Gyengék vagyunk és sérülékenyek, de hogy ne lássa rajtunk senki, öklünket rázzuk a világnak, büszkén viseljük sebeinket, hisszük, hogy nem tartozunk másnak, csak önmagunknak. Éjszaka… vagy, ha álmatlan hajnal éber forgolódás közben talál, megrebbenve, mint gyertya fénye kimondjuk súgva, szinte félve mindenkinek a titkok- titkát, mit eltemetni végleg nem lehet: gyengék vagyunk… és sérülékenyek…
Szótlanul és hallgatag, ül a vén a Nap alatt. Csendje pokolnyira mélyül, egyre reszket, egyre vénül. Nem hívja már gyermekhang, őrzi magányát a harang, tanuként ha néha kondul, hívó szava elbitangul, máladozó tornya felett elmúlt idők keringenek. Hosszan néz az út porába, elfut, elmegy aki gyáva, velük halnak az ünnepek, elnyűvődnek, mint az évek. Üres házak, üres telkek, üresek lesznek a lelkek. Sóhaja a semminek szól. Ima? Visszatér félútról. Belülről hall hangokat, kedve múló hangulat, könnyeit issza holdanyó, mosolya, már mindentudó. Helyére ülök egy napon, s egy verőfényes hajnalon tovalebben lelkem fénye, távozunk a mindenségbe. Mi utánunk itt marad, szálló por, s egy üres pad?
"Jó, ha az ember már kora reggel rámosolyoghat Napra, a szélre, az égre, virágra, világra, Terád S visszanevetnek reggeli fények, barka, faág és Visszanevet a Te szürke szemed rám, szürke virág."
Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De, nem is ismersz.
Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom.
Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.
Azaz múltam morzsáit rágom. Próbálom tetten érni sosem volt bátorságom. Neked semmit sem hoztam. Kezemben semmi sincsen. De arcom ráncaiba véste, neved kezdőbetűit az Isten. S ha elalszanak bennem a Dalok. Eljön majd értem Apám. S kézen fog a Halott. S ha az Úr kérdezi,-Fiam! Megérte? A Te neved suttogom akkor. S a földig hajolok a Szélbe...
Hajnalodik. Beszűrődnek halkan az utca zajai. A város szürke ereiben újra elindul az élet.
Forgolódom ágyamban. A párna sehogy sem jó, valahol mindig nyom egy kicsit.
Még élnek bennem az éj álmainak megtisztító üzenetei, még emlékszem a csend símogató hullámaira, még alig csitultak a levegő langyos áramai, melyeket a lélekmadarak szárnycsapásai keltettek…
De ereimben már forrón lüktet a vér szívem szorgosan dobolja a remény ritmusát. S minden sejtemben máglya ég nagy, óriás lánggal nyúlik az égig újra s újra kinyújtva napszínű karjait: futnék feléd!
Kitárva Nap-karjaim futnék feléd Izzón ölelnélek szorosan gyönyörűn, míg kimondott szavainkba, megtett tetteinkbe belepirulnánk s Isten-énjeink összeolvadva egy új galaxist nemzenének szárnyaló, szilaj szerelemmel
Hajnal
Egy kora hajnalon bíborló napot loptam magamnak, hogy megosszam veled a születő fényben lévő színeket, ha újra látlak majd, átadjam neked
A bíbor-vöröset, amely mint a véred arcod selymébe életet fakaszt. Szűrkés fehéret és derengő kéket melyek, mint kis erek a bőröd alatt.
Aranyló sárgát, mely, mint méz csorog a cseresznye-piros telt ajkaidon. Barnát és lilát, sötétlő vöröset mint combjaid között a rózsaszirom
És a nap, ha felkelt, szikrázó fehéret, mely fényesen csillog, mint a fogaid. Megosztanám véled, ha újra látnálak a születő hajnal összes színeit!
(Sütő Barnabás)
Nyújtózva félig éber-alvón, felkelek. A hajnal már az utcán kint ér, mint incselkedő égi tündér, rejteget előlem megannyi titkot: csillan itt-ott fűszálra kúszó napsugárgyerek - nyomába lépek, utánam ered csöppke bolyból kirajzó ezernyi hangya, cipelni kövét újra megrohanja. Indul a fürdő napleányhoz bókolni gálánsan a reggel, - s e boldog, eleven seregben büszkén növök fel a hétköznapi, tiszta csodákhoz.
Erdők zöld, tiszta hajnala, nem lépek benne, szárnyak, mindenlátó mátyások kiabálnak. Fodros gombák között félmeztelen ropog előttem, keres a láthatatlan remete. Amit talál, lehajlok érte s barlangjánál nem osztozom vele. Utamra küld… tovább adom, mert nem enyém, s az övé se volt! Értjük s már tudjuk ezt. Mint méhész az erdőkből a kast, e zöld hajnalból viszem kosaramat.
Nézem sötétben a fényeket, Eszembe jutsz, Ahogy ragyog az életed. Elém gördül egy vízcsepp, S megint eszembe jutsz. Odanyúlok az üveghez, Hogy letöröljem a könnyed De tovább gurul a csepp, Mert az üveg a másik oldalon könnyes. Belül sírsz…
Ébredés a Tiszán...
