Nézze, amíg nem javasol egy jobb etimológiát a Biczó névre az enyémnél, addig az összes kötözködése annyit sem ér, mintha behabzsolna egy nagy tányér hapax legomenont, hogy utána fejvesztve rohanjon egy majuszkulát nyomni a fajanszba...
Serb: Amennyiben ezt a nevet a magyar helyesírás szerint kell értelmezni, tehát az IPA/APhI szerint átírásban [ʃ] hanggal kezdődik, akkor adódik a román Șerb, illetve Șerbu vezetéknévvel való kapcsolat. Ez jogállási név, amely mögött a román șerb ’jobbágy’ közszó áll. Nem mellesleg ez volt Hunyadi János nagyapjának is a személyneve, valamint ennek a közszónak a latin servus ’(rab)szolga’ előzménye a mai magyar szervusz köszönésnek is az előzménye (vö. latin servus humillimus ’alázatos szolgája’).
A szerb népnév (amellyel azonos a Németországban élő szorbok népneve) etimológiája a hasonló hangzás ellenére más. Eredeti formája első szótagi magánhangzó nélkül, szótagképző r-rel hangzott (és hangzik máig a szerb-horvát-szlovénben és a cseh-szlovákban), és ’nagycsalád tagja’ értelmű jelentést tulajdonítanak neki, amely törzsnéven keresztül lett népnév északon és délen is.
>> Az Árpád-kori okleveleket hagyjuk a t/c problematika miatt. <<
De miért hagyjuk? És ha hagyjuk, akkor az Anjou-kor mennyiben lenne mérvadóbb (ami alapján említésre került pl. a Hungaricana DL 96584 jelzésű oklevele ebből a korból)?
A Bitó kétség kívül értelmes szókép a köznévi megfelelője folytán. A Bicó nem az.
>> Érti már, hogy ezeknél a magyar neveknél a legtöbb esetben SZUBJEKTÍV döntés kérdése, hogy c-vel, vagy t-vel olvassuk-e ki az adott nevet? <<
A filológiai döntések a lehetséges olvasásmódok közt nem szubjektívek most sem, hanem már évszázadok alatt kicsiszolódott (forráskritikai, nyelvészeti stb.) eljárások segítenek alátámasztani a választást.
Amitől viszont abszurddá válik az adott esetben a t és c megkülönböztetésének kimódolt problémája az az, hogy a mostani olvasási problémáját kivetíti az évszázadokkal korábbi emberek orális hagyományozására. Cétény falu és patak nevét az ott élő generációk megszakítás nélkül adták át egymásnak szóbeli kommunikációval, a dokumentumokban szereplő íráskép a hangzást próbálja a lejegyző tehetségének megfelelően visszaadni, és nem fordítva: nem fogják a falusiak a községüket másként nevezni attól, hogy egy hiteles helyen egy határleírásban vagy peranyagban hogy lett leírva, miközben ez a dokumentumot nemzedékenként ha előveszik az irattárból, viszont a falusiak tömege naponta használja a lakóhelyének az orálisan hagyományozott nevét.
>> Megnézte az általam javasolt DL 96581 és DL 96584 okleveleket? El tudta dönteni, hogy János apja Tétény volt-e vagy Cétény? A regeszta írója szerint Cétény! <<
A DL 96581-t megnéztem: se nem Tétény, se nem Cétény, hanem Theten vagy Cheten. És az ezzel kapcsolatos álláspontját a regeszta írója világosan jelzi, ugyanis nem írta le azt hogy *Cétény, hanem meghagyta a nevet a mai magyar fordításban is az általa legjobb olvasatnak tartott Cheten formát. A Cétény a lehetséges olvasatok közül csak az egyik, de mivel a magyarban etimológiailag izolált, hapax legomenonként előforduló személynévről van szó, a többi olvasat valószínűsége sokkal valószínűbb: pl. Csetény, Hetény, Setény (csak, hogy a rímelő lehetőségeket említsem).
De még ha a Cétény nevet is vennénk, akkor is magyar névtani trívium az, hogy település nevéből képzőtlenül is lesznek személynevek. Nem lehet azonban egy 1383. évi személynévi adatból magyarázni egy két és fél évszázaddal korábban, 1113-ban előforduló helynevet.
Ide tartozik, hogy a magyarban a /cs/ hangból nem lesz /c/ (akármit is ötletel a Wikipedia laikus szerkesztője), és a <ch> betűkapcsolat visszahatása, ha betűejtést feltételezünk is, /cs/ ejtést implikálna, nem /c/-t.
A DL 96584-ban detto nem *Cétény, hanem Cethen formát ír a regeszta.
Az Árpád-kori okleveleket hagyjuk a t/c problematika miatt. Ráadásul általános jelenség. hogy a t és c magyar mássalhangzókat th/ch alakban írták, és a h alakja bizony sokszor nagyon hasonlít a z-hez (tapasztalatból mondom).
A németül tudó magyar írástudók munkáiban valóban előfordul a c mássalhangzó tz alakban történő írása már korábban is, de a tömeges elterjedése a magyar nyelvben csak a rendi restauráció utáni időszakra tehető, amikortól a német nyelv befolyása drasztikusan megnőtt a magyar adminisztrációban. Valószínűleg nem véletlen, hogy a tz írásmód a 19. század második felében, a magyar nyelv dominánssá válásával párhuzamosan el is tűnt, és csak családneveinkben őrződött meg...
Én tényleg kiszálltam a vitából, de a két utóbbi állítását azért még gyorsan megcáfolom:
1. Arról, hogy a magyar filológiában mi számít "nagy", vagy éppen "rendszerszintű" problémának, fogalmam sincs. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy a 16. század előtti oklevelek regesztaírói a dokumentumokban szereplő Bicó/Bitószemélyneveket/családneveket gyakorlatilag random módon rekonstruálták hol Bicó, hol Bitó alakban. Három Biczó és egy Bitó család van a magyar nemesség történetében, amely családok története a középkorba nyúlik. Őket kutattam részletesen, tudom, miről beszélek.
Apropó, korábban azt állította, hogy a Cétény névnek nincs személynévi előzménye. Megnézte az általam javasolt DL 96581 és DL 96584 okleveleket? El tudta dönteni, hogy János apja Tétény volt-e vagy Cétény? A regeszta írója szerint Cétény! De a kérdés tulajdonképpen eldönthetetlen!
És még egy rakás további példát tudnék hozni, de már unom… Érti már, hogy ezeknél a magyar neveknél a legtöbb esetben SZUBJEKTÍV döntés kérdése, hogy c-vel, vagy t-vel olvassuk-e ki az adott nevet? Ezt a problémát mindenki ismeri, aki szokott középkori oklevelekből neveket bányászni. Hogy ez nagy vagy kis probléma-e, nem tudom, de hogy létezik, az bizonyos…
2. Azt az állítását, miszerint „értelmes szókép helyett értelmetlent betűtévesztéssel nem olvasnak ki” igazából értelmezni sem nagyon tudom. Egyrészt mi számít „értelmes szóképnek”? A régi magyar nevek többsége első ránézésre nem értelmes, legalábbis egy átlagember számára biztosan. Ha az volna, akkor ennek a fórumnak nem is volna létjogosultsága ugyebár…
Azt is írja még, hogy:
„A Bitó egy jól formált magyar vezetéknév, amelynek etimológiája világos az edukálatlan nyelvhasználók számára is. A Bicónévnek azonban nincs világos értelme: egy etimológiailag transzparens névformát nem fognak értelmetlen hangsorként elolvasni: ezt éppen a fordított irányba lehetne feltételezni.”
Mégis mire alapozza azt, hogy a Bitó név etimológiája világos volna bárki számára? A legtöbb etimológiai szótár a bitó közszót ismeretlen vagy bizonytalan eredetűnek tartja. Több kiváló nyelvész is foglalkozott vele, Bárczi Géza három oldalas tanulmányt szentelt a szónak, de biztosat nem állított (Magyar Nyelv, 46. évf., 1950). Hajdú Mihály személynévi eredetűnek tartja, de hogy pontosan milyen névből, azt nem tudni. A magam részéről pedig arra jutottam, amit már korábban is írtam, vagyis közszói és személynévi eredetű egyaránt lehet. Egyébként a Bitó/Bicó személynevek korai elterjedése (ami kísértetiesen egybeesik!) arra enged következtetni, hogy valamiféle szláv közvetítésű névtővel számolhatunk…
Itt tehát nem arról van szó, hogy egy értelmes hangsor értelmetlenné alakul, hanem arról, hogy a laikus számára értelmetlen hangsor egy másik értelmetlen hangsorrá változik… Egyébként az a tény, hogy a Bicó névnek nincs értelmes etimológiája, szintén az én álláspontomat erősíti...
Már az Árpád-kori személynévtárban előfordul Ynutza (1164–1165), Swertzlo (1274) stb. Káldi György bibliafordításából és egyéb műveiből (1625–1631): „A ki halálos bűnbe esett, ha örök veszedelemre nem akar menni, penitentziát kell tartani”, „Hogy Istennek szabadulásunk sattzát vagy arrát megmutatná”, „Az Vasárnapokra-való Predikátzióknak első része”
Annak ellenére, hogy felnagyítja azt az egyébként nem jelentős tényt, hogy a minuszkulában a t és c betűk írásképe hasonló, ennek alátámasztásául nem hivatkozott szakirodalmi megállapításra, ahol az ezzel kapcsolatos problémákat olyan súllyal értékelik, ahogy ezt beállítja. De ilyet nem is nagyon lehetne, ugyanis az ilyen probléma a gyakorlatban alig létezik, ha egyes esetekben fel is merül, a rendszerszerűségtől távol van: a magyar filológia (de más nyelveké is), rendben el tudja olvasni az ilyen írásos dokumentumokat. És a régi korok írástudói is. Még az írásos fraktúra esetén sincs ilyen gondja pl. a német filológiának vagy a kortárs olvasóknak, pedig ott sokkal több a téveszthető betűkép, illetve betűkombináció. És továbbra is, értelmes szókép helyett értelmetlent betűtévesztéssel nem olvasnak ki…
A családnevek kialakulásának idejében még nem létezett a tz írásmód, csak a 18. század folyamán, egyértelműen osztrák hatásra jelent meg (lásd még cs > ts). És nem csak a nyugati részeken volt használatos, hanem keleten, színmagyar területeken is...
A felekezeteknek pedig semmi köze sincs az általam korábban leírtakhoz...
"A t és c betűk írásmódja csak a 16. század folyamán, a magyar nyelvű nyomtatványokban kezdett egyértelműen elkülönülni, ugyanis a c mássalhangzót ott már cz betűkkel jelölték…"
Használták a "tz" is! Főleg a magyar nyelvterület nyugati részén és a felekezeti megosztás is számít.
Mivel az általam leírtakat érdemben nem cáfolta meg, továbbá a Biczó családnévre az enyémnél jobb etimológiát nem vázolt fel, a magam részéről ezt a "vitát" lezártnak tekintem...
Ragyamóczki: Szerintem ez a szlovák *Radimovský (magyaros ejtéssel: Ragyimovszkí) családnév magyarosodása lehet, ahol a második szótag i hangját az első szótagi a magához hasonította. A szlovák -ovský végződés -ócki (-óczki, -óczky) alakban történő magyarosodása tipikus.
A szlovák Radimovský, bár jelenkori családnévként nem mutatható ki, de közszói használatban létezik, és a nyugat-szlovákiai ’Radimov (magyarul Radimó) községhez tartozó, oda való’ értelmű melléknévről van szó. Ilyenként lakosnévi vezetéknévről van szó, amely az onnan történt elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelöli.
Petróczki: A szlovák-cseh Petrovský családnév magyarosodása. Ez valamely Petrov, Petrová, Petrovo, Petrovec, Petrovce stb. nevű helyről történt elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelölő lakosnév. Ezek a gyakori helynevek egy Peter ’Péter’ nevű telepítő vagy családfő nevét viselik, esetleg Szent Péternek szentelt templommal rendelkeznek. Ilyen lehet szlovák viszonylatban: Petrová (m. Vágpetri), több Petrovce (m. Petróc, vö. itt), Petrovec (ma Kalinovo / Kálnó része).
Hurkovits: Hurkowicz néven ismert egy, a XVI. sz.-ban kihalt fehérorosz eredetű lengyel főnemesi család. Az ennek megfelelő Гуркович (Hurkovics) családnév a jelenkorban is kimutatható Fehéroroszországban (ill. Gurkovics ejtésmóddal oroszosodva Oroszországban). A jelenkori és a történelmi nevek csak az etimológia szintjén függnek össze: egy Гурко (Hurko) személynevet viselő felmenő leszármazottait jelöli. Ez a személynév a György egyházi személynév fehérorosz Гурый (Hurij) alakjának köznapi formája. Ez a személynév Гурій (Hurij) alakban az ukránban is járja, így a jelenkori kimutathatatlansága ellenére a magyarosodott név ukrán eredetű is lehet, mert mind a -ко (-ko) kicsinyítő képző, mind az -ович (-ovics) apanévképző produktív az ukránban is. Mindkét forrás esetén a név közvetlenül, de lengyel közvetítéssel is átkerülhetett a magyarba.
Esetleg felvethető, hogy a kiindulási név a Horkovič volt, és a magyarosodás során történt o > u hangváltozás. Ez esetben a ruszin-szlovák kontaktusvidékről származó gondolhatunk, és a név a szlovák horký ’keserű, keserves’ (~ ruszin гірькый / hirkij) melléknévből lett ragadványnév apanévi származéka.
Polmilner: A forrásterületen való adatolhatatlansága ellenére nyilvánvalóan német családnév, amely a német Paul ’Pál’ személynév nyelvjárási Pol ~ Pohl alakjából és a köznémet Müller ’molnár’ foglalkozásnév nyelvjárási Müllner változatának népies, ajakréses ejtésmódú formájából forrt össze. Vö. még a Pohlmüllner, Polmüller, Pohlmüller vezetékneveket is. A németben a gyakori foglalkozásnevek sokszor valamilyen minősítő előtaggal összeforrva lesznek vezetéknevek. Adott esetben a felmenő személyneve és foglalkozásneve válhatott együtt a leszármazottaira utaló ragadványnévvé.
Greczovits: Ha ez nem műtermék (elírás), akkor talán a szerb Grcović vezetéknévvel lehetne összevetni. Ez a szerb-horvát Grk ’görög’ népnévből képzett Grceszemélynév apanévi származéka.
Hugyecsek: Kiegészítve @Új Testacciót és idézve magamat a 15222-es hozzászólásból: „Hugyec, Hugyecz: A gyakori szlovák Hudec családnév magyarosodott írásformája, amely a régies szlovák hudec ’muzsikus, zenész; (különösen) hegedűs’ közszóval azonos foglalkozásnév.” Az alapnévhez az szlovák -ek kicsinyítő képző járult, amely a szlovák Hudeček* formát adja. A kicsinyítő képző itt viszonyító értelmű: jelezheti azt, hogy az elsőnek elnevezett a környék zenészei közül a kisebb termetű, fiatalabb, kevésbé jómódú stb. volt, illetve jelölheti egy muzsikus fiát, unokáját.
* A cseh Hudeček a szlovákkal azonos írásképű (és jelentésű) családnév, de eltérő ejtésű: kemény d hang vagy benne a lágy szlovák gy helyett. A kérdezett magyar név emiatt szlovák és nem cseh felmenőktől ered.
Sumichraszt: Vö. a szlovák Šumichrast családnevet. Ez egy, a mai alakjában šumivý chrasť ’zúgó/susogó bozót/haraszt’-ként rekonstruálható helynévből lett vezetéknév, amely azt jelölte, hogy az elsőnek elnevezett a falu melyik részén lakott.
Maszarik: Vö. a szlovák-morva Masaryk ~ Masarik családnevet. Ez a szlovák nyelvjárási masár ’mészáros’ foglalkozásnév kicsinyítő képzős formája. A kicsinyítő képző is viszonyító értelmű: jelezheti azt, hogy az elsőnek elnevezett a környék mészárosai közül a kisebb termetű, fiatalabb, kevésbé jómódú stb. volt, illetve jelölheti egy mészáros fiát, unokáját.
A két név együtt nyugat-szlovák, esetleg kelet-morva eredetet sejtet.
Borgula, Borgulya: Vö. szlovák Borguľa és szlovák-lengyel Borgula családneveket. Ezek mögött vélhetően a szlovák nyelvjárási burguľa ’marharépa, cukorrépa’ szó áll, azaz eredetileg az ilyet termelő, az állatait (vagy magát) ilyennel tápláló személy ragadványneve lehetett. Szerbiában a török után az Alföldre települt szlovákok nyomán van jelen (a szlovákok Vajdaság harmadik legnépesebb nemzetiségét adják a szerb és a magyar után). Az elterjedési adatok alapján a név lengyel területen is szlovák eredetűnek látszik.
Szrogh: Bár vizsgáltam, de nem találtam egzotikusabb, de még számba vehető nyelvekből (pl. az örményből) levezethető eredetet. Ezért maradtam a szláv etimológia lehetőségénél. Az oroszból ismert a Строг (Sztrog), a lengyelből pedig a Srogi vezetéknév. Ezek mögött egy közszláv melléknév álla, melynek mai alakja az oroszban строгий (sztrogij) ’szigorú, kemény, zord, nem elnéző’, a szlovákban strohý ’szigorú, kimért, rideg; puszta, egyszerű’, a horvát-szerbben strog ’szigorú’.
Szláv alapon a név a melléknév rövid (névszói), azaz -ий (-ij) ~ -i ~ -ý végződés nélküli alakjából alakulhatott ki. A -t- kiesése vagy az egyszerűsödött ejtés írásbeli megjelenése (hasonlóhoz vö. magyarosodott Styaszni < szlovák šťastný ’boldog, szerencsés’), vagy a melléknév archaikus alakját megőrző régiség (vö. t nélkül magyar szerda <~ szerb-horvát sreda, lengyel środa, de t-vel szlovák streda ’szerda’).
>> Tehát a Virovecz vagy ukrán vagy horvát? Vagy esetleg horvátosított ukrán? <<
Gyakorlatilag bármilyen szláv lehet, mert az elemei és az elemek összekapcsolásának módja minden szláv nyelv sajátja. A jelenkorban az ukránban és a horvátban dokumentálható, és ezek egymástól függetlenül fejlődtek ki. A többi szláv nyelv esetén nem tudni azt, hogy egyáltalán nem fejlődtek ki, vagy csak mára már ott kivesztek (de korábban akár át is hagyományozhatták volna a magyarba).
Az etimológiai irodalom számon tartja, amikor a hasonló betűk félreolvasása új szóalakot eredményezett. Ilyen a föveg szó a süveg (ſoͤueg) helyett. Ennek több tanulsága is van: egyrészt nagyon ritka jelenség. Másrészt az elkövetője, Ambrosius Calepinus nem volt magyar anyanyelvű, és volt olyan bátor, hogy ezt a szót a nyelvhasználati tények (ön)ellenőrzése felvette a szótárába. Harmadrészt itt is világosan látszik az a filológiai alapvetés, hogy a (nyelvi) hibák akkor tudnak meggyökeresedni, ha a hibás alak látszik természetesebbnek a (nyelv)használók számára. A süveg az ember fejét védi, így a népi etimológia számára természetesebbnek tűnik a fő szóhoz kapcsolódó szótest, mint a motiválatlannak tűnő sü- (régen sö-) kezdet. Ezért vélelmezhető tehát süveg → föveg tévesztés, ha az egyéb körülmények fennállnak, de ezért nem lenne vélelmezhető a föveg → süveg elváltozás.
A helynévkutatás egyik jellemzője, hogy a helynevekből a korábbi lakosság nyelvére következtethetünk. Ennek oka a tulajdonnevek erős jelölőereje, és ennél fogva a szoros hagyományozódásuk. Ha kiveszik a helynév korábbi alakja, akkor abból arra következtethetünk, hogy olyan népességcsere történt, amely megszakította a helyi hagyományok folytonosságát. Ez így volt az írásos kor előtt is, mivel ez a hagyományozódás alapvetően szóbeli. A helyben lakóknak nem kell elolvasniuk, hogy hogyan hívják a településüket, mert az előző generációk azt szóban rájuk hagyományozták. Az írásos forma kiindulásként akkor jöhet szóba, ha az eredeti népesség kiveszett, és nem helyben honos telepítők telepítenek oda távolról új lakosságot. Ide tartozik azért, hogy az alsóbb néposztályok majd csak a reformáció elterjedésével tanulnak meg olvasni, hogy egyáltalán értelmezhessék a leírt helyneveket. Az államnak pedig csak az abszolutizmus beköszöntével lesz ereje és egyáltalán intenciója a helyneveket szabályozni, amit végezetül csak a 1898. évi IV. törvénycikk tud kikényszeríteni.
A Cétény helynév első említése 1113-ból való, birtokleírásból, amelyeket a hiteles helyek, illetve a királyi kancellária őrzött, az érintett helytől távol, egyes példányokban. Ez semmi esetre sem hathatott vissza a helyi népesség nyelvhasználatára. Az tudható, hogy a honfoglaló magyarság nyelvében nem volt c hang, így a megszokott szókezdő t hang c-vé válása a filológia elvei alapján egyébként sem vélelmezhető. A korai írásos formák Ch-val kezdődnek, magyar alapról régi betűolvasással ennek nem c-vé, hanem cs-vé kellett volna alakulnia. Ha pedig nem magyar névadókat feltételezünk (már pedig ez tűnik a legvalószínűbbnek), akkor a településnév elsődleges formáját c-vel kell feltennünk. Többször előfordul a birtokleírásokban település és az azonos nevű patak neve a szóközepi t helyett r-rel (ezek a minuszkulában szintén hasonló betűk, pl. 1240: Cherhen), de ez egyáltalán nem rögzült, ami az első betűre vonatkozó elolvasás rögzülést önmagában kérdőjelessé teszi. Nem is szólva arról, hogy a tulajdonnevek elején a betűket nem is minuszkulával, hanem majuszkulával írják, és ebben a betűképben a T és a C kevéssé téveszthető.
A személynevek esetén is elmondható, hogy a keletkezésük és hagyományozásuk orális. Itt a fórumon is sok példa van arra, hogy a vezetéknevek még a XVIII. sz.-ban is lecserélődtek a korábbi anyakönyvi bejegyzések ellenére. Az anyakönyv hibái tehát nem vagy csak esetlegesen hatottak vissza a név viselőinek használatára. (Ebben egyébként a saját családomból van is van példa.) Ahol visszahatottak, azok is inkább a felső, birtokos osztályok, ahol a vagyon írásbeli alátámasztottságának követelménye írhatta felül az orális hagyományozás elsődlegességét. De vegyük például Weöres Sándor költőt: az írásmód ellenére a család nem feledte, hogy a vezetéknevüket /vörös/-nek kell ejteni. Az írásbeliség primátusa itt is csak az abszolutizmus térnyerésével, majd a XIXI. sz.-i klimaxával jut érvényre.
Ha a Bitó : Bicó névpárt vizsgáljuk, akkor fentieken kívül nagyon plasztikusan jelenik meg annak a lehetetlensége, hogy a Bitó névforma akár az anyakönyvi elírás vagy félreolvasás nyomán magyar környezetben Bicó alakúvá legyen. A Bitó egy jól formált magyar vezetéknév, amelynek etimológiája világos az edukálatlan nyelvhasználók számára is. A Bicó névnek azonban nincs világos értelme: egy etimológiailag transzparens névformát nem fognak értelmetlen hangsorként elolvasni: ezt éppen a fordított irányba lehetne feltételezni.
Ui. Az egy dolog, hogy vannak -tó : -có végű névpárok. Lehet, olyan scrabble-t játszani, hogy egy betűben különböző neveket-szavakat gyűjtünk, és lesz is ilyen, mert a szavak struktúrája sokszor adott, a betűk (fonémák) készlete pedig viszonylag szűk. De az egybeesés önmagában még nem jelent okságot.
A Grube jelentése: gödör, sírgödör, verem, üreg, bánya. A Gruber 1732/79, tehát ilyen gödör, verem kiásója, bányász - de jelentheti a veremlakásban, putriban lakót is. A Wolfgruber farkasverem kiásót jelöl. "
