Állítólag az Élet és Tudományban volt valami róla.
A farkas stb. szavakat biztos nem írták le.
Logikai úton is kizárható a vasművesség kései átvétele. Éppen akiknél olyn fontos az ötvösség, meg a fegyverek, éppen azok tanulták volna meg itt?
Ha székelyek török származékként nem magyarnak bizonyulnának, ez csak úgy lehetne, ha egyedül (a szerintem eléggé mellékes jelentőségű) finnugor komponenst neveznénk ki magyarnak.
Imho, a magyar ennek a sok fajtának az egyedi keveredése, és eredetivé válása. Lehet, hogy csak itt befejeződvén.
Kösz a cikket. Azt azért hozzátenném, hogy nem is olyan nagy felfedezés, hogy a honfoglaló magyaroknak fejlett vasiparuk volt. Akármennyire is lenézték a nomádokat a földműves közösségek, mégis azért veszítettek, mert a nomádok soxempontból jobbak voltak náluk. Pl. a vas- és fegyveriparban-ez dönti el a háborúkat. Hogy mennyire volt honfoglaláskor előtti tevékenység is a kohászat, azt a 'vasverő' szó is mutatja.
Valóban fantasztikus lelet! Nem tudsz róla, hogy várható ennek publikációja valahol (most legalább egy Archaeológiai értesítő szintű folyóiratra gondolok)?
Azt hiszem a rovásírások még tartogatnak számunkra néhány meglepetést. Talán azt is megtudhatjuk, hogy a székelyek magyarok voltak, vagy valamilyen csuvasos-török népesség.
Meg aztán olyan dolgok is érdekelnének, talán egy-egy rovásírással készült szövegből kiderülhet, hogy hogyan neveztük a szarvast, a farkast, vagy a medvét eredetileg. Meg egy csomó más dolgot. Például a kovácsot sem a 'kovács' szóval illettük eredetileg, volt egy másik, finnugor eredetű szavunk rá: 'vasverő'. Ez egy, azóta már eltűnt vas megyei falu nevéből lehet tudni. Ez is bizonyítja, hogy nem a szlávoktól tanultunk meg vasat verni.
Érdemes lenne elgondolkozni azon, mi történt volna, ha ez a lelet mondjuk Nagyváradon vagy a Székelyföldön kerül elő! Szerintem teljesen át kellene írni a Római Birodalom történetét...
Szenzációs történelmi lelet került elô a Somogy megyei Bodrog község határában. Értéke szinte felbecsülhetetlen. Egyszerre vádol és bizonyít. Vádolja azokat, akik amagyarságot a történelem kóborló, alulkultúrált vándornépének tartották. Bizonyítja és megerôsíti viszont azt, hogy eleink "laza törzsszövetségnek" csúfolt alakulata
sok-sok tekintetben felért a X. századi Európa civilizált államaival.
Minden érintett személy azt mondja, hogy Stamler Imréé, a Somogyjádi általános iskola egykori igazgatójáé a felfedezés érdeme. A magyar-történelem szakos tanár
az 1970-es évek óta foglalkozik elmélyülten a honfoglaló magyarság históriájával. Elôször az irodalom ejtette rabul, elképzelhetjük, hogy milyen intenzitással ténykedhetett, ha Illyés Gyula és Déry Tibor is írt egy-egy drámát Stamler Imre színjátszó körének, melyet a csoport természetesen be is mutatott. Az elôadásokat azonban olyan politikai meteoresô követte, hogy jobbnak látta a tanár úr, ha visszavonul. Pontosabban átvonul történelemi terepre... A megnyugvás azonban váratott magára. Stamler Imre érezte, hogy az a hivatalos történelem, amit a katedrán tanítania kell, szégyen. Így mondta. Hemzseg a manipulációktól. A tanár úr különösen azt fájlalta, hogy amíg más országok féltve ôrzik ôstörténetük krónikáját, hiszen az nemzeti létük, kultúrájuk természetes fundamentuma, addig a mi ôstörténtünk idegen erôk és szándékok prédája lett. Stamler Imre szerint minden a finnugor-szemlélet kialakulásával kezdôdött, melyet a Habsburg-ház erôltetett a korabeli magyar tudományos gondolkodásra. Aztán folytatódott Trianonnal, mely szinte odadobta ôstörténetünket, a honfoglalást és Árpád alakját a Szúlasi-féle szélsôjobb csoportoknak. A tanár úr egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy valakik szándékosan terelték Szálasit és mozgalmát az ôsmagyarság világa, jelkép- és példarendszere felé. Tudván, hogy ezzel egyszer s mindenkorra kompromittálják ôstörténelmünket, s alapjaiban rengetik meg a magyar nemzettudatot. Stamler Imre keserűen állapította meg, hogy minden akció közül ez volt a legrafináltabb és a legeredményesebb. Máig ható következményei vannak. Nem véletlen ugyanis, hogy napjainkban szélsôjobboldalisággal vádolnak, illetve a szélsôjobbal azonosítanak mindenkit, aki a magyar ôstörténetet kutatja. Engel Pál akadémikus például kijelentette: aki a magyar ôstörténettel foglalkozik, az frusztrált személyiség. Göncz Árpád köztársasági elnök pedig millenniumi felhívásában meg sem említette Árpád nevét, úgy tett, mintha a magyar történelem Szent Istvánnal kezdôdött volna.
Ezer tonna
Hát eddig tartott Stamler Imre dülös, de tanulságos perlekedése. Kutatásait, melyeknek jelmondata és ars poetia az, hogy legalább a honfoglalás és a X. század magyar történelmét tegyük rendbe, nevekkel kezdte. Ez a munka vezette el a lényeghez, pontosabban a most feltárt lelethez is. Stamler Imre tudta, hogy a kalandozó magyarokról szerkesztett korabeli krónikák egyikében ez szerepel: "Bogát harcosai nyílhegyeket kalapálnak". Ebbôl arra a következtetésre jutott, hogy a törzsfôrôl elnevezett Bogát falu környékén valaha tehát vasgyártásnak kellett lennie. Szabadnapjain kisétált a terepre, bejárta a lankás somogyi dombokat, a vetésre előkészített táblákat Bogát és Tepely között. S megtörtént a csoda: vasat talált a szántásban. Néhány hónapon belül huszonegy helyen bukkant aztán korabeli kohók nyomaira, például jellegzetes, összeégett vassalak tömbökre. De ráakadt a limonit nevű gyepvasra is, melyet a helybéli források vize hozott felszínre, s mely az itteni vasgygyártás nyersanyagát jelentette egykoron.
Stamler Imre arra gondolt: a finnországi viking hajómúzeumok mintájára közszemlére kellene tennük legértékesebb kohászati emlékeinket. Szervezőmunkája nyomán 1996-ban létrejött a somogyfajszi Kohómúzeum. Ezt a szemre is szép, jurtaszerű épületet egy feltárt, korabeli műhely fölé emelték. Tizenhét kis kohó dolgozott ebben az "üzemben", a múzeum belsô terében körbefutó gelériáról vizsgálhatja a látogató a földbe vájt, kiégett lyukakat, a limonit- és vassalak tömböket, valamint az agyagból készült fúvókákat. Persze az országban másutt is találtak már kohókat, ám azokat vagy az idôjárás szeszélyeire bízták a feltárás után, vagy kiemelték és bivették valamelyik múzeumba. Itt viszont érintetlen eredetiségében ôrzött meg mindent a Stamler Imre által életre hívott Archeometallurgiai Alapítvány Kohómúzeuma. A galéria vitrinjeiben is számos leleletet tettek szemlére a kutatók, segítségükkel megismerheti az ember a vasgyártás egykori technológiáját és mesterfogásait. Jóllehet a korabeli kohászok nem csak mesterek voltak. Sajátos kultusz övezte ôket, a térség uralkodója, Fajsz elsôsorban fegyveres kíséretére és kohászaira, no meg a kovácsaira alapozta hatalmát. Stamler Imre szerint igen fejlett vasgyártásra volt szükség ahhoz, hogy a magyarság belefogjon kalandozó hadjárataiba. Hozzávetőleges számítások szerint egy-egy nagyobb vállalkozás, hadjárat legalább 1000 tonna vasat emésztett fel évenként. Stamler Imre úgy véli, ha a magyarság csupán egy olyan nomád, kizárólag állattartással foglalkozó nép, mint amilyennek a hivatalos történelemtudomány tartotta és tartja, képtelen lett volna akkora katonai teljesítményeket véghezvinni, mint amekkorákat véghezvitt. A magyarokra tulajdonképpen a kalandozások korában mondták ki elôször a "bűnös nép" vádját. A gondolatot fôleg azok a nyugati szerzetesek, illetve szerzetesrendek terjesztették rólunk, akik egyfelôl az írásbeliség letéteményesei voltak, másfelôl pedig igen gyakran adták őket sarcba a magyaroknak, legyőzött nyugati fejedelmek és uralkodók. Így maradt fenn a kalandozó magyarságról az a rendkívül negatív kép, melyet a tudomány a mai napig sem tudott, de talán nem is akart árnyalni. A feltevés, mely szerint nem rabló szándékkal vezettünk hadakat Nyugatra, hanem ôsi ereklyéinket kerestük, mind a mai napig tudományos eretnekségnek számít.
Rovott naptár
Számos feltárás után jutott el Bodrog határába, azaz Bű-pusztára Stamler Imre. Nehézségekkel, vitákkal és civakodásokkal ugyan, de itt is elkezdődött egy korabeli műhely feltárása. Emlékhelyet szeretne a bűi kohók mellé építeni, olyat, amely vetekszik majd Ópusztaszerrel. Most azonban nem ez a fontos, hanem az, hogy idén márciusban a feltárt leletek között rábukkantak egy fúvókára is. Nem lenne ebben semmi különös, hiszen ahol kohóra bukkannak a régészek, ott fúvókát is találniuk kell. Berkesi Gyula, bodrogi tanár felesége segédkezett a leletek lemosásában, kiválogatásában. Egyszer csak a kezébe akadt azonban egy olyan fúvókadarab, melyen rovásjelek voltak. Rögtön szólt a férjének. Tudni kell ehhez, hogy Berkesi tanár úr a rovásírás kutatásának megszállottja. Latin betűk mellett rovásjelekkel is felírja nevét és címét a levélpapírra, de van rovásjelekkel ellátott névjegykártyája is. Sôt, szerkeszt egy kizárólag rovásjelekkel írt újságot, melyet szégyen vagy nem, de úgy tart a kezében az ember, mintha a Pekingi Revübe lapozna bele. Az osztopáni általános iskolában a gyerekeket, vagyis a gondjaira bízott tanítványait is beavatta rovásírás rejtelmeibe, csak úgy, magánszorgalomból. Többen is így szerették meg a történelmet, így kezdtek érdeklôdni iránta. Berkesi Gyula aztán 1993-ban munkanélküli lett. Senki sem szólt, hogy ne foglalkozzon a rovásjelekkel, senki sem mondta, hogy hagyja békén a gyerekéket a rovás-ábécével.
Létszámleépítés volt és Berkesi tanár úrral kezdték... Szóval amikor Berkesi Gyula meglátta azt a néhány rovásjelet a fúvókán, tudta: kincset talált. Meglehetôsen kevés rovásjelekkel írt szöveg, illetve szövegtöredék maradt ránk ugyanis a honfoglalás, illetve a honfoglalást követô évszázadok korából. Ennek elsôsorban az az oka, hogy a rovásjeleket fôként fára vésték. A fa azonban hamar elkorhad, ha a földbe kerül. Félreértés ne essék, itt csak a korabeli szövegemlékekrôl van szó. Maga a rovás ábécé viszont napjainkig fennmaradt. Stamler Imre szerint Badinyi Jós Ferenc irányította rá a figyelmet arra, hogy a Vatikánban ma is megtalálhatók azok az 1003-ban keletkezett magyar vonatkozású utasítások, melyek szerint "tűzre kell vetni minden régi írással készült könyvet". Az engedelmeskedőknek jutalom járt, az ellenszegülőknek viszont büntetés. Szent István idejében történt meg az is, hogy összefogdosták a regösöket, az ôsi magyarság kultúrjának talán legbecsesebb letéteményeseit, s egyetlen faluba telepítették ôket. Hiányt éppenséggel semmiben sem szenvedtek, de. sohasem mondhatták el a hôsi énekeket, sôt, a települést sem hagyhatták el. Az államalapítás centrumától távolabb esô Székelyföld társadalma azonban megôrizte a rovásírást, az 1200-1300-as években például egész kalendáriumokat írtak botokra, természetesen rovásjelekkel.
Anyónak papa
Volt a rovásírásnak egy feltételezhetô reneszánsza is, hiszen számos emléket találtak, melyek azt bizonyítják, hogy az 1600-as évektôl kezdve számos református gyülekezet nemcsak latin betűkkel, hanem rovásjelekkel is vezette anyakönyvét. A legtovább egyébként a juhászoknál maradt meg a hétköznapokban a rovásírás. Persze nem használták az ábécét, sôt, magukat a jeleket sem ismerték, de az, hogy az állatokat botokra vésett rovásokkal számolták - sok helyütt még a századforduló után is - a magyarság ôsi írásbeliségére utalt vissza. A fúvókán található jelek esetünkben több dolgot bizonyítanak. Például azt, hogy a honfoglaló magyarság kohászai, vagyis legfontosabb kézművesei, iparosai magyarok voltak. Magyarok, akik igenis ismerték a kor "legmodernebb" technológiai eljárásait, s szinte üzemszerűen működtették kohóikat, műhelyeiket. Berkesi Gyula szerint ez a tény önmagában is súlyos cáfolat a "vándorló barbár nép" elméletre. Úgy látja azonban, hogy vannak itt fontosabb kérdések is. Tény, hogy a kohászok, kovácsok már csak stratégiai jelentôségük miatt is - közel álltak a fejedelmekhez, és a harcos arisztokráciához, de mégiscsak kézművesek voltak. Ha ezek a kézművesek ismerték az írásjeleket, sôt, írni és olvasni is tudtak - a bűi lelet mindenképpen ezt bizonyítja - akkor a magyarság körében sokkal elterjedtebb volt az írásbeliség, mint sok más, igencsak fejlettnek és civilizáltnak hitt nyugati államban, ahol nemritkán még az uralkodók is hadilábon álltak a betűkkel. A fúvókán talált írásnak egyébként tiszta és világos értelme van Berkesi Gyula szerint. Azt jelenti: anyónak papa. Tudni kell ehhez, hogy annak idején a fúvókát papának, azt a kemenceoldalt pedig amibe a fúvókát illesztették, anyának hívták a kohászok. Napjainkban, azaz ezer évvel késôbb szinte ugyanezen a módon különböztetjük meg az anyacsavart és az apacsavart is. A fúvókán található írásjelet most avatott szakértôk vizsgálják, igaz nem hivatalos úton, de már többen is értesítették Berkesi Gyulát, hogy ugyanarra az eredményre jutottak mint ô. Berkesi Gyula szerint nem szabad elhamarkodott kijelentéseket, megállapításokat tenni. Stamler Imre is egyetértett vele, hozzátéve, hogy ôk ketten Berkesi tanár úrral csupán a tudomány sherpái, azaz bennszülött teherhordói, akik nélkül azonban aligha juthatnának föl a hivatásos kutatók a csúcsra. A "benszülöttek" rátaláltak a kincsre, s most a legavatottabb, legrangosabb tudósokon, azaz a "profi hegymászókon a sor", hogy vizsgálják, tanulmányozzák, vitatkozzanak fölötte. Sinkovics Ferenc
Kedves Rezső!
// miért szomorodtál el?
Mert ha már egyszer nincs cenzúra, és észteveszed, hogy valaki helytelen dolgot ír, miért nem írod bele a véleményed? Olvasói levél, pl.. vili
Tény, hogy rég nem néztem be a kultúrába. (Nincs mindenre időm, és a filmekről szóló besélgetés sem érdekel) Most megtettem (találtam is egy érdekes topicot, ami legalább annyira politika, mert Kirké például olyan marhaságokat ír, hogy a nézettségi mutató az egyetlen értékmérő), mert azt hittem azért szólsz, hogy ott elindult a téma. De nem.
Egyébként vallom, hogy nem véletlenül lett egyik múzsa Clio, és a történelem (illetőleg a történetírás) művészet, a kultúra része. Is.
No meg a politikáé. És azé sokkal inkább.
Pldául ebben a témában, két fontos politikai vonzata van. Egyrészt azokkal a szomszédokkal (és nemcsak szomszédokkal) szemben akik fontosnak tarják magyarellenes érvrendszerükben, hogy ők korábban voltak itt.
Ha Kárpát-medencei ittlétünk konkrétan is köthető az avarokhoz, érveik egy része eleve megsemmisül.
A másik, a honfoglalók technikai, szellemi színvonalának értékelése. Ugyanis még mindig tartja magát a buta nomád szemlélet szerte Európában. És bizony ez visszahat a nomádok utódainak megítélésér is.
Kedves Vili áruld már el mit kellett volna elolvasnom a Demokratában...
Én pl. soha nem mászom ki a Politikából, viszont sokat tanulok rezsőtől, féreg6-tól stb. Sajnálnám, ha elvinnék innen ezeket. SZVSZ vagyunk még így egy páran.
Azért mert Bencsik ismeret hiány miatt csacsiságokat szokott írni?
Nem tudom, hogy jó-e a megfejtés. Nem is értek a rovásíráshoz. Csak elolvasom a szakirodalmat.
Akármi is legyen az, bizonyítja a rovvásírás eredetét, (avar csonttégelyen például már találtak hasonlót) és az avar-magyar etnikai viszony (vulgo dictu kettős honfoglalás) tisztázásához is hozzá járulhat.
Még mielőtt valaki megjegyezné: a régészet, a saját nép múltjának kuatása politika. Nem véletlen, hogy éppen Magyarország volt a szocialista országok közül az, amelyik a legkevesebbek törődött saját őstörténetével.
Végre egy igazi szenzációról adott hírt az MTI. Ha ez igaz, akkor érdemes átnézni a korabali cserepek eddig nem igen értelmezett "karcolásait'. Ha jól emlékezem eddig XIV. századi volt a legrégebbi magyar (székely) rovásírás.
A magyar nyelv legkorábban lejegyzett,
értelmezhető emlékére bukkantak kaposvári régészek a Somogy megyei bodrog-bűi
ásatásokon: egy honfoglalás kori vasolvasztó-telep feltárásakor került elő egy égetett
agyag használati tárgy, amelyen értelmezhető székely rovásírás látható.
A X. századból való nyelvemlék akár módosíthatja is a honfoglalásról alkotott teóriákat - állítja
a leletet felfedező Magyar Kálmán, a kaposvári Rippl Rónai Múzeum főtanácsosa. A szakember
20 éve kutatja a bodrog-bűi temetődülőt, ahol a honfoglalás kori Bő nemzetség telephelyének
központját tárja fel. Előkerült itt már avar kori mintakincset tartalmazó cserép, honfoglalás kori
égetett agyagbogrács, és találtak a régészek vastag falú, több tízliteres gabonatárolót is.
Nemrégiben kezdték el egy vasolvasztó-telep feltárását, ahol eddig 32 kemencét találtak. A
maga nemében már ez a lelet is szenzáció: itt került elő a legtöbb kemence, amit egy helyütt találtak
Magyarországon, s többségük teljesen ép is. A valódi különlegesség azonban a szintén agyagból
készített, 4-5 centiméteres fúvóka darabja, amihez hasonlót eddig sehol sem találtak régészek. Az
eszközt máig jól láthatóan díszítette készítője, sőt rovásírás-jelek is vannak rajta.
A X. századból származó székely-magyar szót Vékony Gábor egyetemi docens fejtette meg: a
jelek a "funak" szót rejtik, amely akár egy név is lehet, de sokkal inkább szómágiának tartják a
kutatók, s ez az írás minden bizonnyal az eddig talált legrégebbi magyar leírt nyelvemlék. Ráadásul
- a korábbi elképzelésekkel ellentétben - azt mutatja, hogy a honfoglalás kori magyarságnak
rétegzett volt a társadalma: nem csak a katonáskodáshoz értettek, az ott élő nemzetségek között
magyar kézművesek is voltak. A lelet máris rendkívüli érdeklődést váltott ki szerte Európában.
