Mindig a régi pör: Ádám vagy Éva. Kinek a balgasága volt nagyobb? Mért nem a kígyót űzték ki a kertből lángpallossal a szorgos angyalok?! Ki kérdezte a tudás almafáját, kincseit kinek szánja ontani...? Most minden tudás préda e világon, így lettünk végül Isten barmai.
Lapozz! Gondolj az evolúcióra! Lejött a fáról és követ fogott, kókuszdiót tört, aztán koponyát is, új volt e játék, s tán csodálkozott, hogy minden szerszám egyben harci fegyver: hatalmat ad, erőt, kincset talán... Már vérbe, szennybe fullad szép világunk... Ember, maradtál volna fenn a fán!
Hallgassam hát papok szavát, vagy inkább olvassam bölcs tudósok könyveit? Az élet így is, úgy is gyorsan elszáll, és sem tudás, sem tömjén nem segít. Itt gyűlölet hajt embert ember ellen, s ha lángra gyúl a Föld s az égi tér, - vesztes vagy győztes? - együtt semmisül meg, s a komédia végleg véget ér.
Szélbeverte ablak mögött a hó pilléi, pihéi, kavicsok kavarognak, a padlón nő a hó, mint papírok foszlányai gyűlnek elolvasatlan.
Pedig csak egy foszló szál, a tekintet szakadt vége sodródik a szobában. De ez teremtett formát, alakot, olvasható anyagot a világból.
Porból lettünk, és majd hóvá leszünk. Beszivárgunk, honnét jöttünk, a földbe, mint víz, mint csillogó, kékes elem. Bennünk fordul az anyag más anyaggá.
Nem szeretni jöttünk, nem tudni jöttünk, hanem hogy bennünk lássa a világ ahogyan a megolvadt hó sarában eltűnik az anyag és az anyagtalanság.
*
A múlt fáj-e vagy hiánya? Ahogy kékes lánggal a kettő összeolvad. A jóvátehetetlen múlt s a semmivé porló visszateremtő látomás? A képlékenyen ránk fagyott idő.
A létező nem mindig létezik. Néha csak láng, tűz és korom határán. Néha csak füstfelhő a levegőben. Néha két besüppedt szempár között nem múlt és nem jelen. Elmúlhatatlan. Majd eljön az idő, amikor nem hiányzik sem a lét, sem a nemlét, sem a múlt. Elpárolog az emlék és az élet. A nemlét szétfoszlik kezünk között.
Ez az évszak már a levéltelen puszta fáké. Versek nélküli évszak. A szavak alján hazugság zörög. A nyitott szem előtt köddé foszlik a látvány.
*
Az elgurult toll nyomán a vonal lecsúszik a papírról. A tű hegye le-letörik az öltésben. Szétfoszlik a selyem a kanapén. Molyfelhők zsonganak.
Már széttörték a cserepet, amelynek darabjait illesztik majd szememre. De még látom őket s a rajtuk át derengő sós, esős alkonyatot.
És őket, akik a nemlétezés túlsó partjain porladnak. Már nincsenek. Miénk a köztük járó álmodás rejtélye: kín és öröm keveréke.
Ott, ahol már halványul a határ létünk völgye s nemlétünk bérce közt, hol közel és távol összemosódik, alszik a test, lassanként testtelen.
*
Levelemnek olvasója a sírban. Könyörgésem nem hallja senki már. Az írás így lesz tiszta szó, a szó hangvilla rezgése. Így fordul át az ősz a télbe. Hófedte jelenbe.
*
Ha a lét misztikus váza beomlik s egyetlen porszemmé zsugorodik, mint mi sivatagi homokszemekké – a léttelen eksztázis hol lebeg?
S az ég lebeg-e majd, kéken, fehéren, nagy szürke hófelhőktől terhesen, ha csak a szél hajtja, mert a napisten részegen ide-oda csúszkál kocsijában?
Látják-e majd a tulipánt helyettem? Milyen a szerelem, hogyha a lelkem sár, por, talajvíz lesz csak, és a test tőlem függetlenül olvad át a tavaszba?
És addig így, lassan porladni el pisla szemekkel látva kihunyását a pisla szellemnek: a vonalak össze- és szétcsúszását. Még előttem.
Mindig a régi pör: Ádám vagy Éva. Kinek a balgasága volt nagyobb? Mért nem a kígyót űzték ki a kertből lángpallossal a szorgos anygalok?! Ki kérdezte a tudás almafáját, kincseit kinek szántja ontani...? Most minden tudás préda e világon, így lettünk végül Isten barmai.
Lapozz! Gondolj az evolúcióra! Lejött a fáról és követ fogott, kókuszdiót tört, aztán koponyát is, új volt e játék, s tán csodálkozott, hogy minden szerszám egyben harci fegyver: hatalmat ad, erőt, kincset talán... Már vérbe, szennybe fullad szép világunk... Ember, maradtál volna fenn a fán!
Halgassam hát papok szavát, vagy inkább olvassak bölcs tudósok könyveit? Az élet így is, úgy is gyersan elszáll, és sem tudás, sem tömjén nem segít. Itt gyűlölet hajt embert ember ellen, s ha lángra gyúl a Föld s az égi tér, - vesztes vagy győztes? - együtt semmisül meg, s a komédia végleg véget ér.
Saját számlánkra öregedni senkit se rántani be a göröngyösödő ösvény pocsolyáiba gödreibe csak hátra- csak átkiáltani a tapasztalatokat meghagyni mindenkinek a maga-választotta utat cipelni az egyre súlyosodó ős-terheket azt is amit az rak ránk aki szeret s elbírni hogy akit meg mi szeretünk viszonzásul szánakozó türelemmel bánjék velünk s bár szigorú irányban löknek a napok csak rögtönözni mikor ránk nyílnak a pillanatok látni hogy egyre inkább a reggel célja az est az esté meg a reggel a többi más fölösleges hogy szakállunk is ha növesztjük csak arra való mint a feltétlen megadást jelző fehér lobogó
És miről szóljanak mostanság a versek? Mikor mindenki kibeszél, kilocsog; csak úgy röpköd protézisek közül a nyál, s a nyár gyúlékony gumiján csúszkálnak le-föl alkalmi szó(l)nokok.
És hallgatnak versek mélyén a költők. A költőkben meg versek alusszák holtaktól tanult álmukat. Reflektoroz az óceán mély kútjában valami fénylő... s valami fényes is szurkál másfél méterre a föld alatt.
Hát nem több, csak ennyi volna e szelíd kérdésre az észrevétel; s a jámborul dühöngő enyészet nyomán ott fönn az égi mélyben homályra vált egy régi fényjel.
Gyűjtsd arcodról az esőcseppek szomorúságát, a hajnal tenyere összefogja mind, s hogy Napod, a belülről ható, áldásos szivárványt varázsol az Éj árny-, s neszkalapjából – bízd csak bátran a sóhaj-felhőkre, szíved-lelked mélyen mély tengerére, hogy szólítson meg végre a cet, belőled egy Jónást kivet, és szórja könnyeidet Isten mindent-tudó homloka elé. És ne pusztítson tovább magányod! Sodorjon partra az emberiség… Hol lelheted helyed? Még nem a – sírverem, de a Szeretet vár. Újíts magadon, hisz a világkirályság végső transzparációja: ISTEN! Lélegezz mélyeket. Tüdőd tiszta lebenyei: életszeretet.
S máris kiterebélyesül a Szentlélek lombja, édes hitet gyümölcsöz az édenfény, elmorzsolva az átok megkövült hegy-tekintetét. Válts rögvest kitartásra; - szemre, ami szép és legkivált’, aranyat komponál aurádba; rubintló szférai zenék szitárhúrja zeng-nggg: játssz, ébredj tudatára, mondd: Itt és most - (a halálon inneni időtartományban): gyógyulászápor!
Igen! Könnyebb egy hegyet száz szekérrel odébb rakni, mint az átkot vállainkról mélybe dobni. A szirmok tán mondanák, hogy ujjaink közé fagyhat a szivárvány! Már-már azt sem vesszük észre, nyár van, tavasz vagy tél-e? Lábunk alatt kopik a Föld -, s kifakul a fűből a zöld, tengerledik a sárga - az avar tapad a sárba. És nem jön közelebb a Nap, igaz, hogy távolabb sem az Ég került,, csak a lélek merült alá a titkok szél-hárfázta Öreg-tavába.
Szeretni, míg ott a másik, szeretni kifulladásig, vállalni olcsó szerepet, bérmunkát, hitelt, gyereket, vonatra várni a reggel, csikket nyomni verebekkel, kiköpni és nyelni sok port, megismerni még a sógort, hivatalban állni bután, nem fordulni szép nők után, vásárolni fél kenyeret, vizesruházni tenyered, koszos parkban ebédelni, kocsik alatt kerék lenni, arcot mosni zöld folyóban, körözni a lefolyóban, tízig számolni a hídon, húzni még a derékszíjon, néhány hideg sört meginni, sarat verni, halkan nyitni, hűtőben kapcsolni lámpát, felbontani három számlát, tányért hagyni az asztalon, őrölni csak, mint a malom, lefeküdni mindig nyolckor, nem tudni, hogy ő is horkol, maradni, ha közel mászik, szeretni, míg ő a másik, oltásig, begyulladásig, mindegy - az amúgy se látszik
Azt mondja aki él és fönn járkál, azt sem tudni, hogy meddig bírja. Talán fölírta valami kis papírra, és a zsebében hordja azt, aki
él, hogy meddig. Talán van, aki tudja, és remeg, mintha a szerelemtől. Talán ha kibírnánk, nem keresni és nem találni semmit. Azt mondja, akire süt a nap, Uram, rám süt a te napod, miránk süt
ez a nap. Vagy így hallgat tovább, és senkinek se szól. És akkor nem megy, megáll és néz, és nem is néz, csak hallgat. Nem látja micsoda fekete is az a nap.
Azt mondja aki él, hogy lenni csak, egy kicsit is lenni, azt nem lehet. Az élők, ahogy vannak, lépkednek csak, mint a gép. És lépnek, úgy, mint a gép. Mint a gép, Uram.
Anyám, kis vakmerő parasztlány, aranyat hordott kosarában. Zebegény s Nagymaros között ballagott vele át az erdőn. Azt mondta nem félt sohasem s nem is bántotta soha senki, de ennek több mint ötven éve, s bizony, ma már mesének hangzik: Kartonruhás, vakmerő csitri, április végén már mezítláb vitte a gazda aranyát Zebegény s Nagymaros között. Kétoldalt kankalin virágzott, fönn sárgán ragyogott a nap.
*
A TÉL FIAI
Kiveretvén a jó fedél alól e hazátlan s házatlan barna had birtokba vette a kéklő csapást az ólommázas, nehéz ég alatt. Mint ledöntött, óriás orgonák, a szántóföldek zengtek komoran, odább a tó is behavazva állt, szél zizegett a nád bugáiban. Fagyott madár hullt rongyként elibük, elalélt vad vonszolódott a télben s ők elfordítva róluk arcukat, mentek tovább a hó rengetegében. Már düh nélküli bosszújuk felé, amit bizton el kell végezniök, még mielőtt a tavasz elsodorná a jeget, havat, zuzmarát, ködöt.
Dolgozom mint a víz mint az egymás mellé rakott kövek mint a szél amikor fától-fáig röpteti a virágport s mint a virág ha szélben imbolyog tudatosan vagy ösztönösen oly mindegy csak az eredmény fontos
Elődeim is elmesélték hogy a világ közömbös hát megalázkodtak és fölfuvalkodtak kétségbeestek és harcra buzdítottak
örökéletet jósoltak maguknak sírt a nemzetnek balvégzetüknek formát de közben ettek ittak piszkos kis szerelmekbe estek s kevéske pénzüket megkísérelték jól beosztani
Szeretem őket! hozzájuk van legtöbb közöm a történelemből s bár a világ közömbös ők készítették elő utamat hogy dolgozhassam mint a kövek mint a szél s mint a virág ha szélben imbolyog
Miért hívtál? – A vaksötét halál mélyéről visszahozlak! – De te hívtál! Szép, gyöngéd, halott kedves, aki értem haltál, helyettem haltál, úgy hihettem –
Szerelmem mégsem lett teljes halálod?
Ág kristálya, patakvíz elfolyó áttetsző tündér-köve, avar-ágy – dunnája, földet vajúdó tavasz, Te – ahol születtél, az lett nászi ágyad –
Mért születtél újra a nászi ágyból?
Ismertem már a csöndet, holt szívem csöndjét. – Panasz-szavadra felzokogtam, és ember-hangom, egykor néma lények visszhang-szavában sírok. Szép halottam,
Ez a vers vár téged minden sarok minden mosoly mögött a téged kedvességgel ölelő vers és a csillagok határán csak ez vezet át akkor is ha már nem leszek akkor is ha szemed valahogy elszürkül ha ajkadra őszi lomb száll ha valaminek egyszerűen örülsz de tulajdonképpen rám gondolsz ennek a versnek számtalan feladata van száz és száz indítéka hogy tőled el ne váljon éjszakánként őrangyalod én parancsoltam meg vigyázzon rád ha válladon kajsziillat csorog mert tudom legnehezebb ha hiányzik valaki de jelen kellene lenni és ha ott ahol keresel nem leszek mert ott leszek ahol hozzám el nem érhetsz nevem számodra ez a vers lesz mert nem akarom hogy szemedet tél uralja és a fagy örökös fájdalmat okozzon ennek a versnek én parancsoltam meg szeressen.
Drága barátaim, ablakom már betörte a vágy, Pedig nemrég együtt szaladtunk a réten; Ám ez is elmúlt, holdat hoztak a felhők, Vad tekintetü holdat és zúzmara csillagokat, S ahogy a sötétbe kinézek, csak a vonatot látom, Mozdony füstölög, sínek rohannak a szélnek... Fáradt vagyok, szememet recsegő sugarak szúrják, Legyetek jók, ha maradtok, ne sírjatok értem: Huhogó, vén vagonok ropogása köszönti hazámat.
Honnan tudod, hány arcot szőttem magamnak a tépelődésekből, kínlódásokból, feszültségekből, hány arcot szőttem a lelkifurdalásból, ebből a durva kelméből, azóta is véres a kezem.
Hány arcot szőttem a hazugságból, a haragból, a gyűlöletből, az undorból - magamtól s a világtól, mindenkitől, aki nem én vagyok.
Hány tükörbe néztem s hánytól fordultam el, pedig lett volna arcom mindegyikhez, s lett volna vásznam, tűm, ujjbegyem, hogy új arcaimba belepillanthassak.
Mért gondolod, hogy úgy közlekedem szépségek és boldogságok, nők között, akik nekem fontosak, mintha a Monostor és a Román Opera között közlekednék.
Mért gondolod, hogy könnyen bírom el, hogy nem szakít szét, ami szétszakíthat, ha összetart is valami kérlelhetetlen, keserű, édes, nőboldog magány.
Én nem tudom, hogy meddig tart a szőttes, és meddig sajog minden kegyetlenség, és meddig fogad mindegyik megálló, és meddig borulok le a szerelem előtt.
De azt tudom, hogy nincsen pillanat, amikor belül ne lennék magammal, és ne örülnék, hogy én én vagyok, és ne fájna, hogy örülök neki.
Azt mondtad neki, szereted, mert minden lánynak, nőnek, asszonynak ezt mondod, ha a legcsekélyebb remény van arra, hogy beléhatolj, és remény mindig van, ugyebár.
Azt mondtad neki, szereted, aztán magára hagytad a terhességével, és kedvesen bátorítottad az abortusza előtt, olyan kedvesen, mint akinek semmi köze semmihez, de a szíve, az persze nagy.
Azt mondtad neki, szereted, igazán csak őt szereted, csak őt szereted igazán, de este a feleségedhez mentél haza, és szóról szóra ezt mondtad neki is.
Nagyanyádnak is ezt mondtad, és mire hazaértél, már csak egy holttest feküdt a padlón, egy holttest, amelynek már nem mondhattál semmit.
És nagyapádnak is ezt mondtad, és az ő holttestét még csak nem is láttad: nem voltál kíváncsi rá.
Pedig őket is szeretted, és őket is igazán, őszintén.
Büszke szavakkal, mondatokkal takartam el az életem. Velük talált rám, általuk tett magáévá a szerelem. Minden pontos, félelmetes, hidegen forró, mint a vágy. Mutatóujjammal simogattam, s fölfaltam volna már a szád.
Szótagok, szavak, mondatok tornyában tartlak fogva Téged. Ha mindenkitől el vagy zárva, csak úgy mondhatlak az enyémnek. Úgy lehetsz enyém, ha nem sírsz, csak ülsz a tágas, hűs teremben. Költő vagyok csupán, nem őrült, sem pedig gonosz vagy kegyetlen.
A szavakat tartani kell, mert különben megbokrosodnak. Magamnak nem köszönök semmit, csak sarkantyúmnak, ostoromnak. Mindent megmutatok, ne félj, semmi sem szólhat ellened. De ha meg akarsz szökni innen, megnyílnak az egek.
Eső zuhog, villámok döngnek, dühödten tombol a vihar. Nincs menekvés: Isten támad, halálra sújt szavaival. Elhagy az élet, Te is eltűnsz, nincsenek szavak, mondatok. A vár fölött tébolyult fényü, szörnyen vigyorgó Nap ragyog.
Oly szépen indult minden, drága testvér, Emlékszel a kis Vincentre, aki Az Isten egész kertjét le akarta Festeni. Olyan égő színeket És fényeket látott, hogy Tizián Elbújhatott volna mellette. Mint Ádám, aki először látta meg E csodás festményét az Ismeretlen Nagy Alkotónak, úgy bámultam én E szép világot. Egy kicsit bolondnak Tartottak ezért ők, a többi ember, Akik bizony a nekik célszerű Dolgok után törtetnek és reám Azt mondották: Jobb volna valami Okos dologba fogni. No, de engem Elhibázott az Ismeretlen Mester És most egy kertben, amelyet talán A paradicsom ellentéteként Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért, Mert egyszerűen gazdagítni vágytam A világot és embert s úgy szerettem Az életet, ahogy a gyermekek. Mindig is nagy gyermek maradtam én, Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél S értettél engemet, elnézted azt, Hogy boldoggá akartam tenni itt Mindenkit, aki él, míg tönkrementem. A legcsodálatosabb fényeket Akartam festeni és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek, Aki akartam lenni. Egyelőre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent!
Vincent van Gogh,(Hollandia, Groot-Zundert, 1853. március 30. – Franciaország, Auvers-sur-Oise, 1890. július 29.) holland festőművész, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakja.
Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán ha a lélek felbátorodva egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát ... Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben.
Ezren írunk, s jó, ha egyetlen vers marad fenn, ha unokáink nyelvében fészket rak egy mondat, s egy felfénylő sorban tovább él a pillanat, szavaimban átszellemül hajlatod. Jelet
hagyni, az is hajt, persze. Hagyni magunk után jelet valakinek, akiben majd kigyullad. De ez mind csak utólag tűnik fontosnak, mikor a reggelre visszanéz a délután,
s oldozza a múlt gubancát. A jelen más. Önfeledtség, hiány, televény, sóvárgás. Innen indul a vers: útját terelgeti
ezer vonzás, holtak parázsló jelei, hiúságok, nagyobb sejtelmek. Minden nap ily kusza: innen sarjad, ami fennmarad.
Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok, A szeme mandula és ajka csók, Csak Keleten teremnek ily virágok, Ily különösek és ily bóditók. Ott ül piros és sárgás kimonóban Oly némán, mint egy nagy, beteg madár. A kertben halk szél a cseresznyefákat Hintázza lágyan s száll az este már.
Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok, Piros, zöld fények s szürkén, mereven, Mint magányos öreg, szétnéz az ódon Fusijáma a sárga tengeren. S a sárga vizek lassú, mély zenéje Ringat valahol egy fehér hajót, Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe, Hol nem teremnek gyilkos viharok!
A kapitány egy édes nőre gondol, Ki rá bús Bábel mélyén félve vár. Ó arany szabadosság, kikapós kor, Keleti mámor, az időd lejár! S amint a távol, puha, kék ködébe Mélázva, lágyan átolvad Japán, Feledve már nagy mandulaszemével A kimonós, a bús és néma lány.
Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen, Mely virágokkal hímes, tarka, dús, Csodavirágok, miket nem terem Távol Nyugat, a fáradt és borús. Csodavirágok és nagy madarak, Melyek beteg virágok ajkain Szedik a mézet, édes aranyat, Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!
Hol szőnyegeknek százszínű mezőin Piros és zöldes lampion alatt Virrasztanak kis, halvány szenvedői A távol vágynak: árva madarak! Karcsú, kecses nők, méla porcelánok, Szomorú vázák szép Napkeleten. Taifun süvölt a sárga tengerágyon S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!
KamaráKlára
