"Hobgoblins know the proper way to dance: Arms akimbo, loopy legs askew, Leaping into darkness with delight, Lusting for the ecstasy of fright, Open to the charm of horrors new..."
"Fénnyel teli, lágy vonalaidba Belesimulok, és átölel, és ha Elmentél, én majd visszavárlak Addig meg szorosan magamba zárlak Hogy ne szökj el, mint egy furcsa dallam Mondd ki a nevem, de csak finoman, halkan Hogy ne hallja más, csak a Nap meg az ég Ha menned kell is, maradj itt még"
Közeledben ez a két görcsbe zárt ököl Bíbor bársonnyá tompulva hull belém - Kicsi lelkem abban rangosan tündököl.
De jobb, hogy nálad van, hogy nem lehet enyém, - bár nélkülözve az szintúgy öldököl - Mert megőrülnék, ha szíved elejteném.
S ha nálad járok, mikor mosolyod fakul, Csak az ajtóból pásztázlak szende kéjjel, Majd álmaim testedre hullnak szótlanul, Boldogan szaladva onnan szerteszéjjel.
Csak magamnak kívánom, s most felteszem, Hogy titkaidban egyszer majd rejtezem, És arcomon - ha arcodban elmereng - Lelkedben böngészett napvilág dereng.
Egy bolondos kis sugár volt mi lángra gyújtott engem, mit nem rég láttam meg mosolygó szemedben. Korhadt, könnynedves fa volt mit a szikra lángra gyújtott, hol nemrég fázott a szív most meleg fény gyúlt ott. Tápláld a tüzet kérlek! Ne hagyd kialudni, olyan jó most megint lángra gyúlni Kedvesem! Kérlek nézz a szemembe, jól esik most tűznek a melege. Minden mosolyod mi felém néz kedvesen újabb hasáb a tűzre, fürdök a melegben. A fények ott táncolnak most már minden falon ha a tűz égni akar, én égni hagyom s melegítelek téged szemem tüzével, szíved csokorba kötöm szerelmes fényével.
A kormos égből lágy fehérség szitálja le üres porát. Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégsem hallható, mert zsongva, súgva, és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat egy hófehér, szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mit angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul, halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csendes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!
Két kéz, mely egymás nélkül nem teljes, két szív mely a másikért dobog s verdes. Tenger lágy öblében repdes a boldogság, s ez oly jó, mint madárnak a madárház. A szerelem fontos , mint embernek a víz, mint állatnak az élelem, s mint földnek az ember. Néhol a szerelem rombol, de máshol épít, s ha éppen rombol lesz egy szép múlt,de ha épít lesz sok felejthetetlen szép dolog. Mikor csók csókkal, száj szájjal , kéz kézzel egyé válik, akkor tudod igazán mi jó, s mi számít.
A megdermedt föld alatt két parányi búzamag összesímul kedvesen. – Az egyik szól csendesen:
„Magtestvérem, nem jó élni. Nem tudok már jót remélni. Majd megfagyok! Jég a fészkem, hátamon a halált érzem. Elpusztulok tél fagyában, Ó, pedig én élni vágytam. Vágytam nőni, felszaladni, kincses fejű kalászt adni, aranykalászt, aranymagot, dús kévéket, dús asztagot.
Jaj, de látom, sok szép álmom valóra már sosem váltom. Elfonnyadok, elsenyvedek, új élet már sosem leszek!…”
A megdermedt föld alatt a másik kis búzamag kezd a szóba csendesen, bizakodón, kedvesen:
„Magtestvérem, ó, ne fájjon, hogy hideg van a tanyánkon! Van jó ruhánk, Isten adta, megvéd ez a téli fagyba’.
Van paplanunk puha, fehér. Nem halunk meg, ne félj, ne félj! Jó apánk is arra intett, edzeni kell a szívünket. S szabad szívvel, égbe törve, minden gátat elsöpörve, nagyok leszünk, kincses-szépek, kalászt ontunk dúsat, szépet. Áldást szórunk asztalára mindenkinek, aki árva!”
A megdermedt föld alatt két parányi búzamag átöleli egymást szépen s együtt bíznak, bizakodnak a tavaszi ébredésben…
