Halkan, szelid Afton!... Zöld rét, üde part s halk víz: sziveteknek ajánlom e dalt!... Marim álma lebeg muzsikád moraján: halkan, szelid Afton! aludjon a lány!
Vadgerle, ne búgj: ne felelj neki, völgy; bozót remetéje, rigó, ne fütyölj; csend, zöldtarajos, sivító bibicek - ének se riassza kedvesemet!
Bérc tör, szelid Afton, egedbe; amott kanyar patakok csilláma ragyog; utam, ha a nap delel, arra veszem: nyájam - s Mari házát - bámúlja szemem.
Oly kedves a partod! Ezernyi virít gyönyörű ligetekben arany kikerícs! Kettőnket, a harmatos este ha sír, sokszor takar ott be a jószagu nyír.
Kristály vized, Afton igézve kerűl halk kört Marikám kunyhója körűl! S ha beléd tapos ő maga, tünde habod ló-lába körül be repesve csobog!
Folyj csöndesen, Afton!... Zöld rét, üde part s halk víz, sziveteknek ajánlom e dalt!... Marim álma lebeg muzsikád moraján: folyj csöndesen, Afton! aludjon a lány!
Hallgatsz, mivelhogy zajt vertek körötted Öreg szívűek és idétlenek, Kik nem látták az embert és a költőt (És benned ember és költő oly egy) A dalokat, amelyek finomak, A sebeket, amelyek nem beszélnek. Hallgatsz, mert a világ olyan zajos S mert legszentebb melódiánk a Csend, A szűzi Csend, amely mienk csupán, Akiknek a szívében dalok élnek...
Be irigyellek, te nagy hallgató, Be szép lehet a csended és magányod, Melyet új világ álmát álmodó Szép gyermeked boldog sírása ver föl S a szerelem szent némasága tölt el. Ez a magány és ez a csönd az áldott, Ebből fakad az új harc és az új dal. Mert lesz - ugye mi tudjuk? - lesz idő, Mikor a magyar bánat és magyar dal Erőre kap és marseillaise-be csap.
És gyermeked - akit csókoltatok - Nem kénytelen hallgatni csak s szeretni, De élni, merni fog! Addig szeressünk És hallgassunk! Téged pedig ölellek, Jó bort kívánok és robotok árán Derűs vasárnapot... Már itt az ősz S az őszi bánat a mi évadunk, - Oly rokon az ősz és a magyar bánat - S te is dalolni fogsz! (Oly szép az élet, Még sok bús alkony vár, sok új öröm, Oly szép az élet!) Ó dalolj nekünk!
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel. Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel. Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt, nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek: a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled, hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet, hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába, és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem, nagy fények birtokában - maradni észrevétlen. Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz, melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz, mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod, csak titkos lebbenését érzékelik a partok. Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal. De hallgattál az első csokor-elmaradásnál, és hallgattál az első kijózanult varázsnál, nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből, csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől. S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már, Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted, vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
Csendes az éj, az égen ezer csillag, A Hold égi útján felfelé ballag. Telt arca fentről a Földre mosolyog, Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.
Hűvös az éj, gyere, bújj ide mellém, Én vigyázom álmod ezen az estén. Csendes már minden, a nappal véget ért, Helyét az estnek adta, aludni tért.
Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed, Felejts el mindent, én fogom a kezed. S ha hallod majd a csengettyűk dallamát, Feltárom előtted lelkem kapuját.
Valahol messze, egy manó útra kel, S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel. Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang, Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang?
Hát hunyd le szemed és Te is láthatod, Az előttünk nyíló mesés világot. Ahol ezer csoda és varázslat vár, Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már.
Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más, Itt nincs rossz, nincs harag, semmi rohanás. Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma, Lelkemnek mélye, az álmok világa.
Ez az a hely, amit magamban hordok, Ha Rád gondolok, mindig itt vagyok. Együtt veled, mert rólad szól az álmom, Náladnál fontosabb nincs e világon!
Senki más nem látja, nem ismerheti, Álmaim kapuját fel nem törheti. Mások előtt e helyet zárva tartom, S a kulcsát most Tenéked átadom.
És lesz egy hang, mely mindent megmutat, Segít neked, hogy megtaláld az utat. Ami elvezet Téged a lelkemhez, Csak gondolj rám és szoríts a szívedhez!
Mert Te vagy az, kiről annyit álmodtam, E mesés világot Neked alkottam!
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. Vártál magadról szép éneket, dicsőítő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beleolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
( József Attila: Várlak )
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak... Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
( József Attila: Álmomban enyém vagy )
Aki szeret, csendben szemléli istenét, és csendben érintkezik vele.
