Tegnap reggel a rendkívül bájos Antal Mária zeneszerzővel beszélgettek a Bartók Rádióban: a hangtárban visszahallgatható!
Ezen a héten szerepel koncerten a Dsida-versekre írt dalaival (Jövendő havak himnusza kötetcím alatt. A kötet az 1923 és 1927 között írt verseket tartalmazza). A költő 1907 és 1938 között élt.
A ciklus három, részben havas versét INNENmeg lehet hallgatni, és hogy teljesen érthetők legyenek a szövegek, a három verset bemásolom. Az első kettő a költő kisebb költeményei közé került.
.
Tavalyi szerelem
.
Emléke visszacsillog s olykor arcomra tűz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz. Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tűz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz.
. Még néha visszacsillog, de már nem bánt, nem űz, enyhén simogató, mint hűs, testvéri kéz: Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tűz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz.
.
.
.
Vallomás
.
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kivüled semmi sem érdekel. Kihűlhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
.
.
.
Leselkedő magány
.
És egyszer, tudom, te is elmégy a nyughatatlan árnyak útján. Mogorva lesz, üres és értelmetlen a hóbaguggolt kis fagyos faház.
. Tárva felejted az ajtót. Küntről beszitál, borzongat a köd s az esti szél bezúg, besír a végtelen fjordok felől.
. Egy elfelejtett képedet felakasztom a deszkafalra, örökmécsest gyújtok elébe . . . És csöndesen a küszöbre ülök.
A hegedű közös nyelven énekel című sorozat második dalát az ismert Verlaine-versre írta Grill. Érdemes azt is meghallgatni! Emlékeztetőül a vers, amit sokan és sok nyelvre lefordítottak, és rengetegen megzenésítettek, köztük a Kodály-tanítvány Harsányi Tibor, aki 1954-ben bekövetkezett haláláig élete nagyobb részét Párizsban élte le.
Bruce Mather (1939 - ), a Rilke-ciklusban, 1959, tenor hangra és gitárra
.
.
.
A szomszéd
.
Miért követsz, idegen hegedű? Mért van, hogy a te síró, keserű búd mindenütt nyomomba szálldos? Száz ember ríkat? Vagy csak egy magányos?
. Van olyan, aki benned hinni tud még, és minden nagyvárosban van nehány, ki nélküled folyók mélyén aludnék? És miért találsz mindig reám?
. Miért, hogy mindig azok mellett élek, akiknek édes húrjaid búgása, mely mondja: súly és teher az élet, a terhek-terhe, kín és kő és mázsa.
.
/Fordította: Kosztolányi Dezső/
.
.
.
A szomszéd
.
Bús hegedű, mért jársz utánam?
Hány messzi város magányában
faggatták éjem éjszakáid?
Százan zenélnek? Csak egy játszik?
.
Vannak tán minden nagyvárosban
kik nélküled régóta már
folyókba vesztek volna holtan?
S miért, hogy ez mindig rám talál?
.
Mért vagyok mindig szomszédja azoknak,
kik téged tépnek és zenélnek,
és búsan zengik: minden dolognak
terhénél terhesebb az élet?
.
/Fordította: Farkasfalvy Dénes/
.
.
Az eredeti vers az 1902 és 1906 közt írt Könyvek könyve első kötetében jelent meg.
135 évvel ezelőtt a mai napon születettBabits Mihály. Számos versét és műfordítását lehet e témában olvasni, most verseiben is a kezdethez nyúlok vissza, majd a kb. húsz évvel későbbi összegzéshez:
.
.
In Horatium
.
Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg ! ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha nem hallott verseket ma, múzsák papja, erős fiatal füleknek. Nézz fel az égre: barna cigány ködök - nézz szét a vízen: fürge fehér habok örök cseréjükért hálásak halld, Aiolost hogyan áldják, dallal. A láng is hullám. Szüntelenül lobog főnix-világunk. Igy nem is él soha, mi soha meg nem halt. Halálnak köszönöd életedet, fü és vad ! Minden e földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint csobogó patak s »nem lépsz be kétszer egy patakba«, így akarák Thanatos s Aiolos. Ekként a dal is légyen örökkön új, a régi eszme váltson ezer köpenyt, s a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra. S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily mértéken zengte a megelégedést, hadd dalljam rajt ma himnuszát én a soha-meg-nem-elégedésnek ! Minden a földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint hegyi záporár, hullámtörés, lavina, láva s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd el restségednek ónsulyu köntösét, elégeld már meg a megelégedést, légy könnyű, mint a hab s a felhő, mint a madár, a halál, a szél az. Görnyedt szerénység, kishitü pórerény ne nyomja lelked járomunott nyakát: törékeny bár, tengerre termett, hagyj kikötőt s aranyos középszert s szabad szolgájuk, állj akarattal a rejtett erőkhöz, melyek a változás százszínű, soha el nem kapcsolt kúsza kerek koszorúját fonják.
- Az első könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés« himnuszát írtam be... Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is elégedetlenül futok még;...
.
- Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani...
.
- ...hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen!...
.
- Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán,...
.
- Hiszek a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon; abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt is; de ez nem katholikus élet. A fal véd; de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...
.
Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává avat; l'art pour l'art ez és mégsem l'art pour l'art: mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, se a l'art pour l'art-ot, sem a naturalizmust; de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek...
.
- ...Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magosabb lelkeké;...
.
- Ami szép, az nehéz; az anyag ellenáll,...
.
- S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen!
.
(Az 1921 és 1924 közötti termésből, a Sziget és Tenger című kötetből)
A Kőrös fázik. Egy kutya ugat. Az íves, bordás, nagy vasúti hídra fakó bánatot ejt a napnyugat.
.
Kabátom szélén kóróvert barázdák. Nagy füstöt okád az utolsó ház. Kezem remegve a szívemre hajtom: valaki messze-messze zongoráz.
.
Az ősz ködén át felémzongorázza az augusztust, a szeptembert: Meát... Az esti gyors süvítve jő keletről s robog nyugatra a vashídon át...
.
/Somlyó Zoltán; az 1910-ben megjelent
Dél van című, első kötetéből/
.
.
.
Őszi síp
Megfujták már az őszi sípot. Fülem mögött már elsivított Az őszi szél, a bús szirén.
.
Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába és panaszt hordoz a szivén.
.
Búsan suhogtat ostorával s pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkinál:
.
Igyál barátom még ez őszön! mert egyik ősz megy, másik ősz jön - de te, ha mész, elmész! Igyál!
.
S amerre száll, titkos jelekkel és rőtszín szőllőlevelekkel hullatja teli az utat,
.
a sípja szól, virágja éget, nyomába felsikolt az élet s a temetők felé mutat...
.
/Somlyó Zoltán, 1924/
.
.
.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐHÖZ
.
Drága barát, beteg költő, ki fekszel idegzsongító porok vánkosán, míg higanyoszlop lett szines irónod, mely le-fel táncol véred taktusán:
.
az újuló tavasz varázskörében be nagyon sokszor gondolok reád! S ki nem gördülő könnyem bús izében dúdolom ifjuságunk szép dalát...
.
Dúdolom az Üllői-úti fák-at, mik szőke fényben fejed fürdeték... És illatát ezer nyíló virágnak, amely édes mámort lehellt beléd...
.
És dúdolom a Kisgyermek panasszá-t, szegényét, kit az éj megbabonáz; s a rémek közt ott látom fáradt arcod, melyet bénán, megszállva tart a láz...
.
És dúdolom, dúdolom utcahosszat szavaidat, a fényes és fanyar - édes igéket s az emlékezettől az eltűnt ifjúság szivembe mar...
.
Figyelem messziről szíved verését, elhozza nékem a tavaszi szél... És hallom nyelved tikkadt rezdülését, amelyen át a fájdalom beszél...
.
S kezed szorítom némán... A tíz ujjam csontig merülő imába szorult... Hogy itt maradj a jövő oszlopául, ahogy oszlopnak érlelt meg a mult!
.
És dúdolom a remény ritmusát is, mélyen, magamba, hittel és vakon: hogy itt cikkázik majd a pesti uccán megint erősen és fiatalon;
.
s dalolni fogsz, s még gordonka-daloddal megint szebb lesz az elcsúnyult világ... S feléd hajolnak s új virágba szöknek mégegyszer az üllői-úti fák...
.
/Somlyó Zoltán/
.
.
.
És egy jóval későbbi novemberi napon:
.
.
ÍGY MEGY EL A KÖLTŐ
.
Így megy el a költő: őszi délelőttön, tizenegy órakor, épp ebéd előtt... Itthagyja kenyerét, itthagyja borát is, itthagyja családját, itthagyja korát is, itthagyja a padmalyt és itt a tetőt...
.
Tizenegy órakor, mikor a november mégegyszer szétszórja fáradt fényeit; láthatatlan bottal megbékélt kezében, a sugaras lelkek csöndes jelmezében kilép az életből s a halálba nyit...
.
S itthagyja kabátját, mely szegre akasztva, gazdátlan, üres lett, mint ez a világ. És színes tintákba megfürdött tollát is, s itthagyja a munkát, e szent motollát is - s árván maradtok ti: Üllői úti fák.
.
S a szegény kisgyermek, ő is ittmaradt most, szomorú panasszal hiába remeg. Elhagyott ágyában elárvulva, fázva, hiába ugrik fel negyvenre a láza - az örök nagy Gyermek már nem érti meg...
.
A barna polcokon ott állnak a könyvek: nagy-gyűrüs kezével többé nem lapoz... Ittmaradt zenéje, ez a drága manna, és az ágrólszakadt cseléd: Édes Anna - ittmaradt a könny, mely szemet fátyoloz.
.
Így megy el a nagyok legislegnagyobbja, így megy el a költő egy bús délelőtt... Igékkel átkozott és sebekkel áldott sírjára simítsunk sok fehér virágot, örökfénybe vívő nagy útja előtt...
.
Ővolt Kosztolányi! Ezt ne feledjétek! Ő a magyar költő! Ő volt Desiré!... Menj, szegény kisgyermek, utadra bocsátunk! Menj, szegény kisgyermek, költőnk és barátunk! Menj, szegény kisgyermek, csillagod felé!...
.
/Somlyó Zoltán, 1936/
.
.
.
SIRATÓÉNEK
.
K. D. emlékének
.
A dobok megperdültek. Megvillantak a kardok. Golyók süvöltözének - Ki tudta, hogy mi lesz?!...
.
Holtakat szállítottak a fekete vagónok; férjek fűbe haraptak, asszonyuk ittmaradt.
.
Győzelmi dobok szálltak s gyászkönnyek hömpölyögtek. Papírbakancs tiporta a kárpáti sarat...
.
És kiesett a lámpa a jó Isten kezébül és darabokra tört szét az ország... a világ...
.
És lett a mély sötétség, lelkeknek éjszakája, s gyermekkorát kesergő friss generáció...
.
S elment már ő is, ő is, ő is elment: a költő. Elvitte azt a fényt is, ami még megmaradt...
.
Hát én most mit csináljak? Mi szépet énekelnék? Betakarom a szívem s eltöröm tollamat.
A zene múzsája, egy ismertebb látványos képpel kiegészítve...
.
A budapesti Zeneakadémia nagyméretű emeleti faliképén (Zarándoklat a művészet forrásához) Körösfői-Kriesch Aladár egyértelműen a zene múzsáját szimbolizáló Euterpét helyezte középre, akit a másik négy múzsa (a festészeté és szobrászaté. az irodalomé és az építészeté) éppen megkoronáz. Az már kevéssé ismert, hogy a jobboldali zarándokok között maga Liszt Ferenc, Dante és II. Rákóczi Ferenc is felismerhető.
.
EUTERPE
.
Korok mítoszán s ködein keresztül flótád varázsa zenél: Euterpe! Ott állsz a görög hőskor nagy szívén zenéből szőtt nehéz aranylepelbe...
.
Mindenhova eljut ősi hatalmad. A ritmusod világon átfonódó. Beethoven éppúgy adta rád a lelkét, mint a harangzúgató Quasimodo...
.
Szimfóniák bús balzsamát lehelled: Világkarmesternő!... Korokon által tiéd az első gyermek-gőgicsélés, orgonaszó, Faun-síp s a madárdal.
.
Az angyalok a nevedben dalolnak és Belzebúb is, győzelme reményén a rőt halált sípoddal intonálja, földre bocsájtott poklainak mélyén...
.
A szolgáid a forték és a fúgák, mik rezgő hullámhosszokon eveznek, te vagy az anyja a gyászindulónak s a vért felhabzsoló meztelen jazz-nek...
.
Te öntesz kacagást és fájó könnyet a földre, a véres öröm-vederbe... A te kezed vezeti házrul házra a vén és vak kintornást: Euterpe...
Az idei kamara.hu harmadik napjának délutáni előadásán két idős művet hallhattunk a Zeneakadémia elsötétített kupolatermében a kiváló svájci Merel Vonósnégyes és Várjon Dénes előadásában.
.
Először a kvartett adta elő Helena Winkelman nekik ajánlott művét, amelyet a 12. Shakespeare-szonett inspirált. A szonett-sorozat valamennyi darabját több nyelvre is lefordították, az összeset megzenésítették, és van olyan zeneszerző, akit mind a 154 vers megihletett.Magyar szerző is van köztük: Seiber Mátyás a 18. szonettre írt dalt.
.
A most említett sem maradhatott ki: az előbbi link alatt nem is szerepel még az idén volt 44 éves H. Winkelman műve, így feltehetően további megzenésítések is vannak a szonettekre.
A darab ősbemutatója tavaly volt a svájci Engelbergben: ÍME !
.
.
When I do count the clock that tells the time, And see the brave day sunk in hideous night; When I behold the violet past prime, And sable curls all silver’d o’er with white;
. When lofty trees I see barren of leaves, Which erst from heat did canopy the herd, And summer’s green all girded up in sheaves, Borne on the bier with white and bristly beard,
. Then of thy beauty do I question make, That thou among the wastes of time must go, Since sweets and beauties do themselves forsake And die as fast as they see others grow;
. And nothing ’gainst Time’s scythe can make defence Save breed, to brave him when he takes thee hence.
.
/1609; itt mai angolra átírva/
.
.
Ha, gyors idő, óráidat számlálom, S látom, a szép nap hogy vak éjbe dűl, S a kora hervadást szép rózsaszálon, S a barna fürt ezüstbe hogy’ vegyűl,
. Magas sudárt, most lombernyője nélkül, Mely még imént a nyájt beárnyalá, S a nyár szépsége, fosztva zöld díszétül, Ősz fejjel, sírba, szürkén száll alá;
. Akkor a te szépséged jut eszembe, Mely szinte csak sír martaléka lész; S míg gondtalan néz a jövővel szembe, Felnőnek mások, ő meg elenyész.
. Az idő sarlajától nincs mi óvja, Csak az, ha sarjat hajt, avval daczolva.
.
/Szász Károly fordítása/
.
.
.
Számolva az óramondó időt S látva, szép nap rút éjbe hogy merül, Hogy kókad az ibolya nyár előtt, S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;
.
S hogy ejti lombját a sok büszke fa, Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt, S hogy hág kévék ravatalaira A borzas-ősz szakállú nyári zöld, -
.
Sorsodat nézem, a szépségedét: Útja a romboló időn visz át, Hisz mind búcsúzik az édes, a szép, S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
.
S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen, Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.
.
/Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
.
Számolom az órát, időt hogy üt S látom a bátor nap szörny éjbe fúlt: Nézek virághullást, fát mi kidűlt, S fekete fürtre ezüst hót mi hullt: . Mikor lombos fát látok csupaszon, Mi a csordát a hőségtől védte, S nyár zöldjét kötve körbe asztagon, Őszült szakállal, rakva szekérre, . Akkor szépséged kétségbe vonom, Hisz el kell tűnj az Idő sodrában, Mert édesből, szépből könnyen lesz rom, S épp úgy hal, ahogy mást nőni láthat: . A kaszás Időtől semmi nem véd, Csak egy utód, mikor elmész innét.
.
/Dvorcsák Gábor Imre fordítása/
.
.
.
Mikor az óra számlapját megnézem,
És látom: a nap eltűnt sötét éjben,
Mikor az ibolya leveleket hullat,
S korom fürt helyére ezüstlő haj hullott,
.
Mikor látom, hogy a büszke fák ágai csupasszá váltak,
Melyek a hőségben árnyat nyújtottak a nyájnak,
Ami nyáron zöld volt, már mind kévében áll,
Mint halottas szekéren fehér és dús szakáll,
Megemlékezem: Szépséged a meddő idővel
Könnyen tovatűnhet,
A kecsesség és a báj gyorsan elrepülnek,
S meghalnak, oly hamar, ahogy mások jönnek.
Az idő kaszája ellen semmi sem véd meg:
Csak gyermeked hívja ki, mikor érted zörget.
.
/Papp Csaba fordítása/
.
XVIII.
Shall I compare thee to a summer's day? Thou art more lovely and more temperate: Rough winds do shake the darling buds of May, And summer's lease hath all too short a date: Sometime too hot the eye of heaven shines, 5 And often is his gold complexion dimm'd; And every fair from fair sometime declines, By chance or nature's changing course untrimm'd; But thy eternal summer shall not fade Nor lose possession of that fair thou owest; 10 Nor shall Death brag thou wander'st in his shade, When in eternal lines to time thou growest: So long as men can breathe or eyes can see, So long lives this and this gives life to thee.
.
.
.
Mondjam: társad, másod a nyári nap? Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde, Hisz a május méz-bimbaira vad Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
Az ég szeme néha gyújtva ragyog S arany arca máskor túlfátyolos; S mind válik a széptől a szép, ahogy Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul S nem veszíti szépséged birtokát; Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull: Örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete, Mindaddig él versem, s élsz benne te.
A Múlt és Jövő Alapítvány a fiatalon elhunyt (eltűnt) Pásztor Béla (1907-1943) felfedezésére hív november 19-én 17 órára a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Közel öt évvel ezelőtt már idéztem tőle e témában...
.
.
Tor
.
Vígadnak fenn! Ím máglya gyullad. Dombhosszat hordók görgenek. S a szöges dongák vad jajunkat Csobogtatják a bor helyett. Sóhajunk suhog, mint a nyírfa- Seprő a máglyafüst felett. Csattog az olló s tövig nyírja Borzolt hajunk a rémület. Hörgésünk felszáll, mint a tömjén, Mi sírunk csak, míg áll a bál! S mint pergés fenn a dobok bőrén, Fut hátunkon a borzadály. Mi rontjuk csak ez ünnepet meg! Mint csontunk-nyújtó kínkerék, Recsegik túl e szörnyű percek Ott fenn a duhaj tánczenét. Jaj, nincsen éjjel, nincsen nappal, Csak máglyafényű alkonyat, Rém jár közöttünk kopó haddal, Kutatva azt, ki nem mulat. Várjuk hát őt kereplőnk-rázva, Öltsünk kámzsát és maskarát. Áruló könnyünk meg ne lássa A ránk vicsorgó porkoláb. S te jer, húrtalan hegedűddel Kín, csontvonóddal hegedülj! Táncoltass árkon-bokron által Míg ínyünk, nyelvünk feketül!
.
/Pásztor Béla/
.
Jankovich Ferenc így méltatta a Nyugatban első verses-kötetét.
.
.
.
Kecskelábon Részeg szeretnék lenni szüntelen!
Még gyümölcsízű, zöld nedűkkel részeg,
Mint hajdan sok, sok mázos szüreten,
A gombás, ódon, faillatú prések
S a nádfedelű csőszkunyhók tövében.
. Hopp, jertek fel a gádorokon pincék!
Gurítsatok sok dohos, barna hordót.
Hadd verje avas bordájukat ismét
A vidám must, amelyet még nem kortyolt
Csak cserkoszorús király s hegyitolvaj.
. Jöjj régi kedv, te kecskelábú asztal!
Nem kérem számon, merre kóboroltál
Vén fakupáddal, párás poharaddal. ..
Durrogj a hegyben gyermekkori mordály,
Lebegjetek kövér gyümölcsfüzérek!
. Feledt ősz, — dér-szemöldököd ne ráncold,
Gvér-szalmaszakállad se rázd riadtan,
Ismerj meg; hát, üríts rám halavány bort
És lépj elém lúdtollas zöld kalapban.
Bőrövön lógó, őzlábnyelű tőrrel.
. S engedd meg, hadd legyek ma nálad vendég!
Vedd elő ráncos szélharmonikádat,
Ülj mellém. Nézzük együtt, im az esték
Hogy tapodják a holdabroncsú kádat,
S hogy leng esőkék vincellérkötényük . . .
.
(1939)
.
.
ÁLOM A HÁROM BÚCSÚSRÓL
. Három papírduda harsog. Menjünk tüstént! A búcsúban meggyilkoltak Három fösvényt.
. Az egyik a gyöngyárus volt. Bárhogy kértük, Nem adott az iszákjából Láncot, réztűt. Faág lett tíz kapzsi ujja! Már nem ér el... Megtömhetjük zsebünk arany Lánc-csengéssel.
. A másik planétás volt. Arca: sült tök. „Ha nincs fillér - sipítozott - Megvénültök!” Rút arcából holdvilág lett, Békák nézik. Ellophatjuk kincs-igérő Egérkéit.
. Harmadik a bábsütő volt. Csurrant méze. Cukor-sípját fújva sóvár Arcunk nézte. Édes csontját szopogatja Már tíz néne. És mi nagyot haraphatunk Báb-szívébe.
. Bronzos a bükkerdő, köd-kígyó kúszik az aljban, gyenge novemberi fény játszik a rom-falakon. Hallgat a sűrü – de hirtelenül hang csattan az ormon: nyomra talált odafenn s őzeket űz a kopó. Cseng a szilaj csaholás, nyiffantva csapódik a völgybe, megkettőzve zaját, csendül a katlanos öl. S – álom-e? –: megzendül az egész hegy az őszi Dunáig, mély hangon s magasan vad kutyafalka csahol. Izgatnak, hajráznak, uszítnak a vári pecérek, kürtnek üzenget a kürt: rettenetes zenekar. Néma rigó rebben, csataráz, menekülnek az őzek, csörtet a vaddisznó, róka buvik ravaszul, nagy, busa, barna fejét felkapja a távoli dombon s fúva, riadva fülel társai közt a bölény. Szarvas iramlik a hajsza elől ki a bükk-ciheresbe, botlik a holt rönkben s tétova lesz az iram. Jaj, ha elébe kerül a kopó, mielőtt szabadulna! Kürtszó búg a tetőn – hallali, hallali szól? Már ritkulnak a fák s tisztássá tágul az erdő, s újra feszül a futás. Most! A szügyében a nyíl. Felszökken magasan s rogyadozva a gyepre ledobban, súlyos agancsa a dér-verte harasztra ledől. Már odalobban a cserje közül társával az íjas, arca hevült, csupa láz, villog a tűz a szemén, ifju alak, de hatalmas az íj a kemény-inu kézben, holló képe ragyog szíj-öve érc lemezén. Zúdul a bősz kutya-had, rátörne a vadra dühében, nyalja a fűben a vért, teste körül szimatol, ám odaérnek a szélre a fürge királyi pecérek, van szitok, éles a fütty s szíjra kerül a kopó. Majd az a hollós int, jelt adva a megpihenésre, ő meg elindul a völgy: Szentgyörgypuszta felé, óva, figyelve kiséri a sűrü bozótban a jáger, ajzottan, hevesen száll le a telkemen át, szép szattyán csizmáit a sár beborítja bokáig – – Hol van a víz? – Felség, itt fut az aljban az ér. – Díszes, aranyveretes tülkét a vizembe meríti, felszegi büszke fejét s issza lihegve, mohón, csurran a víz, karján hidegen leszivárog a cseppje, s csurran a bő veriték homloka bátor ivén. Nyakra borult haja barnavörös színt villog a fényben, s fénylik a bükkerdő bronz-koszorúja, körül.
.
/Áprily Lajos/
.
.
Holnap lesz 131 éve, hogy a költő megszületett. Nála minden évszak zenélt.
Várjon Dénes új szólólemezén (Az Éjszaka) lévő Ravel-ciklus kapcsán került elő az ihlető Aloysius Bertrand-vers (Az Éjszaka Gáspárja) utolsó részének magyar fordítása a gonosz törpéről vagy kisértő lidércről amely nincs benne a Szépirodalmi 1969-es Radnóti-összesében.
.
.
Scarbo
.
Mon Dieu, accordez-moi, à l’heure de ma mort, les prières d’un prêtre, un linceul de toile, une bière de sapin et un lieu sec.
. Les patenôtres de Monsieur le Maréchal.
.
« Que tu meures absous ou damné, marmottait Scarbo cette nuit à mon oreille, tu auras pour linceul une toile d’araignée, et j’ensevelirai l’araignée avec toi ! — Oh ! que du moins j’aie pour linceul, lui répondais-je, les yeux rouges d’avoir tant pleuré, — une feuille du tremble dans laquelle me bercera l’haleine du lac. — Non ! — ricanait le nain railleur, — tu serais la pâture de l’escarbot qui chasse, le soir, aux moucherons aveuglés par le soleil couchant ! — Aimes-tu donc mieux, lui répliquai-je, larmoyant toujours, — aimes-tu donc mieux que je sois sucé d’une tarentule à trompe d’éléphant ? — Eh bien, — ajouta-t-il, — console-toi, tu auras pour linceul les bandelettes tachetées d’or d’une peau de serpent, dont je t’emmailloterai comme une momie. » Et de la crypte ténébreuse de Saint-Bénigne, où je te coucherai debout contre la muraille, tu entendras à loisir les petits enfants pleurer dans les limbes. »
.
(1836)
.
.
.
Scarbo
.
Istenem, halálom órájára add meg
nekem egy pap imáit,
egy vászonszemfedőt,
egy fenyőfakoporsót,
s egy száraz helyet.
.
A Tábornagy úr Miatyánkjaiból
.
– Akár föloldoznak, akár elkárhozol – motyogta a fülembe
Scarbo ezen az éjjelen –, egy pókháló lesz a szemfedőd,
s a pókot eltemetem majd veled együtt!
– Ó, legalább legyen – válaszoltam a sok sírástól vörös
szemmel – szemfedőm a rezgőnyárfa levele, hogy a belőle
szálló tavi lehelet ringasson engem.
– Nem! – röhögött gúnyosan a törpe –, a szarvasbogár
tápláléka leszel, mely este a lenyugvó naptól elvakított
szúnyogokra vadászik!
– Hát inkább azt akarod – válaszoltam néki még mindig
könnyezve –, hogy egy elefántormányú tarantella-pók
szívja ki a vérem?
– Nos – tette hozzá –, vigasztalódj. Egy arannyal
pettyezett kígyóbőr lesz a szemfedőd, úgy pólyállak bele,
mint egy múmiát.
,,És Saint-Bénigne homályos kriptájából, ahol felállítva
a falnak támasztalak, kedvedre hallgathatod majd, hogy
sírnak a limbusban a kisgyerekek."
.
/Radnóti Miklós fordítása/
.
.
.
A zongoradarab (is) meghallgatható az open spotify-on egyszerű regisztráció után: https://open.spotify.com
.
Az augusztus végén megjelent nagyszerű felvétel díjat is kapott.
Lehet, hogy rosszul hallottam vagy értettem tegnap reggel a Bartók Rádiót, amikor Becze Szilvia vagy más "a ma száz éve elhunyt Debussy"-t említette. Az év stimmel, de a pontos dátum 1918. március 25. volt, és mivel annyi aktuális esemény kötődik az év egyes napjaihoz, illene azokról alkalomadtán megemlékezni.
Maradva azért Debussy-nél, az alábbi linken vannak az ebben a témában vele kapcsolatos zenék és versek, utóbbiak között az egyiket éppen a Bartók Rádió munkatársainak ajánlotta a költő. A közel 60, nem ismétlést jelentő találat között vannak nekem különösen kedves versek, a tengerhez kötődők ezek közül is kiemelkednek. Nem véletlen egy impresszionista zeneköltő kötődése a tengerhez.
Néhány beírást megismétlek a gyűjteményből:
.
Debussy
.
Oldódj, lomha világ! Ujjaimon folyók gyémánt habja csobog, homlokomon hazug holdak udvara reng, s csillagok alszanak zengő tengereim vizén.
Költő: forgok az ég díszei közt, lazán szőve-oldva a lágy ezüst éter ködét. Szikrázó halaim hűs szívemen szelíd titkuk vallva röpülnek át.
Tündér ! tengereket alkotok én köréd, nyüzsgő zöld szigeted lombjai közt pihenj ! síkos bőröd alatt lüktet a vér lilán, s kígyó villog a melleden.
Alszom s álmodom én. Semmi a lét. Lebegj, csillámló tünemény, foszforos álom, ingj ! Füstként oszlom el, és messze sikoltanak faunok, trombita, hárfa, síp. . /Rónay György, 1942. március/
.
.
Vagy az örök életű és Debussy által is megénekelt tengerről egy ismétlés:
.
.
A tenger pántlikái
.
'Fieret vento mora ne qua ferenti'
Vergilius
.
Álomban zúgás. Hablovak nyihognak,
dübörgő paripák.
Hullámkezek kis koccanással kopogtatnak az
üvegen.
Itt vagyok, sós Elem, ragadj anyaöledbe vissza,
föltárom ablakom!
Hiába. Már csak apadó morajlás.
Tetőkön táncol, távozik a tenger,
pattognak pántlikái.
*
Lelkedet lélekben keresd. De túl a lelkeken,
a lelkek alján ott a Tenger.
Keresd a tengerben magad.
Enyészve születik, formáját széthullva teremti,
minden változásában változatlan,
s halálaiban halhatatlan.
Lelkeken túl, a lelkek alján,
a tengerben keresd a lelked.
A maradandóság jelében, melynek mulandó
képe vagy.
Mi a hullám? A tenger élete:
megszületik, tovaring, elenyészik.
De a tenger örök.
*
A hegyen túl lakik a tenger.
Fehér sörényes kék csikó, hányja magát a zöld
füvön.
Hajnalonta nyerít a hegyek hajlatában.
Harmatban kúszom a réten,
pányvát vetek, hogy rabul ejtsem.
A Nap kapuja dörrenve kitárul.
Paták dobognak távolodóban az égen.
*
Ha nem adatott tengered, keresd a lelkedben a
tengert.
Mert minden lélek tengerlényegű.
Enyészve teremti magát, változásában
változatlan,
s újjászülik haló hullámai.
Álmod mélyén a tenger árapálya zúg. A lélek
partját zúzva teremt partot magának,
s zátonyain, az elmerült hajók bordái közt
halak szikrái sisteregnek a zöldes éjszakában.
De fönt, a víz fölött, vigyázz,
holdtöltekor vitorlát vár a szél.
*
Mert minden lélek tengerlényegű,
sosem tudod, mikor kell útrakelned.
Úgy aludj hát, félkézzel a kötélen,
félszemmel a csillagokon,
félfüllel a habmorajlást figyelve,
hogy az alkalmas szelet el ne szalaszd.
/Rónay György; a hasonló című,
1969-ben megjelent kötetéből/
.
.
A Vergilius-idézetben Anchisés szavaival az Aeneis III. énekéből, és ez köszön vissza a vers végén:..."a vásznat a gályák vonják fel, hogy az útra-fúvó szelet el ne szalasszák." (Lakatos István fordításában, bár többen áttették magyarra.)
A Szabó Dénes vezette nyíregyházi Pro Musica Leánykar december 1-jén - többek között - elénekli a Kányádi Sándor versre írt Kocsár Miklós-kórusművet a zeneszerző közeli 85. éves születésnapja alkalmából rendezendő ünnepi koncerten a Zeneakadémián.
.
.
A verset már többször beírtam a költő azonos című kötetéből, de a hozzá tartozó 1995. évi zene miatt megint bemásolom:
Közel tíz évvel ezelőtt ünnepeltük az akkor már 75 éves múlt Kocsár Miklóst, és az emlékezetes eseményről be is számoltam. Közben a koncert felvételeis elérhető lett.
El fog hangzani a Karácsony, fekete glória című Nagy László-vers is, a költő hét megzenésített verse közt található címadó vers is. Az 1956 utána tíz év költeményeit a Várugató tündér című ciklusba foglalta a költő, míg a közelgő karácsony akkor az '56-os volt, amikor "Vérillatos a karácsonyfa/ - glória - / aggatva iszonyattal."
A vers a fenti koncertfelvételről is meghallgatható: a 14 perctől, de a 2008-ban megjelent "Álomi bezsédem" című Kocsár-album más kórusművei is elérhetők, pl. a 36. perctől a Tűzciterák, a 43.-tól a Csodafiú szarvas stb. Az említett Nagy László-versek mellett Jókai Annaimája és Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből is néhány szerepelt a koncerten.
Johann Wolfgang von Goethe alábbi versét sokan megzenésítették, és magyarra is többen lefordították.
Ihletője az alábbi svájci vízesés (297 m). A világ legmagasabb vízesése pedig innen!
.
.
Gesang der Geister über den Wasser
.
Des Menschen Seele Gleicht dem Wasser: Vom Himmel kommt es, Zum Himmel steigt es, Und wieder nieder Zur Erde muß es, Ewig wechselnd. . Strömt von der hohen, Steilen Felswand Der reine Strahl, Dann stäubt er lieblich In Wolkenwellen Zum glatten Fels, Und leicht empfangen, Wallt er verschleiernd, Leisrauschend Zur Tiefe nieder. . Ragen Klippen Dem Sturz entgegen, Schäumt er unmutig Stufenweise Zum Abgrund. . Im flachen Bette Schleicht er das Wiesental hin, Und in dem glatten See Weiden ihr Antlitz Alle Gestirne. . Wind ist der Welle Lieblicher Buhler; Wind mischt vom Grund aus Schäumende Wogen. . Seele des Menschen, Wie gleichst du dem Wasser! Schicksal des Menschen, Wie gleichst du dem Wind!
.
/1779/
.
.
Mezenésítői:
Elsőként Schubertet kell említeni, aki négy változatban fordult a vershez:
D484 - ének és zongora, 1816; töredékben, Reinhard van Hoorickx fejezte be,
D538 - 1817, négytagú énekkar és zongora,
D705 - 1820, " , töredék, Eugene Asti fejezte be a 4. versszaktól,
A többiek: Johann Karl Gottfried Loewe, Wilhelm Reinhard Berger (op. 55, 4-szólamú vegyeskar és zenekar, Ferdinand von Hiller (kórus és zenekar), Antonio Müller-Herrneck (althangra és zongorára, Eduard Steuermann, Dietrich Manicke, Michael Gees, Danielle Baas, Johannes Schild.
Az emberi lélek A víznek mása. Mennyekből jön le, Mennyekre száll föl, S a földre vissza Kell jönnie ismét Váltva örökkön.
.
A szikla falán ha Leömlik a kristály Sugár magasból, Párázó habbal Porzik alá S a síma szirttől Enyhén fogadva, Felhőlepelben Halkan zúgva Omlik a mélybe.
.
Ha bércz-fokokba Ütközik árja, Haragos tajtékkal Serczeg alá Fokról-fokra. A sík mederben, A völgy mezőin Lassan hömpölyg S a síma tóban Mind az éji csillag Füröszti arczát.
.
A szél a hullám Hő szeretője. Fenékig fölkavarja Tajtékra szítja.
.
Oh emberi lélek! Hogy hasonlítsz a vízhez, Oh emberi végzet! Hogy hasonlítsz a szélhez!
.
/Dóczi Lajos fordítása/
.
Az emberi lélek
tükre a víz:
Mennyből jön alá,
mennyekbe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas.
.
Ha bérc magasából
meredeken
siklik a tiszta sugár,
fellegpuhán
porzik alá
a sima kőre,
és mint szivesen fogadott
jövevény
fátyolteregetve
csobog lefelé.
.
De ha szirt mered
zuhanása elé,
haragos zubogással
ugrálva fokonkint
habzik le a mélybe.
A sík mederben
halkan fut a völgyi réten át
s a sima tóban
a csillagos ég
gyönyörködik.
.
Szél a hullám
jó szeretője;
szél kavar a mélyből
habzó hegyeket.
.
Emberi lélek,
képmásod a hullám!
Emberi sors,
képmásod a szél!”
.
/Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
További magyar fordítói: Szász Károly, Csöndes Pál, Kemény Xavér Ferenc, Franyó Zoltán, Maksay Albert, Szigethy Lajos.
.
Itthon legközelebb október 26-án a 70 éves Honvéd férfikar ünnepi koncertjén a Pannon Filharmonikusok vonósaival a D714-est adják elő az Olasz Kultúrintézetben.
Szabados György (1939-2011) kiváló zongorista és zeneszerző volt. Koncertjei és felvételei maradandóak emlékben és újra meghallgatásukkor. Számos lemeze közül a ami nap megint aktuális az '56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára megjelent Elégia - 1956 című varázslatos albuma.
A címadó zene és a Bartók szellemében című is nagy élmény, köszönhetően a közreműködőknek is: Babits Antalnak stb.
„Nagy csöndesség volt és nehéz sötét eső után, S egyszerre, mint az átkozottak látomása, Úgy került elé az Alpesek mögül S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent:
.
Az órjás hold, Ily félelmes még sose volt. Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve
Vágtatott a völgy fölött s a szíveket
Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át, Egyik se lelte már helyét, - párját kereste mind a hány
És íme: nem volt párja senkinek... És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán... S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar:
. Hogy négy vad-erős lovat kellett befogni sebtiben egy nagy szekéren Hajszolva felhőt, csillagot Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverők Az éj kábultjait. - De mégis oh hová? Hová visz mind e tűz? —Az éj határtalan! S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz:
Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette
S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát:
. Oh ifjúság, tennen hangodtól mámoros és társtalan
S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd... A város elmaradt már, - álmos madarakkal is találkozánk,
Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, - azt hitték, nappal van megint... S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre
És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam
S hiába szóltam én S hiába vágtatott utánunk annyi nép, -
A messzi kastélyokban ébredő cseléd: Megrémült kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek,
Mindhiába integettek...
. S utóbb dobszó is hallaték, Komor, nyugodt - és fennen hangzó, éber trombita, Köröttünk zengett-zúgott már a lég sa fák...
S hiába esdekeltem én
S az őr hiába ordita, -
A többi, mint a beteg, aki testi kínjait
Nem bírja már tovább s ugorni kész: A tajtékos négy állatot mindegyre verte
S a vad folyó felé terelte énekelve...
.
Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcú, ősz
Hódprémes agg, - szelíd volt, mint az ősz... Ismertük őt: amellett bölcs, - nemes és büszke fő, -
S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog,
Ilyenkor, tudjuk, elpihen... Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok
S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa.. S fenn halványult a hold--- S az ének íme elhangzott és vége volt.
. A polgármester! - kiáltottam én, - de már ez nem is kellett,
Megállt a had magától is az öreg férfi mellett... (A nagy ének után fülünkbe’ még elébb
Bezzeg süket, nagy csend következék...) Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan
És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van...
Elmondtuk azt, hogy mulattunk kicsit s a bor
Fejünkbe szállt. - S a bölcs így szólt: „a kor!”
. „Az ifjúkor, bizony...” -
.
S mi megöleltük volna ősz fejét
És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... S a hold eközben ment az útjain tovább —
. Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág
Mezőkön fenn, hol örök csönd honol...
S bús pillantásodtól az ifjúság
Borzongni kezd és szinte megbomol... Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón?
S hogy más vidékre némán mért is távozol?
.
/Füst Milán; az 1934-ben megjelent versválogatásból/
.
.
.
E versben a költő saját magát idézte vissza:
.
.
A hold
.
Mártonffy Máriusznak
.
Nagy csöndesség volt és sötétség eső után S egyszerre, mint egy átkozott tünemény, Úgy tűnt fel az Alpesek mögül S a békességet menten megzavarta:
.
Az óriási hold - mint egy nyugtalan paripa, gőzt lehelve Rohant a völgyön át s a szíveket Izgatott meleg futotta menten át meg át S nem lelte senki helyét, kereste a párját S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar:
.
Hogy négy erős lovat kellett befogni s egy nagy szekéren Ülvén hajtottunk erre, arra, mint az éji bolondok, kilencen, Köztünk sok ember sírt, sok halála napját emlegette S némelyik már szívéhez tartá pisztolyát:
.-
Ó hogyan megyünk mi s hová, mint az őrült gomolyag, Mint az olvadt tűzgolyó mely végig gurúlna dübörögve e világon: Kicsinyek vagyunk mi!
.
Kicsinyek vagyunk mi, társaim - jobb lesz elaludni! - A réz hasonlít az aranyhoz, az álom a halálhoz, a szerelem az üdvösséghez: Jobb lesz elaludni!
.
Jobb lesz elaludni s felkelvén, mint a kripták fuvolása Fujdogálja tovább kicsiny bánatát kiki melankolikusan, Melankolikusan s egyedül.
.
Vagy jobb e tán a föld alatt sínylődvén fájó érc Várni, amíg eloszol a súlyos réteg s felszabadúlván a ragyogó felszinen Eloszolni boldog füstté!
.
Eloszolni boldog füstté, felolvadni boldog habbá: Koldusok a bunkósbottal fenyegetők - várjatok! Ó, hogy mért is veritek a szegény lovakat!
.
...S te is torz látomás, égi ördög - nagyszemű, te menj el útadon! Csend lett az ének után az éneklők fülében - menj el útadon, Hagyj el minket, férfiakat, ne zavarj, gyíkokat áldozunk mi, Mint a holdkóros, hogy nyerjen szép éji nyugodalmat... Így gondolkodék.
.
...De a többi, mint a beteg, ki testi kínjait Nem bírja el tovább s ugorni kész: A tajtékos lovakat hajszolván véresre verte S a vad Mura folyó felé kormányozá...
.
Ekkor én a kocsiban felálltam s szavaimmal mint az apostol A holdfényen a szíveket lecsendesítém - osztottam békét, Tettem, hogy csendesség legyen ismét - s az őrjöngők Szégyenkezve, halaványan leszálltak - s némán Szomorúan mentünk egyenkint haza.
A zűrön áthajolva, hangsúlyozhatnám félre a kötet címét...
Az illusztrációkat Kákonyi Júlia készítette.
.
hangok
.
hol rejtőzöl
mely lapu alatt talállak
a lélek mely rejtekén
van otthonod
hangod
a szférák zenéje
miként jár át
minden tartományt
ragyogó fényedet
meddig nyeli még
köröttünk bennünk
ez a sűrű sötét
*
jövünk megyünk
a szín állandóan változik
a nap marad
ragyog
*
fülelj
hunyd le fáradó szemed
s meglásd
ősbizalmon termett őstudás
talál ott benn
a csendben rád
tiéd vagyok
add hát át magad
nem szólok
nem kérdezek
vagyok ölellek
megkondul a harangvirág
a futórózsa táncra kél
s a szél elül
a tűlevél hegyén
.
/Sajgó Szabolcs, a 2007-ben megjelent,
Az űrön áthajolva című kötetéből/
.
.
.
Az illusztrátor a következőt írta a kötetbe munkájáról, részben a fenti versről is:
"Aki versekhez készít rajzokat, elsősorban szeretnie kell magát a műfajt, a tömörségét, hangulatát, zenéjét. „Egy húron kell pendülnie” a mondanivalójával. Az illusztráció nem önálló alkotás. Ilyenkor a gondolat nem az enyém, csak magamévá teszem, hat rám, inspirál, így válik láthatóvá. Részben korlátoz, illetve rávezet, hogy „mit” rajzoljak, a „hogyan” már az én szabadságom. Sokszor olvasom el a verseket, mielőtt munkához látok, de már az első olvasáskor kiderül, hogy melyikből lesz kép. Van úgy, hogy a vers nagyon tetszik, de nem készítek hozzá rajzot, mert a vers már annyira „képes”. Például a hangok címűben: az utolsó strófa...
. A szivárvány-leány földtől égig ér, a szivárvány-fiú égtől a földig, a szivárvány-leány suhogása pipitér, a szivárvány-fiú réti csöndeket zöldít.
. A szivárvány-leány haja églassú folyó, pávaszem-bilincs-csobogású zene, két copfja csillagcsúszda, zsibogó hullócsillag-raj csuszkorál rajt lefele.
. A szivárvány-fiú haja földig ér, dől ki belőle madár-zuhatag, fejénél felhő-nép döngicsél, cseresznyemag szívű nap fakad.
. A szivárvány-leány dereka nád, hátrahanyatlik: nyugattól keletig, s ahogy hídba ereszti le magát, a halált a haján áttereli.
.
/Bella István; az 1998-ban megjelent
Ábel a sivatagban című kötetében,
Az én zenekarom versciklusban/
.
.
.
Új "Hálaáldozat"
. „Szememnek Ady nyitott új mezőt”, hol páva hált, szökőkutak fogantak, úgy szeretkeztek a szavak, fogalmak, mint fény és árny születésük előtt. . Új ősrobbanás volt. Kisded szívekbe nőtt harang. Zsoltár. Rossebbakák rekedtes sír-rohama. És jövendő-szerelmes. Mint lantját dobta elé a temetőt.
. De a Győző jött. Taposott, tiport. Megszaggatta a Bibliát. S a gyarmati port, az űrt lerúgva, lant és mén ellovantak.
. – Mint ropogó hárfahúrok a máglyán fölvérzett egy föld alatti szivárvány: „Babits tanított ízére a dalnak”.
.
/ugyanabból a kötetből/
.
.
.
És akkor (ismét) a régi... Hála-áldozat
.
Szememnek Ady nyitott új mezőt, Babits tanított ízére a dalnak, és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak ezt-azt kívánó kordivat előtt.
.
Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak mint csillagok, vezérlő tűzjelek. Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek érzi minden pompáját a daloknak.
.
De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre. Három kanyargó lángnyelv sisteregne, ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
.
Oltáromon vadmacska, páva, bárány: három költő előtt borul le hálám. Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
10 évvel ezelőtt jelent meg ez a vers a HOLMI-ban.
.
.
SZERELMES TRIPTICHON
.
.
1
.
Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban gyors léptekkel közeledsz messziről: mint karcsú vitorlás tükörsima vizen. S én kőből rakott parti bástya módján várlak mozdíthatatlanul, sziklaszilárdan. Az órám nézem: késel, már megint, de mindegy; nem teszem szóvá ez egyszer.
Az évek telnek-múlnak, meglehet, de te csak jössz, tükörsima vizen, és szerelmünkön nem fog az idő, mondjanak mások bármit, hogy így meg úgy, a tekintet elkószál jobbra-balra, s hol ezt, hol azt vesz észre a bámuló szem: új csípőt, vállat, új térdet, bokát, s új szájból új édes szót hallani. Megesik, mondjuk, de minket Andersen írt. Nekem te vagy a táncosnőm örökre, ámbátor késel megint, és szokás szerint mindkét karod a levegőbe nyújtod, mert balett-táncosnő vagy, én pedig – ki más? rendíthetetlen ólomkatonád.
.
.
2
.
De egy napon, épp hangversenyre menvén, feltűnt nekem, oldalról és kicsit kancsítva nézve, az az ismerős pár a Nagymező utcában, ahogy némán, dühödten siet az egyik, s a másik szándékosan lassítva lemarad, s az ősbűnöket számlálja az ujján, nehogy véletlen egyet is kihagyjon, nehogy valami rosszból kimaradjon. Egy szappanoperából ismerősek: huszadik rész, kora esti idill; az egyik most átmegy a piroson, a másik kivár, jön a kocsisor, aztán csak nézik egymást messziről, a Kiskörút két oldaláról, mint két teniszező egy játszma közepén: most ki adogat? te vagy én? s közben elered a hideg eső, fúj a szél, „Csukd már össze a kabátod!”, „Nem csukom!” – de hisz ezek mi vagyunk: ott mész a túloldalon, és emitt én.
.
.
3
.
Egy ócska tévéfilmet bámulsz önfeledten, s látom, hogy párás, könnyes a szemed. Uramisten, mire pazarolod, ez jár az eszemben, a könnyedet. S hogy nappal, nehéz súlyokat cipelve, milyen szigorú, kemény volt az arcod. Rám nézel, védekezőn mosolyogsz, mint aki szégyelli, hogy feladott egy harcot. Sírj csak! Jó sírni; sírj most utólag, és előre, ki tudja, mikor lesz új alkalom rá. Főzök egy teát. Vagy inkább igyunk bort? Akarsz valamit enni hozzá? Vajon megtennél-e még bármit értem, mint szerelméért a filmbeli hősnő? És én, én mit tennék meg? Hozok egy kis sajtot. Nem látod? A nő bugyuta, a pasas önző. És az egész történet, az is milyen lapos! Ahogy futnak az árnyékuk elől! Miben reménykednek ezek ketten? A pasas mindig álmodozik, a nő mindig bedől. Mi közünk hozzá? Mindegy. Na, ne sírj már!
. Die Leidenschaft bringt Leiden! - Wer beschwichtigt
Beklommnes Herz, das zu viel verloren ?
Wo sind die Stunden, überschnell verflüchtigt ?
Vergebens war das Schönste dir erkoren !
Trüb ist der Geist, verworren das Beginnen;
Die hehre Welt, wie schwindet sie den Sinnen !
.
Da schwebt hervor Musik mit Engelsschwingen,
Verflicht zu Millionen Tön um Töne,
Des Menschen Wesen durch und durch zu dringen,
Zu überfüllen ihn mit ew'ger Schöne:
Das Auge netzt sich, fühlt im höhern Sehnen
Den Götterwert der Töne wie der Tränen.
.
Und so das Herz erleichtert merkt behende,
Daß es noch lebt und schlägt und möchte schlagen,
Zum reinsten Dank der überreichen Spende
Sich selbst erwidernd willig darzutragen.
Da fühlte sich - o daß es ewig bliebe ! -
Das Doppelglück der Töne wie der Liebe.
. /Johann Wolfgang von Goethe, 1823. augusztus;
a Szenvedély lírai trilógiájából/
.
. . Maria Szymanowska, született Marianne Agata Wolowska (1789 - 1831), lengyel zeneszerző és zogorista volt, aki Marienbadban és Weimarban Goethét is fellelkesítette virtuóz játékával. A 74 éves költő őszintén "beleszeretett" a 33 éves bájos fiatalasszonyba, aki már több évvel
korábban elvált férjétől. .
.
A verset többen megzenésítették u.ezzel a címmel, szólóhangra és zongorára:
A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít, sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged? Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt? A legszebb is hiába volt a részed! Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét; az érzékekből hogy illan a dús lét! . De zene zendül, angyalszárnyalással, hangját millió hangba szövi bennünk, hogy az embert áthassa mély varázzsal, s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk: szemünk kedves lesz, s felsőbb vágyban érzi, hogy kincs a hang, s a könny, isteni, égi. . És könnyül a szív, és hamar belátja, hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni: a túlgazdag ajándékot a hála vele szeretné önként viszonozni. Így boldogít - bár soha ki ne hűlne! - a zene s a szerelem iker üdve!
. Van olyan hangszer, amelyhez kicsit hozzáérnek és rögtön visít.
.
.
.
Egyedül
. Szeretnék nem csak nyögni a versben (mondván: a papír mindent kibír), örülnék, ha leírhatnám a jókedvem, a szünetekbeli bolond, vad ricsajt, s nem csak a magányt, mely tekeregni hajt.
. Jó volna, ha valaki rám várna (anyám majd este jön haza), s nem csak a mosatlan edény ásítása, s az óraketyegés hallatszana… Csak keringek, mint ki helyet nem lel, ilyenkor nem tudom mit tesz: „figyelemmel”, vadul, idegenül és ostobán ül a nyugalom a szobán.
. Egyszer darabokra töröm én a csendet, egyszer meghallgatom: a csengő hogy visít, vagy szónokolok, vagy réztányért verek, úrrá teszem magam egy kicsit!
.
.
(Balla Zsófia további zenélő versei A dolgok emlékezetéből)
Isten tenyerén ébredtem
.
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre, Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre. Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot, Sugaraiban álmos hajnal mosakodott. Láttam az óceánt gyermekként ragyogni Sirályokat felette felhőkkel táncolni, Láttam a békét az emberek szívében, Láttam az erdőket fürödni a fényben. Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt, Láttam az embert, és láttam a zenét, Láttam a földet szeretetben élni, Láttam a csöndet a széllel zenélni. Láttam Istent amerre csak néztem, Miközben éppen az Ő tenyerében ültem, S az Ő hangján szólt hozzám a szél, Mint anya, ki gyermekének mesél, Millió apró tükörben láthatod magadat, Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!
A lejjebb beírt Báger-vers első sorait természetesen kurzíválni kellett volna...
.
.
Zene mindenütt
. A mennydörgés olyan mint a dob, a fa mint egy puha hárfa, réztányér a villámcikázás, s csörgő kövek ülnek a sárban. A folyózúgás a nagybőgőé, komoly cselló az erdő hangja, fuvolán sikkant a szellő, s halkan kongat a virág harangja. Hegyek kórusa zord fohászt küld, erdő-szopránok fénye cáfol, s az este önmagának mormol: „Nem vártam ennyit a világtól.”
.
/Balla Zsófia; az 1968-ban megjelent első kötetéből
(A dolgok emlékezete), annak is a Zene című fejezetéből/
.
.
.
Zene
. Sötét, meleg szobában forog a gépen a lemez. Árnyéka a falon mint víztükör úgy fodrozódik, ha puha lapát evez. Porszerűen kihull néhány sugár, s fényes kör vonaglik benne, játszik a homállyal a fény, mintha a halálával feleselne. .
.
. Dal
. Úgy meglepett, hogy ilyen időben valaki dalol, hogy mázsa vízben sem unatkozik a hangja. Kerítésmögötti arca ismeretlen, s lehet fáj neki, hogy elengedte dalát, lehet, ez az ének volt egyetlen kalandja.
.
.
.
Bocsánatkérés
. A muzsika lomha lebegéssel jön felém. Mintha belőled indult volna, ezüst fuvolák gyűlnek halomba.
. A kávéillat úgy pördül, mint a gong, s egy ablaknál, mit csak betörni sikerült, kinyitni soha, csendet kér a szivem, és ő maga zajong.
Közel hét éve másoltam be ide többedszer a magyarul is csodálatos Shelley-ódát,a nyugati szélhez, de akkor nem olvastam még a Tiszatáj előző évi novemberi számában megjelent, arra reflektáló ódát, Báger Gusztáv szép versét. A most Napharang címen megjelent válogatott és új versei között is szerepel.
pH ajánlotta az alábbit, bár a Supertring nem más, mint a kedves kis angol város felnagyítása elfogódott kedvelői által, ahol talán már fellépett a Supersting nevű muzsikus is, egyeseknek a legnagyobb.
A hivatkozott húrelmélet neve Superstringtheorie :), de ez csak betűhiba, a lényeg a továbbiakban van, a jól hangzó idézet mögött.
73 éve a mai napon halt meg Bartók Béla New Yorkban. 10 évvel korábbi ez a részben neki ajánlott vers:
.
.
MAGYARORSZÁG DICSÉRETE
. - Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak -
. 1. Karok és rendek
. Micsoda bőségből telt itt latin metrumokra, kényelmesen skandálva lejteni: hogy így is lehet magyarul vigadni s a nótát sem kell elfelejteni.
. Zárt formák gőgje: új Horatius, de Berzsenyink kemény erkölcsei,
„Hervadó színnel rogyok a Halálnak..." így fordította Sapphót Kölcsey.
. Micsoda bőség és „görög szegénység", görög álmok nyomában hogy keressék fajtánk javát e bajuszos Apollók, daloltak, karban, rendben: a nemesség.
. 2. Pórnép
. Kiknek se dicsőség, se hatalom nem jutott, lelkük is zavarva úgy zendül, mint a bomlott cimbalom: visszhang egy réges-régi dalra.
. Furcsa dal: török síposok skáláján az urak dalán nőtt nóta; ezer múlt, idő mit egybemosott, messziről, de más ízzel zeng azóta.
.
/Bóka László, 1935/
.
Az idézett sort tartalmazó Sapphó-verset mások is lefordították magyarra, közülük a legismertebb az Ady-féle fordítás, és erre alapozta Kodály Zoltán a "Sappho szerelmes éneke" című dalát, az op. 9 alatt 1924-ben megjelent, de 1918-ban véglegesített Öt dal 2. dalát, amelynek pontos szövegét újból bemásolom:
.
.
Sappho szerelmes éneke
.
Hatvany Lajosnak,
igaz, ösztönző, jó barátomnak
.
.
Boldog legény, istenek párja, Szemben ki ülhet szép szemeddel, Édes kacajos közeleddel, Kacajoddal; mely sziven-vágva Fogja a mellem.
.
Hacsak már látlak, elalélok, Torkomon a szavak elfulnak, Bőrömre zápor-szikrák hullnak, Szememben sötét, vad árnyékok S lárma fülemben.
.
Hideg verejték veri testem, Remegően, félve, halóan, Az őszi fűszálnál fakóbban Állok és már érzem a vesztem, Meghalok érted.
