Állítólag a Tóth Ilona per bírtája még él (bár ez elég hihetetlenül hangzik). Budapesten, fura, hogy egyetlen méfdia sem szólaltatta meg.
Miért nem kérdezik meg azokat, akik ott voltak. Bírák, ügyészek, ügyvédek, rendőrök, börtönőrök????
Évtizedekkel ezelőtt, még a börtönben, cellai vitáink egyikén neveztem Tóth Ilonát Jeanne d’Arc-nak. Pontosabban a kor Jeanne d’Arcjának, a magyar Jeanne d’Arcnak.
Ma már úton-útfélen használják ezt a kifejezést – hogy csak az ismertebbeket említsem, a nemrég elhunyt Benedek István professzor, Pardi Anna költő-újságíró (mindegyikük a velem való beszélgetésük után) és még számosan. Ez persze nem baj, mért is lenne baj? Örömömre szolgál. A baj csupán, hogy a név használói közül csak kevesen tudják: ki is volt tulajdonképpen Jeanne d’Arc.
Miután az élet – öregségemre – megkínált a nagy lehetőséggel, hogy szembenézzek a fény városával, Párizzsal, első dolgaim közé tartozott, hogy egy kis terecskén, a Place des Pyramidas közepén találjak rá. Ott áll (ül) lóháton, büszkén – öntudatosan – aranyban.
Amennyire fotóművészetemből tellett, megörökítettem, több változatban is. Egyiket ide mellékelem. Az írás e nélkül, akárcsak Tóth Ilonka bíróság előtti képe nélkül, nem lenne igazi. Jól összejátszik a kettő: a XX. század, amint visszahajol a középkorig. Bár a képeken ábrázolt történelmi helyzetükben nagy különbség mutatkozik: Tóth Ilonka még nincs a máglyán – vagy legalábbis XX. századi megfelelőjén, az akasztófán, Jeanne d’Arcot viszont már szentté avatottan látjuk szobor formájában, aranylován, amiként őt magát is aranyba foglaltan.
Erős a gyanúm, hogy korunk is jobban járna – az ügy félelmetesen jellemző mellőzése helyett –, ha aranyba foglalná Tóth Ilonka ügyének tanulságait, hogy tanulhassanak belőle a jövendő korok, és megóvja a jogi gátlástalanságoktól, azoktól a justis mordoktól, melyekben a vádlók alacsonyodnak gyilkossá.
Íme tehát, Jeanne d’Arc. Más néven az orleansi szűz. Nem, nem azért, mert ott született, Orleansban – többen ugyanis így vélik.
Életét is tömörítsük tanulságig:
Egy kis faluban látta meg a napvilágot, Dorenyben, 1412-ben, egyszerű parasztcsalád gyermekeként. Az „ég küldötteként”, aminek, látomásai alapján, vallotta magát. Jelentéktelen létszámú csapat élén felszabadította Orleanst, s egy seregnyi várost, melyet az angolok tartottak megszállva, majd Reimsben trónra segítette VII. Károly trónörököst.
A földi ármány azonban erősebbnek bizonyult égi küldetésénél. Árulással fogságba esett, majd kiadták az angoloknak. Inkvizíciós törvényszék ítélte máglyahalálra. Az ítéletet 1431 május 30-án hajtották végre Rouen piacterén.
Mindössze 19 éves volt.
A XVIII. század végén, a XIX. század elején azonban feltámad halottaiból. Nemzeti hőssé válik, majd nemzetközileg is egyre nagyobb tiszteletre jut.
1920-ban szentté avatja az egyház.
Így válik Szent Johannává.
Halottat nem lehet megölni
Hogy Tóth Ilonkát miként fogja elnevezni az utókor, nem tudhatom. Az mindenesetre kétségtelen, hogy az önkény lélektorzító és egyúttal léleknemesítő hatásának elegyét adja majd.
Az önkény minden szándékáról elmondható ugyanez. A börtönről sokszor hangoztatom ma is: amennyire rossz, annyira jó. A rosszakat még rosszabbá, a jókat még jobbá teszi. S még azt is hozzá mondom: nem tudom, hogyan lehet egykor lerombolni úgy a föld színéig, hogy mégis fennmaradjon.
Persze, az elmondottak elemi feltétele, hogy életben maradjon a börtönlakó. Helyesebben, hogy túlélje és hasznosíthassa a börtön tanulságait, jólélekre gyakorolt jó hatásait.
Tóth Ilonka esetében erről szó sem lehetett. Megölte az önkény. Megölte, bár ő maga nem ölt, amint ez már napjainkban egyértelművé vált. Az áldozat, közbelépése idején, már halott volt.
Halott embert pedig megölni nem lehet.
Halott emberért csak imádkozni lehet.
Legalábbis a hívő léleknek. Túlvilági nyugalmáért, békességéért. És harsány röhögésére azoknak, akik, minden jogi princípiumok kizárásával, megfosztották a számukra egyedül valóságos létformától, az élettől.
Az időközben összegyűlt kórboncnoki jegyzőkönyvek egybehangzóan mondják ezt el számunkra. Különösen perdöntő dr. Tamáska Lóránt, a nagyműveltségű és szaktudású, nemzetközi tekintélyű kórboncnok alapos tanulmánya, s talán még inkább az a beszélgetés, melyet otthonában folytattam vele napnyi hosszan, mélyrehatóan. (Tamáska a történések időszakában természetesen itthon tartózkodott, vezető kórboncnoki szerepet játszott.) Tamáska Máriához, Kádár János feleségéhez családi szálak fűzték, a tények ereje, a hazudozások és jogtörések kényszere mégis kiűzte hazájából, Aachenben élt haláláig. Itt nyitotta fel szememet, a szemem előtt lezajló bírósági cirkuszok ellenében. Ami az áldozat spirituszban tárolt szívének visszataszító hatású bemutatásában merült ki.
S aminek, természetesen, semmilyen bizonyító ereje nem volt, hiszen a 96%-os tiszta szesz mindent kimosott.
Nem akarok rózsafüzért adni az olvasó kezébe
Ezt már azért sem tehetném, mert szemtelenség lenne, lévén, hogy Jeanne katolikusan, Ilona viszont reformátusan vallotta és szolgálta a keresztény (keresztyény) Urat.
Ha így, ha úgy, méltóan hitükhöz. Minél igazabban, minél teljesebben.
Tóth Ilona szülei korán elváltak. Édesanyja viszont – nála maradt a kislány – hívő, meggyőződéses református volt. És tanítónő, intenzív nevelési tudatossággal és ösztönösséggel nevelve gyermekét, aki ebben a szellemben felnőve, őszinte hitét a későbbiekben is megtartotta, megőrizte.
Mindezt, természetesen, az oktalan állam erkölcstelen közegében, egyre rejtettebben, egyre titkosabban.
Ugyanakkor fokozatosan növekvő hivatástudattal. Mint eminens hallgató, kivált társai közül.
1956
1956 meggyőzte, hogy korábban vallott, édesanyja által belenevelt hite az igazabb, a szívre nyugalmat hozó. Összehozni sem lehet a kettőt, mert az egyik azt parancsolja, hogy: Ne ölj; a másik: hogy; Ölj!
Akad-e skizofrénikusabb hatás egy ifjú lélekre? Aki az Édesanyjával templomba jár és buzgón imádkozik, miközben az egyetemi DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), a KISZ elődje szervezet vezetője. Nem a maga akaratából, hanem minőségéből, mely elháríthatatlan tisztelettel övezi, s melyet már csak azért sem lehet visszautasítani, mert kell megszállott orvosi hivatástudatához, kell a biztos előmeneteléhez. De kell ahhoz is, hogy könnyítsen özvegy édesanyja sorsán, mert az magától vonja el a falatot, hogy lányát jövőhöz segítse.
És akkor ráadásul 56.
Már csak természetes, hogy Tóth Ilonka 56-ból is kimagasodik.
Azok közé tartozik, akik nem téblábolnak, vakaróznak, nem számolják a hasznukat.
Pontosan tudja, merre van az igazság. Ahogy eddig is sejtette, érzékelte rejtett-titkolt ösztöneiben hosszú, álmatlan éjszakákon át, ám most egyszerre kimondatott.
S a kétségbevonhatatlanság szaván.
A forradalmi nép ajakáról.
Már az első napokban ott találják az utcán.
Tankokra mond ÁLLJ-t. És nem egy meg is áll előtte.
Aztán rájön, hogy a harc szellemibb tevékenységet kíván tőle. Röplapok készítésében és terjesztésében vesz részt. Majd orvosi szolgálatra rendeli az Ügy. A Péterfy Sándor utcai kórházba.
Az egyetemen viszont szigorlat előtt áll, s megbízzák a Péterfy Sándor utcai kórház Domonkos-utcai segédkórházának vezetésével. Bajtársai közül, persze, számosan követik.
Így jut egyezségre benne végül is – hangozzék bármily patetikusnak – a forradalom akaratából: az orvos és a forradalmár.
Ahogy a dolgok összejönnek
Forradalmár társai még mint röplapterjesztők csapódtak hozzá. Volt közöttük börtönviselt is, akinek éppen elég elszámolni valója volt az ávósokkal.Az ifjak felfedezték, hogy valaki követi őket, lesi a kórház bejáratát, környezetét. Rácsaptak és becipelték a kórházba.
Vallatni kezdték, és talán nem véletlen, hogy azokkal a módszerekkel, melyeket egyikük-másikuk elég jól megtapasztalt a saját bőrén. Különösen, miután corpus delicti kerül a kezükbe: fényképek, melyek államvédelmi egyenruhában ábrázolják a vallatottat.
Kellett több abban a helyzetben?
Csak hát mit kezdjenek vele? Hova rakhatják, hogy rejtve legyen az illetéktelenek szeme elől?
Nem akadt más megoldásuk, mint hogy Tóth Ilonától – a kórház igazgatójától és egyúttal parancsnokuktól – tanácsot kérjenek.
Ilonka meg a koffein tabletta „táplálékából” megint bekapott egyet.
Hogyne tette volna szívszorító tanácstalanságában. Hiszen tudta, hogy perceken belül megérkezhet a kis stáb – írók, újságírók, széplelkek –, azzal az eltökéltségükkel, hogy az épület alagsorában illegális lapot alapítsanak.
Alig várta, hogy az alagsorban dolgukra hagyja őket és rohant az ávóshoz.
Hogy szót váltson vele.
Megtudja, hogy csakugyan jól ítélték-e meg szerepét társai.
Ám semmiféle beszélgetésre nem kerülhetett sor.
Az áldozat ugyanis már halott volt.
Tóth Ilona volt olyan orvos, hogy ezt rövid úton és könnyűszerrel megállapíthatta.
Hogy akkor mért adott be neki injekciót?
Mert
– mondhatná most az ember szarkasztikusan.
És így lenne legtökéletesebb a válasza.
Csakhogy a lélek bonyolít. A léleknek – különösen, ha Tóth Ilonka fajtájából való – tartása van.
Nem választhatja le magát az Ügyről és az Ügyhöz tartozókról, még ha így menekülhetne is.
– Te Gyula, – mondta dr. Tamáska Lóránd beszélgetésünkkor – ez a szerencsétlen lány, amikor ránézett arra a fickóra, már halálos pontossággal tudta, hogy halott, nem segíthet rajta és megölni sem tudja.
– De akkor miért?
– A tények az én szakmám. A lélek sohasem mutatja meg magát.
– Talán azért adta be az injekciót, hogy bajtársai előtt bizonyítsa: erre is hajlandó az ügy érdekében?
– Például.
– Avagy hogy megnyugtassa bajtársait: nem ők verték agyon jogos felháborodásukban.
– Avagy.
– Vagy tehát vegyük figyelembe, hogy az elsőfokú bíróság előtt a pribékek azzal biztatták: vállalja a bicskázást is, és akkor enyhe ítélettel megússza. Meg is úszta. Másodfokon azonban éppen erre, és a „benzines injekcióra” hivatkozva ítélték halálra.
– Vagy tehát.
* * *
Na és itt van, amit én jeanne d’arciságnak neveztem.
Pontosabban: itt indul.
Mert az angol pribékek is szabadulást ígértek Jeanne d’Arc-nak, ha megtagadja elhivatottságát. azaz megalázza magát. S mikor megtette, máglyára küldték.
A szomorú és kérlelhetetlen csak az, hogy Jeanne d’Arc, az eredeti, még jócskán a középkorban élt, az 1400-as évek elején, Tóth Ilonka viszont, a felvilágosodás, a humanizmus „nagy százada”, a XX. század második felében.
Vagyis az ő tette lélektani szempontból sokkal nagyobb, mint Jeanne d’Arcé. Ám ennek ellenére az illetékes bíróság mindeddig nem rehabilitálta. Közönséges gyilkosként tartják számon, miközben a gyilkosok – az övéi is –, ha még élnek, szabadon futnak.
Május 29-én, rövid szenvedés után élete 77. évében elhunyt egy özvegyasszony Budapesten. Jóllehet nemzedékek sorát gondozzák, nevelik, nyugdíjas óvónőkről a gyászjelentésekben szokás megemlékezni. Buzgalmukat rendszerint nem tartjuk többre egy kedves kötelesség teljesítésénél. Varga Pálné Vácz Auguszta életét azonban utolsó percéig beárnyékolta a sors. Aggodalommal töltötte el, és félelemben tartotta, majd hiábavaló várakozásra kárhoztatta.
1952. február 28-án egészséges koraszülöttet hoz világra, aki apja előző házasságából származó, az ostrom idején hadifogságba esett és eltűnt fia után a Sándor nevet kapja. A négyesztendős gyermeket sokkszerűen éri Kacsóh Pongrác úti lakásuk szétlövése, kamaszodván pedig mind többet fantáziál rejtélyes testvéréről. Képzeletében hérosszá növeszti, s a megszállók elleni hőstetteivel traktálja pajtásait. Éledő értelme táplálékot keres. A zsarnokság kínálatát ösztönösen elutasítja, s amint a szegedi erdészeti szakközépiskolában tett sikertelen felvételi során ráeszmél, mit jelent a társadalmi egyenlőtlenség, és milyen erők mozgatják az önkényuralmat, tudatosan is szembefordul vele. Dacosan, csak azért is a tilosban bolyong, képeket gyűjt a szovjetekkel harcoló Wehrmachtról, ugyanakkor az ultrabalos maoisták felé tájékozódik, mivel azokat nyüstölik éppen. A hatvanas évek Budapestjén mit érdekelnék őt a tények vagy az ideológiák? Tájékozatlanságtól szenved és szabadságot áhít.
Pártgarázsban dolgozó apja benyomja autószerelőnek, egy szakiskolástól pedig már az is meglepő, ha egyáltalán foglalkozik valamivel, kiváltképpen a nemzet históriájával és irodalmával. Álmélkodnak is tanárai és pajtásai az AFIT-nál! Féltékenyek, irigykednek rá, csodabogárnak tartják, és bár ügyes kezű, tehetséges inas, nem tudnak mit kezdeni lázongó fiatalságával. Házukban pinceklubot szervez, ahol merész kijelentéseket tesz a diktatúráról, s arról álmodozik, egy napon fegyvert fog az elnyomókkal szemben. Felszabadító háborúról regél, és naponta edz, hogy növelje fájdalomtűrő képességét. Tervezget, füzeteiben felhívásvázlatokat ír, guminyomdát szerez, ötölgeti a másfél évtized múltán beérő szamizdatot.
1969 januárjában hirtelen feltárul előtte a cselekvés – mindaddig elképzelhetetlen – esélye. Jan Palach önkéntes tűzhalála egy nemzedéket állít válaszút elé. Ekkortájt sokan érezzük úgy, hogy közös szégyenünk lemosásának egyetlen útjára-módjára lelt az áldozat, de példáját követni elég merész nem akad közöttünk. Kivéve őt, aki 17 esztendősen elvillamosozik Üllői úti lakásukból a Nemzeti Múzeumhoz, ott végiglocsolja a ruháját benzinnel és meggyújtja. Miközben lángol, két nemzetiszín lobogót tart kezében. „Szeretnék élni – írja a rendőrség által elkobzott egyik búcsúlevelében –, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.”
Édesanyját jó előre figyelmeztették, vigyázzon a koránál értelmesebb és érzékenyebb gyerekre. E pillanattól fogva nemcsak egy szülő legfájdalmasabb tragédiájával kell megbirkóznia, hanem az „ÁVH”-nak titulált elnyomó apparátussal is. A Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai vizsgálati alosztálya ugyanis teljes erővel dolgozik a Fáklyás fedőnevű ügyön. A Btk. 127. paragrafusának (1) bekezdés c) és (2) bekezdés a) pontja szerint izgatással vádolják a haldoklót, s utóbb összeesküvés szervezésével is meggyanúsítják. Vegzálják, akivel csak kapcsolatba került kurta élete során, ismerőseit, barátait, iskolatársait és rokonait kihallgatják, sőt még a Honvédkórházban is nyomoznak, titokban nem segítették-e a megváltó halálhoz a három napig agonizáló fiút. Szoros megfigyelés alá vonják a szülőket, és az eset nemzetközi kihatásaira való tekintettel megzsarolják: amennyiben szót emelnek amiatt, hogy gyermeküket elmebetegként emlegetik a sajtóban, a szovjet hatóságok kezére adják őket.
Auguszta néni bélyeges emberré válik, a fiát sem láthatja többé. Bele kell egyeznie, hogy elföldeléséről pontosan kidolgozott és szigorúan titkos terv szerint mások gondoskodjanak. Maga is csupán azért kerüli el a pert, mivel az önkény eltussolná inkább, ami történt, semmint hírverést csapjon körötte. Arról viszont bukása pillanatáig sem mond le a hatalom, hogy félelemben tartsa a hátramaradottakat. Sírkövet csak sokára állíthatnak, de éberen vigyázzák azt is, nehogy „antiszocialista” vagy „nacionalista” kegyhellyé váljon, mint ama cseh diáké.
Olyan polgár aligha akadt egykori szomszédunknál, aki ne tudta volna, kit tisztelhet Jan Palachban. A fogcsikorgatva engedélyezett gyászszertartáson egész Prága megjelent. A bársonyos forradalmat követő első események egyike volt a hivatalos megemlékezés. Joggal remélhette tehát az időközben újra férjhez menő, majd korán özvegységre jutó aszszony, hogy beteljesül fia jóslata is: egyszer még megemlékeznek róla. Nem így történt. Három kormányzati ciklus sem bizonyult elegendőnek a rendszerváltozás óta, hogy egyetlen apró táblát elhelyezzünk valahol. Nem akadt olyan vezetőnk, sem olyan önkormányzati tisztségviselőnk, aki legalább a kisujját hajlandó lett volna mozdítani ezért. Közönnyel siklottak el a sajtó figyelmeztetései és a magánszemélyek beadványai fölött. A józsefvárosi illetékesek egymás között labdáztak a polgári kezdeményezéssel. Előbb kiegészítést kértek döntésük előkészítéséhez, utóbb meg, amikor megkapták, amit egyáltalán kaphattak – beleértve az emléktábla szövegtervezetét: Itt élt köztünk Bauer Sándor 17 esztendős tanuló is. És itt lobbant lángra 1969. január 20-án, hogy égő áldozatával csitítsa mindannyiunk háborgó lelkiismeretét, amiért tiltakozás nélkül viseltük a rabságot (29 szó, ennyit megérdemel talán) –, ad acta tették az egészet. Hogy nem volt történész az előző évtizedben, aki felemelje a szavát, az a szakma szégyene, de a három garnitúra néma, tehetetlen, tunya politikusának csöndje valamenynyiünké, hiszen a mi nevünkben is hallgattak.
Gyalázatosan megfeledkeztünk a magyar ellenállás mártírjáról. Némi lélektani ismerettel az is kiókumlálható, hogy miért. Személyes elszámolnivalóinkkal majd elszámolunk magunk előtt, közös mulasztásainkért viszont mindegyikünk pirulhat: nem húztuk be nemzetiszín szalaggal a sírját, nem emeltünk neki hivatalos engedély nélküli emlékművet. Hathatósan nem küzdöttünk édesanyjáért sem, nem mentünk el mindenüvé az érdekében, ahová elmehettünk volna. Majdhogynem szó nélkül hagytuk a hivatalosság mulasztásait is, legfeljebb akkor hevültünk neki, amikor még az áldozat érdemét is elvitatták, mondván, egy zavaros fejű fickóból ne csináljunk példaképet. Ordítottunk akkor egy keveset. De hittünk a nyugtató szavaknak és a kedves ígéretnek: mihelyt a múzeum igazgatója engedélyezi a tábla elhelyezését, kerül emlékjel. Nem csaptunk az asztalra azért sem, hogy a reménykedő, szerencsétlen aszszony addig se tengődjék a létminimum alatt, betegen. Megkéstünk a perlekedéssel, nincs már, aki előtt bocsánatkérően és köszönettel tisztelegjünk. Fiának állíthatunk obeliszket, de soha többé nem fejezhetjük ki jóvátételi szándékunkat az édesanya előtt. Varga Pálné Vácz Auguszta halott, június 21-én háromnegyed tízkor fektetik gyermeke mellé a Rákospalotai temetőben.
Béke legyen vele! Velünk a szégyen marad.
Sneé Péter
MAGYAR NEMZET
2000. június 19. ( 7. oldal)
A mindenség, az emberi élet kérdései foglalkoztatták
Az egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter,
Hóman Bálint neve újra az érdeklődés
homlokterébe került. A magyarázat az,
hogy most már bizonyos: május 29-én
elkezdődnek az ásatási munkálatok a váci
rabtemetőben (Magyar Nemzet, április 15.),
és reményeink szerint sikerül fellelni a tudós
történész földi maradványait is.
Egyelőre négy egyedi exhumálási kérelmet tartanak számon: Hóman Bálint, Rátz Jenő (1938-ban honvédelmi miniszter, háborús bűnösként ítélték el, 1952-ben halt meg a váci fegyházban), Tóth László (író, publicista, 1949-ben mint a Mindszenty-per hetedrangú vádlottját ítélték el; két év múltán halt meg Vácott) és Gáspár Gusztáv római katolikus pap hamvait szeretnék megtalálni, nyughelyüket azonosítani, de ezzel együtt fel kívánják tárni a temető egészét, mintegy négyszáz négyszögölnyi területet.
Két dokumentum fekszik előttünk. Az egyik Hóman Bálint Markó utcai nyilvántartásba vételi jegyzőkönyvének részlete, amelyet később kiegészítettek; a másik a váci börtönben kelt feljegyzés a haláláról.
Kegyetlenül kopognak a betűk a jegyzőkönyvek másolatán. Az elsőn egyebek mellett ez olvasható: "Nagysága: 184 cm. Testalkata: vállas. Arca: hosszas. Arcszíne: sápadt. Haja: őszes barna. Homloka: magas. Szemöldöke: barna. Szeme: barna. Orra: r. (rendes). Szája: r. Fogai: hiányosak. Bajusza: nyírott. Álla: ovális. Különös ismertetőjele: (kihúzva)."
Egy fénykép is előkerül az adatok összeboronálásakor. Baloldalt Angyal Dávid, mellette Hóman Bálint. Kedves, vidám kép, de nem tudjuk, mikor készült. Mindenesetre 1943 előtt készülhetett, mert Angyal Dávid abban az évben halt meg, nyolcvanhat éves korában. Hogy ki volt ő? Történetíró, egyetemi tanár, az MTA tagja. Könyvet írt többek között Berzsenyiről, II. Rákóczi Ferenc bujdosásáról, Széchenyi eszméiről. A bot, a kalap és a fehér zsebkendő árulkodik. Nemkülönben Hóman csokornyakkendője.
"A hatalmas termetű Hóman (...) 1950 végén már csak mint szánalmas emberi roncs gubbasztott a primitíven berendezett zárkában. Mert mint írástudóra, külön vigyáztak rá. Egy ideig magánzárkában volt. Hetenként kétszer fel kellett súrolnia nemcsak a zárkáját, de kitolásképpen a szigorított fogház harminc méter hosszú, tölgyfával burkolt folyosóját is. A trepnit. Ilyenkor mindig számos rabtársa vette körül. A valamikor 130 kilós test mindössze hetven kilót nyomott. Egy nap már nem tudta felsúrolni a trepnit, mert összeesett. Átvitték az intézmény kórházába, s Halász főorvos úr harmadik vizitje alkalmával amúgy orvosi módra megkérdezte tőle: - No, Hóman, még nem döglött meg?" (Fiala Ferenc-Marschalkó Lajos: Vádló bitófák. London, 1958.)
Hogy ki volt Hóman Bálint? Történetíró, egyetemi tanár, az MTA tagja, amíg 1945. július 20-án ki nem zárták. 1932-től 1938-ig a Gömbös- és a Darányi-kormányban, majd 1939 és 1942 között a Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1946-ban a Népbíróság mint háborús bűnöst életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Nagy műve a Szekfű Gyulával közösen írt Magyar történet.
Szekfű Gyula, az egykori szerzőtárs, a néhai barát, akkortájt moszkvai követ írásban juttatta el tanúvallomását a bíróságnak: "Tudományos munkásságában (...) nem alkalmazott sem németbarát, sem hitlerista, sem antiszociális, sem antiszemita szempontokat. Hóman Bálint irodalmi munkássága tudományos szempontból a magyar szellemi élet nagy nyeresége volt." Hóman rabtársa, Szitnyai Zoltán Szellemi tájakon című, 1971-ben Chicagóban megjelent visszaemlékezésében ehhez hozzáteszi: "Szekfű Gyula (...) lojális vallomást tett ugyan Hóman perében, de behunyta szemét barátja további sorsa fölött, hogy - nem először cserélve sokszínű köpenyét - saját útját egyengesse Moszkváig meg a Rákosival kötött barátságig."
Hóman Bálint börtönéveiről lassan kötetnyi anyag gyűl össze. Visszaemlékezett rá a rabtársak közül Fehérváry István, a Politikai Elítéltek Közösségének elnöke, aki többek között a Börtönvilág Magyarországon című könyv szerzője is. Fehérváry így beszélt nekünk emlékeiről:
- Bálint bácsit a Gyűjtőben láttam, a séta során, meg a fürdőben. Már nagyon le volt fogyva, kissé púpos ember lett belőle. Az volt a kedvtelése, hogy szótárt állított össze a börtönben használatos kifejezésekből. Ilyen volt például az, hogy "télakra ment" - megszökött, vagy "póterra ment", azaz szabadult. Rengeteg szólás járta akkoriban. Tudomásom szerint már háromezres gyűjteménye volt, és arra vágyott, hogy egyszer majd kiadja. Hogy mi lett ennek a gyűjtésnek a sorsa, nem tudom. Keserűen emlegette Szekfű Gyula vele szemben tanúsított kétszínűségét.
"Vannak-e gyermekei és hány?" - kérdik a nyilvántartási jegyzőkönyv tanúsága szerint. A válasz: "1 fiú".
A fiú, Hóman Bálint József ma nyolcvanéves. Egy néhány évvel ezelőtti agyérgörcs következtében nem teljesen egészséges. Az ötvenes évek eleje óta külföldön él. De négy évvel ezelőtt, a budapesti érettségi találkozón még ereje teljében munkálkodott - kevés sikerrel - édesapja jogi rehabilitációjáért és azért, hogy földi maradványai előkerüljenek.
"Apám egyik levelében írta a börtönből - emlékezett egy amatőr tévéfelvételen ifjabb Hóman Bálint -, hogy három könyv anyaga gomolyog a fejében, s ha asztalhoz kerülhetne, pár év alatt tán a legszebb műveit tudná megírni. A munkalehetőség hiányában a mindenség és az emberi élet kérdései foglalkoztatták, s mindinkább eljutott az összes tudományok végtelen kútforrásában rejtőző, megfejthetetlen titok urához: Istenhez. Hit, remény, szeretet erénye vezet az emberi boldogsághoz - mondta. - Ezt kell a mi nagy megpróbáltatásunk idején folytonosan szem előtt tartanunk. Az anyagi világ érdekei - vagyon, dicsőség, hír - mind mulandók és alacsonyrendűek emellett a három isteni adomány mellett."
"Vagyoni viszonya: vagyonos."
"A letartóztatott egészségi állapota (jó, középszerű, rossz), elmebetegségre hajlamos-e, vagy nyavalyatörésben (epilepszia) szenved-e?" A válasz: "Szívbaj."
Ugyancsak Szitnyai Zoltán írja már említett visszaemlékezésében: "Néha zsebébe nyúlt, és sokszori olvasástól gyűrődött levelet húzott elő. Petyhüdt bőrtömlőjéből kitekintő, vizenyős szemében fény gyulladt, és ráncokból mosolygóssá simuló arcának apai ragyogásával újságolta, hogy a fia révbe ért Párizsban, s a felesége ugyanott szakácsnő. Mi mást akarhat még, aki személyes vágyait lezárta, és immár biztonságban tudhatja léte folytatását meg a felesége életét. Sokat dohányzott, egyik cigarettát szívta a másik után, s ha szerény készlete elfogyott, kisegítették zárkatársai. Szívének ártó, tiltott cselekedet volt, amelyről nem tudott leszokni."
Egy másik fénykép. Hóman Bálint az Andrássy út 60.-ban, az alagsor egyik cellájában. A megpróbáltatások kezdetén. Hová tűnt az Angyal Dávid társaságában még fellelhető mosoly? Sejti-e, hogy már sohasem lesz szabad? Vagy még reménykedik? Az arca riadt, döbbenet látszik rajta, ahogy a fényképezőgép lencséjébe néz. Az öltözéke is furcsa. A sötét öltönyhöz nem illik az ing... Még hosszú az út 1951. június másodikáig, a halála napjáig. Az 1967-ben kiadott Magyar életrajzi lexikon azt írja, hogy 1953-ban halt meg Vácott. Érthető a tévedés: nem hozták nyilvánosságra, mikor hunyt el, és azt sem, hol nyugszik Hóman Bálint. Az első hivatalos bejegyzés is visszamenőleges: 1954. május 6-ra keltezik a váci levéltárban a halál pontos idejét és okát ("szívizom-elfajulás szívelégtelenség állapotában, tüdővizenyő, mellkasi folyadékgyülem, hasvízkór, bőr alatti kötőszövet vizenyője, szívbénulás"). A titkon őrzött váci törzskönyv azonban árulkodik.
Így következnek sorjában a nevek a papíron: Lehoczki Lajos, Majsai Emil, Hortobágyi László, Mache József, Nagy Sándor, Hajts Béla, Hóman Bálint (hó és nap, halálozási idő, a betegség neme), Tolnai József, Gáspár Gusztáv, Sodics Ferenc, Füstös József, Tóth László stb.
Ifjabb Hóman Bálint visszaemlékezésében olvashatjuk: "Egyik börtöntársa mesélte el nekem, hogy abban a cellában, ahol apám is volt, egy nappal a halála előtt a zárkatársak fel akarták sorolni az USA államait és azok fővárosait, de csak apám emlékezett mindegyikre. Amikor Mindszenty József bíboros, hercegprímás Montrealban járt, édesanyámat, feleségemet s engemet is fogadott kihallgatáson. Akkor mondta, hogy kétszer látogatta meg apámat a börtönben, mikor még szabad volt, aztán bebörtönözték őt is."
"A váci fegyház kórházában - talán isteni kegyelemből - a vele egy szobába került prímási titkár (Zakar András - A szerk.) meggyóntatta, egy kenyérdarabkával helyettesített oltáriszentséggel megáldoztatta. Azután Hóman beteg zárkatársaitól sorjában, akadozva bocsánatot kért és kiszenvedett." (Dr. Málnási Ödön: Magyar mártírok. London, 1958.)
Hóman Borbála, Hóman Bálint nővére írta 1952. október 31-én ifj. Hóman Bálintnak: "Édes Bálintkám, remélem, megkaptad múltkori levelemet a szörnyű hírrel. Hogy Ő elment, soha nem látjuk többé kedves arcát, és nem halljuk hangját. (...) Nem volt szenvedő beteg, csak a hosszú, gyógyulásra semmi kilátást nem mutató, 6 éves betegség végül úgy elgyengítette, hogy letargiába esett, és így aludt el. Tudjuk, B.-kám, hogy neki így jobb, de belenyugodni soha nem lehet. Többet nem tudok - egyelőre. Isten legyen Veled, most már Ő többet tehet Érted ott, ahol van."
Több nekifutás után most először van remény arra, hogy Hóman Bálint hamvai előkerüljenek, és a váci földből a tassi temető Darányi-sírkertjében pihenjenek - a család kívánsága szerint - az idők végezetéig. Ott, ahol szerettei nyugszanak: édesapja, Hóman Ottó, a neves klasszika-filológus, édesanyja, Darányi Borbála, önfeláldozó nővére, Hóman Borbála, aztán szeretett unokatestvére, az egykori miniszterelnök, Darányi Kálmán, valamint nagybátyja, Darányi Ignác, a hajdani földművelésügyi miniszter. Hóman Bálint testvérbátyja, Ottó póttartalékos főhadnagyként 1914 decemberében esett el Valjevónál, Szerbiában. Sírja ismeretlen.
Van remény Hóman Bálint hamvainak megtalálására
Kő András, Nagy J. Lambert
Munkatársainktól
Felküldve:
2000. április 29. MAGYAR NEMZET ( 32. oldal)
Tabódy István, a kanonok-tábornok unja a rabtörténeteket
A bicskei plébános, Tabódy István negyven kilométeres körzetben szolgálja a katolikus híveket, misézik, esket, keresztel, temet. Kevés a katolikus pap. Magas kora ellenére legyint a nyugdíjas pihenésre, s a rendszeres papi teendôi elôbbre valók egyéb kötelezettségeinél. Amelyek vannak, számosan, hiszen ha csak tisztségeibôl fakadóan a reprezentációs meghívásoknak mind eleget tenne, sorra maradhatnának el a litániák. A plébános címzetes fôesperes, mesterkanonok egyfelôl, Isten szolgájaként és a magyar katolikus egyház hierarchiájába betagozódván. Másfelôl pedig, katonaként, kétcsillagos tábornok, a Magyar Honvédség nyugalmazott vezérôrnagya. Tizenkilenc esztendôt töltött el ezen címekért a „népi demokrácia” börtöneiben…
„Védô” egyenruhában
– Unom a rabtörténeteket, szeretném ôket elfelejteni, mit mesélhetnék? – ül le velem szemben a bicskei plébánia egyik vendégszobájában. Fáradt, hosszú volt a nap, s íróasztala tele a kötelesség jegyzeteivel, meghívókkal. – Hivatásomnál fogva is a megbocsátást gyakorlom, nem táplálok gyűlöletet senki iránt. Recskrôl pedig olyan neves író, mint a Faludy Gyuri, írt eleget. Nem túlzott, reálisan mutatta be azt a poklot. Recsk nagyon nehéz volt. Testileg-lelkileg meggyötörtek, a verés sem hiányzott, három évig teljesen egyedül voltam a zárkában. Ha nem tilos ilyet mondani, ma már úgy látom, Isten szellemes, s gondoskodott róla, mi történjék az emberrel ilyen helyzetben. Teljesen befelé fordultam, s ô magához szólított. Papnak hívott el, amihez nekem addig az égvilágon semmi közöm nem volt. Vidáman éltem, huszártisztként sokat táncoltam; ma is megtáncoltatok minden menyasszonyt, akit esketek. Annyit elárulok, hogy lakodalomba tábornoki egyenruhát öltök. (Az esketést papi díszben végzi, de hogy nézne ki, amint papi ruhában járja a valcert!) Elcsodálkoznak, milyen jól táncolok, szoktam nekik mondani: sokat kell még forgolódniuk, mire engem utolérnek.
Nem valami eredeti, amit kiötöltem, magyarázom neki, de azt gondolom, tán három élete van, s mindhárom bôvelkedik fordulatokban, tanulságokban. Az elsô élet a szerencsés családba született sikeres dzsentrifiúé, amelybe még a háború is belefér, mert borzalmaival együtt is része a frontról szerencsésen hazavergôdött katona sorsának. A második élet a retteneté, állítanám én, de tiltakozik ellene ô. Börtönök, kihallgatások, ütések, megpróbáltatások. Végtelen hosszúságú raboskodás. Igen, hagyja jóvá, aztán leszögezi, e második élet nélkül nem lenne az, aki. S dehogyis bánta meg, amiért sorsa így fordult. A harmadik élet a papé, aki oly alázatos Úristenével, amennyire lázadó volt ellene, de a világ ellen is minden porcikája valamikor.
Nevet okoskodó kategóriáimon, de már nem tiltakozik.
– A nagy prépost, midôn már kispap voltam, azt mondta egyszer: „Édes fiam, te még mindig katona vagy!” Kilencéves koromtól katonák neveltek, s ez nem múlt el nyomtalanul. A napokban telefonáltak a Honvédelmi Minisztériumból, hogy kapok új tábornoki egyenruhát. Szeretek meginni egy-két pohár bort, s ha meghívnak valahová, ahol tudomásom szerint erre is számíthatok, akkor a tábornoki egyenruhában megyek, s a rendôr szalutál, ha mégis megállít. Védôruhának tekintem… De komolyan ne vegye, ha már leírta!
– Engem szeretett az Antall miniszterelnök, ô léptetett elô tábornokká, azzal a szándékkal, hogy kineveztet tábori püspöknek. Nem így történt. A püspöki kar megóvta a testületet az ilyen indulatos és kiszámíthatatlan embertôl, mint amilyen hírben állottam papi pályám kezdetétôl fogva. Nem bánom már, nincs bennem emiatt tüske. Szeretem a bicskeieket, s lényegesen függetlenebb vagyok, mint lennék tábori püspökként. S nem vagyok térden csúszkáló, jámbor ember sem, az életet a vidámabbik oldaláról fogom fel. A gondviselés közbenjárására persze szelídült és csitult a korábbi természetem. A recski három év alatt, ahol senkivel nem beszélhettem és találkozhattam a fegyôrökön kívül, jobb híján velük nevetgéltem, viccelôdtem, már amelyik nem ütött éppen. Találkoztam embernek nevezhetô fegyôrökkel is, egyikük azt mondta egyszer: „Pista, nem bírom ki, hogy ne tegezzelek.”
Édesapja, Tabódy Tibor (unszolásra sorolja az elôneveket, mert szerinte ez csakugyan nem fontos: Tabódi és Fekésházi Tabódy Tibor) országgyűlési képviselôként vett részt a politikai életben, a Nemzeti Egységpárt tagjaként. Késôbb Zala megye fôispánjaként regnált, bár a család már pestiként élte a dzsentrik életét. Fia szerint olyasfajta vidám és joviális szónokként, politikusként tartotta számon a közélet akkoriban, mint ma Torgyán Józsefet, de inkább csak formailag. Fiatalon, ötvenegy esztendôsen kapott infarktust, amely elvitte. Felesége, az édes, finom soproni ponzichter polgárlány, a mélyen vallásos lutheránus Trinkel Hermin négy gyermekével maradt magára 1936-ban, bár a legkisebb – István – már tizenöt éves volt akkor. A galambtermészetű mama azt is csöndesen vette tudomásul, hogy a nótás kedvű férj – nincs mit szépíteni rajta – elpocsékolta a családi vagyont s a felesége hozományát is. Az édesanya maga fôzött, személyzet alig sürgölôdött körötte, épp csak annyi, amennyi a Vilma királyné úti nyolcszobás lakáshoz feltétlenül szükségeltetett. Zalaegerszegen a késôbbi Mindszenty bíborossal került apa-fiúi kapcsolatba gyermekként István.
– Sokat bejártam a parlamentbe, s apám gyakran szerepelt az újságokban is, mint zajongó és népszerű képviselô. Egy ízben botrány kerekedett abból, hogy Budapesten, a Tattersaalban apámat éljenezte a tömeg, miközben ott volt a miniszterelnök. Nem vették jó néven.
Pripjatytól Recskig
Elemi iskolái után a kôszegi Hunyadi Mátyás Katonai Fôreálba került, s a nyolcesztendôs stúdiumokat a Ludovika Akadémia követte. Az iskolában is folyton fogdába dugták, büntetés alatt állt rakoncátlansága miatt. Hancúrozás, párnacsata, visszabeszélés, efféle kihágások gazdagították Tabódy kadét bűnlajstromát, aki rendre fôkolomposként szerepelt a renitenskedôk között. Ida nagynénjének sokat panaszkodott a szerinte túlságos fegyelemre, ám a néni intette: késôbb még hálás lesz a szigorért. Idának igaza volt. (Az akkori idôk tanügyi kiválósága, Tabódy Ida hozta át Pozsonyból a tanítóképzôt Cinkotára, s mozgalmas társadalmi életet élt. Cinkotára jártak a fôhercegek, politikusok, Ida tanította a királynét, Zitát – Habsburg Ottó édesanyját – magyarra.)
– A Ludovikán az osztályomból egyetlenként lettem huszár, noha elôször lovagolni sem tudtam, de késôbb pap is úgy lettem, hogy egyetlen szót sem tudtam latinul. A frontra fôhadnagyként kerültem ki a Nádasdy huszárezreddel ’44-ben, a Pripjaty mocsarakat is megjártam. A kezem kétszer lôtték el, elsô ízben a barátom, gyakorlat közben, vaktölténnyel. Másodszor a fronton, egy éjszakai csatározásban sebesültem meg. A géppisztolyom tüze árulta el hollétemet, s eltaláltak. Ezt is megúsztam.
Hazatérte után a Honvédelmi Minisztérium lóügyi osztályán teljesített szolgálatot, s 1947-ben behívták az ÁVO-ra rövid kihallgatásra. Hat és fél évig tartott… Eredetileg azzal vádolták, hogy valami köze lett volna Horthy Miklóshoz, mert udvarolt az egyik leányának. Valamint szálka volt a kibontakozó diktatórikus hatalom szemében az is, hogy Tabódy tagja a Magyar Szabadság Pártnak, amely működésérôl újságcikkeket küldött ki Svájcba, az emigrált Horthy családnak. Tabódy magától értetôdôen levelezett a nem hivatalos menyaszszonyával, a volt kormányzó lányával, Zsófiával, föl sem fogva, mi történik az országban. Gyanútlanul sétált be az állítólagos kihallgatásra is. A hat és fél esztendô alatt aztán megjárta Recsket, s Vác és Szeged kivételével szinte valamennyi börtönt.
A börtönök – minô abszurd! – a törvényesség szigeteinek számítottak az internálótáborokhoz képest. A börtönökben elszámolási kötelezettségük volt a rabtartóknak, s elviselhetôbb körülmények között éltek a büntetés-végrehajtás akkori páriái, a politikaiak.
– Már késôbb, 1966-ban Sopronkôhidára szállítottak át váratlanul, ahol az ôrök tisztikara fogadott, mivel a hírem megelôzött. A börtönparancsnok rám förmedt „Tudja, hol van?” Beesteledett, mire odaértünk. Mondom: „Fogalmam sincs.” Erre ô: „Ez Sopronkôhida!” A gyilkosok, betörôk erre összeestek, mert ennél lejjebb már nem lehetett kerülni. Mire én azt feleltem: „Na és? Én recski rab vagyok, ez szanatórium ahhoz képest!” Egymásra néztek, néma csönd. Másnap följött hozzám a zárkámba: „Tabódy, akar dolgozni?” Hát persze, feleltem, mire beosztott a mosodába szennyesátvevônek, ahol naponta fürödhettem, tisztát válthattam.
– Nem féltem, csakugyan nem. Annyi mindenen keresztülmentem addigra, hogy nem féltem. Pedig rettentô figurákat csináltam. Minden blokádot áttörtem. Valamelyik „állomáson” fogdaírnokként találkoztam a Magdi nénivel, aki nem tudom, miért ült, de fűszer- és nagykereskedô volt kinn. Hozzám fordult segítségért: „Édes Pistikém, a lányomnak akarok levelet írni Svájcba.” Flegmán feleltem: „Angyalom, elintézzük, de az pénzbe kerül!” Jóban voltam a fegyôrökkel, az egyikkel megbeszéltem, vigye ki a svájci címzésű levelet, s adja föl egyszerűen a postán. Az ôr megbízott bennem, pontosan tudta, el nem árulom, ha kettéfűrészelnek is. Ez volt az én tôkém. Föladta. Valami özezer forintot kapott érte a pár éves új forintból!
Már a második büntetése alatt, fölszentelt papként is mindent elkövetett, amit mások nem mertek. Vagy ötven pap raboskodott Kistarcsán, misézni akartak, de nem tudtak bort szerezni. Pünkösd elôtt szerzett nekik. Az oltáriszentséget is eljuttatta a fogdába, zárkáról zárkára járva, az ételosztás örvén valamennyiüket megáldoztatta.
– Németbôl fordítottam az ÁVO megrendelésére, szabályos fordítóiroda működött a börtönben! Mi olyan könyveket olvastunk ott benn, amihez itt kinn még véletlenül sem jutott hozzá senki. Olasz, angol, francia nyelvű művek oly természetességgel vándoroltak a diktatúra rácsai mögé, hogy a rabok által lefordíttatván aztán a megbízható elvtársak írósztalán landoljanak, amit elképzelni sem tudtak túlbuzgó kis vidéki párttitkárok a szemináriumokon. Az orosz haláltáborokról szerezhettek akadály nélkül tudomást az okos „nehézfiúk” a Gyűjtôfogház fordítóirodájának jóvoltából.
Elôször 1953-ban szabadult, s beiratkozik a teológiára. Swoy Lajos nagy tekintélyű püspök, Tabódy István bérmakeresztapja támogatására merték a megfélemlített s behódolt egyházi vezetôk a nyájba befogadni a félelmes hírű volt huszártisztet, recski foglyot, de csak másodszori nekirugaszkodásra végezheti el a szemináriumot. 1956-ban Mindszenty, a gyermekkori atyai jó barát üzen érte, látni akarja. Megkéri, szerezze meg s helyezze biztonságba az Egyházügyi Hivatal irattárát. Tabódy maga mellé vette tíz kispaptársát, de a lövöldözés miatt nem jutottak el az épületig. A növendékek azonban valahogy megszerezték az állami vezetés és az egyházi fônökség bizalmas levélváltásait, bizonyítékát a „békepapi” behódolásnak. Ezért ’57 májusában mégis letartóztatják, a vizsgálati fogsággal szabadon engedik, s nagy örömére ’58-ban pappá szentelik.
Ám más egyházi vezetôkkel egyetemben 1959-ben koncepciós perbe fogják, kémkedésért, hazaárulásért, titkos papszentelésért ismét elítélik, tizenkét évet kap. Tessék számolni! 1973-ban szabadul! Már évekkel elôtte tagadja Kádár és a politikai vezetés, hogy hazánkban politikai foglyok lennének. A tényleges szabadulása elôtt három hónappal valósággal úgy rúgják ki a börtönbôl, ahol már kényelmetlenné válik jelenléte. Tabódy ragaszkodik a büntetése letöltéséhez azt hajtogatja, neki joga van letölteni a rámért idôt, ha a hatalom így, akkor ô még inkább úgy! Gerincét a legkevésbé sem tudták megtörni, de még utoljára megverik makacsságáért.
Fenékverôk a siralomházban
– Fehérvárra kerültem káplánnak a belvárosi plébániára, onnan kinyomtak Csabdira, ahol nagyon szerettem. Onnan rövid idôre ismét Fehérvárra, majd Kislángra helyeztek, s 1987-tôl Bicskén szolgálok.
– Sose bántam meg, amit tettem. Tálcán kínáltak nekem püspökséget, ha beadtam volna a derekamat. Ha aláírom a beszervezést, ha besúgó leszek, elmúlik minden szörnyűség. Nem éreztem kísértést soha.
Kitüntetései sorjáznak a dolgozószobában, megkapta a Magyar Köztársaság középkeresztjét, a máltai lovagrend konvent káplánja, külföldrôl is elismerésekkel halmozzák el, fogadta ôt a pápa. Nem magányos, s nem engedi, hogy legyôzze a fáradtság. S az elcsüggedt, fôként idôs embereket a vidám papjuk talán fölvidítja, véli. Az utolsó tíz esztendôben felújította a kislángi és a csabdi templomot, lakályossá tette a paplakokat – a vendégfogadó, irodai részeket. Bicskén a szinte összeomló, tágas plébániáját felújíttatta, renováltatta a templomot, toronyórája adományokból készült el. Az adományokat a helybéliek, s a tábornok-kanonok módosabb külföldi barátai adták össze. Mint a Frédi, például. Öreg barátja, Frédi gyakran alszik a paplak kis szobájában a heverôn. Frédi, alias Pallavicini ôrgróf Altshausenben kastélyban tér nyugovóra, de ô is tudja, amit Tabódy barátja: egyszer fenn, máskor lenn, s a dolgok egy idô után más jelentôséggel bírnak, mint korábban.
– Vidám történet kellene? Valami szép? A forradalom után a Markó utcai börtönben ültem. Sose felejtem el, a halálraítéltek cellájában húsz-huszonkét halálra ítélt srác töltötte az éjszakát, a legtöbbjük még a húsz esztendôt sem érte el. Csodáltuk ôket, mert óriási hangulatban, röhögés közben egész éjjel fenékre verôst játszottak. A halálos zárkában. Az ôr se szólt rájuk. Végül nem végezték ki ôket, de ezt azon a vérfagyasztón vidám éjszakán ôk nem tudták. Ilyenek vagyunk… Ez a mi fajtánk.
„Te vagy az erôsebb”
Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk filmjébôl Tabódy István elbeszélései alapján is megtudhatták a hitetlenkedôk, mi történt az azóta eltüntetett magyar gulagon. Néhány éve ezen sorok írójának mesélte el azt, amit ma nem akar már fölidézni. Mert fáj.
„Recsken, a százméteres barakkban mosakodtunk, félmeztelenül. Hirtelen berontottak az ôrök, beszorítottak minket a sarokba, s fapapucsokkal hajigáltak bennünket teljes erôbôl. Élô húsdombot alkottunk, ahogy összekuporodtunk, egymást és saját magunkat védve. S akkor egy fiatal, szôke ávós fölugrott erre az emberhalomra, s azt ordította magánkívül: »Úgy érzem magam, mintha hullahegyeken táncolnék!« Kísérteties volt. Életem legrettenetesebb pillanata.”
De recski az a történet is, amely neki ma is az Úristen tanúságtétele arról, hogy kiválasztotta magának. A rettenet táborában mindennaposak voltak a gúzsba kötések, a veremtömlöcbe vetések, a fejjel lefelé való fölakasztás s persze a bármikor akárhonnan érkezô ütlegek. Az egyik ôr fennhangon provokálta Tabódyt: „A te istened szerint szeretni kell felebarátodat, mint tenmagad. Szeretsz-e engem?” Tabódy kemény igennel felelt, mire az ôr iszonyatosan elverte. Napokon át ismétlôdött a kérdés, s a válasz mindig igen volt, fogcsikorítva is igen. A legutolsó alkalommal Tabódy elhatározta, föladja, nem bírja tovább. De elcsukló hangon ismét igennel felelt. Akkor már fizikailag rettenetes állapotban volt, saját maga is értetlenül hallotta saját hangját. De az ôr térdre rogyott, elhajította a botot, s összetörve suttogta: „Te vagy az erôsebb.” Soha többé nem bántotta Tabódyt, étekkel, kedvezményekkel segítette némán szabadulásáig. (zs. m.)
csak észrevételként:
1.a téma maradjon meg a történészeknek, meg a politikusoknak amikor időnként előveszik: most akkor ki a szemétmocsokkomcsi stb.
2.a fiatalságot egyáltalán nem , a maradékot már csak nagy vonalakban érdekli. /Megpróbálják átvészelni a politikai viharokat a túlélés és a jövő érdekében/
3.Már nem emlegetjük Dózsát,48'-at,a fehérterrort , a nyilasokat ,a holocaust-ot ,meg a lincselőket sem.56' -ot miért ?????????????????????????????
Tessék már megbékélni!
Kádárék megtorló gépezete a korszak folyamán végig működött
Munkácsi Zsolt
Napi Magyarország
1999. október 22. ( 27. oldal)
Az elmúlt tíz évben eleget hallottunk az úgynevezett demokratikus ellenzékről. Valamennyire nyilvános elégtételt kaptak az ötvenhatosok is. De a kettő között is zártak börtönbe embereket, törtek derékba ígéretesen induló pályákat a kommunisták. Közéjük tartozik Ungvári Gyula.
- A köztudatban talán úgy él, hogy az ötvenhatot követő, nagyon kemény megtorlás után szelídebb korszak köszöntött be, s a 70-es, 80-as években megjelenő demokratikus ellenzék fellépéséig senki sem szállt szembe a rendszerrel. Kádárék is igyekeztek kedvező képet kialakítani magukról Nyugaton, s ebbe illett bele az 1963-as amnesztia, amikor az ötvenhatosok jó részét kiengedték. Persze nem mindenkit, mert például Szakács Albert barátomat először kiengedték, majd két hét múlva újra érte mentek, hogy pardon, tévedtünk.
- Önt 1964-ben csukták le...
- Igen. Azt hiszem, az állambiztonságiak arra gondoltak, hogy a nagy amnesztia után nem ártana, ha visszalengene az inga, s újra bekeményítettek. Ennek lettem az egyik áldozata. Persze nem csak ellenem folytattak ilyen koncepciós jellegű pert. Egyik cellatársam, Teszár Zoli bácsi a Matheovics-féle öszszeesküvés miatt került börtönbe. Ez olyan "tökéletesen konspirált" összeesküvés volt, hogy Zoli bácsi a tárgyalóteremben ismerte meg az elsőrendű vádlottat. Nekem szerencsém volt, mert engem is vádolhattak volna összeesküvéssel, amelyben én vagyok a szervező, és a barátaim a bűntársak. De maradt az izgatás vádja. És a két év.
- Mit követett el?
- Írogattam. Tanulmányokban bíráltam a rendszert, dicsértem ötvenhatot, szidtam az oroszokat. Az volt a fő baj, hogy nyíltan, világosan fogalmaztam, nem mismásoltam.
- Terjesztette az írásait?
- Nem. Egyetlen példány készült belőlük, amelyet szűk ismerősi körben, 3-4 embernek mutattam meg. Elolvasták, tetszett nekik, de megjegyezték, hogy ebből baj lesz. Ez éveken át tartott: közben persze képeztem magamat, kiváló könyveket olvastam, recenziót írtam róluk. A kihallgatótisztem meg is jegyezte: annyi energiát fektettem az államellenes, antikommunista izgatásba, hogy azzal elvégezhettem volna egy másik egyetemet.
- Honnan származott különleges politikai érdeklődése?
- Kisgyermekkoromban a Tolnai Világlexikonával a hónom alatt sétálgattam, gimnazistaként pedig országos tanulmányi versenyt nyertem történelemből. Akkor Rákosi Mátyás tanulmányi versenynek hívták. Ennek köszönhetően felvételi nélkül jutottam be az egyetemre, bár végül a filozófia szakot választottam, mert 17 évesen beleszerettem a filozófiába. Akkoriban nem voltam ellenzéki, bár lázadó természetem kiütközhetett, mert 1952-ben az egyik akciómról még az Esti Budapest is megemlékezett, ekképpen: "S akkor egy Ungvári nevű diák lemondott DISZ-vezetőségi tagságáról, és kijelentette, hogy ő kivételes ember, akinek joga van jampec módra élni, viselkedni és öltözködni."
- Melyik egyetemre járt?
- Mivel filozófia csak a Lenin Intézetben indult (ez a Magyar Televízió mostani székházában, a hajdani tőzsdepalotában működött), oda jártam. Persze, nem folyamatosan. Amikor 1955-ben a Nagy Imre-féle vonulat háttérbe szorult, a Lenin Intézetben is rendeztek egy kis tisztogatást, aminek köszönhetően kirúgtak. De néhány hónappal később elkövetkezett a Szovjetunió Kommunista Pártjának huszadik kongresszusa, amely elítélte a sztálini személyi kultuszt, így engem ugyanaz az ember vett vissza az egyetemre, aki korábban eltávolított. "Ungvári elvtárs, rehabilitálnunk kell, tévedtünk." 1956-ban megszűnt a Lenin Intézet, és én átkerültem az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Ott nem volt egyszakosság, így felvettem a könyvtár szakot, ami később egész életemre meghatározó lett. 1959-ben végeztem, s noha egyik tanárom szerette volna, ha a filozófia tanszéken maradok, erről szó sem lehetett. A diáktársaim hoztak egy olyan határozatot, hogy nem taníthatok filozófiát revizionista, elhajló nézeteim miatt. Ennek fő oka az lehetett, hogy csak én nem léptem be a KISZ-be, és 1956-ról is szépen nyilatkoztam. Így elmentem könyvtárosnak, s közben irkáltam a már említett tanulmányokat. 1964-ben, egy nyári hajnalon (épp három hónapos lányom pelenkáját mostam) csöngettek. Mint később kiderült, ugyanabban az időpontban több barátomnál is házkutatást tartottak. Engem rögtön letartóztattak. Szegény feleségemnek nagy meglepetést okozott a dolog, mert álmában sem gondolta, hogy ilyen következménye lehet annak, amit csinálok. Noha semmi köze sem volt a tevékenységemhez, őt is eltávolították állásából, és még húsz évvel később is fekete pontként szerepelt az ügy a személyzeti anyagában. Jellemzően felajánlották neki, hogy ha elválik, továbbra is taníthat az egyetemen, de ő kitartott mellettem. Érdekes, hogy letartóztatásom pillanatában volt bennem egyfajta elégtétel. Írásaimban ugyanis azt állítottam, hogy Magyarországon nincs szólás- és sajtószabadság, és lám, milyen igazam lett, hiszen emiatt csuktak le.
- Milyen volt a börtön?
- A hosszú büntetésüket töltők szerint csak pofavizitre érkeztem. Először a köztörvényesekhez tettek be, ahol megnőtt az ázsióm, amikor megjött az ítéletem, s szerepelt benne a végzettségem: tanár. Attól kezdve tanár úrnak szólítottak, s a vitás kérdésekben hozzám fordultak. Például egyszer abban kellett ítélkeznem két fél között, hogy a Kacsa utca merre esik a Lánchídtól. Aztán átkerültem a politikaiak közé, ahol sok barátra tettem szert. A börtönben tanultam meg angolul, mint Kossuth, így a fordítóirodába kerültem. A harckocsiparancsnok kézikönyve volt az első, amit lefordítottam. Igyekeztem meghúzni magamat, így aztán harmadkedvezménnyel szabadultam. Szabadulásom után az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központban, az OMKDK-ban dolgoztam, könyvtáros, szakozó, tudományos munkatárs voltam. Emellett fordítgattam, s ennek köszönhetően később különböző kiadványokat szerkesztettem közgazdasággal, vállalatvezetéssel kapcsolatos témákban. Ilyen volt a Korszerű Vezetés, a Vállalati Szervezés. Megint csak jellemző a hatalom kisstílűségére, hogy a Korszerű Vezetésen 1978 és 1989 között nem lehetett ott a nevem szerkesztőként. Mint fordító szerepelhettem.
- Hogyan élte meg a rendszerváltást?
- A 80-as évek elején írtam egy 150 oldalas tanulmányt Többpártrendszer Magyarországon címmel. Ez amolyan politikai fikció volt. A tanulmányban kidolgoztam a pártprogramokat a balszéltől a jobbszélig. Tehát élt bennem a remény. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik a fordulat. Természetesen rendkívül lelkes voltam. 1988 őszén beléptem az MDF-be. A helyi alapszervezethez csak egy év késéssel csatlakoztam, aminek taktikai hiba volt az oka, bár úgy látom, az idő engem igazolt. Ugyanis úgy képzeltem, hogy megalakulnak a munkahelyi pártszervezetek, ahol a helyi MSZMP-sekkel kell majd csatázni. Meg is szerveztem az MDF-et az OMIKK-ban - ez lett az OMKDK utóda. A párt azonban a kerületi szerveződést támogatta, a munkahelyit fel kellett oszlatni. Így végül is a hajdani MSZMP-s kapcsolatok, összefonódások mindenütt megmaradtak, gyakorlatilag ellenfél és ellenőrzés nélkül. 1990 nyarán, az önkormányzati választások előtt én írtam meg a zuglói MDF programját. Talán ennek köszönhetően lettem először budapesti választmányi tag, majd az országos választmányba is bekerültem.
- Az MDF-ből a sajtó afféle fekete bárányt csinált. Ön hogy látja a pártot?
- Az MDF-nek ragyogó korszaka volt 1988 és 1992 között. 1992 őszén sajnos fordulat következett be, az egység megbomlott. Hosszú ideig bíztam benne, hogy együtt maradhat Antall és Csurka, de sajnos nem így történt. Választani kellett az MDF és a MIÉP között. Végül Antallt választottam, mert őt nagyobb formátumú politikusnak tartottam. Antall halála, az 1994-es vereség tovább mélyítette a válságot, 1996-ban újabb szakadás következett be. Mivel Für Lajos nem vállalta az elnökséget, Szabó Iván és Lezsák Sándor között kellett választani. Lezsák aranyszívű, kitűnő szervező, de szerintem nem való pártelnöknek. Így aztán átléptem az MDNP-be, amiben az is nagy szerepet játszott, hogy a zuglói MDF-en belül is bekövetkezett a meghasonlás, és a hozzám hasonló gondolkodásúak mindannyian átléptek. De már legalább egy éve nem jártam bent. Úgy érzem, sem az MDF-nek, sem az MDNP-nek nincs jövője. Ezeket a pártokat kicsinálták, elsősorban a volt kommunista technobürokrata rétegek, amelyek kézbe kaparintották, pontosabban megtartották a médiát. Az egész MDF-ből mára igazából a Csurka-féle radikalizmus maradt meg, MIÉP néven. – Mik a kilátások ma, a Fidesz vezette kormány idején? – A Fidesz hajdan ifjú "rohamcsapatként" indult, 1993 tavaszától aztán egyre inkább jobbközép irányba fordult, magához vonzotta az MDF hajdani szavazóit.
- Orbán Viktor a Nagy Imre-temetésen elmondott csodálatos beszédével később néha mintha összeegyeztethetetlen lett volna a Fidesz hangvétele. Mit keresett ő abban a Fideszben, amelyik kivonult a Parlament ülésterméből a Trianonról való megemlékezés miatt?
- Nem szabad sarkítva fogalmazni. Azt hiszem, Orbánék változtak. Talán furcsán hangzik, de szerintem ehhez hozzájárultak a gyerekei is. Másként látja az ember a világot családfőként. Sokkal józanabb, tárgyilagosabb, felelősebb. Amellett más a helyzet ma, négy év Horn Gyula után, mint az Antall-ciklus alatt volt. Akkoriban úgy tűnt, megbukott a kommunizmus. Orbánék ellenzékben voltak, és azt hitték, el kell játszaniuk a kemény ellenzéki szerepet: úgy kell ostorozniuk az Antall-féle koalíciót, ahogy korábban a kommunistákat. De azért különböztek az SZDSZ-től. Nem vettek részt a szégyenletes taxisblokádban, kimaradtak a Demokratikus Chartából. 1993 tavaszán a debreceni kongresszuson megtörtént az irányváltás: bekerült a programba a "nemzeti" jelleg. Ezen vesztek össze Fodor Gáborékkal. 1994-ben aztán - ahogy Orbán fogalmazott, a lengyel választásokra utalva, ahol szintén visszatértek a kommunisták -"elütötte őket a varsói gyors". De nem omlottak össze, nem helyezkedtek, hanem megkeményedtek a nemzeti-polgári vonalon. Összefogtak, sikerült győzniük, amihez nagyban hozzájárult, hogy Orbánból közben karizmatikus vezető lett.
Egy konzervatív forradalmár„...a kommunizmus, amelyet Rákosiék hoztak, számomra egyenértékű a nácizmussal” – mondja László KárolySefka IstvánSzerző1999. október 16. ( 23. oldal) Mecénás, műgyűjtő, műkritikus, színdarabíró, kiállításrendező, nemzetközileg is számon tartott műgyűjtemény tulajdonosa. Pénzről nem szeret beszélni, de a század eleji avantgárd, a Sturm-csoport legjelentősebb képző- és iparművészeinek számos, igen nagy értéket képviselő alkotása látható galériájában. Fiatalságának teljében, huszonegy évesen hurcolják el a pécsi orvostudományi egyetemről Auschwitzba, hozzátartozóit, barátait elveszíti. Édesanyján kívül 54 rokonát megölik, de ő túléli a borzalmakat, Dachau felé szabadítják ki az amerikaiak. Megérintette a halál fuvallata, talán épp ezért vallja: az élet mindenek előtt való. Nagy adakozó, a Kiscelli Múzeumban több százmillió forint értékű műgyűjteményt helyezett letétbe hazája javára. Támogatja a pécsi cisztercita gimnáziumot, ahol érettségizett, hozzájárult egy görög katolikus templom renoválásához, most a baranyai zsidó temetőket akarja rendbe hozatni. Zsidó vallású magyarnak tartja magát, a múlt, a gyökerek elszakíthatatlan szálakkal fűzik régi hazájához, annak ellenére, hogy ötvenöt éve Svájcban él. Szarkazmusát mutatja az, amit Az út Aushwitz felé című könyvében ír: „Tragikusnak csupán a szépség elenyészését tartom. Ma már La Rochefoucauld maximáin kívül Shakespeare szonettjeit is magammal vinném Aushwitzba.” – Tisztázzunk az elején valamit! Sohasem érdeklődöm ilyesmi iránt, de most a beszélgetésünk tartalma miatt felvetem. Úgy tudom, ön zsidó származású. – Nem, én zsidó vagyok. Zsidó vallású magyar. A nép, amelyhez tartozom, a magyar. A vallás, amelyhez tartozom, a zsidó. Egyébként svájci állampolgár vagyok, Bázelben élek. Ez a három kötődésem van. Tehát a zsidó az nem etnikum, hanem az én esetemben azt jelenti, hogy magyar származású, zsidó vallású vagyok. Zsidó faj, zsidó nemzetiség nincs. Magyarul beszélek, nem héberül. – Jó volna, ha körüljárnánk a témát, mert Magyarországon nehéz úgy beszélni erről a kérdésről, a másságról, a hovatartozásról, hogy ne értsék félre, ne kezdődjön vádaskodás. Így inkább nem beszélnek róla. Ön évek óta sűrűn ellátogat Magyarországra. Hogyan látja, létezik nálunk antiszemitizmus? – Én 1968 óta járok haza, és úgy látom, hogy Magyarországon van antiszemitizmus, mint mindenütt a világon, de nem hiszem, hogy itt erősebb, mint más országban. A magyarországi antiszemitizmus sohasem volt nagy, ha volt is, 1937–38-ban erősödött fel, amikor a nyilas párt előretört. De ennek semmi köze nem volt Auschwitzhoz. Általánosítás nélkül – Annyi azért volt, hogy összegyűjtötték a zsidókat. – Akkor csak szidták a zsidókat, de nem gázosították el őket. A későbbi, az más történet. Persze ma is vannak javíthatatlan emberek, Svájcban is, Franciaországban is, meg mindenütt, de én ezt a témakört vizsgáltam: sajátos magyar antiszemitizmus nincs, sőt az itthoni mérsékeltebb, mint másutt. S az antiszemitizmust éppúgy gerjesztik bizonyos szélsőjobboldali beállítottságú emberek, mint egyes zsidók. – Milyen érdekük fűződik hozzá? – Azt ők tudják, én nem tartozom közéjük. Mindenesetre nem szabad elfelejteni, hogy a zsidókkal a huszadik században nagyon rosszul bánt a történelem. Rengeteg embernek kiirtották a családját, és emiatt sokuknak még mindig rémálmaik vannak. S ha valaki felemeli a kezét, azt hiszik, hogy meg akarják ölni őket. Ez sajnálatos. Nekem Auschwitz után se lelki, se testi bajom nem volt. Sohasem álmodtam a koncentrációs táborról, pedig többet megjártam. Mások meg ma sem tudnak nyugodtan aludni, látják, hogy jönnek az SS-ek vagy a nyilasok. Nem tehetnek róla, de ebből alakult ki a túlzott félelem, ezért látnak mindenütt antiszemitizmust. Engem a 77 évem alatt sehol sem érintett meg az antiszemitizmus. Pedig az általánosítások valóban félelmetesek. Nem igaz, hogy a svábok mind nácik lettek volna. Baranyában, a szűkebb hazámban a svábság fele volt németbarát, a másik fele Németország ellen foglalt állást. A svábok közül is vittek el Auschwitzba olyat, aki nem akart belépni a Volksbundba. – Ön megjárta a legkegyetlenebb haláltábort. – Huszonegy éves voltam, amikor deportáltak Pécsről. A legrosszabb az volt, hogy magyar csendőrök adtak át a németeknek. Ez az, amit felhánytorgatok a magyaroknak, nem mindenkinek, csak azoknak, akik átadtak, vagy a háttérben álltak. Különben ehhez a magyaroknak semmi közük nem volt, ezt a német náci állam irányította. Magyarországot a németek elfoglalták, nem volt független. Véleményem szerint Horthyék annyit tettek a zsidókért, amennyi lehetőségük volt rá. A vidéki zsidóságért nem tettek eleget, a budapestiért igen. – Volt remény az életben maradásra? – Nem. Először nem tudtuk, hová megyünk. Azt mondták, dolgozni visznek bennünket valahová. Akkor még volt remény. Anyám tudta, mi lesz a vége. Azt mondta, ezek mindenkit megölnek. Őt meg is ölték Auschwitzban, s ezt előre érezte. De általában nem tudták az emberek. Amikor megérkeztünk a lágerbe, és füstölt a krematórium kéménye, akkor kezdtük sejteni, hogy itt valami nincs rendben. – Az imént azt mondta, hogy sehol sem érte antiszemitizmus. Akkor miért akarták elpusztítani a származása miatt Auschwitzban? – El akartak pusztítani, és velem együtt azt az ötszázezer magyar zsidót, akiket deportáltak a fajelmélet alapján. Az alsóbbrendű fajok között nemcsak zsidó, hanem más nemzetiségű is volt, például magyar és lengyel, akiket idővel ki kellett volna irtani. Hitler nem a zsidógyűlöletre, hanem a tudományra hivatkozott. Auschwitzot német orvosok vezették. – Akadtak közöttük szép számmal súlyosan beteg, aberrált személyek. – Egyfajta elmebetegség volt ez. Ebből is látszik, milyen veszélyessé válhat a tudomány: ha egyszer hamis utat jelölnek ki számára, rossz cél érdekében alkalmazzák, bekövetkezhet a tragédia. Nyolc évig voltam Pécsett a cisztercita gimnázium tanulója. Nyolc év alatt – 1933-tól 1941-ig – ebben a szerzetesek által vezetett gimnáziumban a zsidó szó egyszer sem hangzott el. A katolikusok mellett voltak reformátusok, evangélikusok és zsidók. Úgy hívtak bennünket, hogy más vallásúak. A reformátusokat sem nevezték néven, őket is más vallásúaknak mondták. – Nem érezték pejoratívnak ezt a megnevezést? – Egyáltalán nem. Auschwitzi kiállítás – A magyar kormány is támogatja a tervezett auschwitzi kiállítást. A sajtóban néhányan kifogásolták az oda szánt anyagot, olyan vélemény is elhangzott, hogy egyenesen antiszemita. Ön mit tud erről? – Bázelben tudtam meg, mindent elolvastam róla. – Állítólag sérti a zsidó nép önérzetét. – Zsidó nép nincs! – Akkor mondjuk úgy, hogy a zsidóság önérzetét sérti. – De nem igaz! Olvastam, mit írnak, s objektíve nincs igazuk. Másodszor szubjektíve sincs, mert a legtöbb zsidó, akit ismerek, egyáltalán nem ért egyet a kritikával. Akik antiszemitizmust emlegetnek a hitközségben, azok a magyar zsidóságnak mindössze három százalékát képviselik. Nem bennünket képviselnek. – Gondolom, magát nem nagyon szeretik. – Nagyon sok zsidó nagyon szeret és becsül, kevesebben vannak azok, akik nem kedvelnek. Mi mentalitásban és családilag is azok közé tartozunk, akik mindig tettek valamit az országért, a hazáért. Nagypolgárok voltunk, rokonaink voltak Fellnerék, a cukorkirályok, mindegyiknek keresztény felesége volt, a dédanyám Fellner lány volt. A család egy része megtartotta zsidó vallását, a másik része keresztény lett. Egyetlenegy kommunista akadt közöttük, Péchy Blanka, de neki más érdemei vannak, a magyar nyelvművelés terén végzett munkájára gondolok. – Hány éve él Svájcban? – Ötvenöt éve. – Ott téma az antiszemitizmus? – Svájcban valaha sokkal nagyobb volt az antiszemitizmus, mint Magyarországon. Ott eddig nem lehetett zsidó miniszter, most van egy. Magas rangú katonatiszt sem lehetett zsidó. Magyarországon az első világháborúban a hadügyminiszter, báró Hazai Samu zsidó volt, nem beszélve a tábornokokról, a tiszti karról. Amikor Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter volt az Esterházy-kormányban, akkor Svájcban nem lehetett zsidó kormánytag, sőt diplomata sem, nálunk viszont nem nézték a vallást. Egyszóval a múltban Magyarország a zsidók paradicsoma volt, miközben Svájc, valamint jó néhány más európai ország nem volt barátságos velük szemben. Ez a helyzet megváltozott az utóbbi húsz évben. Ma Svájcban egy ott született vagy bevándorolt zsidónak semmi problémája sincs. Okos nép a svájci, nem hoz nyilvánosságra mindent, amit gondol. Ellentétben a magyarral, aki még azt is kimondja, amire nem is gondol, s aztán az bekerül a sajtóba. – A kárpótlásról mi a véleménye? – Helyesnek tartom, hogy egy zsidó, akit üldöztek, pláne, ha öreg és beteg, kapjon Németországtól jóvátételt. Én lemondtam a német jóvátételről, de lemondtam a magyarországi kárpótlásról is. – Miért? – Azért, mert nem lett volna szabad külföldi magyarnak adni kárpótlást, csak magyar állampolgárnak. Ugyanis a külföldön élő magyar szerencsésnek mondhatja magát már csak azért is, mert nem élt itt a kommunizmus alatt, sőt meg is gazdagodhatott, ha akart. Őt ez a pénz nem teszi gazdaggá, de Magyarországot szegényebbé teszi. – Igen, de a nácizmus után a kommunista rendszer is elvette a zsidó nagypolgároktól a házaikat, gyáraikat, óriási vagyonukat. – A nem zsidóktól éppúgy elvették. Akkor mindenkinek vissza kellett volna adni a jogos tulajdonát. Ebben nincs különbség. A sorsunk közös. A magyar zsidók többsége magyar akar lenni. A magyarok is elismerik, hogy ezek az emberek magyarok. Mondja valaki, hogy Rózsahegyi Kálmán nem volt magyar! Vagy Falk Miksa nem volt magyar? Teller Ede nem magyar? Volt egy kisebbség, amely abban látott üzletet, ha a zsidóságot kisebbséggé nyilvánítják, és így pénzt tudnak gyűjteni az üldözött kisebbségnek. Ez tíz évvel ezelőtt vetődött fel, s akkor több újságban kifejtettem az ellenvéleményemet, mert a zsidó nem lehet kisebbség. Olyanok támogattak ebben, mint Soros György, Szabad György vagy Tímár György. Ez annak idején lecsengett. De most újrakezdik. – Hogyhogy? – Az auschwitzi kiállítás ügyét említhetem. Fel van fújva, teljesen helytelen módon. Minket, akik Auschwitzban voltunk, a kutya sem kérdezett meg róla, hanem valami egyesület – nem tudom, volt-e valaki Auschwitzban a tagjai közül – kimondja a szentenciát, véleményt mond. Ha Auschwitzról akarnak beszélni, helyes, de akkor ne keverjék bele az 1914 előtti Magyarországot, a húszas-harmincas éveket, mert az már más téma. Én erről könyvet írtam Az út Auschwitz felé címmel. Nem tudom, hányan voltak haláltáborban a tiltakozók közül. Ők csak hallottak róla. Én láttam, átéltem. Együtt voltam olyan zsidókkal, akiket megöltek, s olyanokkal, akik kápóként megölték a sorstársaikat. Voltak német gyilkosok és német áldozatok. És voltak zsidó kollaboránsok: több millió zsidót öltek meg részben zsidó kollaboránsok segítségével. Sok minden megesett, s a történteket nem lehet egy kaptafára húzni. Egy Primo Levi nevű volt olasz deportált később több regényében boncolta a holokausztot. Megjárta Auschwitzot, 1987-ben öngyilkos lett. Ő írta a legjobb könyveket a haláltáborban átélt szenvedésekről. Részletesen elemzi bennük, hogy kinek milyen bűne, milyen felelőssége volt a tragédiában, és ki miért vált áldozattá. A bírálók azt kifogásolják, ami hiányzik a megrendezendő auschwitzi kiállításról. Arról beszéljünk, ami van! Ami szerepel a kiállításon, abban nem látok semmi rosszat. Minden kiállításról hiányozhat valami. Egy hiányosságot én is felfedeztem. Talán meg kellene említeni a munkaszolgálatosokat, hiszen a munkaszolgálatosok jelentős részét megölték. A kiállításnak ezt a hiányosságát elismerem. – Azzal vádolták, hogy ön csak egy bázeli ószeres. Holott Európa-szerte ismerik mint híres műgyűjtőt, kiállításszervezőt, művészettörténészt. – Az ószeresség tisztességes foglalkozás. Ha azt mondanák, hogy pincér vagyok – nem vagyok az –, az sem szégyen. – Az ön eredeti foglalkozása pszichoanalitikus. – Szondi Lipót tanítványa voltam. Az orvosi karon kezdtem az egyetemet, majd pszichiátriát tanultam. – Pécsett kezdte el az orvosit? – Pécsett kezdtem, majd Bázelben folytattam. Diákként ért a deportálás. – Auschwitz után nem tért viszsza Pécsre? Nem. 1945-ben hazajöttem Magyarországra egy hétre. Harmincnyolc kiló voltam, nagyon beteg, és az első gondolatom az volt, hogy még egyszer nem vállalom. Nekem egyszer elég volt. – A nácizmus már nem jöhetett vissza. – Nekem a kommunizmus ugyanolyan volt. Az a kommunizmus, amelyet Rákosiék hoztak, számomra teljesen egyenértékű volt a nácizmussal. Melyik jobb vagy rosszabb? A kettő ugyanaz, és én ezt tudtam. Magyarország a hazám – És elhagyta a hazáját. – El. Itthon hagytam mindent, a haláltáborból való hazaérkezésem után nem kerestem a szőnyegeket, a bútorokat, mint mások. Volt egy üres kofferom, és elindultam. Előbb Csehországba mentem – mert az osztrák határon nem lehetett átmenni –, és a cseh határon szabadultam fel, Theresienstadtban. Sejtettem, hogy az egyik nővérem Svájcban él, akit 1944-ben egy volt náci katonatiszt csempészett ki a gyermekével együtt Svájcba. Ebből is láthatja, hogy ez az egész téma mennyire bonyolult. Ez a német katonatiszt tizennégy zsidót csempészett ki Magyarországról a deportálás előtt, hamis papírokkal. 1933-ban náci volt, aztán ellenük fordult, mert mélységesen keresztény volt. Mondta is, hogy keresztényi meggyőződésből menekít ki embereket, és nem fogadott el pénzt. – Hány családtagja maradt életben? – A vidékiek közül senki sem maradt életben. Pesten életben maradt a nagynéném, Péchy Blanka. A valóság az, hogy 54 rokonomat számoltam össze, akiket elpusztítottak. – Térjünk vissza a világhírű pszichológushoz, Szondihoz! Ön nála tanult. – Igen, Zürichben. Egy gazdag kolozsvári zsidó, Kellner kivásárolta – akit később Izraelben megöltek – Szondit az SS-től, ezer társával együtt, akiket a németek kiengedtek Svájcba. Miután megtudtam, hogy Svájcban van a híres tudós, elmentem hozzá, és magánórákat vettem tőle. Így lettem először pszichoanalitikus, majd Szondi-specialista. Aztán abbahagytam, mert én semmit sem csináltam végig. Majd beleszerettem a művészetbe, újságokat alapítottam, avantgárd újságokat, egyszóval mindig úgy éltem, ahogyan nekem tetszett. Később egy művész ajánlotta, hogy kereskedjek művészeti alkotásokkal, s ez olyan jól ment, hogy bekerültem a műkereskedelembe. – Ebből gazdagodott meg? – Ebből tudtam megélni. Az érdekes az, hogy az a művészet, amellyel foglalkoztam, eladhatatlan volt. Ezért lett egy óriási műkincsgyűjteményem. Mivel nem volt eladható, megmaradt. S később a művek alkotói híresek lettek. Vasarelyvel, azaz Vásárhelyivel nagyon jóban voltam, a művei eleinte nem értek semmit, nem tudtam eladni őket, ám később óriási értéket jelentettek. De ez vonatkozik Moholy-Nagy László műveire, Scheiber Hugó festményeire, Kassákra. Hosszú a sor. – Nagy érték az, ami az ön kezében van? – Ma igen. De nem szeretek az értékére hivatkozni. Ha az emberek azt mondják, azért kell a László-gyűjtemény, mert sokat ér, az hamis álláspont. Ha viszont azt mondják, hogy azért kell, mert jó, és művészileg értékes, annak örülök. Ilyen értelemben a pénz nem számít. – Milyen alkotások vannak a gyűjteményében? – Rengeteg, nemzetközileg is ismert mű, mindet nem lehet felsorolni. Kassák Lajos nagyon jó barátom volt, ezért nekem van a legnagyobb Kassák-gyűjteményem. Műveit most Valenciában, Spanyolországban állítják ki. Bortnyik Sándortól is vannak képeim. Igazából nem jöttem vele össze, mert elvakult kommunista volt, a Rákosi-koszakban a Képzőművészeti Főiskola igazgatója lett. Kassák nem adott neki kezet. De a gyűjteményemben megférnek egymás mellett. A mi pécsi házunk szellemi központ volt. Idejárt Weöres Sándor, Fülep Lajos, aki az egyik unokatestvéremet rejtette el Zengővárkonyban. Járt hozzánk Kállai Ernő, a Bauhaus egyik kiváló képviselője, Konkoly-Thege István, Martyn Ferenc festő, aki unokanővérem férje volt, egyszóval pezsgő szellemi élet zajlott nálunk. Én mindig forradalmi nézeteket vallottam, mert nagyon konzervatív vagyok. Csak egy konzervatív ember engedheti meg magának, hogy forradalmár legyen. Mindig a legmodernebb művészetet támogattam, ma a graffitit támogatom, de a lényem konzervatív. – Műgyűjteményének egy részét a Kiscelli Múzeumnak ajándékozta. – Ajándékozás céljából letétbe helyeztem a múzeumba. Elkészítettem a végrendeletemet, ha meghalok, az intézményé lesz. Most tárgyalunk tovább, hogyan lehet a gyűjteményt bővíteni, és egy nagyobb múzeumban kiállítani. Egyelőre azért helyeztem letétbe, mert szeretném látni, mit csinálnak vele. Ha a műtárgyaimat leteszik a pincébe, nem állítják ki, azt nagyon rossz jelnek tekinteném. – Elárulná az értékét? Hárommilliárd forintról beszélnek. – Nem vagyok hajlandó megmondani, hogy mennyit ér például a Szent Péter-bazilika. Engem a bazilikában nem a pénz érdekel, hanem a művészet. Ez mindenre vonatkozik. Ha véletlenül sokat ér a gyűjteményem, akkor szerencséje volt a magyar államnak. Egyébként sokat ér. De engem ez nem érdekel. – Miért adományozott ekkora értéket a magyar államnak? – Magyarország a hazám, gyermekem nincs. Két lehetőségem van. Vagy a hazámnak ajándékozom a műkincseimet, vagy befalazom őket. A halálom után nem lesz szükségem képekre. Az utolsó ingnek nincs zsebe.
„Fiúk! Ne menjetek, mert ki van adva a parancs, hogy lôjenek!” Dr. Szász Árpád egykori mosonmagyaróvári mezôgazdasági akadémiai hallgató szerdai tanúvallomása szerint az elôbbi szavakkal figyelmeztette ôket a sortüzet megelôzô napon K. Papp József, a marxista tanszék vezetôje, az Akadémia párttitkára. Egybecseng ezzel dr. Zsinka Józsefné dr. Giber Katalin tanúvallomása is. Ô ötvenhat októberében a mezôgazdasági akadémia tanársegédjeként életveszélyesen megsebesült, és amikor meglátogatta ôt a kórházban K. Papp József, aki korábban megkérte arra, hogy kísérje el hallgatóit a tüntetésen, ezekkel a szavakkal kért bocsánatot tôle: „Nem így akartam…”
Tegnap további tanúvallomásokkal folytatódott a Fôvárosi Bíróságon az emberiség elleni bűntettel vádolt Dudás István nyugalmazott határôr ezredes és három társa bűnpere. Elsôként dr. Zsinka Józsefné dr. Giber Katalint hallgatta meg Habony János hadbíró ezredes ítélôtanácsa.
A tanú elmondta, hogy ’48-as dalokat énekeltek, amikor egy tiszt intésére váratlanul eldördültek a fegyverek. Ô rögtön olyan súlyosan megsérült, hogy csak külföldön végzett műtéttel menthették meg a karját az amputációtól. Ezután dr. Szász Árpád következett. A volt akadémiai hallgató azt mondta, amikor meglátta a géppuska mögött a rohamsisakos katonákat, azonnal felidézôdtek benne K. Papp József szavai, és az az értesülés, miszerint Horváth Imre, a városi pártbizottság elsô titkára elôzô este állítólag azzal fogadta az áthivatott tanárokat: „Jó lesz, ha az akadémisták a fenekükön maradnak, mert különben nagy baj lesz.” Karsay Zsolt tanúként azt vallotta, hogy mialatt a sortüzek után a halottakat szedték össze, egyik társuk odakiáltotta a laktanya elôtt álló tisztnek, hogy gyilkos. Erre az újra kihozatta az egyik géppuskát. Hetessy Miklós így idézte fel azt a rémületet, amit a sortűz alatt átélt: „Hát, kiszámított arra, hogy egy kivégzôosztag elé kerül!”
Dr. Czimber Gyula arra emlékezett, hogy a laktanya felsô ablakai mintegy parancsszóra egyszerre nyíltak ki, és azután megszólaltak a fegyverek. Dr. Pálfy Loránd egy hevesen gesztikuláló katonatisztet látott, aki talán a menekülésre szerette volna rábírni az embereket. Szente Géza egykori timföldgyári dolgozó utólag azt hallotta, valaki telefonált a gyárból a laktanyába, és így figyelmeztette a katonákat a közeledô tüntetôkre: „Elindult a csürhe.”
„Amikor feltápászkodtam, már csak a bátyám véresen tátongó, koponyatetô nélküli fejüregét láttam, láttam a Gyurit, hogy csak fél feje van” – mondta tanúvallomásában Gábor Józsefné a Fôvárosi Bíróságon a mosonmagyaróvári sortűz perében, s váltig hangoztatta, hogy a tüntetôk fegyertelenek voltak, nem fenyegettek senkit, és éppen a Kossuth-nótát énekelték, amikor – ahogyan fogalmazott – elszabadult a pokol. A történtek idején 16 éves fiatal lányt – testvérének a feje tetejét és a fél karját valósággal letépték a lövedékek – akkor sebesítették meg hátulról, amikor az elsô sortűz után kúszva próbált menekülni. Dudás István elsôrendű vádlott, a mosonmagyaróvári határôrlaktanya volt parancsnoka minderre csak ennyit mondott: „Én egyszer sem állítottam, hogy fegyver volt a tömegnél.”
Tegnap Habony János hadbíró ezredes ítélôtanácsa a soha el nem évülô emberiség elleni bűntettel vádolt Dudás István nyugállományú határôr ezredes és három társa ellen folyó bűnperben olyan tanúkat hallgatott meg, akik maguk is a sortűz szenvedô alanyai voltak, ezért ôket mint sértetteket érdekelteknek minôsítette.
Elsôként Takács István elevenítette fel emlékeit, aki elmondta: a mosonmagyaróvári határôrlaktanya elôtt békés szimpátiatüntetést tartottak a pesti forradalom mellett. Amikor eldördült az elsô sortűz, egy pillanatig azt hitte, csak a levegôbe lôttek, azután meghallotta a sikolyokat és a jajkiáltásokat. A hamarosan következô második sortüzet gránátrobbanások kísérték, Takács István is érezte a légnyomást.
Demeter Zoltán, akinek öcscse halálosan megsebesült, felidézte, hogy látta Dudást, amint határozott karlendítéssel tüzet vezényelt. Hozzátette: tüzet szüntesst nem kellett vezényelni, mert a katonák teljesen kilôtték a tárakat. Azt is elmondta, Dudás parancsnok káromkodva kiabált rá: „Takarodj, mert keresztüllôlek!” Mindezt tagadta Dudás a bíróság által elrendelt szembesítésen.
Kuroli Géza hangoztatta, nem volt figyelmeztetô lövés, hanem az összes fegyverbôl egyszerre nyitottak tüzet rájuk, amelynek során ô is olyan súlyosan megsebesült, hogy feladták neki az utolsó kenetet, s csak műtétsorozattal menthették meg az életét. Gábor Józsefné, aki elveszítette a bátyját a sortűz során, kiemelte: semmilyen módon nem inzultálták vagy provokálták a katonákat. Várady Árpádné tanú jól ismerte az elsôrendű vádlottat, hiszen abban az épületben dolgozott könyvtárosként, ahol Dudás lakott a családjával. Ôt is menekülés közben sebesítették meg. Szembesítése Dudással és a másodrendű vádlottal eredménytelennek bizonyult. Varga József tanúként elmondta: a laktanyát szögesdrót kerítéssel kerítették körbe a tüntetést megelôzôen, ô nem látta, hogy kinek a jelzésére dördültek el a lövések, mert hátrább állt a tömegben. A tágyalás további tanúk meghallgatásával ma folytatódik.
Ez az egész, egy valamikor megjelenő "barna könyv" forrásanyagának ,tökéletesen alkalmas lesz...Meddig emlegetjük még a múltat , és egyáltalán kit érdekel?
Török András István cikke
Napi Magyarország 1999. okt. 16.
Ötven évvel ezelőtt zajlott az akkori magyar külügyminiszter, Rajk László ellen indított per. "Elvtársi per" volt, hiszen a vádlott még mint belügyminiszter hozta létre azt az ÁVO-t, amely őt 1949 májusában letartóztatta. A legfőbb vádpont Rákosi Mátyás pártfőtitkár és miniszterelnök-helyettes fejében született meg, s ez az volt, hogy a külügyminiszter Titónak, Jugoszlávia első emberének a kémje. Rákosi kiadta az ukázt Kádár János belügyminiszternek: vegye rá Rajkot a vádak beismerésére. Ez meg is történt, s a vádlottat három elvtársával, Szőnyi Tiborral, Pálffy Györggyel és Szalai Andrással együtt még az év október 15-én kivégezték. Az ezt követő budapesti pártgyűlésen tette Rákosi a következő cinikus kijelentést: "Sok álmatlan éjszakámba került, míg az összeesküvők leleplezésére elszántam magam."
A per több célt szolgált. Az egyik ok a megfélemlítés volt, amely a moszkvai eszme áramlataival szemben evickélő titóisták ellen irányult. A másik cél a beteges hatalomvágyal bíró, de örökös kisebbségi érzésekkel küszködő Rákosi fékezhetetlen gyűlöletének kielégítése volt. Rajk Spanyolországban és Franciaországban szerzett, azaz nyugati kommunista eszmevilággal rendelkezett, míg Rákosi Lenin és Sztálin ideológiai emlőin hízott pártfőtitkárrá. Nem tűrhette, hogy a némely szempontból intelligensebb Rajk veszélyeztesse hatalmát. A harmadik cél pedig az volt, hogy ezúttal a "más szempontból" is gyanús osztályellenségre is le lehessen csapni. Közvetlenül a Rajk-perben kilencvenhárom személyt tartóztattak le, közülük a már említett néggyel együtt tizenötöt végeztek ki, a megmaradt hetvennyolcból kilencet kényszermunkára, hatvankilencet pedig különböző időtartamú szabadságvesztésre ítéltek. A perrel kapcsolatban (de azzal nem közvetlen összefüggésben) meglepően sok, tizenegy vádlottat végeztek ki, a kényszermunkára, börtönre ítéltek száma pedig szinte kideríthetetlen. Ez utóbbiak között szerepeltek azok, akiket Rajkhoz soha semmilyen kapcsolat nem fűzött, csak - akkori szóhasználattal - "deklasszált elemek" vagy egyszerűen csak szabadságszerető, szabadságra vágyó emberek voltak. Nem tudni, hányadik volt a vádlottak sorában Bánomi Brenner Julianna, akinek tragédiájáról nővérével, Tegzes Lászlóné nyugdíjas pedagógussal beszélgetek otthonában.
-Tanárnő, hogy keveredett a húga a Rajk-perbe?
-A történet még 1945-ben kezdődött. Jutka, a húgom alig tizenöt éves gyereklány volt akkor. Az öt testvér közül, mint a legkisebb, otthon lakott még Esztergomban, a szülői háznál. Az érseki iskolába járt. A megszálló csapatok katonái minden nap lesték az iskolából kijövő lányokat, s az én szép, szőke hajú húgomat kiszemelte magának egy alacsony, tatárképű kapitány, aki a városparancsnok köréhez tartozott. Megtudta, hol lakik a család, s egy napon beállított egy ötliteres, háromnegyedig borral töltött uborkásüveggel, hogy megnyerje Jutka kegyeit. Az anyám kétségbeesve magyarázta, hogy a húgom még gyerek, iskolába jár, tanulnia kell stb. A katona ezután is tolakodóan viselkedett, s végül szüleink kérésére a segítőkész papság elrejtette húgomat a bazilika óvóhelynek berendezett kriptájában. Emiatt tanulmányait egy évre abba kellett hagynia. Ezek az élmények keltették fel benne a szovjet katonák és a szovjet típusú rendszer iránti ellenszenvet. A rejtegetés végeztével a társaival gyerekes, kalandos szervezkedésbe fogott, ami persze csak szavakban nyilvánult meg, de a szüleinket ez is nagyon nyugtalanította. A család akkor úgy döntött, hogy Jutkát hozzánk költöztetik Pestre, talán jót tesz neki a régi környezetével való szakítás. Mi már akkor három kisgyermeket neveltünk a férjemmel, mindketten pedagógusok voltunk. Jutka fonónőnek helyezkedett el a pestszentlőrinci fonógyárban, de itt sem nagyon ügyelt arra, mit beszél. A fonóval szomszédos gyárból, a MASZOLAJ-ból (Magyar–Szovjet Olajipari Vállalat) akadt egy udvarlója, aki hasonlóan gondolkodott, s mindketten úgy érezték, tenniük kell valamit az egyre erőszakosabb szovjet ideológia ellen. Amikor láttuk, hogy Jutka nem fog megváltozni, a férjem azt javasolta, menjen vissza Esztergomba, mert könynyen bajt hozhat ránk. Jutka haza is ment, s kalauznőnek helyezkedett el a távolsági buszra. A háborút követő években megkezdődött az államosítás, hallottunk a koholt vádakról, az elrettentő ítéletekről, s egyszer csak híre jött a Rajk-pernek is. Már lefutott az első nagy bebörtönzési és kivégzési hullám, amikor megtudtuk: Jutkát Esztergomban letartóztatták, s ügyét a Rajkéhoz csatolták. Hat vagy nyolc napig tartották fogva Esztergomban, aztán ide, hozzánk hozták az államvédelmisek. Házkutatást tartottak, Jutka ott állt a falnak fordulva, és csendesen folytak a könynyei. A zongorában meg a használaton kívüli cserépkályhában röpiratokat találtak. A kertet is felásták, ott is találtak iratokat. – Milyen iratok voltak ezek? – Valamilyen röpcédulák, ilyen mondattal, hogy „Ne tűrjétek tovább a szovjet elnyomást” meg ehhez hasonlók. Később megtudtuk, hogy a röpcédulákat nem Jutka, hanem még a MASZOLAJ-beli udvarlója szerkesztette. A húgomnak csak annyi köze volt az iratokhoz, hogy megengedte a fiúnak, rejtse el nálunk.
- Mi lett a fiúval?
- Úgy hallottam, még Jutka előtt letartóztatták, de azóta nem tudok róla. Valószínűleg a vallatás során árulta el a röpcédulák hollétét. Lehet, hogy szimpatizált Rajkkal, mert ahogy mondani szokták, az ellenségem ellensége a barátom, de nem volt azok között, akiket főbűnösöknek kiáltottak ki. Jutka csak ezen a fiún keresztül keveredett mindabba, amit gyűjtőnéven Rajk-pernek szoktak nevezni. De belekeveredett, s szörnyű módon megkínozták.
- Pedig Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt olyan közlemény látott napvilágot, hogy az államvédelmisek semmiféle testi kényszert nem alkalmaztak. Hogyan kínozták meg a húgát?
- Égő cigarettával égették a mellét meg a nemi szervét. Évek múlva tudtuk meg, hogy a kihallgatás és a tárgyalás során, a kínzások ellenére, többször kijelentette, hogy mindenért ő a felelős, a családja semmiről nem tehet.
- Önöknek nem is lett semmi bántódásuk? -
- Úgy gondolom, olcsón megúsztuk. Az megtörtént, hogy a férjemet elbocsátották az állásából (iskolaigazgató volt akkor), mert nem írta be az önéletrajzába, hogy a sógornőjét politikai okokból elítélték. Amikor pedig állást keresett, egy "illetékes elvtárs" gúnyosan megkérdezte: "Most kérni jön? Nemrégen még ellenséges röpiratokat rejtegetett a zongorájában." Jutka letartóztatása után pedig félelmemben az apánk vitézi kardját és térképeit, amelyeket az iskolák kiselejtezett térképei közül válogatott ki, bedobtam a lőrinci Bókay-kert kútjába. Mert akkor egy vitézi kard vagy egy térkép miatt is börtönbe lehetett kerülni.
- Mi lett a húga sorsa?
- Három évet és nyolc hónapot ült börtönben. A cellatársai nagyon szerették. Együtt volt ott egy orvosnővel, aki a lehetőségekhez képest gyógyítgatta az égési sebeit, s egy tanárnővel, aki angolra tanította. Cellatársa volt Kéthly Anna is, a Szociáldemokrata Párt egykori vezetője. Sokan azt tartották a húgomról, hogy politikus alkat. Egyáltalán nem volt az, csak nő létére igazságkeresőbb volt, mint sok férfi. Nehezen viselte az elnyomást, a kényszert, s ezért kellett bűnhődnie. Sosem tudta elfelejteni, mit tettek vele, s az ’56-os forradalom alatt Kanadába emigrált. A vallatás okozta égési sebei sohasem gyógyultak be, végül mindkét mellét le kellett vágni. Azt hiszem, a lelke éppen ilyen soha be nem gyó- gyuló sebet kapott. Egyszer rászánta magát, hogy hazalátogat, s már itt volt Európában, egészen közel, de a hirtelen feltámadó emlékek hatására visszafordult. Tavaly halt meg odakint, hatvankilenc éves korában. A hamvait hazahozattuk, az esztergomi szentgyörgymezei temetőben, a családi sírboltban nyugszik.
„Véget ért az 1989-es esztendô, s vele a kommunizmus kora is. A lángoló román városokban eltemették azt a rendszert, amely fennen hirdette magáról, hogy ô a világ jövendôje. Lesznek még rendôrségi-katonai fordulatok, a kommunizmus epigonjai egy darabig csillogtatják még üveggyöngyeiket, s hintik rágalmaikat. De már tényleg vége van. Az eszme halott. Legfôbb ideje…” – írta frissiben, 1990-ben, a lengyel Adam Michnik, az 1968-as varsói diáktüntetések egyik szervezôje, aki a XX. század lánglelku demokratikus, antitotalitárius gondolkodója lett, a közép- és kelet-európai történelmi változások kérlelhetetlen harcosa.
Adam Michnik megállapításait azért idézzük, mivel közeledik az 1989-es év június 16-ájának tizedik évfordulója, amikor ország-világ elôtt a mai magyar nemzedékeknek számot kell vetni önmagukkal, történeti múltunk mércéivel, választani kell igaz és hamis jelenségek között.
A jó barát lengyel Adam Michnik – vajon miért nem idézzük azóta is többször máig tanulságos megállapításait? – megindító szavakkal búcsúzott azon a tíz év elôtti napon az 1956-os történelmi sorsforduló ártatlan áldozataitól: „Tisztelettel hajtunk fejet Nagy Imre és társai sírja fölött. Ma ôket gyászoljuk, akiket a hitszegô bíróság elítélt és akiket meggyilkoltak. De ez a nap ugyanakkor sajátos módon vissza is adja ôket az életnek…”
A közös múlt is kötelezte a baráti lengyelt: „…A Bem-szobornál vette kezdetét a magyar antitotalitárius forradalom. Az elsô antitotalitárius forradalom. Bem tábornok szobránál értettük meg, hogy nagyatyáink, atyáink jelszava még ma is elevenen hat: a mi szabadságunkért és a ti szabadságotokért. Ma, amikor a szabadság szelleme beköltözik Budapestre, magyar testvéreinknek a barátság és a remény szavait küldjük Lengyelországból…”
Az „évszázad temetésével” a remény korszaka köszöntött nemcsak a kommunizmus bilincseivel megkötözött Magyarországra, hanem – láncreakciószeruen, de hogy „korszeruek” legyünk, rabláncreakciószeruen… – egész Közép- és Kelet-Európára, a Varsói Szerzôdés Moszkvából vasmarokkal szorított országaira.
Hogyan kezdôdött?… Nehéz lenne hamarjában minden lényeges, eladdig szorító láncszemet felsorolni. Nyilvánvaló, hogy a második világháború legvégén megkötött jaltai paktum ingadozásaival, egyre inkább megmutatkozó repedéseivel, a kettészakadt világ embertelen ellehetetlenkedéseivel, Washington és Moszkva útkeresô kísérleteivel, amellyel a két világháború, a két diktatúra véres tükrében puhatolózva kerestetett egy újfajta látomás.
A régi politikai és gazdasági erôk a Szovjetunióban már nem voltak annyira erôsek, hogy fenntartás nélkül tovább ôrizzék korlátlan hatalmukat – viszont az új erôk csupán földmorajlásszeruen éreztették, éreztethették létezésüket, Lengyelországban éppen úgy, mint Magyarországon.
Maradjunk a Nagy Imre-temetés példájánál.
Parányi mustármagból nôtt ki a gondolat, az 1956-os forradalom börtönviseltjeinek és a kivégzettek családtagjainak el nem némítható kiáltásából: történelmi igazságtételt!
Nagy Imre születésnapján, a kivégzés 30. évfordulóján, 1988. június 5-én tette közzé felhívását ez a maroknyi, még félszáz embert sem számláló csoportunk a magyar társadalomhoz:
„…Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak, halottaknak és élôknek teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációját. Ez elôfeltétele minden megújulásnak, szellemi és politikai megtisztulásnak. És a mártírok emlékével együtt a forradalom emlékét is meg kell tisztítani a rászórt mocsoktól…”
Az így megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottságának felhívását Budapesten nem lehetett akkoriban közölni (miért lehetett volna a kádári korszakban, amikor 1956 meggyalázva, változatlanul ellenforradalomként szerepelt?…), nem volt mód rá, hogy ez a történeti értéku írásmu „hivatalosan” napvilágot láthasson… ám közölte a hazai szamizdat, még inkább világba röpítették a megújulás szükségességének hírét a nyugati újságok és rádióállomások. A „szellemi határzár” sem muködött már a pártdiktatúra államában a „megszokott tökéletességgel”.
De a Történelmi Igazságtétel Bizottságának 1988. nyári felhívása a „hivatalos” Magyarország vezetôi elôtt süket fülekre talált… Annál inkább vált idehaza meglepôvé, „odakint” világhíruvé az a párizsi, jelképes temetés, amelynek sírhelyét a legendás Pere Lachaise temetôben a francia fôváros akkori fôpolgármestere, Jacques Chirac biztosította.
Az ünnepséget megelôzôen nemzetközi védnökség alakult, amelyben a kivégzettek családtagjai mellett Nobel-díjasok (szám szerint 27-en), az európai közélet kimagasló képviselôi, a francia politikai élet tekintélyes személyiségei, a Francia Akadémia tagjai (a 40 zöld frakkos „halhatatlanból” hatan), azután írók, muvészek, tudósok Európából és Amerikából, valamint magyarok az anyaországból, Erdélybôl, a nyugati emigrációból Stockholmtól New Yorkig.
Az Emberi Jogok Magyar Ligájának képviseletében Fejtô Ferenc beszélt az antik hôsök, Antigoné és Kreon példájával, Szophoklész tragédiáját idézve:
– A magyarországi Kreon elrejtette az áldozatok hamvait a magyar Antigonék, az áldozatok édesanyái, hitvesei és gyermekei elôl és megakadályozta, hogy családjuk és a magyar nép megadja a végtisztességet a mártíroknak. Helyettük tesszük ezt meg most, emlékezve arra, hogy az Istenek íratlan törvényeit sérti meg az, aki a holtak eltemetését megakadályozza. Kreonjaink áthágták ezeket a törvényeket…
Alig telt el néhány hónap, elkövetkezett 1989 tavasza. Amikor feltártuk végre a „titkos” sírokat. Majd 1989 nyarán a terrorhullám övezte kivégzések után 31 esztendôvel, százezrek szeme láttára, a világ televízió- és rádióállomásai százmillióinak személyes élményeként elkövetkezett az igazságtétel órája. A budapesti Hôsök terén szinte a föld is megrendült és megrázkódott vele a XX. század egyik legfélelmetesebb zsarnoki hatalma, a Szovjetunió.
Adam Michnik így írt, frissiben, 1990-ben, az évszázad nagy temetésének tanulságaként: „… a kommunizmust mi, közép-európaiak, kétféleképpen szoktuk elutasítani. Elutasítjuk a kommunizmust azért, mert totalitárius, mert erôszakot tesz az elemi emberi jogokon. De elutasítjuk azért is, mert idegen, ellenkezik azzal a képpel, amit a nemzeti hagyományról kialakítottunk magunknak, mert az szovjet szuronyokon érkezett…”
Éppen ideje – tíz év után –, hogy kivegyük a „molyoktól óvott szekrénybôl” ezt a történelmi napot, 1989. június 16-át, amelyet sokáig Európa és a nagyvilág méltóbban ünnepelt, mint ahogyan mi megtettük (és megtehettük…). Ne engedjük „koszorús” ünneppé, merev hagyománnyá változtatni.
A XX. századi magyar forradalmárok, 1956 példája nem berozsdásodott díszkard, amit az évfordulókon illik kivonni tokjából és szorgalmas unalommal kifényesíteni… A kommunista totalitárius rend, éppen félidôben 1917 és 1991 között, legelôször 1956 véresen diadalmas ôszén ingott meg, 1956 volt a zsarnoksággal telített és fenntartott világhatalom felezési ideje.
Tegyünk mi is sok szál virágot az évfordulón a 301-es parcella sírjaira, Adam Michnik figyelmeztetô szavaival:
– Ma nem Nagy Imrét és meggyilkolt társait búcsúztatjuk, ma a totalitarizmus rendszerének mondunk búcsút, az átkos, nemzetromboló rendszernek, amely lelkünket megmételyezte és gyakorlattá tette a besúgást. És legyen átkozott mindenki, aki ma e rendszer védelmére kel. A temetés általában a búcsúztatás aktusa. Ez a mostani azonban (az 1989-es…) az üdvözlésé. A meggyilkoltak visszatértek a közösség emlékezetébe. Mindörökre.
Nagy Imre és társainak mind hatalmasabbá váló alakja a holnap, a megszületô XXI. század keresztútján áll. Élet és halál, a jövô és a múlt kapcsolódik emlékükhöz. Vajon ki és mi kényszeríthet bennünket arra, hogy ne az életet és a jövôt válasszuk?
Meghalt Lukács Mátyás
Ezerkilencszázkilencvenhat november 4-én a Magyar Nemzet hasábjain, A pokol tornácán címu írásomban egy kárpátaljai születésu, magyar nemzetiségu szovjet sorkatona, Lukács Mátyás hányatott sorsáról számoltam be. Majd dokumentumfilm is készült róla Saját véreim ellen?! címen, amit a Magyar Televízió 1-es csatornáján, múlt év november 5-én mutattak be.
Mindebbôl megismerhettük a munkácsi születésu (1934) Lukács Mátyás szovjet katonát, akit alakulatával 1956. november elsô napjaiban Békéscsabára vezényeltek.
November 3-án, a hadosztálya parancsnokával, tolmácsi minôségben a megyei forradalmi tanácsnál jártak. Majd onnan távozva parancsnokától megtudta, hogy 4-én hajnalban támadni fognak, és lôni kell, el kell foglalni a magyar laktanyát, a rendôrséget és a tanácsházát, ahol a forradalom megyei központja volt.
Lukács Mátyás, aki már akkor nôs volt, két gyermek atyja, elhagyta alakulatát, dezertált, hogy értesítse a magyar forradalmárokat a támadásról, hogy felkészülhessenek a védelemre.
Terve nem sikerült. November 6-án magyar egyenruhában elfogták, azonnal ki akarták végezni, majd Lembergbe (Lvov) szállították és a katonai bíróságnak adták át. Kényszermunkára ítélték és a gulagra vitték. A véletlen szerencse folytán a lágerbôl amnesztiával szabadult, de szülôföldjérôl távozni kényszerült. Számuzetésben, a Krím egy kis falujának állami gazdaságába került.
Minden vágya, törekvése az volt, hogy visszakerüljön szülôvárosába, Munkácsra. De hogy ezt megtehesse, pénzre, támogatásra lett volna szüksége. Gosztonyi Péter a svájci magyarok körében gyujtést szervezett, és az összejött 1600 USA dollárt én vittem ki és adtam át neki személyesen. De ez még kevés volt, mert az a ház, amit felesége Munkácson örökölt, a múlt évi árvíz során beomlott. Legalább még kétezer dollárra lett volna szüksége. Göncz Árpád köztársasági elnökhöz fordultunk segítségért. Az elnök úr a Szabadságharcosokért Alapítvány kuratóriumához továbbította a kérést. A kuratórium a kérést március 11-én elutasította.
Lukács Mátyás helyzete reménytelenné vált. Súlyosbította helyzetét cukorbetegsége, melyet az ottani körülmények között sem gyógyítani, sem kezelni, karbantartani nem állt módjában. Gyógyszerhez is csak ritkán jutott, diétázni nem állt módjában, mert azt nem a szegény embernek találták ki. Az utolsó nyugdíját is nyolc hónappal ezelôtt folyósították.
Lukács Mátyásnak nem sikerült visszatérnie szülôföldjére. Ez év április 11-én, 65 éves korában meghalt. Elment az örökkévalóságba, oda, ahol már nem fáj semmi, és senkitôl nem kell kérni semmit.
„Ferenc, lôdd keresztül!”
Csendes, nyugodt ember benyomását kelti Tuhegyi Sándor, Szentes városának nyugalmazott rendôrkapitánya. Arcvonásai fegyelmezettek, ám amikor az ötvenhárom évvel ezelôtti Kurca-parti merénylet szóba kerül – Lakos József rendôrkapitányt megölték –, indulatossá válik.
– Ebben az ügyben nemcsak az a szomorú, hogy a gyilkosok soha nem nyerték el méltó büntetésüket, de negyvenöt éven keresztül egészen a rendszerváltásig a közvélemény szinte semmit nem tudott az ügyrôl. Amikor 1988-ban a szentesi kapitányság vezetôjévé kineveztek, úgy foglaltam el állomáshelyemet, hogy semmit nem hallottam a Lakos-gyilkosságról, pedig korábban húsz éven át bunügyi nyomozóként dolgoztam a megyében. Akik tudtak is valamit a tragédiáról, azok sem mertek akkor beszélni.
Napjainkra szinte valamennyi mozzanat ismertté vált a politikai merényletbôl. Tuhegyi a szentesi levéltár munkatársaival együtt vett részt a posztumusz nyomozásban, de ô napjainkban is fáradhatatlan, ha valahol új dokumentumra bukkan, gondosan megôrzi, félreteszi az utókornak. Lakos Józsefre 1946. március 8-án támadtak rá kórházi ágyán, és a szörnyu perceket abból a dokumentumgyujteménybôl idézhetem fel, amit néhány évvel ezelôtt két szentesi helytörténész, Barta László és Virágos István tárt a nyilvánosság elé.
Szentesen 1946. március 7-én fegyveres férfiak találkoztak a Kossuth téren, majd onnan a városi kórházba mentek. Éjfél volt, amikor benyitottak a sötét szobába, felrázták az egyik alvó beteget, és az egyik álarcos megkérdezte, melyik Lakos József ágya. A beteg némán a sarokra mutatott, ahol a fal mellé fordulva aludt a kapitány. Dóczi László lesújtott a bottal. Az ütés rosszul sikerült, ráadásul az ütôszerszám kicsúszott Dóczi kezébôl, és Lakos felriadt. Az egyik merénylô elkapta az áldozat lábát, és a földre rántotta. Valamelyik beteg a csengô felé nyúlt, de az egyik géppisztolyos fenyegetôen rászólt. A földre zuhant Lakosnak sikerült fölemelkednie, ekkor Dobronyai belevágta a kétélu tôrt. – Ne bántsatok! János, az istenit, ne bánts! – kiáltotta, de a tôr újra megvillant. Lakosnak még volt ereje felállni, és a botot megragadni. Erre a késes gyilkos a társához fordult: – Ferenc, lôdd keresztül!
Magyar Ferenc pisztolya nem sült el. Izsák András közelrôl tüzelt a géppisztollyal, és Lakos József összegörnyedve roskadt le az ágy mellett álló székre, és fájdalmában nyöszörgött.
– Szegény jó anyám – hörögte, mire újabb parancs hangzott el: – Adjatok neki még egyet! – Izsák újra lôtt, ezúttal az elôregörnyedt kapitány bal kulcscsontja alá. A golyó azonnal halált okozott, az áldozat a székkel együtt padlóra zuhant, hatalmas vértócsában feküdt, szobatársai eszelôsen sikoltoztak. Az álarcosok sietve vonultak el a szörnyu tett színhelyérôl.
Ma már nem csak a merénylôk, hanem a koronatanúk sem élnek. A legizgalmasabb kérdésre, hogy ki adta ki a parancsot a gyilkosságra, nehéz választ adni. Úgy tunik, Tuhegyi Sándor is a sötétben tapogatódzik.
– A pártközpontban hagyták jóvá a 32 éves Lakos József félreállítását. Máig sem világos, hogy az országos vezetés miképp egyezett bele a kórházi vérfürdôbe. Egy biztos, cinkosokká váltak, hisz fedezték a gyilkosokat. Jellemzô a ködösítésre, hogy elôször olyan személyeket gyanúsítottak, akiknek semmi közük sem volt az ügyhöz. Késôbb fogták el az igazi tetteseket, egy évig tartották ôket elôzetes letartóztatásban, aztán amnesztiával szabadon engedték ôket. Ez a lépés szabálytalan volt, mert amnesztiát csak elítéltnek lehetett adni.
A politikai merénylet után negyvenhárom év telik el, amikor Tuhegyi és a levéltárosok nyomozni kezdenek. Az exkapitány nem találja megfelelô kifejezésnek a nyomozást, hiszen félévszázados késéssel lehetetlenség a klasszikus rendôri vizsgálatot elvégezni. A rendszerváltás hajnalán 1989-ben a szentesi tanácselnök létrehozott egy történelmi bizottságot, amely elmozdította a holtpontról a Lakos-ügyet. Összegyujtötték a fellelhetô bizonyítékokat, de ez még nem minden. Két fontos esemény is lezajlik 1990-ben, a demokratikusan megválasztott elsô parlamentben az egyik képviselô interpellál, és akkor egy csapásra a közvélemény elé kerül a Lakos-történet. Ne feledjük, már csak az idôsebb generációkból emlékezhettek az 1946-os gyilkosságra. Ugyanebben az évben Szentesen felavatják Lakos József emléktábláját, ahol Rácz Sándor, egykori munkástanácsi elnök leleplezi a tetteseket, akik akkor még élnek.
– Ekkor döbbennek rá a szentesiek, hogy amirôl csak korábban suttogni lehetett, milyen szörnyuségek voltak – gondol vissza az eseményre Tuhegyi Sándor, majd hozzáteszi: – A történelmi bizottság mindent megtett, hogy a gyilkosokat bíróság elé állítsák, de annak jogi akadálya támadt, ugyanis az emberölés buntette huszonöt év után elévül.
– Mi lett a sorsa a merénylôknek?
– Ha jól emlékszem 1991-ben vagy 1992-ben haltak meg, egyikük önmagával végzett.
– Kizárták az idegenkezuséget?
– Könnyu volt, hiszen úgy találtuk meg felakasztva az illetôt, hogy kulcscsal magára zárta belülrôl az ajtót.
– Talán a felelôsségre vonástól félt?
– Nem hiszem, de találgatásokba nem szívesen bocsátkozom, súlyos beteg volt. Egyébként a gyilkosok sokra vitték, aki tôrrel ledöfte Lakost, késôbb valamikor a hatvanas években Kaposvár pártbizottságának elsô titkára lett, egy másik tettes Szentesen volt titkár, míg az értelmi szerzô a pártközpontba került.
Lakos öccsére, Gézára a gyilkosság után kitelepítés várt, családjával együtt el kellett hagynia Szentest. Biharzsadányba számuzték, ahol homokbányában dolgozott. Késôbb rikkancsként, majd kéményseprôként kereste a kenyerét, aztán az esti egyetemen jogi diplomát szerzett, s nyugdíjba vonulásáig ügyvédként muködött, jelenleg Budapesten él. Gyermekei orvosok lettek, egyikük fia Németországban, Münchenben praktizál.
– Kiderült-e a merénylet indoka? – faggatom tovább Tuhegyi Sándort.
– Lakos jó detektív volt. Kemény zsarunak ismerték. Nem ismert pardont, nem véletlen, hogy a jó rendôrt, miután 1945-ben bejöttek az oroszok, parancsnokuk, Fjedorov kinevezte rendôrkapitánynak. Ez kínossá vált azoknak a helyi kommunista vezetôknek, akikkel szemben Lakos detektívként eljárt korábban, mert loptak. Attól tartottak, hogy az új kapitány kipellengérezi ôket, ezért összefogtak ellene. Elôször Mezôhegyesre internálták, majd kivitték Romániába. Ne feledjük, ekkor még többpárti demokrácia van Magyarországon, de a belügyminisztérium a kommunista párté volt. Amikor Lakos József visszajön Magyarországra, megpróbálják megmérgezni, majd az utcán lelôni, de a kapitány viszonozza a tüzet. A kórházi ágyon már nem tudott védekezni.
Lakos posztumusz megkapta a Magyar Köztársaság Csillagrendje kitüntetést, amit testvére a szentesi rendôrségre hagyományozott. A Kurca partján 1990 óta megemlékeznek minden esztendôben halála évfordulójáról, s az ünnepségen rendszerint valamelyik idegen ország nagykövetségének képviselôje is részt vesz. A mártír rendôrkapitányt 1946-ban is számon tartotta a világ, bizonyíték erre az akkori napi sajtóközlemények, hiszen a rendkívüli gaztett Angliától az Egyesült Államokig visszhangzott az újságokban és a rádióadásokban. Lakos Józsefet máig sem felejtette el külföld, mert 1944-ben detektív társával együtt mentette meg a brit légierô egyik tisztjét, aki Szentes mellett kényszerleszállást hajtott végre. Hallani arról, hogy francia és zsidó családokat is bújtatott, s állítólag kapcsolatban állt Raul Wallenberggel. Ehhez a históriához lábjegyzetet fuz Tuhegyi Sándor.
– Sajnos írásos bizonyítékok arra nincsenek, hogy miképpen muködött együtt Wallenberggel. Ennek a szálait azért is lehetetlen felgöngyölíteni, mert Szentesen sokáig nem tudták, ki volt valójában Wallenberg. Arra van szóbeli bizonyíték, hogy W. felkért egy Örlei nevu honvédtisztet, segítse elbújtatni a háború üldözöttjeit. A tiszt együtt dolgozott Lakossal.
A tragikus történet napjainkban kezd legendaméretuvé válni, nincs olyan évforduló, hogy ne találkozzam olyan személlyel, aki ne mondana újabb epizódot. Úgy tunik fel, bár fájdalmukat nem titkolják a meghurcolt hozzátartozók, a lelki sebek hegednek, ha egyáltalán gyógyírt jelent az idô. Ám az utókor nem felejtheti el a fél évszázados drámát, mert egy politikai merényletnek sokáig fennmarad aktuális üzenete az erôszakkal együttjáró igazságtalanságról.
A megfélemlítettek szószólója
Mindszenty, akinek nevétôl aegykor hangos volt a vialág, ma, ötven évvel kirakatpere, nyolc évvel esztergomi újratemetése után a magyar társadalom nagyobb része számára ismeretlen. Nemzedékeknek nincs szinte semmiféle ismeretük arról a magyar fôpapról, aki életét a magyarságnak szentelte. Mindez különösen szomorú akkor, ha tudjuk, hogy fél évszázaddal ezelôtt távoli világrészek lakóinak is az ô neve jutott eszébe, ha Magyarországról hallottak. A jelenség szinte törvényszeru. Negyven éven át gyalázták a sajtóban, történelemkönyvekben, az utóbbi évtizedben pedig szentté avatási törekvések, csodát váró áhítat idegeníti el alakját azoktól, akik tájékozatlanok a szentek világában. Pedig életmuve, reális történeti arcéle hívônek és hitetlennek szolgálhat tanulságul, és jól tükrözi Magyarország XX. századi történelmi sorsát is.
Az elítéltetése ötvenedik évfordulóján eddig megjelent írásokban is érezhetô a korábbi évtizedek, a derulátók által már meghaladottnak gondolt rágalmak máig ható eredménye. Sükösd Mihály elemzô évfordulós írásában például megemlíti, hogy Mindszenty „nem olvasta Keresztes Szent Jánost és Maritaint, nem olvasott katolikus költôket és regényírókat. Leginkább a breviáriumát szerette olvasni”. Ezzel szemben a jezsuita Varga László azt írta róla, hogy „úgy látszik, Pázmányt, Vörösmartyt és Gárdonyit forgatta leginkább, mert bennük találta meg azt a veretes beszédmódot, amely igényének leginkább megfelelt. Sajátos magyar alkatára vallott, hogy gyakran idézett verseket, mivel bizonyára tudta, hogy a nemzet lelke a költeményben szólal meg igazán és teljes mélységgel”.
Eredetileg a nyilas mozgalom módszere volt, hogy magyarosított nevu ellenfeleik eredeti nevét fölemlegették, ezzel igyekezve magyarságukat megkérdôjelezni. Az aljas eljárást – más meggondolásból – a kommunista propaganda szervezôi is átvették, és Mindszenty eredeti nevét is – Pehm József – sokat emlegették. Valóban, 1941-ig Pehm volt a neve, mely a német Böhm (cseh) szóból ered. Az idegen hangzású nevet azonban évszázadok óta elmagyarosodott kisnemesi család viselte, Mindszenty József apja húszholdas gazdálkodó volt. A szombathelyi premontrei diákot három pálya vonzotta: úgy gondolta, hogy történelemtanár, közíró vagy pap lesz. Amikor végül a lelkipásztori hivatás mellett döntött, arra kérte püspökét, ne küldje Bécsbe tanulni, mert könynyen teológiai tanár vagy püspöki szolgálattevô lehet belôle, ô pedig a nép papja, lelkipásztor akar lenni. Magyar történelmi, irodalmi és szociális témákkal foglalkozott. Szünidôben bejárta Zala és Veszprém megye tájait, a világháborúban pedig sebesült katonákat ápolt. A háború elôtti nemzedékek magyarságtudatának építôkövei voltak mindezek.
Legitimizmusát, királypártiságát is elôszeretettel kipellengérezik „avatott” kritikusai, arról azonban kevesebb szót ejtenek, hogy abban a korban a legitimizmus általában szociális érzéket, az alkotmányosság iránti elkötelezettséget és a politikai szélsôségektôl való tartózkodást is jelentett. Papként politizált – szól a sokak által máig meg nem bocsátott következô vádpont. „Zalai láma” volt, mint zalaegerszegi apátplébános – állították-állítják sokan. Ez a vád igaz, de vannak „enyhítô körülmények”. Mindszenty József annak a lelkipásztori modellnek volt egyik utolsó nagy alakja, aki nemcsak lelkiekben, hanem gazdasági, szociális kérdésekben is a rábízottak atyja kívánt lenni. Megszervezte a tizenhatezres megyeszékhely szegénygondozását, szociális otthont épített, évrôl évre 34 szegény vidéki középiskolást taníttatott. A gazdasági világválság miatt számos kisparaszti gazdaságot úgy mentett meg, hogy káplánjával megvetette az elárverezett javakat, aztán egy idô múlva visszaszármaztatta a családnak. 1918– 19-ben természetesen részt vett a keresztény nemzeti szervezkedésben, és késôbb is, mint a városi képviselô-testület és a megyei törvényhatósági bizottság kereszténypárti frakciójának vezetôje, a legkisebb antiszociális intézkedést is megbélyegezte. Nem akart parlamenti képviselô vagy felsôházi tag lenni. Azt tartotta, hogy helyben többet tud tenni. Nem egy megyei felszólalása mégis országos visszhangot keltett. Nem csekély hatása volt 1935-ben, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök diktatórikus törekvései ellen lépett fel a megyegyulésen.
Elszántan lépett fel a pángermán Volksbund szervezkedése ellen is. 1943 augusztusában ô is részt vett báró Apor Vilmos gyôri püspöknél azon az értekezleten (még apátplébánosként), amelyen a keresztény reformmozgalmak vezetôi az ország háború utáni politikai jövôjével foglalkoztak és a nyugat-európai pártokkal egy idôben színre lépô magyar kereszténydemokrata politikát készítették elô.
Közéleti törekvéseit jellemzi az is, hogy kiadásában a Zala Megyei Újság tizenötezres példányszámú napilappá fejlôdött, és kormánytámogatást nem fogadott el ehhez, hogy politikai függetlenségét biztosítsa. (Akkoriban még a pártpolitikában való részvétel sem volt tiltott a katolikus klérusnak.) Mindvégig kötelességteljesítésrôl volt szó, nem pedig hataloméhségrôl. Személyiségének értékét, történelmi felelôsségtudatát, szociális elkötelezettségét igazolhatja az utókornak, hogy Angelo Rotta apostoli nuncius figyelmét Mindszenty Józsefre idôsb. Antall József hívta fel, amikor a veszprémi püspöki szék betöltésérôl volt szó. Ténylegesen azonban csak kilenc hónapig vezette a veszprémi püspökséget (1944-es letartóztatásáig), de hivatalba lépése után csakhamar bejelentette a hercegprímásnak és a belügyminiszternek, hogy püspöki birtokainak nagyobb részét, hétezer holdat fölparcelláztatni óhajt a föld nélküli parasztság között. A Sztójay-kormány ehhez persze nem járult hozzá, de ez nem rajta múlott. A kommunista propaganda ezzel szemben mindig a földreform ellenségeként állította be, mivel 1945-ben szóvá tette a reformkommunisták által diktált módját. (1956 után is évtizedekig szajkózták, hogy amikor beszédében az egyházi „intézményekért” emelt szót, az egyházi birtokokat is visszakövetelte.)
Sokszor kisebbített érdeme, hogy a zsidóüldözés ellen ismételten fellépett. Kezdeményezôje volt a dunántúli püspökök memorandumának, melyben arra szólították fel a hatalmat, hogy „a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékául”. Személyesen vitte ezt az iratot 1944. november 13-án Szôllôsi Jenô nyilas miniszterelnök-helyetteshez. Ezt követte két hét múlva letartóztatása.
Politikai érzék nélküli személyiségként állították be meggyötrôi, holott ugyanúgy tette el az útból a szovjet politika, mint az engedményekre hajló Wyszynski lengyel bíborost vagy Beran prágai érseket. Legfeljebb a módszerek különböztek.
1945 ôszén lett esztergomi érsek, az utolsó hercegprímás. E minôségében egyedül ô emelt szót az ország világi és egyházi vezetôi közül az emberi jogok védelmében. Tekintélye óriási volt. Az általa vezetett zarándoklatokon, beszédein nem csak katolikus tömegek tolongtak. A megfélemlített társadalom benne látta a menedéket, tôle várta a segítséget. Mindszenty József már elsô hercegprímási körlevelében és azután többször is foglalkozott a Szovjetunióban visszatartott, kényszermunkára, haláltáborokba hurcolt hadifoglyok és polgári foglyok sorsával, és követelte hazaengedésüket. Az itthon internáltak emberi jogait is védte. Nem törôdött azzal, hogy emiatt a „háborús bunösök védelmezôjének” nevezte a propaganda. Álljon itt egy részlet körlevelébôl: „Ha akkor (ti. a német megszállás idején) kötelességszeruen felemeltük szavunkat, éppúgy lehetetlen hallgatnunk ma népünk megsokasodott szenvedései fölött is: fôként azokat a megpróbáltatásokat említjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyulölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülôi. Gondolunk itt a szabadságuktól megfosztottak nagy számára, fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, övéik fájdalmas bánatát és éjjel-nappal gyötrô aggodalmát. (…) De nagy a számuk itthon is azoknak, akiknek hiányzik a személyes szabadságuk emberi joga, akik hónapok óta sínylôdnek fogságban anélkül, hogy közölnék velük helyzetük okát, ügyükben jogerôs bírói ítéletet hoznának, vagy csak ki is hallgatnák ôket.”
Ô volt az egyetlen, aki a kollektíve bunösnek ítélt felvidéki magyarok áttelepítése ellen felemelte a szavát. Több nyelven juttatta el a nyugati kormányokhoz adatokban bôvelkedô tiltakozó leveleit a hazai svábok kitelepítése és a bácskai magyarok tízezreinek meggyilkolása ellen. 1945. október 15-én kelt körlevelében ez áll a felvidéki kitelepítésrôl: „A szerencsétlen zsidókon már kipróbált eszközökkel, csak más szempont szerint, más szín alatt üldözik már hetek óta a keresztény magyarokat.” A szlovák fôpásztorokhoz, a Vatikánhoz és nyugat-európai és amerikai püspökökhöz is fordult. Késôbb, a miniszterelnökhöz küldött táviratban azt írta, hogy „a kollektív deportálás minden elôzetes válogatás nélkül, bármilyen célból és indokolással történjék is, embertelen”. A szövetséges nagyhatalmak által elrendelt sváb kitelepítés ellen is felszólalt: „Mi, akik 1944-ben az akkori kormánynál minden tôlünk telhetôt megtettünk a zsidók deportálása ellen, Istentôl kapott hivatásunk tudatában szükségesnek tartottuk a felszólalást a németek számkivetése ellen is, annál is inkább, mert híveinkrôl van szó.”
Helytállása tudatos volt. Sejtették ezt ellenségei is. Nemcsak a katolikus egyház megtörése, a hívôk és papok megfélemlítése volt az ötven évvel ezelôtti per célja, az egész magyar társadalmat akarták összeroppantani a nemzeti felelôsségtudattal megáldott vezetô személyiség elhallgattatásával.
Az ’56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága feljelentéskiegészítést tett a Budapesti Katonai Ügyészségen a Kossuth téri sortuz ügyében, s indítványozzák, hogy Földes Lászlót, az akkori katonai bizottság tagját gyanúsítottként hallgassák ki – tájékoztatott Szerdahelyi Szabolcs, a szervezet elnöke. A közlemény szerint 1956. október 26-án Földes László a katonai bizottság tagjaként az MDP központi vezetôségének ülésén bejelentette, hogy „reggel 7 óra óta nem lôttünk a tömegekre”.
Ez egyértelmuen azt jelenti, hogy az addigi sortüzek a katonai bizottság jóváhagyásával történtek. A jegyzôkönyv szövege megjelent az Ötvenhat októbere és a hatalom címu könyvben, amelyet a Napvilág Kiadó adott ki 1997-ben – tartalmazza a dokumentum. Ezek után nem véletlen, hogy 1956. október 28-án Lukács György filozófus azzal vádolta a katonai bizottság tagjait, hogy magyar vér tapad a kezükhöz. Lukács György ezzel kapcsolatos szavait maga Földes László idézi A második vonalban címu könyvében – idézi az MTI.
Hogyan kezdődött
az MSZMP szétesése?
A népfelkelés kijelentésre Grósz dühöngve kiabálta: nézd meg, mit főztél, mit kotyvasztottál...! emlékezik vissza Pozsgay Imre
A rendszerváltás nagy vesztese. Belülről feszítette szét az MSZMP-t. Megingatta a párt ideológiai felépítményét, legitimitását azzal, hogy 1956-ot népfelkelésnek, a diktatúra által megtiport nép jogos felkelésének nevezte. Az ellenzékkel folyamatosan építette ki kapcsolatait, leginkább a népi-nemzeti irányultságú demokrata fórumosokkal érzett lelki, szellemi és politikai közösséget. Lakitelket nemcsak vállalta, hanem 1987-ben elsőként beszélt a Magyar Nemzetben arról, hogy társadalmi változás előtt áll az ország, ahogy addig ment, úgy tovább nem mehet. Rendkívül művelt, széles látókörű ember, nemzetépítésben Széchenyi István a példaképe. Nagy ívű politikai pályát futott be: volt művelődési miniszter, a Hazafias Népfront főtitkára, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, államminiszter, köztársasági elnökjelölt, az MSZP parlamenti frakciójának vezetője, majd a pártból való kilépése után több demokratikus mozgalom vezetője. A sors iróniája, hogy azt, aki kikaparta a gesztenyét, aki az Ellenzéki Kerekasztalt megmentette a széthullástól, akit volt párttársai az MSZMP elárulásával vádoltak, még mindig a volt nómenklatúra képviselőjeként emlegetik. Pozsgay Imre talán nem véletlenül mondta, hogy a hála nem politikai kategória. A politizálástól részben visszavonult, jelenleg egyetemi tanár Debrecenben, és a Szent László Akadémia rektora.
Tíz évvel ezelőtt, 1989. január 28-án Pozsgay Imre egy rádióinterjúban kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Robbant a bomba. Hogyan is történt ez?
Előtte történelmi önvizsgálatot végzett az MSZMP, ezt is én csikartam ki az 1988-as pártértekezleten, Kádár leváltása után. Az újonnan megalakult Központi Bizottság engem bízott meg, hogy dolgozzam ki a pártprogramot. Ennek elvállalását két feltételhez kötöttem. Az egyik, hogy a program csak kritikai lehet, és a legjobb szakemberek bevonásával, közreműködésével átfogó társadalomképet kell hogy adjon. A másik: ahhoz, hogy ezt megtehessük, szükséges az egész történelmi múlt tisztázása, felmérése, az MSZMP-nek szembe kell néznie múltjával. Kemény alkudozás kezdődött. Grósz nagy nehezen beleegyezett, hogy az új kongresszus előtti öt esztendőről készüljön felmérés, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy 1945-től napjainkig terjedő, ha kell, a leszámolásig elvivő szembenézés és önvizsgálat legyen. A huzavona végén elfogadták álláspontomat. Gyanítom, ebben taktika is volt, azt gondolták, majd írnak valamit, aztán csinálunk vele valamit. De ez nekem kitűnő lehetőséget adott rá, hogy hozzájussak a korszak olyan dokumentumaihoz, információihoz, amelyek korábban előlem is el voltak zárva. A másik: gondoltak, amit akartak, én viszont azt gondoltam, hogy ezzel az önvizsgálattal komoly politikai fordulatot is el lehet érni.
Végül is ez történt.
Ami a szemforgatást és a képmutatást illeti, olyanok kezdtek engem tudománypolitikára oktatni, akik addig lábbal tiporták a tudományos szempontokat, mondván, hogy egy párt nem végezhet történetkutatásokat, az nem egy politikai párt feladata. Amire én annyit válaszoltam: igen, tudom, én küzdöttem leginkább azért, hogy a történelemhamisítás eszközeit vegyék ki a párt kezéből; de itt nem történetkutatásról van szó, hanem szembesítésről, és ezt a szembesítést el kell végezni.
Ez előzte meg a kijelentést, hogy népfelkelés volt Magyar-országon.
A tanulmány végül is elkészült. Amikor az albizottság, amelyik a tanulmány megfogalmazásán dolgozott, befejezte tevékenységét, én az előzetes tervekkel és határozatokkal szemben, látszólag önkényesen és minden fegyelmet megszegve nyilvánosságra hoztam ezt a megállapítást.
Mit mondott egészen pontosan?
Pontosan emlékszem: 1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése népfelkelés volt.
Grósz Károly, a párt főtitkára ebben az időben Svájcban tartózkodott. Többen úgy látják, ön ezért mondhatta el véleményét.
Ebben van valami. Ha akkor veszik fel az interjút, amikor itthon van Grósz Károly, a rádió illetékeseinek első dolguk lett volna, hogy a beszélgetést bemutassák neki. Így nem tudták megtenni. Az interjút pénteken délután adtam, és másnap, szombaton hangzott el a 168 Órában. Ráadásul reggel a Krónikában előzetest is adtak belőle, tehát visszavonhatatlanul bekerült az éterbe a gondolat. Grósz erről Svájcban, a davosi világgazdasági konferencián értesült, és csak hétfőn találkoztam vele.
S mit szólt?
Dühöngött. Már a repülőtérről felhívott, és mondta, hogy azonnal találkoznunk kell. Azt válaszoltam, nem annyira sürgős, menj haza, mosd le az út porát, aztán majd délután egy kicsit higgadtabban beszélhetünk. Végül megegyeztünk, hogy délután találkozunk. Amint a hivatali szobájába léptem, egy paksaméta papírt vágott az orrom elé, és azt mondta: nézd meg, mit főztél, mit kotyvasztottál! Özönlenek a megyékből a telexek, tiltakoznak az akciód ellen, ez a közvélemény. Erre azt válaszoltam, hogy te nagyon tévedsz, ez nem a közvélemény, ez a telextulajdonosok közvéleménye, a megyei pártbizottságok hangulatjelentése, és ők nyilván a dühüket továbbították.
Tudta, hogy a valódi közvéleményben milyen hatást váltott ki?
Hamarosan volt alkalmam lemérni. Egy korábban eltervezett program szerint február 3-án Hódmezővásárhelyen, a sportcsarnokban volt nagygyűlésem. Vacogott a foguk a megye és a város vezetőinek, a biztonsági emberek próbáltak lebeszélni, hogy félnek az atrocitásoktól, lincselés lesz belőle... Én ezt nem hittem el, inkább arra gyanakodtam, nem akarják, hogy a tömeggel találkozzam. Akkor kitaláltak mindenféle sunyi tervet, hogy az öltöző felől menjek be a pódiumra, én meg közöltem, hogy a csarnokon keresztül kívánok menni a szónoki emelvényhez. Végül is nagy biztonsági kísérettel beléptem a sportcsarnokba, és háromezer ember felugorva, nagy ovációval fogadott. Ettől féltek, nem attól, hogy bajom történik.
Ezek szerint az emberek egyetértettek 1956 helyes néven nevezésével.
Ez azt jelezte számomra, hogy a közvélemény egyetért velem. Utána volt még egy próbatéte-lem, február 6-án. Ezúttal viszont az egykori szochazás és karhatalmista társasággal találkoztam a Marcibányi téri Művelődési Házban. Már az üzenet is kihívó volt: a második kerületi párttitkár azt kérdezte, el merek-e menni egy ilyen társaságba. Hát elmentem. Délután hattól éjfélig tartott a vesszőfutás.
Vesszőfutás volt?
Az. Nem hódmezővásárhelyi, hanem valódi lincshangulat volt. Rúgd szét a pofáját!, Lőj bele!, Van pisztolyod? durr!, Verd szét a fejét! körülbelül ilyen szövegkörnyezetben vonultam a színpadra. Sok újságíró volt jelen. A BBC egyik tudósítója azt írta, hogy Pozsgay a maga személyes bájával néha még ezt a vad gyülekezetet is maga mellé tudta állítani, de aztán ránéztek kitüntetéseikre, elkezdték sajnálni magukat, és tovább gyűlölték Pozsgayt.
Grósz Károly január 31-én összehívta a Politikai Bizottság ülését. Mi volt a véleményük a vezető pártpolitikusoknak például Kádár Jánosnak az új terminológiáról, a népfelkelésről?
Kádár azon már nem vett részt. Nem volt olyan szellemi állapotban, hogy erről lehetett volna vele beszélni.
Ki volt ön mellett a Politikai Bizottságban?
Én ilyenre nem emlékszem. Arra igen, hogy elhamarkodottnak, túlzásnak ítélték meg a fogalmat, azt tanácsolták, hagyjunk fel az ilyen egyszavas ítélkezéssel. Szemantikai érzékenység lett úrrá a kollégáimon, addig viszont elviselték, hogy ellenforradalom. Az is egyszavas ítélet volt.
Úgy emlékszem, egyesek az MSZMP elárulásával vádolták önt.
Ezt nem mondták, inkább azt, hogy meggondolatlan, megfontolatlan cselekedet volt, és nem használt a pártnak. Akkor határozták el, hogy rendkívüli ülésre összehívják a Központi Bizottságot. Ez meg is történt február 1011-én. Két napon át szapultak, legalább ötven felszólaló ellenem beszélt az ötvenkettőből.
Kik voltak a legkeményebbek?
Két veterán harcos, Kállai Gyula és Korom Mihály javasolták ellenem a bizalmi szavazást. Ettől megrettentek, mert tudták, hogyha bizalmatlanságot szavaz a Központi Bizottság, akkor nekem távoznom kell. Egyszóval a két fafejű, szektás bizalmi szavazást kért, és ettől Grósz megijedt, rájött, hogy ennek rossz kimenetele is lehet. Azonnal szünetet rendelt el, az apparátus tagjait szétküldte, hogy zsizsegjék el a központi bizottsági tagok között, nem szabad megvonni a bizalmat tőlem. Ez furcsa helyzetet teremtett. Abban a Központi Bizottságban, ahol ötvenen bíráltak két napon keresztül, amikor a bizalmi szavazást összeszámlálták, a 106 jelenlévő közül százketten mellettem, ketten ellenem szavaztak, és ketten tartózkodtak. Ellenem az a kettő szavazott, akik az indítványt megtették.
Még volt pártfegyelem.
Volt.
Németh Miklós, az akkori miniszterelnök azt mondta: 1956 eleje népfelkelés volt, a vége ellenforradalom. Ez ilyen ide is, oda is. Egyetértett-e ezzel?
Nem értettem egyet. Kijelentettem, hogy semmit ebből vissza nem vonok. Grósszal külön is közöltem, valami triviális hasonlatot is mondtam, hogy én kinyomtam a fogkrémet a tubusból, próbáld te visszagyömöszölni.
A szellem kiszabadult a palackból.
A szellem kiszabadult, és nem maradt más hátra, mint ennek értelmében cselekedni.
Miért éppen akkor kezdeményezett? Időzítve volt?
Időzítve. Már 1988 első felében azon a véleményen voltam, hogy bár 1956 újraértékelése elkerülhetetlen, amíg Kádár hatalmon van, a Nagy Imre-ügyet biztos, hogy nem lehet rendbe tenni. Ebben igazam volt. Itt már Kádár után vagyunk. Kádárnak formális funkciója van, szellemi leépültsége olyan mértékű, hogy nem tud az élet dolgaiba beavatkozni...
De ott volt még Berecz János, aki megírta az Ellenforradalom tollal és fegyverrel című könyvet, televíziós sorozatot 1956-ról. Tehát nagy volt a nyomás önnel szemben.
Senki sem hagyta jóvá, amit én csináltam. Az egyetlen lehetséges szövetségesre, a közvéleményre támaszkodtam.
Berecz János haragudott önre?
Nem hiszem, inkább csalódott volt. Olyan szempontból volt csalódott, hogy ő már nem léphet ki abból a hurokból, amelybe belelépett. Ami az időzítést illeti: nem az volt az újdonság, hogy valaki népfelkelésnek nevezi az ötvenhatos eseményeket, mert a nép a hivatalos álláspontot sohasem fogadta el igazából, mindig forradalomként emlegette.
A hivatalos ideológiát rombolta szét.
Pontosan. S ezt csak az tehette meg, aki hatalmi helyzetben volt. Ott kellett kimondani, hogy az egész építmény rossz alapokra épült. Fő célomnak éppen annak a bebizonyítását tekintettem, hogy az MSZMP legitimációja, uralomra való elhivatottsága hazugságra alapozódott. Arra, hogy itt ellenforradalom volt, és az MSZMP szovjet segítséggel és a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakításával megmentette a népet, az országot egy imperialista beavatkozástól, tőkés restaurációtól. Ez elég volt az MSZMP-nek ahhoz, hogy 33 évig erre hivatkozva gyakorolja az uralmat. Ha tehát én meg akartam ingatni az MSZMP-t márpedig ha demokratizálunk, az csak úgy megy, ha a pártot kizökkentjük ebből a közhatalmi, diktatórikus szerepéből , az alapjait kellett megtámadnom.
Nem értek valamit: ha így vélekedett, miért volt tagja a pártnak, miért vállalta a legmagasabb funkciókat?
Ezt a kérdést gyakran felteszik nekem. 1984-től, de különösen 1985-től, a többjelöltes választástól kezdve rendszeres kapcsolatot tartottam az ellenzékkel. MSZMP-tagságom, politikai bizottsági tagságom akkor már fegyver volt, s egyben munkamegosztás. Az volt a véleményem és meggyőződésem, hogy a szakítás a párttal nekem rendkívül nagy erkölcsi haszonnal járna, ellenzéki körökben a megbecsülésemet növelné, de a hatékonyságom biztosan csökkenne. Tehát azt, amit elvégezhetek, csak hatalmi helyzetből végezhetem el, és senki más, csak én tehetem meg. Ez vezérelt Lakitelken, ez vezérelt 1988-ban az országhatárt meglátogatva, amikor kimondtam, hogy le kell bontani a vasfüggönyt, ez vezérelt abban, amit kijelentettem 1956-ról. Ha ezt egy Pozsgay Imre nevezetű ellenzéki teszi, annak körülbelül annyi hatása lett volna, mint a Batthyány-emlékmécsesnél tüntetni, de én ennél többet tudtam elérni.
A forradalom átértékelésével kezdődött el az MSZMP teljes szétesése?
Az MSZMP szétesése, lazulása Kádár leváltása után kezdődött. Amikor kiderült, hogy az új főtitkár, Grósz nem érti az új helyzetet. Csődöt mondott amerikai útján, katasztrofális volt aradi látogatása 1988 szeptemberében, és siralmas, amikor lemondva miniszterelnökségéről, 1988 decemberében a Sportcsarnokban fehérterrort meg ellenforradalmat emlegetett. Ez a tagság józanabb, reformokra vágyó részét nagyon megrendítette. Tehát akarata ellenére maga a pártvezér is nagyon eredményesen dolgozott a párt megrendítésén. De ahhoz, hogy az MSZMP öntudatában, küldetéstudatában és hatalmi helyzetében meginogjon, az kellett, hogy uralmának alapelveit vonjuk kétségbe, és ezt én tehettem meg. Attól a pillanattól kezdve tízezrével dobták vissza tagkönyvüket az emberek, százával gyarapodott az 1988 végén elindult reformkörök száma, amelyek már fordulatot követeltek, és megmerevedett az a szektás, posztsztálinista csoport, amelyik mindezt szerette volna elgáncsolni. Az MSZMP meggyengülésének másik oka a Szovjetunióban lezajlott változások, a glasznoszty és a peresztrojka. 1956-tal kapcsolatos kijelentésemre semmiféle hivatalos reagálás nem jött a Szovjetunióból, ami Gorbacsov megerősödését is jelentette.
Beszéljünk az ellenzékhez fűződő kapcsolatáról.
Kezdetben reformokban gondolkodtam, csak később jutottam el a rendszerváltás gondolatáig. Mint művelődési miniszternek, távoznom kellett, többek között azért is, mert engedékeny magatartást tanúsítottam a prágai Charta 77-tel szolidaritást vállaló magyar értelmiséggel szemben. Igazából a Hazafias Népfront főtitkáraként vettem fel először a kapcsolatot különböző ellenzéki csoportokkal, Csoóri Sándorral, Levendel Lászlóval. Levendel Lászlónál találkoztam olyan ellenzéki személyiségekkel, akikkel tilos lett volna találkoznom. Számomra Kádár személyesen akarta megtiltani már 1981-ben, hogy Csoórival kapcsolatot tartsak. Mint mondta, aki Csoóri kezét fogja, az Konrád György kezét fogja, aki a Konrád Györgyét, az a Kis Jánosét és így tovább... Tény, hogy visszautasítottam kérését, ilyesmit mondtam: ha szerettem valakit életemben, az az édesanyám volt, de még ha ő kérne ilyet, akkor sem teljesíteném. Maga ilyet ne kérjen tőlem!
Kik jelentek meg a találkozókon?
Reformkommunistáktól a kemény ellenzékiekig, mint például Bihari Mihály, Gombár Csaba, Csoóri Sándor, Csurka István, Konrád György, Kis János, Buda Béla és sokan mások.
Kikkel épített ki szorosabb kapcsolatot?
Származásom, családi hagyományaim, szocializációm ha szabad ezt a kifejezést használnom , mind, mind arra tereltek, hogy elsősorban a nemzeti, népi gondolatot képviselő, a népi írók hagyományaihoz kapcsolódó politikai értelmiséggel keressem, tartsam a kapcsolatot. De nyugodt lélekkel állítom, hogy minden ellenzéki megnyilvánulás számára teret akartam teremteni.
Az 1987-ben, a lakitelki találkozóról adott interjúja a Magyar Nemzetben már megmutatta, milyen gondolkodást támogat leginkább.
1987. szeptember 27-én Lakitelken, esős vasárnapon Lezsák Sándor kertjében, egy lakodalmas sátor alatt gyülekeztünk. Megtisztelő volt számomra, hogy én tarthattam a bevezetőt. Egy nyilatkozat elfogadásával végződött a tanácskozás, amelyben egyszersmind deklarálták a Magyar Demokrata Fórum megalakulását. Mindez azonban megmaradt volna értelmiségi összejövetelnek, egyfajta baráti hangulatú eszmecserének, ha a nyilatkozat nem jut el százezrekhez. Kitaláltam egy sajátos formát: taktikai megfontolásból interjút adtam a Magyar Nemzetnek, amelyben hangsúlyoztam Lakitelek konstruktív jellegét, próbáltam magyarázni a rendszerbe való beilleszthetőségét. Nincs benne semmi különös, itt van a nyilatkozat mondtam, és idézőjelben az első betűtől az utolsóig beépítettük a szövegbe. Így jelent meg a lakitelki gondolat százezer ember számára hozzáférhető módon, és attól a pillanattól valódi mozgalommá válhatott az MDF.
Említette, hogy valamikor az ellenzékiek egymás kezét fogták. Mi okozta a szakadást?
SZDSZ-es kortársaim nehezen ismerik el, de a szakadást valójában ők idézték elő. Az 1985-ös monori találkozón a különböző ellenzéki áramlatok elhatározták, hogy a rendszer ellen csak közös fellépéssel és együttes erővel lehet eredményesen küzdeni. Az ellenzéki egységet hangsúlyozó megállapodásig jutottak el, majd, 1987 tavaszán az illegális Beszélő különszámaként megjelent a Társadalmi Szerződés, amellyel a Demokratikus Ellenzék a későbbi SZDSZ elődje valójában fölmondta az ellenzéki egységet. Az ellenzék más csoportjaival nem konzultált, saját programmal állt elő, és ezt mintegy vezérgondolatként ajánlotta. Magyarán szólva: amolyan élcsapat szerepet akart játszani. Nos, ez a népi-nemzeti oldalon küzdő ellenzéknek nem tetszett, válaszul hívta össze a lakitelki találkozót.
A rendszerváltás egyik főszereplője volt, utána mégsem kapott szerepet. Minek tulajdonítja ezt?
Azt hiszem, hogy nekem ez volt a szerepem.
Majdnem köztársasági elnök lett.
Ahhoz is közel álltam. Tény, hogy az új politikai helyzetben egy időre korszerűtlen figurává váltam. Más kérdés, hogy igazságtalanságok is értek, de szerencsés alkatom, természetem meg jó hátterem és családi körülményeim hozzásegítettek, hogy végül is megrázkódtatás nélkül túléltem. De képmutatás lenne elhallgatni, hogy a döntések egy része fájdalmat okozott.
A hála nem politikai kategória. Ön mondta ezt, nem?
Én mondtam azon a sajtóértekezleten, amelyet a négyigenes népszavazás eredménye után tartottam.
Nem kamatoztathatta teljes egészében politikai tehetségét. Keserű ember?
Nem vagyok keserű. Ha a hivatal oldaláról nézzük, valóban nem kaptam jelentős szerepet a rendszerváltás után. Ha a teljesítmény oldaláról nézem, azt kell mondanom, hogy én távollétemben is számítok annyinak, mint némelyek a jelenlétükben. Eszembe jut, milyen rövid ideig volt miniszter Széchenyi az 1848-as Batthyány-féle kormányban, de ki törődik már azzal, hogy volt-e miniszter Széchenyi? Ha egyszer Széchenyi lehetett. Ilyen nagyra nem látok, természetesen. Ez csak példa arra, hogy az ember a maga szerény körülményei között elviselhetően rendezze be az életét, és legalább annak tudatában legyen, hogy tett egyet s mást. A történelmet nagyon igazságos ítélőbírónak tartom, bár tudom, hogy elég nagy restanciával dolgozik, de az nekem elegendő.
Elmúlt tíz év. Így képzelte el a demokratizálódás folyamatát?
Másvalamit képzeltem el. Több megértést egymás iránt. Nagyobb hajlamot a konszenzusra. Ezért szoktak lenépfrontosozni, mert ma is hiszek a nemzeti egység jelentőségében. De amikor ezt kimondom, rögtön félremagyarázzák, azt hiszik, valamiféle népfrontos gondolat. Hát nem! Ezen az alapon Széchenyi Istvánt kellene első népfrontosként elmarasztalni, aki Politikai programtöredékek című, zaklatott, de gyönyörű munkájában ezt írja: ... minden nemzetnek vannak a pártok előtt járó ügyei, és csak azután jöhet a pártoskodás. Én csak erre gondolok. Nem akarok se pártot betiltani, se politikai küzdelmet levenni napirendről, vitákat mellőzni. De egy ország demokráciája akkor áll biztos alapon, hogyha alatta ott van a nemzeti közmegegyezés.
Nem csak Pintér Sándort jelentették fel
A Pintér Sándor védelmét ellátó Orosz Balázs azt nyilatkozta: nincs tudomása arról, hogy hivatalban lévő belügyminisztert hazánkban valaha is perbe fogtak volna. Az ismert ügyvéd állítását szeretném cáfolni, hiszen Kuncze Gábort személyesen jelentettem fel a Pesti Központi Kerületi Bíróságon, ahol ügyszámot is kapott a keresetem, ám ennél többet a mai napig sem intéztek. Úgy tűnik, a független bíróság csak a jelenlegi kormány tagjaival szemben ennyire gyors állítja Rácz György vállalkozó.
Rácz úr még 1996 novemberében fordult bírósághoz, akkor, amikor Kuncze Gábor mint belügyminiszter a televízió egyik vitaműsorában tudatosan megtévesztette, félrevezette a közvéleményt. A gazdatüntetést követően ugyanis módjában lett volna meggyőződni arról, hogy Pongrátz Gergely valóban elkövette-e a bűncselekményt: a rendőrségi jelentés szerint rátámadt a rendőrökre, ezért kellett megbilincselni. A videofelvételek egyértelműen igazolták, hogy rágalmazás történt. Ezzel szemben Kuncze tudatosan valótlant állított, s később amikor erre felhívták a figyelmét sem vonta vissza rágalmait, holott egy hivatalban lévő belügyminiszternek meg kellett volna győződnie, mielőtt kiáll az ország nyilvánossága elé véli Rácz György vállalkozó, aki Kunczét feljelentette.
Rácz György szerint a hatalom ilyen módszerrel akarta megfélemlíteni a választásokra készülő ország lakosságát, le akarta járatni 56 szellemiségét, Pongrátz Gergely nemzeti hős jó hírnevét.
Az állampolgári jogon bírósághoz forduló Rácz úr keresetét PKKB 29. P. 94. 455/1997/3-as ügyszámon még 1997. december 19-én nyilvántartásba vették, majd egy évig semmit nem tettek. Amikor az új kormány megalakult, Dávid Ibolya igazságügyi miniszternek és az országos igazságszolgáltatási tanácsnak írt levelében Rácz kérte, sürgessék meg az érdemi ügyintézést.
Panaszát végül is félsiker koronázta: tavaly november 5-én Pataky Árpád bíró elé idézték, ahol a tanácsvezető bíró azt tudakolta, hogy továbbra is fenntartja-e panaszát? Ezzel együtt közölte, hogy a tárgyalás lefolytatása azért ütközik akadályba, mert időközben Kuncze Gábor már nem belügyminiszter, és nem tudják a postai címét.(!)
Rácz György ragaszkodott a tárgyalás lefolytatásához, kijelentve: egyetlen hivatalban lévő kormánytagnak sem áll jogában, hogy aljas eszközökkel megtévessze, netán megfélemlítse az ország lakosságát, s ezért akkor is felelősségre kell vonni, ha azóta megszűnt a hivatala. Egyben kérte: a közhatalom gyakorlói által megtévesztett magyar állampolgároknak nem vagyoni kárként Kuncze személyenként fizessen egy forintot, úgy, hogy ebből az összegből jótékonysági célú alapítványt hozzanak létre, s egy társadalmi kuratórium döntsön az összeg odaítéléséről. A bíró Rácz úr érveit meghallgatva meghozta határozatát: az ország lakosságának száma tízmilliónál több, a PKKB illetékessége pedig csupán tízmillió forintig terjed, ezért keresetét átteszi a Fővárosi Bíróságra. Azóta azonban nem történt semmi.
Merre tovább, szabaddemokraták?
... a mai virtuális barikád különböző oldalai az én számomra igazából nem léteznek vallja Mécs Imre
Hét évvel ezelőtt is ugyanabban a zugligeti egy és három félszobás kis lakásban beszélgettünk, mint most. Nyolc gyermek édesapja. Második felesége Magyar Fruzsina dramaturg, velük él öt közös gyermekük. Az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt halálra ítélték, kilenc hónapot töltött a siralomházban, aztán ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1963-ban ENSZ-amnesztiával szabadult, s mint villamosmérnök dolgozott. Kiváló feltaláló, több mint 32 szabadalma van. A Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapítója, ügyvivője, négy évig az Országgyűlésben a honvédelmi bizottság elnöke. A rendszerváltás óta parlamenti képviselő. Halk szavú, de határozott egyéniség. Pártot, meggyőződést nem változtat. Mélyen vallásos és liberális. Toleranciáról, együttérzésről, a másság tiszteletéről nem beszél, hanem alkalmazza. Ha politikai munkásságát jellemezni kellene, akkor az SZDSZ mértéktartó, galamb szárnyához tartozik. A politika nem rontotta el kapcsolatrendszerét. Ha 1956-os társait és az Ellenzéki Kerekasztal szóvivőit meggyőződésük más irányba vitte is, régi barátait, társait nem tagadja meg. Mécs Imre gondolkodása, hitvallása valószínűleg nem rövid távra szól.
A legnagyobb politikai feszültség idején is mindig nyugodt és kiszámítható. Miből fakad ez?
Egyrészt ilyen a természetem. Bár gyerekkoromban nagyon élénk fiúcska voltam, az élet megtanított, hogy jól átgondoljak mindent. Ezenkívül a természettudományok, a műszaki tudományok művelése nem megy másképpen, csak úgy, ha az ember higgadtan mérlegeli a tényeket, és azokból vonja le a következtetéseket.
Igen, de amikor csapkodnak a villámok a parlamentben, amikor pártja, az SZDSZ gerjeszt vitát, ön akkor is nyugodt.
Azért néha velem is elszalad a ló, de ilyenkor elképzelem, hogy fenn ülök a karzaton, és onnan nézem az egészet. Abban a pillanatban összezsugorodnak a kisebb ügyek, és az igazi nagy problémák látszanak: maga a parlamentarizmus, a magyar demokrácia fejlődése, az, hogy hová jutunk. Nem akarok nagy szavakat használni, de ez a mentalitás igazából a börtönben és azon belül is a siralomházban alakult ki, amikor készültünk a halálra.
Akkor minden köznapi gond eltörpülhetett.
Búcsúztunk, és átgondoltunk mindent. Különösen Angyal Pistával, Szirmai Ottóval tudtam nagyon jókat beszélgetni. Végigvettük az egész magyar történelmet, irodalmi ismereteinket. S ami az agyunk egy kis mellékzugában rakódott le, előjött, főszereplővé vált: például, hogy milyen sok kivégzés volt a magyar történelemben, hány forradalom bukott el, hány elfojtott megmozdulás volt. Ezek annak idején lábjegyzeteknek számítottak, mi meg átéltük őket. Nevetségessé vált a karrier, nevetségessé váltak azok a kispolgári törekvések, amelyek korábban meghatározták az életünket, egyszóval semmi sem volt olyan fontos, mint az alapértékek: lelkünk békéje, a szabadság eszméje és az ország sorsa.
Ebben a budai lakásban határozták el 1985-ben többek között Bába Ivánnal, Rajk Lászlóval, Kőszeg Ferenccel ellenzéki jelöltek indítását a választáson. Olyan emberek működtek akkor együtt, szervezkedtek a Kádár-rendszer ellen, akiknek mai politikai meggyőződése eltér az önétől.
Olyan alapértékekért küzdöttünk, mint függetlenség, szabadság, demokrácia. Légszomjunk volt. Bába Ivánnal is jó volt a viszonyom, Csoóri Sándorral a mai napig baráti a kapcsolatom, és sorolhatnám tovább. A mai virtuális barikád különböző oldalai az én számomra igazából nem léteznek. Mindenkit a személyes erényei, erkölcsisége, személyisége és tettei alapján ítélek meg. Nem vagyok hajlandó semmilyen barátságot, szimpátiát vagy akár antipátiát feladni különböző pártérdekekért.
Nem mindenki gondolkodik így.
Mindig a neofiták azok, akik túllihegik a dolgokat. Akármilyen helyzet adódott a politikában vagy a parlamentben, én bárkivel bármikor tudtam beszélni a régiek közül, s tudok ma is. Amikor Orbán Viktor Amerikába készült, levelet írtam neki, mert úgy gondoltam, hogy Magyarország miniszterelnöke megy ki, az én miniszterelnököm is, tehát nagyon fontos, hogy jól sikerüljön a látogatása. S amit javasoltam, azzal Orbán Viktor élt is, bár ezt nem publikáltuk. De a legtermészetesebbnek tartottam ezt a hozzáállást, mint ahogy Horn Gyulának is írtam adott esetben. Ugyanúgy Antall Józseffel is több levelet váltottam, többször bent voltam nála a hivatalában, sokszor eszmét cseréltünk. Ráadásul sokukkal, mint Antall Józseffel, Orbán Viktorral és másokkal is az új rendszer konstruktőrei voltunk a kerekasztal mellett. A kerekasztalviták közös kollégiummá, közös műhellyé váltak, s ennek megfelelően alakították kapcsolatunkat. Nem azt néztük elsősorban, hogy pártkezdeményeink hogyan fognak szerepelni a későbbiek során, hanem azt, hogy mi lesz jó a demokrácia fejlődése szempontjából. Talán azért is volt sikeresebb a magyarországi átalakulás, mert ki tudott alakulni ez a szellem. Úgy gondolom, hogy ez a szellem értékes, és 1956-ban gyökerezik, hiszen akkor volt legutoljára együttgondolkodás, együttállás, amikor a nemzet újjászületett, amikor ismét megjelent az a nemzet, amelyet már elparentáltak. Akkor éreztük, hogy igenis, fontos, alapvető kérdésekben bárkivel bármikor össze lehet fogni.
Most nagyon megromlott a kapcsolat, feszült a hangulat a parlamentben, a közéletben. Bizonyos mozzanatok a taxisblokád napjaira emlékeztetnek. Bekeményedett sok minden, mintha a kormánypártiakkal nem lennének beszélő viszonyban.
Megint visszatérek arra, amit már mondtam: elsősorban a neofitákkal van gond, a túllihegőkkel, mert mindig ők próbálják bizonyítani, mennyire szilárd pártkatonák. Ezt minden oldalra értem. S ennek következtében élezik a helyzetet. Hogy úgy mondjam, mi, régiek azért mindig megtaláljuk egymás telefonszámát, és tudunk egymással beszélni. Talán elindultunk azon az úton, hogy konszolidálódjon a helyzet. Nem tartom szerencsésnek a taxisblokád hasonlatát, mert valamennyi ilyen jelenség egy tanulási folyamat része. Az első szabadon választott kormánynak azt kellett akkor megtanulnia, hogy a társadalommal állandóan kommunikálni kell. Nem elég négyévenként a választást megnyerni, hanem mindennap újból és újból meg kell küzdeni az emberek egyetértéséért. A taxisblokád amiatt robbant ki, hogy a szóvivő szerencsétlen módon bejelentette: nem lesz benzináremelés, és este a benzinkutaknál már állították át a fogaskerekeket az új árakra. Nem tökéletes a párhuzam, de a Néprajzi Múzeumba való miniszterelnöki átköltözést normális gondolatnak tartom, járható útnak, csak egyáltalán nem volt előkészítve, és megint az a felfogás volt tetten érhető, hogy az emberekkel nem kell kommunikálni. Azonban biztató jelnek látszik, hogy a kormányfő felismerte e rossz lépés következményeit, és minden presztízskérdést félretéve visszavonult. Tehát minden kormánynak párbeszédet kell folytatnia a társadalommal is, az ellenzékkel is, és célszerű minden irányzattal egyetértésre törekedni, mert ez biztosítja a hosszú távú stabilitást.
A szabaddemokraták négyéves kormányszereplése igencsak szétforgácsolta a párt erőit. Folyamatosan csökken a népszerűsége, jelentős pártból jelentéktelen párt lett.
A választási vereséget hosszan elemeztük. Voltak, akik sommásan azt mondták, hogy nem kellett volna a Horn-kormányban részt venni. Az SZDSZ-nek és az SZDSZ mögött álló szférának viszont meg kellett tanulnia a kormányzást, s bizony komoly hibákat követtünk el. Elvesztettük azt a korábbi előnyünket, hogy mindig az események élére álltunk. Mi voltunk azok, akik a normát felmutatták, a célokat kitűzték. Kormányba lépésünk után viszont kullogó üzemmódban működtünk. Nem mi kezdeményeztünk, hanem a miniszterelnök csapongott, mi csak néhány dologban voltunk következetesek. Saját hibánkból tanulnunk kell, a folyamat már megindult, és katarzishoz vezethet.
Maradjunk még a nép-szerűségcsökkenésnél. Önök azzal az MSZP-vel léptek koalícióra, amely sokak szerint a volt MSZMP utódpártja. Azé a Magyar Szocialista Munkáspárté, amely az 1956-os forradalom leverése után ezreket csukatott börtönbe, százakat ítélt halálra önt is többek között , politikai nézeteik miatt üldözte azokat, akik közül néhányan a mostani SZDSZ tagjai. Hogyan tudott ebbe belenyugodni?
Ezek eléggé sommás megállapítások. Egyrészt eltelt közben negyven év. Azt is látnunk kell, hogy a Magyar Szocialista Pártban igen sok tisztességesen gondolkodó, demokratikus személyiség is van. Kétségtelenül sok a maradvány is. A baj azonban sokkal nagyobb, mint ahogyan ön mondja. A nyolcvanas években azt gondoltuk, az volt az illúziónk, hogy Magyarországnak több vezetésre termett személyisége van. Csak le kell váltanunk a kádárista elitet, és akkor majd a főleg tudósokból, szakemberekből, értelmiségiekből álló, képzett fők versengéséből kialakul az új demokratikus vezetés. Kiderült, hogy az országnak nincs több elitje, tulajdonképpen egy sincs...
Úgy gondolja?
Tíz év után ez határozottan látszik. Már Antall József is szembekerült a kérdéssel, amikor egyszerűen nem talált a kormányzáshoz politikailag szűz szakembereket. Kénytelen volt elfogadni az átállókat, a Saulusból lett Paulusokat, amit el is lehet fogadni. De a damaszkuszi úton csak egyszer szabad megfordulni, többször nem!
Manapság az a jellemző, hogy sokan többször megfordulnak.
Ez már a szélkakas metaforájához vezet. Megint egy sommás megállapítást idézek, amelyet a hírlapok közöltek: a jelenlegi kormányban több volt MSZMP-tag van, mint amennyi a Horn Kuncze-kormányban volt.
Na ne!
Ez ellenőrizhető. Ugyanabból a rétegből válogat. Példákat mondok, nem személyeket. Az a hozzám hasonló néhány tízezer ötvenhatos, vagy akit a rendszer ellenségeként tartottak nyilván, 1989-ig nem kapott útlevelet. Ugyanakkor olvassuk a mostani közéleti emberek életrajzában, hogy 1966-ban Amerikában járt ösztöndíjjal egyetemre, a nyolcvanas évek elején kint tanult Nyugaton. Akik megélték ezt az időszakot, pontosan tudják, hogy a hatvanas, hetvenes években vagy a nyolcvanas évek elején külföldön tanulók nagyon kemény szűrés után kerültek oda, a rendszer támogatásával, s a megbízhatóságukat bizonyítaniuk kellett valamilyen formában. Ez a réteg nem tekinthető független elitnek. Éppen olyan része az előző rendszernek, mint Horn Gyula pártjának más tagjai. Méltatlan sárdobálás, amikor egymást minősítik. Én nem dobálok senkire sarat, jogom lenne, de eszem ágában sincs. Mindenkit aszerint ítélek meg, hogy ma milyen. Illyés Gyulával mondom: azt nézem, hogy hová megy. Velünk együtt jön az új demokratikus világba, vagy pedig reakciósként szembefordul.
Mégis úgy tartják, hogy az SZDSZ, amely élesen antikommunista párt volt, szövetségre lépett a volt kommunistákkal.
Nem antikommunista párt voltunk, hanem diktatúraellenes párt, és ez nagyon nagy különbség.
Én úgy emlékszem, hogy kommunistaellenes volt...
Ugyanígy a fasizmussal is szemben állunk, tehát mindenféle diktatúra legradikálisabb ellenzői és a demokrácia leghatározottabb hívei vagyunk. Ebben nem változtunk. Maga Antall József is rájött, hogy hozott anyagból kell dolgoznia. Ezzel a társadalommal kell együtt élnünk, ezzel a megfertőzött, meggyalázott, negyven-ötven éven keresztül elnyomott, deformált, magába húzódó emberekből álló társadalommal. Hiszen valamennyien részei vagyunk.
Ezzel egyet is értek, de nem tudom elfogadni azt a tételt, hogy egyetlenegy elit van.
Egy nagy amorf értelmiségi réteg van, amelynek nincs körvonala. Most kezdenek kialakulni az elitek, de ehhez többgenerációnyi idő kell.
Az SZDSZ végül is kiegyezett az MSZP-vel.
Nem egyezett ki. A történetet mindenki ismeri, hogy egy héten keresztül keményen ellenálltunk. Minden SZDSZ-es vezető beleértve magamat is azt nyilatkozta 1994-ben, hogy nem megyünk a koalícióba. Nagy nyomás alá kerültünk. A társadalom minden rétegéből, külföldről, az emigrációból, Bonnból, Brüsszelből, Washingtonból unszoltak bennünket: vegyünk részt a kormányzásban, hogy az európai normák érvényesüljenek. S afféle pecsétté váltunk a kormányon, amely hitelesítette a szocialistákat. A mostani eredmények, az, hogy a tavalyi év is jól zárult, és hogy a térségben előkelő helyen állunk, nem utolsósorban ettől is függött. A tőke bizalma, az európai, az amerikai politikusok bizalma szorosan összefüggött a mi részvételünkkel. Áldozatot hoztunk, hiszen nem voltunk hozzászokva a kormányzati kötöttségekhez. Sokkal kényelmesebb lett volna ellenzékből ragyogó beszédekben szétszedni és bírálni a kormány működését. Bementünk. Az eredmény az egyik oldalon világos: valóban konszolidálódott a gazdaság, a bizalom megnőtt az ország iránt, a NATO az elsők között vesz fel minket, de ezért a párt nagy árat fizetett. Ha Antall József mondhatta, hogy kamikaze kormányt vezetett, én is mondhatom azt, hogy mi szintén meghoztuk az áldozatot.
Bele is rokkantak.
Az analógia nem teljes, ma már sokkal világosabban felismerjük feladatunkat. Az a szerep, amelyet 1977-ben vállaltunk, s amelyet 198990-ben sikerült beteljesíteni, ma már történelminek számít. Új szerepet kell keresnünk...
Az SZDSZ a választások óta rendkívül ideges és agresszív párt lett.
Ezt nem így látom. Felismertük, hogy szükség van egy erős középpártra, amely minden irányban nyitott. Tehát a nemes konzervativizmus felé éppúgy, mint a nemes baloldali értékek felé. Kiegyensúlyozó szerepet, értékmutató és értékmérő szerepet tölthet be. Jó fél évvel vagyunk a vereségünk után, amelyet nem volt könnyű megemészteni, de úgy érzem, kezdjük megtanulni ezt a szerepet. A mi hangunk egy-két megnyilvánulástól eltekintve nem szélsőséges. Határozott, de tisztességes hangnemben kommunikálunk.
Mégis akadályozzák a parlamenti munkát, a kormány által benyújtott kétharmados törvényeket nem szavazzák meg. A legkirívóbb példa a NATO-val kapcsolatos alkotmánymódosítás elutasítása volt. Hol itt a higgadtság?
Mi határozottan fellépünk azért, hogy a kormány parlament általi ellenőrzése ne csökkenjen, ne csak háromhetenként kerülhessen sor az azonnali kérdések órájára, s ne szoruljon vissza a parlament plenáris jellege. Amikor a parlamenti szokásjogoktól, amelyeket még Antall Józseffel együtt alakítottunk ki, egyszerűen eltekintenek, akkor ebben olyan veszélyes utat látunk, amelyet el kell kerülni.
Ez mind később történt, előbb elutasították a kétharmados törvényeket.
Meg sem kereste a kormány az ellenzéket, amelytől függ a kétharmados törvények elfogadása. Nem folytatódott az az együttműködés, amely az előző két kormányzati ciklus alatt létezett. Mindig kettőn áll a vásár. Ha a kormány komoly változásokat akar, meg kívánja változtatni a sarkalatos törvényeket és az alkotmányt, tárgyalnia kell az ellenzékkel, a kisebbségi kormányzás technikáit kell alkalmaznia. Kétharmados ügyekben a kormány kisebbségben van. Bár az előző ciklusban a kormány 72 százalékos többséggel rendelkezett, mégis az önmérséklet volt a jellemző.
Milyen tehát az SZDSZ viszonya a koalícióval s a legnagyobb párttal, a Fidesszel?
Most éppen azt mondhatjuk, hogy biztató jeleket láttunk, amikor hatpárti tárgyalás kezdődött a választási törvénnyel és a parlament létszámával kapcsolatban. Ezt jó jelnek tartom. Volt korábban is ilyen pozitív jelzés, amikor a biztonságpolitikai és honvédelmi alapelveket összpárti konszenzussal fogadtuk el. Ezen az úton kell tovább menni. Nem látom reménytelennek a helyzetet. Fiatal emberek vezetik a kormányt. Értelmes fiatal emberekre az jellemző, hogy képesek tanulni, nagyon hamar le tudják mérni rossz lépéseik következményeit, és módosítani tudnak. A Néprajzi Múzeum ügyében biztató, hogy a kormány visszavonult, hogy átgondolja és előkészítse a dolgot. Véleményem szerint célszerű folytatnia ezt a magatartást, és akkor partnerek leszünk. De ehhez ismét meg kell teremteni azt a légkört, amely nyolc év alatt kialakult, és tisztelni kell a szokásjogot.
Azért ne feledkezzünk meg a konszenzus nélküli Bokros-csomagról sem.
A Bokros-csomag esetében is beindult az erők egyensúlyozása, az Alkotmánybíróság a helyére tette. Ugyanakkor a Bokros-csomag már a múlté, hiszen szerepét betöltötte. Szerepe elsősorban nem néhány tízmilliárd forint megtakarítása volt, hanem rá kellett döbbentenie a társadalmat, hogy vége a kádári paternális diktatúrának. Mindenkinek magának kell elsősorban gondoskodnia magáról. Százezrek váltak munkanélkülivé, és egyáltalán nem törekedtek arra, hogy munkát találjanak, mert úgy gondolták, hogy valahogy csak lesz. A Bokros-csomag sokkolta a társadalmat. De szükségszerű volt. Fejbe kellett kólintanunk saját magunkat, hogy felismerjük: vége a régi időknek, vége a negyven év alatt kialakított alacsony szintű stabilitásnak. Mindenkinek keményen kell dolgoznia, oda kell figyelnie, védenie kell érdekeit. Nem lehet olyan passzív, amilyenné szocializálták negyven éven keresztül.
Milyennek látja az SZDSZ jövőjét ezzel a vezetéssel?
Legfontosabb a szerepünk tisztázása, s ez megtörtént.
Továbbra is koalícióban képzelik el pártjukat a szocialistákkal?
Nem. Nem tagadjuk meg a korábbi koalíciót, de annak vége van. Független párt az SZDSZ. Mivel a valódi ellenzék része, alkalmanként részt vesz ellenzéki akciókban, de ezeket mindig magunk határozzuk meg, és nem folynak egyeztetések. Meg kell találnunk az új középpárti szerepet, de ami még fontosabb, vissza kívánjuk nyerni szimpatizánsainkat. Tehát higgadt, nyitott, józan és átlátható, kiszámítható politizálást folytatunk. Ezért is fogalmazzuk újra az 1988-ban kiadott elvi nyilatkozatunkat, alapszabályunkat, és új programadó küldöttközgyűlésünk lesz a jövőben. Meg kell nyernünk régi párttagjaink és választóink bizalmát, és tanulnunk kell hibáinkból. Szükség van ránk.
Stefka István
1956-ban Horn Gyulának is, nekem is fegyver volt a kezemben. Adódhatott volna olyan helyzet, hogy egymásra kell lőnünk. Ez együtt járt az akkori viszonyokkal. Hadd említsem meg, hogy Horn Gyula testvére a filmgyár nemzeti bizottságának elnöke volt, akit brutálisan meggyilkoltak a kommunista hatalom emberei. A filmgyáriak egyértelműen ezt állították. 1957 decemberében már nem voltak olyan helyzetben az ellenforradalmi hordák, hogy ők tehették volna. Horn Gyula testvérét becsülöm, emlékét tisztelem. Horn Gyula a nyolcvanas évek végén történelmi szerepet játszott, és miért ne lehetne elfogadni, hogy valaki egy idő után a jó oldalra áll, és az ország érdekét képviseli? Harmincvalahány évvel a forradalom után a nemzet érdekében, éppen 1956 szellemében össze kell fogni mindazokkal, akik a nemzet javát szolgálják.
Öt évig jezsuita kollégiumban nevelkedtem. Meglepő módon a liberalizmusomat onnan eredeztetem. A jezsuiták nagyon szigorú, önként vállalt rendben éltek, de szabadon gondolkodtak. Úgy vélem, a liberális ember az értékeket elfogadja, őrzi, és új értékeket keres. Mindez belefér a liberális magatartásba. A liberalizmus olyan, mint a levegő: a szabadságot jelenti. Véleményem szerint a nagy európai jobb- és baloldali demokratikus pártok egyaránt elfogadják a liberális alapértékeket. Az európai jogállam, a demokratizmus, az emberi jogok érvényesítése mind, mind közös liberális alapérték. S ez nem jelenti azt, hogy valamelyik liberális párt kisajátíthatja. A liberalizmus mindenkié. Fejtő Ferenc nyilatkozta nem régen, hogy ő konzervatív is, liberális is, szocialista is. Talán mindnyájan így vagyunk vele.
Az ausztrál 9-es tévécsatorna 60 Minutes címu programja nemrégiben újra foglalkozott annak a Magyarországról ideszármazott volt ÁVH-s tisztnek a dolgával, akiben egyik áldozata felismerte egykori kihallgatóját. A 9-es állomáson ez a téma már második alkalommal jelent meg. Elôször a sértett megemlítette, hogy a felismert személy fizikailag bántalmazta ôt 1951-ben, kihallgatása alkalmával. Miután a Rákosi-rendszer politikai rendôrségén természetesen tanúk vagy tanúzásra alkalmas személyek nélkül történt az elôállítottak kihallgatása, a tévémusorban megjelenített egykori ÁVH-s tiszt rágalmazási perrel élt.
Különös módon az Australian Broadcasting Com-mission 2-es tévécsatornája e per alatt lévô témában riportfilmet forgatott Magyarországon, ám a perben érdekelt két fél közül csak az egyiket szólaltatva meg. A magyarországi újságokban megjelent írásokból az feltételezhetô, hogy a készülô filmriport részrehajló lesz, ami egy folyamatban lévô per esetében az ítélet befolyásolására alkalmas lehet. Az elfogultság feltételezését támasztja alá az is, hogy a film forgatója, Mrs. Janet Bell a volt ÁVH-s tiszt ügyvédjének felesége, aki ki is mondta: „Amennyire meg tudjuk ítélni, Vajda Tibor közvetlen fizikai erôszakot nem alkalmazott Mrs. Bárdyval szemben.” Azt is megtudtuk most, hogy erre a készülô filmriportra az ABC 272 ezer dolláros szerzôdést kötött, aminek nagy részét már kiutalták – az ausztrál adófizetôk pénzébôl.
Korábban (az elôzô kormányzat alatt) egy magyarországi belügyminisztériumi tisztviselônô, Császár Józsefné rendôr ezredes olyan okiratot adott ki Vajda részére az Ausztráliában folyó perhez a Belügyminisztérium hivatalos papírján, amelyben ez áll: „Az ÁVH vizsgálati fôosztályán 1950–52 között nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása.” Császárné 1947 óta belügyi alkalmazott, s régóta az elsô számú személyzeti fônök a BM-ben. Ez a pozíció sokkal több, mint általában a személyzetis, mert feladata ôrizni és kezelni azt a nyilvántartást, amelyben többek között szerepelnek az egykori ÁVO-sok, ÁVH-sok, belsô karhatalmisták, közöttük a hírhedt belsô elhárító operatívok is. Benne vannak az 1956 utáni politikai nyomozók és a belügyi (pufajkás) karhatalmisták is, valamint a késôbbi állambiztonságiak, soraikban a hírhedt III/III-asok. Ezt sokan tudják Budapesten, fôleg akik hátrányt szenvednek amiatt, hogy ez a régen nyugdíjra érett személy minden változást túlél pozíciójában. Amikor ez a Császárné-féle okirat ismertté vált, a magyar sajtón végigsöpört a felháborodás, szóba került a parlamentben is, hiszen semmi nem közismertebb Magyarországon, mint az ÁVH-vallatások brutalitása. Császárné ezt is túlélte, igaz, az általa kiadott bizonyítványt hivatalosan érvénytelenítették; az akció kudarcot vallott.
A 9-es csatorna riportja után már nehezebb lesz elhitetni az ausztrál tévénézôkkel, hogy az egykori magyarországi politikai rendôrségen nem alkalmaztak testi bántalmazást a vallatásnál. Ezúttal a 9-es állomás nemcsak azt tette ismertté, hogy egy áldozat felismerte könyörtelen vallatóját, de szerepeltetett olyan személyeket is, akik az egykori ÁVH-s tiszttel kapcsolatban további esetekrôl vallottak. E bemutatott esetek ismeretében és fényében lényegtelen, hogy Bárdy Magda megverettetése és megkínzatása tanúzhatatlan – Vajda immár bizonyítható esetei hiteltelenné teszik minden olyan vádaskodását, amiben rágalmazást emleget. Furcsa lenne, ha még ezután is kedve lenne pereskedni. A szóba hozott nyilvános bocsánatkérés – bár semmit jóvá nem tesz – a legkevesebb, ami kijár tôle Bárdy Magdának, akit immár öt éve ismételten gyötört – ezúttal lelkileg.
Az állam ellenségeinek, a párt ellenségeinek nem volt kegyelem. És milyen könnyen vált bárki az „állam ellenségévé”. Bárdy Magda és férje, Somogyi István ÁVH-s ôrizetesekként mint az állam ellenségei részesültek a fentebb érzékeltetett kezelésben, ahol Vajda Tibor szolgálta az államhatalmat, ahonnét azzal az utasítással adták ôket tovább, hogy: „Internálása államvédelmi okból szükséges.” 1951. március 7-én Csete István ávós ôrmester letartóztatta a házaspárt. A magára hagyott két és fél éves kisfiút idôs rokonok vették magukhoz, akiket ezért kiraktak otthonukból. A vád a Somogyi házaspár ellen az volt, hogy nem jelentették fel Magda édesanyját, aki csomagot küldött egy szovjet tiszt által Bécsbe, fiának, aki engedély nélkül távozott külföldre. Az ôrizetbe vételkor már eldöntött szándék lehetett hosszas internáltatásuk, mert elhurcoltatásuk után otthonukba beköltözött Sebes Imre megyei párttitkár, családostól.
Bíróság elé a Somogyi házaspár sem került; az ávós kezelés után internálták ôket, mint olyanokat, akikkel nem érdemes végigjátszani az „igazságszolgáltatási” cirkuszt, de szabadon engedni sem áll a mindenható párt érdekében. A feleség csak a Kistarcsára irányított rabszállító buszon láthatta rettenetesen összevert férjét – ezúttal utoljára. Mikor 1953-ban kiszabadult, közölték vele, hogy „férje Kistarcsáról ismeretlen körülmények között eltunt”. A rendszerváltoztatás utáni érdeklôdésre a Belügyminisztérium egy másik valószínutlen választ adott: tüdôbetegségben jelölték meg a halál okát, vagyis elfogadták az egykori ávéhás állításokat. Végül Kenedi János történész fáradhatatlan kutatásának eredményeként derült fény a halál okára: belsô elvérzés volt. Más szóval: a mai hivatalos belügyminiszteri álláspont szerint egyszeruen agyonverték. Temetésérôl, sírjáról azóta sincs adat.
Magda asszony azután, hogy fölismerte Sydneyben egykori kihallgatóját, ebbôl a személyes újratalálkozásból remélt rátalálni volt férje halálának körülményeire és sírjára. Mint ismeretes, az ÁVH-s tiszt elôbb tagadott, kiváltva ezzel ügyének nyilvánosságra kerülését, majd ô támadott. Abban az elképzelésben ringatózott, hogy lelepleztetésébôl fölülkerekedve megtaposhatja „rágalmazóját”, becsületének védelmében persze. Ehelyett megtudhattunk a 9-es csatornán újabb adalékokat is: így például a Vajda Tibor által „kézbe vett” egykori osztálytárs, dr. Héthelyi Tibor (jelenleg is praktizáló orvos) vallomását, akivel a beszélgetést már a letartóztatáskor tettlegességgel kezdte. S említés történt osztályfônökükrôl, akit a Grôsz-ügyben – amiben Vajdának jelentôs szerepe volt – halálra ítéltek, kivégeztek. És ott pergett egy dokumentumköteg, amely sok megalázott, szerencsétlen magyarnak szolgáltathatna igazságot…
A fél évszázada, 1948. karácsony második napjának estéjén törvénytelenül letartóztatott Mindszenty József bíboros hercegprímás elleni perben – éppen úgy, mint emigrációja idején – a szovjet titkosszolgálat irányítása alatt muködô szatellitaországok kommunista államvédelmi szervei nem rettentek vissza az okirathamisítástól vagy a közvélemény megtévesztését célzó hamis hírek terjesztésétôl sem.
Alig pár nappal az esztergomi érsek elhurcolása után a kormány kiadta az úgynevezett Sárga könyvet, A Mindszenty-bunügy okmányai címu dokumentációt a bíboros állítólagos bunösségérôl. Ez is ugyanolyan, a kommunista politikai rendôrség által készített koncepciós munka volt, mint ahogy a mesterségesen összetákolt Mindszenty-per vagy az ezt megelôzô különbözô koholt összeesküvési perek. A londoni rádió 1949 januárjában, áttanulmányozva a Sárga könyv közléseit, ezt mondta: „Jellemzô, hogy a rendôrség már a bírósági tárgyalás elôtt megállapította, hogy a vádak bizonyítást nyertek.” Valóban, a Sárga könyv és a benne foglalt titkos iratok meséje díszére válhatott volna a legsilányabb ponyvaregény szerzôjének is. Még azt a képtelenséget is el akarta hitetni, hogy Mindszenty, akit a német megszállás idején a nemzetiszocialista kormány bebörtönzött, valójában fasiszta volt. A Sárga könyv „dokumentumokat” közölt a prímás keze írásával, de már akkor alapos volt a gyanú, hogy ezek a „dokumentumok” az ÁVH muhelyében készült hamisítványok.
A hamisítványokat Sulner László és felesége, Fischof Hanna írásszakértôkkel készíttette el a magyar kommunista politikai rendôrség. Erre egyértelmuen azután derült fény, hogy a Sulner házaspár 1949. február 6-án elszökött az országból; mikrofilmjeiket is sikerült kimenteniük, és külföldön több helyen bemutatót tartottak belôlük. A kommunista propaganda élesen támadta ôket, és nem sokkal késôbb a férfi titokzatos körülmények között meghalt… A New York Herald Tribune 1950. júliusi számaiban cikksorozat jelent meg, melyet a Sulner házaspár írt, s ebbôl megtudhatjuk, hogy írásszakértôi irodájuk és laboratóriumuk volt Budapesten. Sulner apósa egy olyan gépet szerkesztett, amelynek segítségével valamely kézírást betukre, szótagokra, szavakra vagy esetleg mondatrészekre lehetett széttagolni, s utána ugyanabból a betu- vagy szótagkészletbôl új összeállítással más tartalmú kézírást összeállítani. A gép olyan tökéletesen dolgozott, hogy a szöveg szerzôje is csak a tartalomból tudta megkülönböztetni, hogy melyik az eredeti kézírása és melyik a hamisítvány.
Sulnert az ÁVH emberei, akik között írásszakértôk is helyet foglaltak már Mindszenty bíboros lefogása elôtt, 1948 szeptemberében felkeresték. Sulner László a titkosszolgálati embereknek elôadást tartott az úgynevezett Fischof-géprôl. Az elôadást követô napokban felkereste Sulnerékat két ÁVH-s tiszt, akik Péter Gábor szárnysegédének, Száberszky Józsefnek a parancsára két iratot hoztak magukkal és arra kérték a házaspárt, hogy mondjanak véleményt róluk. Az egyik iratot Baranyay Jusztin egyetemi tanár, késôbb a bíboros vádlott-társa fogalmazványaként adtak elô és a Mindszenty által „kinevezendô miniszterek” névsorát tartalmazta. Sulner megvizsgálta és kijelentette, hogy gyengén sikerült hamisítványról van szó. Ekkor a tisztek megkérdezték: tudna-e tökéletesebbet elôállítani? Az írásszakértô igennel válaszolt. Beállította gépét és azonnal egy jobb példányt készített. December 30-án, amikor a hazai sajtó elôször jelentette, hogy a letartóztatott Mindszenty bíboros a bizonyítékok súlya alatt beismerô vallomást tett, Sulner a cikk kapcsán meglepôdve ismerte fel, hogy az általa javított okmány a terhelô bizonyítékok között szerepel.
Késôbb, 1949. január 4-én, Mindszenty vizsgálati fogsága idején Sulnerékat ismét felkereste két rendôrtiszt, s ezúttal több papírköteget adtak át neki, amelyeket Esztergomban különféle házkutatások alkalmával és más utakon sikerült beszerezniük: a köteg prímási kéziratokat tartalmazott. Utasították az írásszakértôt, hogy állítsa össze kézírásban azokat a bíborosi vallomásokat, amelyeket gépírásban átadtak neki. Sulner elvállalta, de csak azért, mert röviddel a két tiszt megjelenése elôtt Száberszky ezredes magához kérette és figyelmeztette: ÁVH-val való közremuködés megtagadása életébe kerülhet.
Sulneréknak olyan nagy mennyiségben kellett volna szakszeru módon iratokat hamisítani, ami több idôt igényelt, így nem tudtak a követeléseknek eleget tenni, és a szorongatott rendôrtisztek maguk kényszerültek arra, hogy a hamisítási munkában részt vegyenek. Majd Száberszky arra utasította Sulnert, hogy felszerelésével együtt vonuljon be az ÁVH-ra. Ettôl az idôponttól kezdve a politikai rendôrség embereinek is rendelkezésére állott a Fischof-féle gép. De nemcsak szakértôk dolgoztak rajta, hanem járatlan hamisítók is. Ebbôl adódott, hogy a Sárga könyv 8–10. oldalán ötven helyesírási hiba is elôfordult.
Titkosszolgálati hamisítások Mindszenty bíboros ellen évtizedekkel késôbb is felhasználásra kerültek. Errôl Ladislav Bittman, a csehszlovák titkosszolgálat dezinformációs osztályának helyettes vezetôje számolt be, azután, hogy bécsi kultúrattaséi beosztásából kalandos úton sikerült elmenekülnie. Bittman leírta, hogy még a prágai beosztásában kapcsolatot tartottak fent a magyar titkosszolgálat dezinformációs osztályával, melynek az élén 1956 után Fürjes János állott. A tizenöt munkatársból álló osztály elsô számú feladata volt a Szabad Európa Rádió programját figyelve, téves információk közvetítésével a számukra kedvezô irányban befolyásolni a közvéleményt.
Bittman információi szerint a magyar dezinformációs osztály úgy volt tájékoztatva, hogy amennyiben az idôs bíboros az amerikai követség épületében olyan egészségi állapotba kerülne, hogy orvosi vagy kórházi beavatkozásra lenne szükség, úgy Kádárék azonnal felajánlanák magukat, de a prímást gyógyulása után nem engednék ki a karmaikból. Amennyiben Mindszenty bíboros a követségen hunyna el, úgy a magyar részleg feladata lett volna nyugati keresztény körökben olyan híreknek a terjesztése, hogy azért kellett Magyarország prímásának a Szabadság téri épületben meghalnia, mert Washington politikai érdekeit elôbbre valónak tartotta, mint az agg fôpap életét. Bittman bécsi szolgálata idején kapta magyar részrôl a feladatot, hogy a Budapesten készített röplapokat, melyek az osztrák monarchisták nevét viselték, minden eszközzel terjessze Ausztriában a szocialista párthoz közel álló funkcionáriusok és társadalmi rétegek körében.
Ennek eredményeként késôbb, amikor Mindszenty már Rómából visszatérve Bécsben, a császárvárosban telepedett meg, Kéry burgenlandi tartományi fônök kifogásolta, hogy a számuzött prímás Kismartonba látogasson, mert szerinte Mindszenty a történelmi Magyarország híve, és ezért jelenléte veszélyezteti az Osztrák Köztársaság területi integritását.
Ez így igaz Csutak, egy ávh-ást és pufajkást én sem tudok hôsként tekinteni, de egy -mondjuk-egy keretlegényt sem.
speaker, ha már titkárnôd van a begépeléshez, akkor van idôd olvasni, mert Antall. dr. jobb megértéséhez ajánlom Révész Sándor: Antall József könyvét, hasznos olvasmány lesz. Azt ne feledd, hogy Antall annak ellenére, hogy valóban művelt volt, kissé álomban élt. Egy idézetet hoznék, ami jól megvilágítja amit irtam.
"Antall József akart és tudott vezetni. De amit akart és tudott, az nem létezett. Sem az a nemzet, sem az a párt, sem az az osztály, sem az a harc. antall József ezért műnemzetet, műpártot, műosztályt és műharcot vezetett. Mű vezér volt, műhôs, műmártir. Történelmi fôműve önmaga volt..."
demus
Nehéz 1956-ról úgy megemlékezni, hogy az valakinek ne legyen sértő.
Saját családomon belül látom mire képes az esztelen politikai nézetkülömbség. Nagybátyáim közül ketten a barikád két oldalán voltak. Mindkettő indokait ismerem és elfogadom. Szeretem és megértem Őket, de azzal, ami Nov.4.-e után történt egyikük sem értett egyet.
Nehéz eldönteni, hogy ha valaki tiszta szívvel és hittel áll ki valamiért, amiről kiderül: hazugság, mi akik kivülállóak vagyunk, miért kellene elítélnünk Őket.
Bármely áldozat, aki életét áldozta hitéért, meggyőződésésrt az hős.
Sajnos tetteinket később olyanok is bírálják, akik sohasem mertek saját döntést hozni.
Szőts István 1956-ról
A forradalom filmje
1956. október 23-án este a Bizományi Áruház raktárainak teljes kiürítésével berendeztük és bevilágítottuk a gazdag ember kilenc egymásba nyíló szobáját, és másnap reggel nyolc órára diszponáltuk a felvételek kezdetét.
Hazafelé menet valami közbejött.
Nem folytathattam utamat, ki kellett szállnom az autóból, mert a Thököly és a Dózsa György úton özönlő tömeg az egész úttestet elzárta.
Egy szobrot döntöttek le, a nagy diktátor szobrát. Az elnyomó politikai rendszer, a zsarnokság megtestesítőjének jelképét.
Életünk döntő módon megváltozott, a hatalom összeomlott, és egy kétségbeesett és kilátástalannak tűnő történelmi robbanás fényénél megmutatkoztak az addigi vétkes mulasztások, és felderengett egy demokratikus, független és semleges Magyarország ábrándképe.
Leváltották a Hunnia vezetőségét, és engem beválasztottak az újonnan alakult munkástanács háromtagú direktóriumába. Feladatunk a rend és a folyamatos munka biztosítása, valamint a technikai berendezések megóvása volt. Elejét vettük minden jogos vagy jogtalan személyes bosszúnak és önbíráskodásnak. Két hét alatt még egy pofon sem csattant el a Hunniában. Átéreztük azt a nagy felelősséget, ami most ránk, filmesekre hárul: hogy a történelmi események hű és igaz krónikásai, rögzítői legyünk. Hogy mentől többet örökítsünk meg ezekből az eseményekből, amelyek a jövő történetíróinak kútfői és hiteles dokumentumai lesznek.
Hat forgatócsoport alakult. Minden reggel, előre megbeszélt terv szerint, autókon a város különböző pontjaira irányítottuk őket.
Halottak napján mécsesek pislákoltak, és gyertyák fénye reszketett az ablaksorokban. A város mégis fényesebb volt az ünnepi tűzijátékok és görögtüzek minden ragyogásánál. Az aszfalton is sok helyen gyertyák égtek, és a melléjük tett virágok emlékeztettek arra, hogy ott valaki az életét adta.
Nyitott, gyalulatlan deszkakoporsók hosszú, hosszú sora. A Kerepesi úti temetőben agnoszkálják a halottakat.
Vérmocskos, tépett ruhákban úgy, ahogy az utcán érte őket a halálos golyó feküdtek a holtak. Még ma is hallom egy vérbe fagyott öregasszony holttestére boruló fiatal nő felsikoltó hangját: ... Anyám, édesanyám...!
Döbbenetes és megható volt a friss sírok keresztjein olvasni: élt 15, 12, 10 évet, és mellette 1956. októberének, novemberének dátuma.
Budán, a prímási palota kis belső udvarában vettük fel Mindszenty hercegprímásnak azt a sokat emlegetett első nyilatkozatát. Emlékezetem szerint keresztény szellemű, megbocsátó és mértéktartó beszéd volt. Szó sem volt abban a nagytőke vagy a nagybirtok visszaállításáról, amivel később megrágalmazták. Csupán a jó nevű egyházi iskolák (bencések, piaristák stb.) fenntartásához szükséges anyagi javak viszszaadását szorgalmazta a hercegprímás.
A filmgyár hangulata pontosan olyan volt, mint az ország hangulata. Lelkes bizakodás váltakozott kishitűséggel és félelemmel. Attól függött, hogy mik voltak a külpolitika hírei, hogy a szovjet csapatoknak a kivonulása vagy bevonulása volt éppen esedékes. Az a csoport, amelyik november 3-án a Parlamentben dolgozott, megnyugtató, jó híreket hozott. Elmondták, hogy amint belámpázták azt a termet, ahol a magas rangú katonatisztekből álló magyar és szovjet bizottság tárgyalt, meghallották, hogy megegyezés született a szovjet csapatok kivonulásának időpontjáról, és hamarosan sor kerül a megállapodás aláírására a szovjet főhadiszálláson. Sajnos mindez egész másképp történt, mert a Maléter hadügyminiszter vezette magyar küldöttséget a nemzetközi jog durva megsértésével Tökölön lefogták.
Lehet, hogy naivitás volt reménykedni Magyarország semlegességének és függetlenségének ilyen gyors megvalósulásában, de az ilyen naivitások megvalósulására is volt már példa... Ausztriából kivonultak a szovjet csapatok, Magyarországon meg azzal az indoklással maradtak (ideiglenesen!), hogy az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok utánpótlását biztosítani tudják... Természetes, hogy nagyfokú naivitás volt azt hinni, hogy minden gyorsan és simán fog sikerülni, de végső fokon a történelemben sok minden múlott egészen kis csoportok áldozatkészségén és naiv hitén. Ha Lenint és társait annak idején nem szállítják leplombált vagonban a szétzüllő Oroszországba, akkor valószínű, hogy a nagy októberi forradalom is másképp alakul.
Közben a leforgatott anyag is egyre gyarapodott. A 10-12 ezer méter körüli értékes filmanyagot a külföld tárgyilagos informálása, segélyek és gyógyszer küldése céljából Bécsbe, a Nemzetközi Vöröskereszt, illetve az Egyesült Nemzetek Szervezeteihez is el akartuk juttatni.
November 4-én, vasárnap reggel indult volna el ez a szállítmány. A teherautó már a laboratórium előtt várakozott, ahol javában folyt a tekercsek előhívása. A hajnali ágyúszó és a rádió tragikus felhívásának pánikhangulatában a laboratóriumban valaki villanyt gyújtott, és ezzel megsemmisítette az előhívás alatt lévő anyag egy részét, körülbelül 1200-1500 métert.
A már előhívott anyagból pár doboz két fiatal főiskolás, Zsigmond Vilmos és Kovács László hátizsákjában került ki Ausztriába, később Vas segédoperatőr is követte példájukat. Gyalog vágtak neki a kalandos útnak, nem valószínű, hogy fejenként három-négy doboznál több fért volna el hátizsákjukban, s így minden valószínűség szerint 6-7 ezer méter film maradt meg és került a Hunnia raktárába 1956 novemberében. Az Ausztriába kivitt filmeket dr. Erdélyi István vette meg a három vállalkozó szellemű fiatalembertől. Később ez a hiányos és sovány anyag képezte a gerincét a Münchenben készült Magyarország lángokban (Ungarn in Flamme) című filmnek. Ez a 2500-3000 méter kicsempészett anyag nem volt elegendő egy egész estét betöltő dokumentumfilmhez. A producer a film első részét megtoldotta a magyar nemzet ezeréves történelmének, a magyarság szabadságszeretetének és szabadságharcainak ismertetésével. Sajnos, sokszor bántóan naiv és oktató formában, főleg az iskolai történelmi faliképek felhasználásával. Az elkészült film nem reprezentálta méltó módon 1956 emlékét és jelentőségét.
Mi november 4-e után sem dugdostuk a megmaradt filmeket. Hiszen ország-világ és a Hunnia több mint négyszáz alkalmazottja látta, tudomása volt róla, hogy az eseményekről filmeket készítettünk.
Mikor 1957 januárjában a Kádár-rezsim egyik tiszti karhatalmi különítménye megjelent a gyárban, és a filmek kiadását követelte, kisebb-nagyobb vonakodás után átadtuk őket. Reméltem és bíztam abban, hogy nem semmisítik meg őket, s egy lehiggadt korban, amikor objektíven, egyéni sérelmektől és szenvedélyektől mentesen fogják 1956-ot megítélni, értékes történelmi dokumentumai és tanúi lesznek a magyar forradalom lelkesítő napjainak.
Az elkobzott anyagot később megrendezett jelenetekkel egészítették ki, és ezekből a dokumentumokból készült az Ungarn in Flamme ellenfilmje, az Így történt... egy homlokegyenest ellenkező előjelű propagandafilm.
Igen valószínű, hogy a szovjetek is megdézsmálták az elkonfiskált tekercseket, kiemelték és eltüntették azokat a felvételeket, amiket akkori megítélésünk szerint nem tartottak előnyösnek a Vörös Hadseregre nézve. Kár, mert ma ezek a jelenetek orosz tankosok barátkoznak fiatal magyar forradalmárokkal, lyukas magyar zászlót tűznek ki a szovjet harckocsikra stb. értékes tanúi lehetnének nemcsak a rombolásnak, hanem a szovjet katonák emberséges magatartásának is.
Sajnos, akaratunkon kívül emberi tragédiák okozójává is váltak ezek a filmek, mert a felnagyított filmkockák alapján azonosították a forradalom sok résztvevőjét, és nemegyszer hóhérkézre juttatták őket.
Apropó, forradalom... ellenforradalom... Sokszor faggattak engem is arról, hogy én minek tartom az ötvenhatos eseményeket. Természtesen ellenforradalomnak! Csupán azon lehetne vitatkozni, hogy mi ellen tört ki ez a forradalom...
A közvéleménykeltés egyik legfontosabb módja, még azok elôtt is, akik számára az írott, nyomtatott betu hitele, értéke, hatékonysága megrendült, még mindig az ólomnyelvu nagyhatalomé, a sajtóé. Itt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a sajtó idôrôl idôre, szabályosan visszatérô hatásritmusa egészen más eredménnyel jár, ha egyszersmind felkelti olvasóiban, a közönségben az illúziót, hogy ôk maguk is alakítólag beleszólhatnak, belenyúlhatnak a dolgok menetébe. A Times ama rovata, melyben a közönség hozzászólásait közli és ahol ez a közönség hivatott részrôl választ is kap, mérhetetlen jelentôségu közvéleményalakító szerv, arról nem is szólva, hogy egyszersmind a maga részérôl rendkívül népszerusíti is a válaszadó hivatalt. A diktatúrás államokban a parlament pusztán azzal, hogy a közönségben felmerülô óhajok, kívánságok, célok tribünje, szószéke, bár az események menetére már úgyszólván alig van befolyása, fontos közvéleménykeltô, tehát propagandisztikus szerv. S ilyennemu hatékonyságát elsôsorban éppen annak az illúziónak köszönheti, hogy a közönség benne, közvetett módon, önmagát látja még mindig aktív, alakító szerepben. (…)
Minden ellenpropagandának egyetlen lehetséges módja a pozitív formájú ellenpropaganda, azaz állítás ellenében állításnak, ténnyel szemben ténynek, óhajjal szemben óhajnak biztos, zárt, határozott szembeállítása. Csak ily módon tudhat hatékony módon hatni szívekre és agyakra, a korra, melynek a propagandista nem úszója, hanem vezére kíván lenni, és eszközeinek színvonalát is éppen pedagógikus áldozatossággal ejtve, beteljesíteni kívánja azt a szerepet, amelyrôl Carlyle ír: a tömeg gyermek, amely létének minden percében azt sírja felénk, légy vezetôm, mesterem, parancsolóm.
