyszárnyú lepke vagy lecsap mint a dögkeselyű
nem menekülhetsz a szavak elől nem tudhatod mikor alakulnak tőrré mikor kit szúrnak szíven milyen amikor elhagyják a szájat milyen mikor megérkeznek a célállomásra mikor válnak áldássá simogató kézzé megágyazunk-e szavainknak előkészítjük-e a helyet követjük-e az útját ismeretlen galaxisokba tudjuk-e milyen mélyen hasíthatja ketté egyetlen szó a gyanútlan eget?
Mászni egyre feljebb, kapaszkodni fokról fokra, nem nézni, hogy zsugorodnak a tárgyak, ami fontos, úgyis besűrűsödik, pingpongasztal zöldje beépül a növényzet klorofilljébe, visszaépíti a természet, benne zöldell tovább, hálója összetartja a Földet, nem számít már játszmák izgalma, pulzus lüktetése, arcok lázrózsái, nem számít, ki nyeri a meccset – fölfelé nézni, tartani a fényirányt.
Ha visszafordulnál, látnád tekintetek aljanincs gödrét, az örökös viaskodást, fekete, fehér szárnyak csapkodását, suhogásokat és reccsenéseket, pepita tollakból szőtt kavalkádot, látnád a kiüresített, sóvárgó emberedények nyitott fejtetőt, ahogy összegyűjtik magukba Istent – látnád a sötétedő létrafokokat, amint behatolnak a föld áttetszőtestébe, látnád, hogy az út lefelé is éppolyan végtelen.
én már megbocsátottam neked mint te édesanyádnak a halálos ágyán akihez a lét ajtórésébe szorulva talán már nem ért el az üzenet elsírtad magad könnyeiddel mostad volna tisztára a múltat amely mint Ágnes asszony lepedője – jól tetted gondoltam akkor és most is amikor elkésve mormolgatom magamban a szavakat nem is téged önmagamat kiengesztelve megvigasztalva a remélhető feledés kezdetén te pedig bocsásd meg a Teremtőnek szenvedéseidet mert neki én már nem tudok
*
Vakond-vers
a föld alatt már nincs harag senki nem öl nem süt a nap fekszünk hanyatt míg napra nap múlik s marad az éjszaka a föld alatt már csak a fér gek gondja vagy bárki voltál itt senki vagy a föld alatt
de jó lenne hazamenni most amikor olyan elesettnek érzem magam
ott lenni ahol igazán otthon voltam valaha hazatalálni négy tört fényű szem udvarába rajtakapni a settenkedő időt látni a félúton megtorpanó mozdulatot a cserzett arcon a bátortalanul megjelenő mosolyt hallani az egymást fellökő szavakat amint lélekszakadva iparkodnak elő a gyűrött szájból és bebútorozzák ezt a kiürült és elsötétült világot míg fő a híres aranykarikás tyúkhúsleves él még a régi szertartásrend enyém a comb apámé a szárnya anyámé a püspökfalat a csontok az asztal alatt várakozó macskáé mindenkinek az őt megillető rész egymásból jut egy napnyi csak mert rohanunk mindig valahová – az életünk elől
Akármi fáj, akárhogy fáj, míg van kiért és van miért, addig még élni érdemes.
Bár hajunk már régen deres, az ember mindig célt keres. Amíg munkál a képzelet, van színvarázslatötleted, amíg öröm az alkotás, addig mindig van folytatás...
Enyém a dal, a vers, mégis hiába kiáltanám szét a világba: a barátság örök! Végül azt is befedik a rögök. De addig? Addig érdemes!
