A toposz közismert, közkinccsé vált, különböző korokon átívelő költői kép, írói fordulat, cselekményelem. A hozzá kapcsolódó képzetek is mindig rokon jellegűek (eső=bánat, fürdés=múlttól való megtisztulás). A modern irodalomtudomány szóhasználatában a toposz az irodalmi művek sorában fellépő azonos vagy hasonló jelentésű szövegrész, visszatérő kifejezés, klisé, séma, alkotói felfogás, szemléletmód.
Már Desericzky Ince felhívta a figyelmet arra, hogy a hódító Nagy Sándort is egy sárkánykígyótól származtatták: édesanyját, Olümpiát az ejtette volna teherbe.
A VII. századi frank Fredegar-krónika a Merovingok eredetéről pedig azt beszéli, hogy a családot megalapító Merovech fogantatása úgy történt, hogy egyszer, amikor az anyja a tenger partján tartózkodott, egy sertés formájú lény merült fel a habokból, és teherbe ejtette.
Sze-ma csien kínai történetíró szerint: „Kao-cu apját Taj-kongnak hívták, az anyja a tiszteletre méltó Liu volt. Egyszer a tiszteletre méltó Liu egy halastó partján pihenve azt álmodta, hogy egy istennel találkozik. Abban a pillanatban dörögni, villámlani kezdett, és nagy sötétség ereszkedett alá. Taj-kong odament megnézni, hogy mi történt, és egy pikkelyes sárkányt látott a felesége felett; ez után az eset után a nő terhes maradt, és Kao-cut szülte.”
Arra talán elég csak utalni, hogy Zeusz a görög mondákban igen sokszor valamilyen állat képében közelítette meg a nőket; így sas képében Aiginát és hattyú képében Lédát.
Egy rokon burját mondát Lőrincz L. László így foglalt össze: "Kezdetben csak istenek voltak a világban, gonoszak és jók. A gonoszak születtek korábban, a jók csak azután. Az embereket a nyugati, jóindulatú istenek teremtették. Kezdetben az istenek teremtményei boldogan éltek, nem ismertek gondot és bánatot. A gonosz istenek tevékenysége következtében aztán egyszerre csak betegségek jelentek meg közöttük, s a halál is gyakran elragadta őket. A nyugati istenek akkor gyűlést tartottak a csillagokon, s elhatározták, hogy leküldenek valakit a földre megsegíteni az embereket. Ki is választottak e feladatra egy, a keleti istenektől származó, de a nyugatiak szolgálatában álló sast, akit az első sámánnak jelöltek. A sas leérkezett a földre, segített is elűzni a gonosz lelkeket és a betegségeket, de az emberek mégsem hittek neki. Egyszerű madarat láttak csak benne, a szavát sem értették, hiszen madárnyelven beszélt, így a tanácsait sem tudták megfogadni. A sas ekkor visszarepült az égbe, s kérte az isteneket, hogy vagy egy élő burjátot tegyenek meg sámánnak, vagy neki adjanak emberi hangot, hogy az emberek megérthessék a tanácsait. Az istenek elgondolkoztak a dolgon, és az első lehetőség mellett döntöttek: megállapodtak, hogy az első ember, akivel a sas a földön találkozik, lesz az első sámán. A sas ekkor visszatért a földre, s mindjárt egy asszony akadt az útjába, aki egy fa alatt aludt, mivel elhagyta a férje, és nem volt hova mennie. A sas odaszállt az alvó asszonyhoz, és közösült vele. Később aztán a már teherben levő nő visszatért a férjéhez, és attól a naptól kezdve megszűnt a háborúság közöttük." A keleti istenek megkísérlik elveszejteni a nőt, de a sas a veszedelmet elhárítja: „... a béke újra visszatért a házaspár házába. Később született gyermekük, Mörgön Hara lett aztán a legelső sámán, aki képessé vált messzire űzni a rontó lelkeket."
A mondának több változatát feljegyezték. Baldunnyikovnak, Agapitovnak és Hangalovnak úgy mesélték, hogy egy burját nőtől és a sastól született az első sámán, Danyejovnak viszont úgy, hogy a sas az alvó asszony fülébe lehelt, és az attól esett teherbe.
Közel áll hozzá egy kazah eredetmonda: "A Dzsantikej nemzetség őse Samambet. Ennek harmadik felesége Soqsur volt. Samambet nem szerette ezt az asszonyt, mert nem volt nagy termetű, és nem voltak gyermekei; az asszony végre a pusztába menekült, ott sokáig sírdogált, azután kimerülve elaludt. Ekkor odarepült egy uhu (uqu vagy sari uqu), vállára ült, és vigasztaló szavakat suttogott neki. Mikor Soqsur felébredt, érezte, hogy teherbe esett, és hazatért. Nemsokára két fiút szült, az egyiket Isagasinak, a másikat Kazbeknek nevezte [két nemzetségnév]; az utóbbinak ivadékai máig azt hiszik, hogy uhu volt az apjuk. Azt mondják, még ma is megvan náluk az a szokás, hogy az elfogott uhut szabadon engedik, és az uhut mint ősüket tisztelik."
Több Amur-vidéki tunguz nép eredetmondája szerint ősanyjukat álmában tigris, illetve medve ejtette teherbe, és ehhez az álomhoz kapcsolják származásukat.
Nagyon széles körben ismert az Emese álmához hasonló mítosz is.
II. Küroszról (Kuraš) ráadásul több antik szerző feljegyezte ezt a mondát.
P. mester:
Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgec, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. (Scriptores Rerum Hungaricarum; Bp. 1937, I, 38)
"Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg astur képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el."
Képes Krónika:
Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Ed, qui fuit Chaba, qui fuit Ethele (SRH I, 284)
"Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön almnak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak".
"a magyar hagyományban csodás elemekkel átszőtt történetnek mindenképp van valós alapja, hiszen a honfoglaláshoz vezetett"
Itt elégedjünk meg azzal, hogy a Képes Krónikában az aquilákról szóló részlet az antik griffmítosz átvétele, vagyis toposz.
Ha egy csodaszarvas vezeti a kolostoralapítókat, ott sem vonja senki kétségbe az alapítás tényét - ellenben hogy gyertyákkal a szarván kódorog előttük a szarvas, azt igen.
Ott van a jól ismert nomádokra aggatott másik toposz arról, hogy nehézkesen tudnak csak járni, azaz a gyaloglás nem megy nekik. Ennek talán első megfogalmazója Ammianus Marcellinus, (31,2) aki leírja a hunokról, hogy ormótlan, nem méretre igazított lábbelijükben csak nehézkesen tudnak járni. Lovaikon intézik valamennyi ügyüket. Asszonymód ülik meg lovaikat mikor dolgukat végzik.
Ugyanezt ugyanitt elismétli az alánokról is. Mindenhova lovon mennek, és nagy szégyen, ha gyalog kell bandukolniuk.
Maurikiosz a Strategikonban újra előadja ezt az avarokra vonatkoztatva. Vagyis, hogy gyalog képtelenek harcolni, nem gyakorolják a járást eléggé stb.
Anonymus európai gondolkodású ember volt már. Nyilván kerített egy elfogadható történetet, amit honfoglaló őseink természetesnek véltek, de a kor emberének már "ciki" volt. Ciki nem ciki, a lényeg, hogy a tö9rténetnek van annyi valóság magva, hogy valahonnét el kellett jönni, valakik/valamik miatt. Erre akartam utalni, semmi másra.
Az, hogy valami késztette őket arra, hogy ide érkezzenek. Nem akartam a durva menekülés szót használni. Egyébként is mennyivel elfogadhatóbb griffek elől menekülni, mint normál emberek elől?! A magyar hagyomány az az új haza szerzése, amit egy külső hatás váltott ki. Jelesül háborús cselekmény. Ne legyünk már ennyire merevek.
Tudom, hogy Györffy sok mindenről fantáziált, de arra utaltam, hogy a magyar hagyományban csodás elemekkel átszőtt történetnek mindenképp van valós alapja, hiszen a honfoglaláshoz vezetett.
A besenyő támadásnak, a szerződésnek, illetve annak, hogy a honfoglalók egy része lehet visszatérő nincs reális alapja?! Kár akkor itt bármiről is beszélni. Ilyen minimalizmussal semmit nem érdemes csinálni.
Ugyancsak toposz a DAI-ban a pajzsra emelés szokása, pontosabban egy bizánci szakkifejezés ez az uralkodóvá választásra. Ősi római eredetű. Ez mint sajátosan "ősmagyar" rituálé jelenik meg számos műalkotásban.
Németh András pedig a Dado püspökhöz intézett levélben, Reginónál és Anonymusnál is előbukkanó éhség-motívumról értekezik sokszor emlegetett tanulmányában:
Németh György tárta fel talán legátfogóbban a "magyar" vérszerződés antik és középkori párhuzamait, ahogy sok más keresztényi körben elterjedt toposzt is összegyűjtött. Például: http://www.urbanlegends.hu/2005/04/karthago-es-a-so/
Úgy értem, vitatható, hogy ezen népek körében ténylegesen létező hagyományról volt-e szó, vagyis a médek, perzsák, szászok, hungárusok stb. valóban kéregettek-e földet, vizet és füvet a kiszemelt területeken. Valószínűbbnek látszik, hogy ez csak toposz.
A fű, víz és homok-por begyűjtése sem feltétlen szélesebb körben elterjedt motívum. A mohamedán írók is kölcsönözhették antik forrásból, Widukindhoz és a magyar krónikásokhoz hasonlóan. Ezek ide-oda kölcsönzött elemek: vándormotívumok.
Az már spekuláció. Ami elég egyértelmű: a Képes Krónikában griffek szerepelnek, jóval a besenyők földjén túl.
"Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevű városon, majd a hegyeken át valamely tartományba érkeztek, ahol számtalan sok kányát láttak; itt meg nem maradhattak a kányáktól, mert azok úgy ellepték a fákat, mint a legyek, elemésztették vágómarháikat, sőt még a lovaikat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy minél hamarább szálljanak le Magyarországba. Azon túl három hónapig ereszkedtek le e hegyekből, és eljutottak Magyarország, illetve Erdőelve határára".
Nem vontam ezt kétségbe. Itt egy motívum értelmezéséről van szó. A Képes Krónika szerzője felhasznált, beiktatott egy antik toposzt, melyet a népvándorlások "felgyorsítására" használtak az ókori szerzők.
Hasonlóan mulatságos spekulációhalmaz kerekedett a Képes Krónika griffmotívumából. Valahogy belekeveredtek a besenyők - Harmatta mindezt betudja a görög mitológiával kapcsolatos ismeretek hiányosságainak, amely az évszázadok során alakult ki a tudományos kutatásban :) Az ezzel kapcsolatos ismeretek megfakultak, így lettek a marhákat lenyelni képes kányákból (besékből) besenyők...
Az ún. fehérló-mondával kapcsolatban Szovák Kornél utal Hérodotosztól kezdve Vergiliuson át Widukindig több szerzőre. Utóbbi a szász honfoglalásnál emleget hasonló dolgot, ti. hogy egy szász ifjú kisebb adagot vásárolt aranyért a föld porából egy türingtől, majd a porral behintett egy területet és azt a sajátjának tekintette, s birtokjogát végül fegyverrel érvényesítette. A türingek - miután rájöttek a csalásra - ugyanúgy elátkozták a vételárként kapott aranyat, miként a morva fejedelem a fehér lovat.
Ettől függetlenül történészeink hetet-havat összehordtak Álmos rituális meggyilkolásáról, mindenféle kazár fejedelemgyilkolási párhuzamról, meg egyebekről. Pedig lehet, hogy csak az új országot keletről szegélyező hegyvonulatok indították a gondolatmenetet - annak az országrésznek a magaslatai, melyet akár már a gepidák Siebenbürgennek hívhattak. A Piszga csúcsai így értékelődtek át a Képes Krónika szerzőjének a tollán.
Képes Krónika: "Ama kapitányok közt a leggazdagabb és hatalmasabb Árpád volt ... Az ő atyját, Álmost, Erdőelve országában megölték, nem volt szabad bejönnie Pannóniába ... Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannóniát, miképpen Mózes idejében visszaadta Izrael fiainak örökségül az amorreusok királyának, Seonnak földjét és Kánaán minden országát."
Az in patria Erdelw occisus est… fordulatból lehetetlen eldönteni, mi történt a genealógiából kiszoruló apával, az Exodusban mindenesetre jó párhuzam kínálkozott a mózesi hasonlatra, egy bibliai toposz beszúrására:
„»Hadd keljek át, és hadd lássam meg ezt a szép földet a Jordánon túl, azt a szép hegyvidéket és Libanont!« De miattatok megneheztelt rám az Úr, nem hallgatott meg, hanem azt felelte: »Elég legyen! Erről ne beszélj nekem többet! Menj föl a Piszga csúcsára, és tekints nyugatra és északra, délre és keletre, hogy lásd a saját szemeddel. De a Jordánon nem kelsz át. Adj parancsot Józsuénak, bátorítsd és önts bele erőt. Mert ő fog a nép élén bevonulni, és ő osztja majd fel a földet, amelyet majd látsz.«” (3, 25‒28)
„Ugyanezen a napon így szólt az Úr Mózeshez: »Menj fel az Abarim-hegységbe, Neba hegyére, amely Moáb földjén Jerikóval szemben van, s nézd meg Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak adok birtokul. Azon a helyen, amelyre most felmész, meghalsz ‒ megtérsz törzsed tagjaihoz, mint testvéred, Áron is meghalt, és megtért törzse tagjaihoz. Hor hegyén, mivel Kádesban, Cin pusztájában, a viszály vizénél vétettetek ellenem Izrael fiai között: nem vallottatok szentnek Izrael fiai előtt. Ezért csak szemközt láthatod az országot, de nem léphetsz be a földre, amelyet Izrael fiainak adok.«" (32, 48‒52)
„Mózes tehát Moáb pusztájából fölment Nebo hegyére, a Piszga csúcsára, amely Jerikóval szemben van, s az Úr megmutatta neki az egész országot: Gileádot Dánig, egész Naftalit, Efraim és Manassze földjét, Júda egész területét a nyugati tengerig, a déli országrészt és a [Jordán]-kanyart, Jerikónak, a pálmák városának síkságát, egészen Coárig. Így szólt hozzá az Úr: »Ez a föld, amelyre Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküt tettem ezekkel a szavakkal: Utódaidnak adom. Megnézheted a saját szemeddel, de oda nem jutsz át!« Akkor ott, Moáb földjén meghalt Mózes, az Úr szolgája, az Úr ígérete szerint. [Az Úr] Moáb földjén, a völgyben temette el Bet-Peorral szemben. De sírját nem ismeri senki, mind a mai napig.” (34, 1‒6)
Abban az időben minden írástudó jól ismerte a Bibliát errefelé, az volt mindennek az alfája és az omegája, a kölcsönözhető hasonlatok valóságos kincsestára.
Egyáltalán nem biztos tehát, hogy Álmost megölték Erdélyben, valószínűbb, hogy a krónikás egyszerűen nem rendelkezett ismeretekkel halálának körülményeiről. Ezért élt a bibliai toposszal, azért nyúlt az akkoriban közismertebb Szentíráshoz. Egy egyszerű hasonlatot olvashatunk tehát, melyben a magyarokat az isteni Gondviselés bevezeti az Ígéret földjére.
