Kb. 15 ezer tagjuk van egy korábbi adat szerint, a 2010-es jenki népszámlálás adatai szerint viszont 22 ezer fő él a rezervátumban, jóllehet ezek nem mindegyike apacs, kisebb számban élnek anglók és hispánok is közöttük.
"White Mountain Apache Tribe Today
The White Mountain Apache Tribe now consists of approximately 15,000 members. Many live here on our Tribal lands, but others live and work all over the country and the world. The majority of the population lives in and around Whiteriver, the seat of Tribal government, with others residing in the communities of Cibecue, Carrizo, Cedar Creek, Forestdale, Hon-Dah, McNary, East Fork, and Seven Mile.
The Whiteriver Unified School District and the Cibecue Community School offer public education. Other educational institutions include the Theodore Roosevelt School and John F. Kennedy School operated by the Indian Education Division of the Bureau of Indian Affairs, and the East Fork Lutheran Mission School . Higher Ed opportunities are available through the regional Northland Pioneer College, which has a center at Whiteriver. Many Apache young people attend
Arizona ’s three state universities and other schools and colleges around the country.
Our reservation consists of 1.67 million acres (over 2,600 square miles) in east-central Arizona . It ranges in elevation from 2,600 feet in the Salt River Canyon on the southwest corner of the reservation to over 11,400 feet at the top of Mount Baldy , one of our sacred peaks. It includes some of the richest wildlife habitats in the state, and more than 400 miles of streams. It is home to the Apache trout, a species brought back from the brink of extinction through the efforts of the Tribe and many partners. Through the Tribe’s Wildlife and Outdoor Recreation Division, many recreational opportunities are available on the reservation."
A 3. részlet a legendás apacs felderítőkről (Apache scouts) szól, akik az egyesült jenki hadsereg szolgálatában és zsoldjában álltak.
Ők amerikai egyenruhát és korszerű puskákat kaptak bőséges lőszerkészlettel + tisztességes fizetést a kor körülményeihez képest.
Viszont cserében az ún, apacs háborúkban a kékkabátos jenki katonaság oldalán kellett harcolniuk, adott esetben az apacs testvéreik ellen is.
Na nézzük:
"Apache Scouts
In 1871 General George Crook was named commander of the Department of Arizona. Crook recognized that his regular soldiers were no match for the Native people he was sent to subdue, so he enlisted the aid of Indian men as scouts. In August 1871 he made his first visit to Fort Apache and engaged about 50 men from Pedro and Miguel’s bands to serve as Apache Scouts. The Scouts would play a decisive role in the success of the Army in the so-called “Apache Wars” of the next fifteen years, ending with the final surrender of the Chiricahua leader Geronimo in 1886. In part because of the Scouts’ service, our ancestors were able to maintain a portion of our homeland as the White Mountain Apache Reservation. When Fort Apache was abandoned by the Army in 1922, the Apache Scouts transferred to Fort Huachuca in southern Arizona , where they continued to serve until the last three Apache Scouts retired in 1947."
A legendás hírű, apacsos filmekben is szereplő Apacs-erőd és az Apacs-erőd Indián Rezervátum megalapítása, bár a fehér-hegyi apacsok a rezervátumra jobban szeretik a Fehér Hegység Apacs Rezervátum elnevezést.
Na ez is angolul lesz, de egészen könnyen fordítható szöveg, nem jogászangol meg nem is újságíróangol, mert azokat szinte képtelenség megérteni.
"Fort Apache
In July 1869 Brevet Colonel (Major) John Green of the U.S. 1st Cavalry led a scouting expedition of more than 120 troops into the White Mountains area from Camp Goodwin and Camp Grant to the south. Seeking to kill or capture any Apache people they encountered, the expedition headed north up the San Carlos River, across the Black River, and to the White River in the vicinity of the future site of Fort Apache.
Army scouts reported finding over 100 acres of cornfields along the White River. Escapa--an Apache chief that the Anglos called Miguel--visited the camp, and invited Col. Green to visit his village. Green sent Captain John Barry, urging him “if possible to exterminate the whole village.”
When Captain Barry arrived at Miguel's village, however, he found white flags "flying from every hut and from every prominent point," and "the men, women and children came out to meet them and went to work at once to cut corn for their horses, and showed such a spirit of delight at meeting them that the officers [said] if they had fired upon them they would have been guilty of cold-blooded murder."
Green returned to the White Mountains in November, and met again with the Apache leaders Escapa (Miguel), Eskininla (Diablo), Pedro, and Eskiltesela. They agreed to the creation of a military post and reservation, and directed Green to the confluence of the East and North Forks of the White River:
"I have selected a site for a military post on the White Mountain River which is the finest I ever saw. The climate is delicious, and said by the Indians to be perfectly healthy, free from all malaria. Excellently well wooded and watered. It seems as though this one corner of Arizona were almost its garden spot, the beauty of its scenery, the fertility of its soil and facilities for irrigation are not surpassed by any place that ever came under my observation. Building material of fine pine timber is available within eight miles of this site. There is also plenty of limestone within a reasonable distance.
This post would be of the greatest advantage for the following reasons: It would compel the White Mountain Indians to live on their reservation or be driven from their beautiful country which they almost worship. It would stop their traffic in corn with the hostile tribes, they could not plant an acre of ground without our permission as we know every spot of it. It would make a good scouting post, being adjacent to hostile bands on either side. Also a good supply depot for Scouting expeditions from other posts, and in fact, I believe, would do more to end the Apache War than anything else."
The following spring troops from the 21st Infantry and 1st Cavalry were ordered to establish "a camp on the White Mountain River ." On May 16, 1870 they began construction of Camp Ord.
Over the course of the next year, the remaining troops at Camp Goodwin moved to the site, and the camp would be renamed Camp Mogollon, then Camp Thomas , and finally, Camp Apache . The post was designated Fort Apache in 1879.
The Army abandoned Fort Apache in 1922. In 1923 the site became the home of the Bureau of Indian Affairs’ Theodore Roosevelt Indian Boarding School . First intended to serve Diné (Navajo) children, by the 1930s a majority of students at the school were Apache. Today T.R. School continues to serve as a middle school, under the administration of a school board selected by the Tribal Council."
Részletek a fehér-hegyi apacs törzs (White Mountain Apache Tribe) honlapjáról:
1. részlet:
"This land that is now the White Mountain Apache Reservation is the core of our homeland.
We were placed here in the White Mountains by our Creator at the beginning. In this land our ancestors learned to be Ndee—The People—and we have learned from them.
There are many different nations of Apache people. We are Western Apaches, closely related to the people of San Carlos, Payson, and Camp Verde. Though there are differences in language, history, and culture, we are also related to the other Apache nations: the Chiricahua, Mescalero, Jicarrilla, Lipan, and Kiowa-Apache peoples.
When Europeans began to visit our lands, our people lived in family groups and bands, with homes and farms along all of the major watercourses: the East Fork and North Fork of the White River, on Cedar Creek, Carrizo Creek, Cibecue Creek, Oak Creek, and others. They farmed, growing corn, sunflowers, beans, squash, and other foods. They hunted deer and other game and collected abundant wild plant foods. They traveled widely, trading and raiding throughout the region and deep into Mexico.
When the United States took control of New Mexico during the Mexican-American War, some of our leaders went to Santa Fe to meet with those authorities. By the time the U.S. Army came to our lands, our people knew much more about them than they did about us."
Köszi szépen ezt a részletes kiegészítést, ahogy a McClellan-pataknál vívott ütközetről írotta is, mindkettő fontos adalék a Vörös Folyó Háború, a Red River War történelméhez.
1875. április 6-án a sájen foglyokat elővezették, hogy bilincsbe verjék őket a floridai utazáshoz. Egytől-egyig a kovácshoz vitték őket, aki megláncolta a lábukat. A közelben álló sájen nők erre harci dalokat kezdtek énekelni (más forrás szerint gúnyolták a harcosokat, amiért engedik, hogy a fehérek megláncolják őket). Az egyik fogoly, Fekete Ló (Black Horse) ekkor leütötte a kovácsot és lóra pattanva megpróbált megszökni. Fehér Ló (White Horse) táborába próbált menekülni, de az őt üldöző katonák lelőtték, amint a tábor közelébe ért. Az üldözők golyói közül néhány a közeli sátrakba csapódott, mire az indiánok, azt gondolva, hogy a katonák le akarják őket mészárolni, nyomban menekülni kezdtek. A csikóharcosok felsorakoztak, hogy elállják a katonák útját és időt biztosítsanak a többieknek a menekülésre. A 6. lovasezred katonái lőni kezdtek, és egy Nagy Kagyló (Big Shell) nevű indián holtan esett össze. William A. Raffertry kapitány és emberei üldözőbe a vették a homokdombra visszavonuló indiánokat, akik ott kiásták korábban elrejtett fegyvereiket, tüzet nyitottak és visszaűzték a katonákat. Ekkor erősítés érkezett a 10. lovasezred katonáiból, de a sájenek továbbra is kitartottak, egészen addig, amíg Neill is a helyszínre érkezett egy Gatling szórólöveggel, melynek segítségével sikerült megzavarni a csikóharcosokat, de amikor az alezredes rohamot vezényelt, azt a sájenek ismét visszaverték. Az éj leszálltával Neill kénytelen volt visszavonulót fújni. Fehér Ló népéből többen is (főleg férfiak) úgy határoztak, hogy észak felé menekülnek az amerikai katonák elől. Pope tábornok büntetlenséget ígért mindazoknak, akik önként visszatérnek a Sájen-Arapahó-ügynökségre, és sok asszony élt is ezzel a lehetőséggel.
Április 7-én a csikóharcosok elérték Kis Bika (Little Bull) táborát, és elmondták neki, hogy a katonák sájeneket öltek az ügynökség közelében. Attól való félelmükben, hogy jönnek a katonák és foglyul ejtik vagy megölik őket, az egész tábor összepakolt és menekülni kezdett. A fenyegető veszély híre tűzvészként terjedt a prérin, sok indián vonult be az ügynökségre, meghallva Pope tábornok ígéretét. Viszont Homokdomb (Sand Hill) és Jávorszarvas Bika (Bull Elk) főnökök embereikkel együtt Kis Bika után szöktek. Összesen 200-300 sájen próbált egérutat nyerni, ebből hatvanan voltak Kis Bika emberei. Ámbár Kis Bika csoportjának pontos útvonala nem ismert, valószínűleg a Canadian folyótól északra menekültek, átkeltek a Cimarron folyón, azután észak-északnyugati irányban követték a folyót, míg elértek a Sappa patakhoz (Sappa Creek). Mivel híján voltak az élelemnek, vadászni pedig nem volt idejük, elloptak néhány marhát a közelben legeltető cowboyoktól és kifosztottak egy éppen üresen álló bölényvadász tábort.
A Sappa-pataknál vívott ütközet - egyes történészek szerint mészárlás - volt a Vörös Folyó Háború legutolsó és egyben a legtöbbb áldozatot követelő összecsapása:
A katonaság 2 főt, a sájenek 27 főt veszítettek, köztük nőket és gyerekeket is.
Ezután már csak Quanah Parker főnök kwahadi komancs csoportjának fegyverletétele volt hátra ebből a háborúból, erre 1875. júniusában került sor a Sill-erődben.
Ezzel a déli síkságok utolsó nagy indián háborúja, a Vörös Folyó Háború vagy más néven a Háború a bölényekért véget ért...
A German család lemészárlását követően Sherman tábornok elrendelte, hogy a Red River-háború indián „főkolomposait” és azokat, „akik bűncselekményeket követtek el” zárják börtönbe. Grant elnök egyetértett Shermannel, és elrendelte, hogy mindazokat az indián vezetőket, akiket bűncselekménnyel vádolnak, szakítsák el a családjuktól és zárják börtönbe. A két idősebb German lány kilenc sájent tudott azonosítani Kőborjú falujából, akik részt vettek családjuk lemészárlásában és az ő megerőszakolásukban, köztük Varázslatos Vizet és a feleségét, Mochit. Ezek után viszont már teljesen véletlenszerűen történt a többi „bűnös” kiválogatása. Összesen 33 sájent szedtek össze, köztük sok főnököt, fehér emberek gyakran teljesen megalapozatlan vádaskodásai alapján. A kiválogatás feladatával megbízott Neill alezredes állítólag részeg volt, és csupán azért választott ki 18 indiánt a megbüntetendők közé, hogy teljesítse a kiszabott kvótát. A kiválogatott indiánokat zárkába csukták, amíg majd vonattal a floridai Marion erődbe szállítják őket, hogy ott töltsék le büntetésüket.
A Washita folyó mellett létasített fő ellátótáborban Nelson A. Miles egy katonaorvos gondjaira bízta a két kislányt, aki a kansasi Fort Leavenworth-be vitte őket. Januárban Miles és Thomas H. Neill ezredes a fehérekkel baráti viszonyban lévő kajovákat küldött ki azzal a feladattal, hogy kutassák fel a sájeneket és beszéljék rá őket a megadásra. A kajovák az új-mexikói határ közelében, a Pecos folyó egyik mellékágánál találták meg Kőborjú (Stone Calf) faluját. Amikor Kőborjú, aki Mexikóból hozta vissza népét, megtudta, hogy a béke azon múlik, épségben vissza tudja-e szolgáltatni a két fehér foglyot, azonnal a sajátja melletti sátorba költöztette Catherine-t és Sophiát. A lányokat márciusban engedték szabadon, miután Kőborjú, Szürke Szakáll, Vörös Hold és más főnökök népükkel együtt megadták magukat a Brinton Darlington ügynökségen.
November 8-án Frank D. Baldwin hadnagy a 6. lovasezred D-századával és az 5. gyalogezred D-századával megtámadta Szürke Szakáll 100 sátorból álló faluját, melyet kb. 200 harcos védett. A harcosok folyamatosan tüzelve, lassan vonultak vissza, hogy fedezzék a nők és a gyerekek menekülését. Baldwin 12 mérföldön keresztül üldözte őket a prérin, miközben a sájenek kb. 20 harcost veszítettek. Néhány felderítő az elhagyatott táborban, egy halom bölénybőr alatt találta meg a csonttá-bőrré lesoványodott, az éhenhalás szélén álló két kislányt, Nancy Addie és Julia Germant. Catherine-t és Sophiát a menekülő sájenek magukkal hurcolták.
1875. április 6-án dörögtek a fegyverek egy fákkal borított nagy homokdomb környékén, Oklahomában. Sájen indiánok küzdöttek az amerikai katonákkal, akik egy - a közeli Reno-erődből kihozott - Gatling szórólöveget is bevetettek ellenük. Állítólag hat sájen harcost kaszált le a Gatling, így ez volt a fegyver legsikeresebb alkalmazása az őslakók ellen az 1870-es, 80-as évek indiánháborúiban.
Milyen események vezettek a harchoz a homokdombnál (Sand Hill Fight) ?
1874 nyarán több portyázó sájen csapat tört be Kansas területére, hogy bosszút álljanak a csordáikat tizedelő bölényvadászokon. Ahogy az gyakorta megtörtént, ennek a bosszúhadjáratnak is ártatlan telepesek itták meg végül a levét. Szeptember 11-én a Varázslatos Víz (Medicine Water) vezette sájenek brutálisan lemészárolták és megskalpolták a German-család öt tagját: John Germant, a feleségét Lydiát, a fiukat Stephent, valamint két lányukat, Rebecca Jane-t és Johannát. Négy lányt, a 17 éves Catherine-t, a 12 éves Sophiát, a 7 éves Juliát és az 5 éves Nancy Addie-t fogolyként magukkal hurcolták. A lányokat fogvatartóik megverték és a két idősebbet csoportosan megerőszakolták a csikóharcosok (dog soldiers). Ráadásul még a sájen nők is folyamatosan gyötörték őket, főként Varázslatos Víz gyűlölettel teli felesége, Mochi (Bölényborjú Asszony) keserítette meg amúgy is nyomorúságos életüket. Egyébként ő volt az, aki egy tomahawk csapással megölte a lányok édesanyját. Juliát és Addie-t végül eladták Szürke Szakáll (Grey Beard) sájenjeinek, akik a Llano Estacado keleti részére vitték őket, míg Varázslatos Víz csapata a cölöpsíkság nyugati felére hurcolta magával Catherine-t és Sophiát.
A Gatling az indiánok ellen nem sok sz@rt ért. Ormótlan, dögnehéz jószág volt, úgy kellett vontatni mint egy ágyút. Nehezen lehetett vele célozni, könnyen elakadt. A rézbőrűek pedig általában nem voltak olyan hülyék, hogy tömött sorokban, frontálisan rohamozzák meg a katonákat. A US Army 1874-75-ben használta a sájenek ellen, 1877-78-ban pedig a népörszik ellen. Minimális hatással.
Én annyit tudok, hogy Custernek fel volt kínálva, hogy az 1876. évi nyári hadjáratra vigyen magával Gatlingokat, de nagy ívben lesz..rta, mondván, hogy a Gatling-puskák cipelése nagyon lelassítaná a Hetedik Lovasezred vonulásának sebességét.
Rá is cseszett odafönn a Zsíros Fűnél, a gyarmatosítók nyelvén a Little Bighornnál.
Annyiról van még tudomásom, hogy 1890-ben a Sebesült Térd patak melletti tömegmészárláskor (ezt ugyanis csatának még a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni) az E.Á. Hadsereg 4 db. M1875 típusszámú Hotchkiss-féle hegyiágyút is bevetett a lakoták ellen.
Ez viszont nem sorozatlövő vagy golyószóró volt, még kevésbé géppuska, hanem hagyományos, egylövetű, de már hátultöltős könnyű tüzérségi löveg.
Itt olvashatsz erről a fegyverről, kép is van róla:
Utána kellene járni, hogy egyáltalán mettől - meddig és mennyi Gatling géppuskát gyártottak. Ha csak a hadsereg vásárolhatta - márpedig biztos így volt - a közbeszerzés papírjai, a seregtestek, akik megkapták, biztos megvannak valamely levéltárban.
Az lenne a legszerencsésebb, ha már valaki az USA-ban már feldolgozta volna a témát és közkincsé tette.
Tényleg ezek a komancsok és kajovák 1876 után mintha több évtizedre eltűntek volna a történelemből.
Persze lehet, hogy csak nyugodtan élték sanyarú életüket a rezervátumban, az valóban nem olyan látványos, hogy bekerüljön a korabeli újságok címlapjára meg a történelemkönyvekbe...
Mindenesetre jó lecsökkent a számuk 19. sz. végére a korabeli népszámlálási adatok szerint, sokan már úgy vélték, hogy végleg el fognak tűnni a Föld színéről, de aztám mégsem.
Komancs van kb. 17 ezer a 2021. decemberi adatok szerint (nagyobb részük ma már kevert genetikailag), kajova meg 12 ezer egy 2011-es oklahomai állami adat szerint.
Bradley százados vagy Bradley kapitány - mondjuk az angolban a százados meg a kapitány az tök ugyanaz - valami sci-fi vagy fantasy marhaságban nem az a fickó volt, aki megmenti az Egyesült Államokat (vagy az egész emberiséget, ezt most már nem tudom)???
Jó, aki 1874-ben lent Texasban harcolt a komancsok és kajovák ellen, az egy másik Bradley lehetett. :-)
A regény szerint az 1874. évi hadműveletekben az E. Á. Hadsereg legalább 1 alkalommal sorozatvető Gatling-puskát is bevetett az ellenséges komancsok és kajovák ellen.
Egy Bradley nevű százados lovassági oszlopa valahol a Texasi Serpenyőnyél és az Indián Territórium (ma Oklahoma állam) határvidékén.
Egy kb. 200 fős komancs - kájova harci csoport próbálta lóháton lerohanni a katonákat, de azok Bradley százados szakmai felkészültségének és éberségének köszönhetően már felkészülten várták a rohamot.
Igaz, hogy a dombtetőn felállított Gatling-puska kb. egy perc után használhatatlanná vált, mert a túlmelegedés miatt megszorult benne a forgó szerkezet, de így is nagy károkat okozott a támadó őslakosok között, megbontotta a lovasrohamukat és sok lovat is veszítettek.
Namost az lenne ezzel kapcsolatban a kérdésem, Frankie és Tibb, hogy ez szerintetek reális, ill. megtörténhetett?
Én ugyanis sehol máshol nem olvastam, hogy Gatling puskát vetettek volna be az őslakosok ellen az 1874. évi Vörös Folyó Háborúban (Red River War).
"Szélfújta Haj még korábban esik el, az utánpótlást szállító szekéroszlop elleni lovasrohamban. Egy Arlbuckle nevű egykori bölényvadász lövi le egy nehéz, messzehordó bölényölő puskával. "
Az a szekéroszlop könnyű célpontnak tűnt, mivel hogy nem katonák, hanem csak civil fegyveresek kísérték, de valójában nem volt az, mert a Coltjaikkal is nagyon keményen védekeztek.
Meg ott volt ez az Arlbuckle nevű fickó, aki elővette a nehéz, direkte a bölények elejtésére kifejlesztett Sharp márkájú bölényölő puskáját.
Szélfútta Hajat akkor tudta csak eltalálni, amikor az a lovával már átugratott a szekerek vonalán és az ellenkező irányban távolódóban volt.
Szóval hátulról lőtt rá.
Szélfútta hajnak a keresztcsontja fölött ment be a töltény, de nem esett le a lováról, hanem annak sörényébe kapaszkodva még ki tudott vágtatni a tűzvonalból. De a sebe túl súlyosnak bizonyult, meg a vérveszteség is legyöngítette. Lecsúszott a lováról.
A bajtársait arra kérte, hogy arccal fordítsák a naplemente felé és a feje alá tegyenek vaíamit.
Azok lefektették úgy, hogy a feje alá egy állványt tettek és arcát a lemenő Nap felé fordították.
Szélfújta Haj azért kérte ezt, hogy a lelke eggyé válhasson a Nagy Titokkal.
Mert hogy akkor már tudta, hogy a következő napot nem fogja megélni.
Halkan dúdolgatta a halotti énekét.
Amikor a Nap lenyugodott a távoli nyugati horizonton, az új-mexikói hegyek mögött és narancsvörösre festette a prérit, abban a minutumban adta vissza a lelkét a Teremtőjének és vált egggyé a Nagy Titokkal.
Így ért véget Szélfútta Haj (cca. 1837-1838 - 1874), a "rezervátumon kívüli" síksági indiánok egyik legkiválóbb harcosa, aki utolsó leheletéig védelmezte a szabad síksági indián életformát...
Mondjuk, olyan szempontból talán jól járt, hogy azt a szégyent már nem kellett megélnie, hogy a rezervátumbnan hajbókoljon a fehér kormányügynökök és katonatisztek előtt....
Hatalmas filmet lehetne belőle készíteni, legalább olyan jót, mint a Farkasokkal táncoló.
Bár a regényben nem igazán van Happy End:
A végén a Kemény Rúd Szurdokban vívott csatában a katonák lelövik Farkasokkal táncolót is, a mellén megy be a patron és a hátán jön ki, aztán hamarosan elvérik...
Szélfújta Haj még korábban esik el, az utánpótlást szállító szekéroszlop elleni lovasrohamban. Egy Arlbuckle nevű egykori bölényvadász lövi le egy nehéz, messzehordó bölényölő puskával.
Mosolygós hadifogságba kerül a floridai Fort Marionba, egy régi spanyol építésű erődben kialakított börtönbe.
Két év kőkemény hadifogság után azonban hazaengedik a Sill-erőd mellett lévő komancs-kajova rezervátumba, miután megígéri a fehér nevelőtisztnek, hogy békében fog élni és soha többé nem fog fegyvert fogni sem a jenkik, sem a mexikóiak ellen.
Hát igen, kiderül az is, hogy a rezervátumban nagyon sanyarú és unalmas az élet egy mozgalmasabb élethez szokott síkságio indiánnak, de hát ez van, ott legalább békében élhet, nem háborgatják a katonák (sőt a hadsereg kötelessége elvileg megvédeni a rezervátum-indiánokat a fehér banditáktól és mindenféle fosztogató, erőszakos csőcseléktől).
Hogy tovább aztán mi lesz Mosolygóssal és a családjával, azt már nem tudjuk meg, mert itt véget ér a regény...
Harmadik kötete már nem készült el, pedig lehetett volna belőle egy jó trilógia.
Ha a síksági indián háborúk vagy az apacs és navahó háborúk epizódjai érdekelnek, akkor kérdezz nyugodtan, lehet hogy Frankievel és Tibb őrnaggyal tudunk segíteni.
Hozzáadnék még pár könyvet, persze a lista valószínűleg ezzel sem lesz teljes: Richard Collins: Indiánok és ősi kultúrák Észak-Amerikában Helikon kiadó 1993
William C Davis: A vadnyugat hőskora Helikon kiadó
Solc, Václáv-Horesj, Petr: Amerika őslakói Madách kiadó 1970
