A marhuľa ’sárgabarack’ szó végén az -uľa nem képző. Adott esetben a német Marille ’ua.’ növénynevet honosította meg ilyen formán a szlovák. Ez a végződés gyakori az átvett növénynevekben, pl. cibuľa ’vöröshagyma’ (< latin cepulla), fazuľa ’bab’ (< német Fasole < latin phaseolus), levanduľa ’levendula’ (< latin lavendula), mišpuľa ’naspolya’ (< olasz nespola < latin nespilus) s í. t. Látható, hogy így a végsősoron latin -ul(l)a, -ola végű szavak illeszkedtek be a szlovák fonotaktikai rendszerébe – persze nem véletlenül az -uľa képző hasonító hatásától.
Az -uľa képző olyan szavakon van, mint baba ’nagyanya’ > babuľa ’fiatalasszony, leány’, breh ’part’ > brehuľa ’parti fecske’, frnda ’piperkőc nő’ > frdnuľa ’ua.’, hádať ’találgat; jósol’ > haduľa ’jósnő; őszi kikerics’, hviezda ’csillag’ > hviezduľa ’homlokán foltos tehén’ stb.
Az előbbihez tartoznak az olyan női becéző, illetve köznapi nevek, mint Hana ’Hanna’ > Hanuľa, Magdaléna ’Magdolna’ > Magduľa stb. Az ilyen női nevek anyanévkénti családnévvé válása folytán jelenik meg a képző a férfi családnevekben.
A jelenkori szlovákra kevésbé jellemző, de (időben, térben más) szláv környezetben férfi neveket is alkotott ez a képző. Ilyen pl. a szerb Jankula, Hunyadi János népi neve.
Léteztek olyan névmagyarosításokváltoztatások, amikor a felvett név nem volt magyar eredetű név, hanem magyarnak gondold, Magyarországon elterjedt (valószínűleg szláv eredetű) név volt. Lényeg, a tipikus zsidó név lecserélése, egy átlagosra/hétköznapira, azok között meg sok a szláv eredetű.
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy az 1890. évi népszámlálás szerint a szerbek csak a negyedik legnépesebb nemzetiséget alkották Szentendrén, és náluk számosabban voltak akkor ott a szlovákok. A Pilisben olyan szlovák többségű falvak voltak, mint Pilisszántó. 1890-ban, ha csekély számban is, de Budakalászon is jelen volt a szlovák etnikum. Ezt azért írom, mert a Borgulya ~ Borgula családnév egyértelműen szlovák névadó felmenőket implikál.
Nem tudom, hogy egy magyarországi zsidó család hogyan tesz szert olyan szláv vezetéknévre mint a Borgula. Elviekben a vegyes házasság is elképzelhető, ha az anya örökíti a zsidó identitást.
Kucsa: Vö. egyrészről a cseh-szlovák Kuča, lengyel Kucza illetve az ukrán-orosz Куча (Kucsa) vezetékneveket, másrészről a horvát Kuća családnevet. A nyugati szláv formák sziléziai eredetűnek tűnnek. A név ragadványnévi eredetűnek tűnik, és a névadás lehetséges motivációjához vö. egyrészt orosz-ukrán куча (kucsa) ’rakás, kupac, halom’, cseh kuče ’tömeg; kazal, asztag, boglya’, másrészt szlovák kuča ’viskó, vityilló; idénymunkások egyszerű hajléka’, kučať ’guggol, gubbaszt; tengődik, nyomorog’, ukrán куча (kucsa) ’ól’, illetve horvát-szerb kuća ’ház’.
Köszönöm, - de a kérdésem csupán részben nyelvészeti, nagyobb részt társadalmi-történeti része - hogy ugyanis zsidó családoknak lehet-e ez a családneve?
Ad Borgula, Borgulya: Michal Majtán más etimológiát ad rá, mint én a 16369-as hozzászólásban. Ebben az esetben is szlovák névről van szó, de a rég szlovák Borbola ’Borbála’ női egyházi személynév Borb rövidüléséhez járult a szlovák -uľa képző. Ez utóbbi lehet kicsinyítő-kedveskedő képző, és képezhet női személy- és vezetékneveket. Végső soron tehát anyanévről van szó, azaz a leszármazottakat a női felmenőről nevezték el. A kiindulási Borbuľa alakot b : b > b : g elhasonulás alakította a végső alakjára. – Egyébként az általam vélelmezett burguľa ’marharépa, cukorrépa’ közszói kiindulásnak van ilyen (de ellentétes irányú) hangváltozást mutató burbuľa formája.
Nézze, amíg nem javasol egy jobb etimológiát a Biczó névre az enyémnél, addig az összes kötözködése annyit sem ér, mintha behabzsolna egy nagy tányér hapax legomenont, hogy utána fejvesztve rohanjon egy majuszkulát nyomni a fajanszba...
Serb: Amennyiben ezt a nevet a magyar helyesírás szerint kell értelmezni, tehát az IPA/APhI szerint átírásban [ʃ] hanggal kezdődik, akkor adódik a román Șerb, illetve Șerbu vezetéknévvel való kapcsolat. Ez jogállási név, amely mögött a román șerb ’jobbágy’ közszó áll. Nem mellesleg ez volt Hunyadi János nagyapjának is a személyneve, valamint ennek a közszónak a latin servus ’(rab)szolga’ előzménye a mai magyar szervusz köszönésnek is az előzménye (vö. latin servus humillimus ’alázatos szolgája’).
A szerb népnév (amellyel azonos a Németországban élő szorbok népneve) etimológiája a hasonló hangzás ellenére más. Eredeti formája első szótagi magánhangzó nélkül, szótagképző r-rel hangzott (és hangzik máig a szerb-horvát-szlovénben és a cseh-szlovákban), és ’nagycsalád tagja’ értelmű jelentést tulajdonítanak neki, amely törzsnéven keresztül lett népnév északon és délen is.
>> Az Árpád-kori okleveleket hagyjuk a t/c problematika miatt. <<
De miért hagyjuk? És ha hagyjuk, akkor az Anjou-kor mennyiben lenne mérvadóbb (ami alapján említésre került pl. a Hungaricana DL 96584 jelzésű oklevele ebből a korból)?
A Bitó kétség kívül értelmes szókép a köznévi megfelelője folytán. A Bicó nem az.
>> Érti már, hogy ezeknél a magyar neveknél a legtöbb esetben SZUBJEKTÍV döntés kérdése, hogy c-vel, vagy t-vel olvassuk-e ki az adott nevet? <<
A filológiai döntések a lehetséges olvasásmódok közt nem szubjektívek most sem, hanem már évszázadok alatt kicsiszolódott (forráskritikai, nyelvészeti stb.) eljárások segítenek alátámasztani a választást.
Amitől viszont abszurddá válik az adott esetben a t és c megkülönböztetésének kimódolt problémája az az, hogy a mostani olvasási problémáját kivetíti az évszázadokkal korábbi emberek orális hagyományozására. Cétény falu és patak nevét az ott élő generációk megszakítás nélkül adták át egymásnak szóbeli kommunikációval, a dokumentumokban szereplő íráskép a hangzást próbálja a lejegyző tehetségének megfelelően visszaadni, és nem fordítva: nem fogják a falusiak a községüket másként nevezni attól, hogy egy hiteles helyen egy határleírásban vagy peranyagban hogy lett leírva, miközben ez a dokumentumot nemzedékenként ha előveszik az irattárból, viszont a falusiak tömege naponta használja a lakóhelyének az orálisan hagyományozott nevét.
>> Megnézte az általam javasolt DL 96581 és DL 96584 okleveleket? El tudta dönteni, hogy János apja Tétény volt-e vagy Cétény? A regeszta írója szerint Cétény! <<
A DL 96581-t megnéztem: se nem Tétény, se nem Cétény, hanem Theten vagy Cheten. És az ezzel kapcsolatos álláspontját a regeszta írója világosan jelzi, ugyanis nem írta le azt hogy *Cétény, hanem meghagyta a nevet a mai magyar fordításban is az általa legjobb olvasatnak tartott Cheten formát. A Cétény a lehetséges olvasatok közül csak az egyik, de mivel a magyarban etimológiailag izolált, hapax legomenonként előforduló személynévről van szó, a többi olvasat valószínűsége sokkal valószínűbb: pl. Csetény, Hetény, Setény (csak, hogy a rímelő lehetőségeket említsem).
De még ha a Cétény nevet is vennénk, akkor is magyar névtani trívium az, hogy település nevéből képzőtlenül is lesznek személynevek. Nem lehet azonban egy 1383. évi személynévi adatból magyarázni egy két és fél évszázaddal korábban, 1113-ban előforduló helynevet.
Ide tartozik, hogy a magyarban a /cs/ hangból nem lesz /c/ (akármit is ötletel a Wikipedia laikus szerkesztője), és a <ch> betűkapcsolat visszahatása, ha betűejtést feltételezünk is, /cs/ ejtést implikálna, nem /c/-t.
A DL 96584-ban detto nem *Cétény, hanem Cethen formát ír a regeszta.
Az Árpád-kori okleveleket hagyjuk a t/c problematika miatt. Ráadásul általános jelenség. hogy a t és c magyar mássalhangzókat th/ch alakban írták, és a h alakja bizony sokszor nagyon hasonlít a z-hez (tapasztalatból mondom).
A németül tudó magyar írástudók munkáiban valóban előfordul a c mássalhangzó tz alakban történő írása már korábban is, de a tömeges elterjedése a magyar nyelvben csak a rendi restauráció utáni időszakra tehető, amikortól a német nyelv befolyása drasztikusan megnőtt a magyar adminisztrációban. Valószínűleg nem véletlen, hogy a tz írásmód a 19. század második felében, a magyar nyelv dominánssá válásával párhuzamosan el is tűnt, és csak családneveinkben őrződött meg...
Én tényleg kiszálltam a vitából, de a két utóbbi állítását azért még gyorsan megcáfolom:
1. Arról, hogy a magyar filológiában mi számít "nagy", vagy éppen "rendszerszintű" problémának, fogalmam sincs. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy a 16. század előtti oklevelek regesztaírói a dokumentumokban szereplő Bicó/Bitószemélyneveket/családneveket gyakorlatilag random módon rekonstruálták hol Bicó, hol Bitó alakban. Három Biczó és egy Bitó család van a magyar nemesség történetében, amely családok története a középkorba nyúlik. Őket kutattam részletesen, tudom, miről beszélek.
Apropó, korábban azt állította, hogy a Cétény névnek nincs személynévi előzménye. Megnézte az általam javasolt DL 96581 és DL 96584 okleveleket? El tudta dönteni, hogy János apja Tétény volt-e vagy Cétény? A regeszta írója szerint Cétény! De a kérdés tulajdonképpen eldönthetetlen!
És még egy rakás további példát tudnék hozni, de már unom… Érti már, hogy ezeknél a magyar neveknél a legtöbb esetben SZUBJEKTÍV döntés kérdése, hogy c-vel, vagy t-vel olvassuk-e ki az adott nevet? Ezt a problémát mindenki ismeri, aki szokott középkori oklevelekből neveket bányászni. Hogy ez nagy vagy kis probléma-e, nem tudom, de hogy létezik, az bizonyos…
2. Azt az állítását, miszerint „értelmes szókép helyett értelmetlent betűtévesztéssel nem olvasnak ki” igazából értelmezni sem nagyon tudom. Egyrészt mi számít „értelmes szóképnek”? A régi magyar nevek többsége első ránézésre nem értelmes, legalábbis egy átlagember számára biztosan. Ha az volna, akkor ennek a fórumnak nem is volna létjogosultsága ugyebár…
Azt is írja még, hogy:
„A Bitó egy jól formált magyar vezetéknév, amelynek etimológiája világos az edukálatlan nyelvhasználók számára is. A Bicónévnek azonban nincs világos értelme: egy etimológiailag transzparens névformát nem fognak értelmetlen hangsorként elolvasni: ezt éppen a fordított irányba lehetne feltételezni.”
Mégis mire alapozza azt, hogy a Bitó név etimológiája világos volna bárki számára? A legtöbb etimológiai szótár a bitó közszót ismeretlen vagy bizonytalan eredetűnek tartja. Több kiváló nyelvész is foglalkozott vele, Bárczi Géza három oldalas tanulmányt szentelt a szónak, de biztosat nem állított (Magyar Nyelv, 46. évf., 1950). Hajdú Mihály személynévi eredetűnek tartja, de hogy pontosan milyen névből, azt nem tudni. A magam részéről pedig arra jutottam, amit már korábban is írtam, vagyis közszói és személynévi eredetű egyaránt lehet. Egyébként a Bitó/Bicó személynevek korai elterjedése (ami kísértetiesen egybeesik!) arra enged következtetni, hogy valamiféle szláv közvetítésű névtővel számolhatunk…
Itt tehát nem arról van szó, hogy egy értelmes hangsor értelmetlenné alakul, hanem arról, hogy a laikus számára értelmetlen hangsor egy másik értelmetlen hangsorrá változik… Egyébként az a tény, hogy a Bicó névnek nincs értelmes etimológiája, szintén az én álláspontomat erősíti...
Már az Árpád-kori személynévtárban előfordul Ynutza (1164–1165), Swertzlo (1274) stb. Káldi György bibliafordításából és egyéb műveiből (1625–1631): „A ki halálos bűnbe esett, ha örök veszedelemre nem akar menni, penitentziát kell tartani”, „Hogy Istennek szabadulásunk sattzát vagy arrát megmutatná”, „Az Vasárnapokra-való Predikátzióknak első része”
Annak ellenére, hogy felnagyítja azt az egyébként nem jelentős tényt, hogy a minuszkulában a t és c betűk írásképe hasonló, ennek alátámasztásául nem hivatkozott szakirodalmi megállapításra, ahol az ezzel kapcsolatos problémákat olyan súllyal értékelik, ahogy ezt beállítja. De ilyet nem is nagyon lehetne, ugyanis az ilyen probléma a gyakorlatban alig létezik, ha egyes esetekben fel is merül, a rendszerszerűségtől távol van: a magyar filológia (de más nyelveké is), rendben el tudja olvasni az ilyen írásos dokumentumokat. És a régi korok írástudói is. Még az írásos fraktúra esetén sincs ilyen gondja pl. a német filológiának vagy a kortárs olvasóknak, pedig ott sokkal több a téveszthető betűkép, illetve betűkombináció. És továbbra is, értelmes szókép helyett értelmetlent betűtévesztéssel nem olvasnak ki…
A családnevek kialakulásának idejében még nem létezett a tz írásmód, csak a 18. század folyamán, egyértelműen osztrák hatásra jelent meg (lásd még cs > ts). És nem csak a nyugati részeken volt használatos, hanem keleten, színmagyar területeken is...
A felekezeteknek pedig semmi köze sincs az általam korábban leírtakhoz...
"A t és c betűk írásmódja csak a 16. század folyamán, a magyar nyelvű nyomtatványokban kezdett egyértelműen elkülönülni, ugyanis a c mássalhangzót ott már cz betűkkel jelölték…"
Használták a "tz" is! Főleg a magyar nyelvterület nyugati részén és a felekezeti megosztás is számít.
Mivel az általam leírtakat érdemben nem cáfolta meg, továbbá a Biczó családnévre az enyémnél jobb etimológiát nem vázolt fel, a magam részéről ezt a "vitát" lezártnak tekintem...
Ragyamóczki: Szerintem ez a szlovák *Radimovský (magyaros ejtéssel: Ragyimovszkí) családnév magyarosodása lehet, ahol a második szótag i hangját az első szótagi a magához hasonította. A szlovák -ovský végződés -ócki (-óczki, -óczky) alakban történő magyarosodása tipikus.
A szlovák Radimovský, bár jelenkori családnévként nem mutatható ki, de közszói használatban létezik, és a nyugat-szlovákiai ’Radimov (magyarul Radimó) községhez tartozó, oda való’ értelmű melléknévről van szó. Ilyenként lakosnévi vezetéknévről van szó, amely az onnan történt elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelöli.
Petróczki: A szlovák-cseh Petrovský családnév magyarosodása. Ez valamely Petrov, Petrová, Petrovo, Petrovec, Petrovce stb. nevű helyről történt elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelölő lakosnév. Ezek a gyakori helynevek egy Peter ’Péter’ nevű telepítő vagy családfő nevét viselik, esetleg Szent Péternek szentelt templommal rendelkeznek. Ilyen lehet szlovák viszonylatban: Petrová (m. Vágpetri), több Petrovce (m. Petróc, vö. itt), Petrovec (ma Kalinovo / Kálnó része).
Hurkovits: Hurkowicz néven ismert egy, a XVI. sz.-ban kihalt fehérorosz eredetű lengyel főnemesi család. Az ennek megfelelő Гуркович (Hurkovics) családnév a jelenkorban is kimutatható Fehéroroszországban (ill. Gurkovics ejtésmóddal oroszosodva Oroszországban). A jelenkori és a történelmi nevek csak az etimológia szintjén függnek össze: egy Гурко (Hurko) személynevet viselő felmenő leszármazottait jelöli. Ez a személynév a György egyházi személynév fehérorosz Гурый (Hurij) alakjának köznapi formája. Ez a személynév Гурій (Hurij) alakban az ukránban is járja, így a jelenkori kimutathatatlansága ellenére a magyarosodott név ukrán eredetű is lehet, mert mind a -ко (-ko) kicsinyítő képző, mind az -ович (-ovics) apanévképző produktív az ukránban is. Mindkét forrás esetén a név közvetlenül, de lengyel közvetítéssel is átkerülhetett a magyarba.
Esetleg felvethető, hogy a kiindulási név a Horkovič volt, és a magyarosodás során történt o > u hangváltozás. Ez esetben a ruszin-szlovák kontaktusvidékről származó gondolhatunk, és a név a szlovák horký ’keserű, keserves’ (~ ruszin гірькый / hirkij) melléknévből lett ragadványnév apanévi származéka.
Polmilner: A forrásterületen való adatolhatatlansága ellenére nyilvánvalóan német családnév, amely a német Paul ’Pál’ személynév nyelvjárási Pol ~ Pohl alakjából és a köznémet Müller ’molnár’ foglalkozásnév nyelvjárási Müllner változatának népies, ajakréses ejtésmódú formájából forrt össze. Vö. még a Pohlmüllner, Polmüller, Pohlmüller vezetékneveket is. A németben a gyakori foglalkozásnevek sokszor valamilyen minősítő előtaggal összeforrva lesznek vezetéknevek. Adott esetben a felmenő személyneve és foglalkozásneve válhatott együtt a leszármazottaira utaló ragadványnévvé.
Greczovits: Ha ez nem műtermék (elírás), akkor talán a szerb Grcović vezetéknévvel lehetne összevetni. Ez a szerb-horvát Grk ’görög’ népnévből képzett Grceszemélynév apanévi származéka.
