Szerintem a lapátkerekes termes gőzösök sem gyakran kötöttek ki folyásirányban. Ugyan az elbeszélésben nem említik a megfordulást, de "a kanyarból a hajó a folyó közepén közeledett, majd odasimúlt a stéghez".
Sodrásban oldalazni végképp nem tudott egy gőzös. A mai korszerű hajókon már van (már amelyiken...) orrsugár kormány ami lehetővé teszi az aktív kormányzást, de abban az időben ez még ismeretlen volt.
Ráadásul a két kerék közös tengelyen forgott, így arra sem volt lehetőség, hogy a két lapátkerék ellenkező irányban forogjon.
Sokkal életszerűbb, hogy a folyó közepéről a part felé visszafordulva közelített a stéghez, majd lassítás céljából hátramenetbe kapcsolta a gépet.
Indulásnál hajós nyelven "vágattak", azaz teljes gőz mellett annyira fordították el a hajó orrát a parttól, hogy a víz sodrása és a hajó "felfelé" adódó sebessége egyenlő legyen. Így merőlegesen és elég gyorsan távolodtak a parttól. A folyó közepe felé "leejtették" az orrot amibe a sodrás belekapaszkodott és gyorsan befordította a hajót folyásirányba.
Gyerekkoromban sokat utaztam "kofahajókon", volt szerencsém megtapasztalni a manővereiket.
Ettől még lehet, hogy speciális esetben bevállalták a folyásirányban levő kikötést, de ehhez elég hosszú és mély part kellett a stég vonalában, nehogy zátonyra fussanak a part mellett, és indulásnál is hosszú mély víz, hogy elég helye legyen a hajónak akkora sebességre szert tenni, ami már kormányképessé tette.
A gyakori csengetés a parancsnoki híd és a gépház közti kommunikáció miatt volt. Egyrészt a csengővel önmagában is lehetett kódolt parancsokat küldeni, de a hajókon rendszeresített "telegráf" minden elmozdítása után csengő figyelmeztette a géptermet (hajógépészt), hogy új parancs érkezett.
Kutakodtam egy kicsit a régi képeim között, ezt találtam:
A keltezés 1906, kiadója Brust, Érd. Brusték érdekeltsége volt a téglagyár, a Termállal szembeni sarki bolt, a Hegyen is volt néhány telkük. Mindezt azért írom, nem valószínű, hogy hamisították volna a képet.
Én szárazföldi patkány vagyok, nem értek a hajózáshoz, de mi a helyzet a lapátkerekes gőzösökkel?
Az alábbi elbeszélésből azt veszem ki, esetleg lehetett kikötni szembe fordulás nélkül is?
A "passzív" kormányzású hajók (kormánylapátosok) csak akkor tudnak fordulni, ha van valamekkora vízhez képesti sebességük. Ha a hajó áll, bármerre állhat a kormánylapát nem fog fordulni a hajó semerre.
Kikötésnél lassan közelítik meg a stéget, és ezt folyásirányban nehéz megtenni mert a folyó sebességéhez képest még többlet sebességre van szükség a kormányzáshoz. Indulásnál szintén gondot okoz, hogy amíg a hajó fel nem gyorsul a folyónál nagyobb sebességre addig gyakorlatilag kormányképtelen. Ezért teljes gázzal egyenesen sodródik és nem tud eltávolodni a parttól.
Egy szó mint 100 nem véletlen, hogy a hajók orral felfelé, a folyásiránnyal szemben kötnek ki.
A képet a neten találtam, sajnos nem sajátom, de a Profila levelező lapokat gyűjtött. A hátoldala nincs meg, én a 30-as évekre teszem a kiadást, a photoshop nem jöhetett szóba, a part viszont a helyén van.
Annyi érdekesség van a képen, hogy a (termes)gőzös orral lefelé - folyásirányban van kikötve. Ez nagyon nem életszerű. Tán csak nem "photoshop"-olták meg a negatívot és felcserélték a bal és jobb odalt?
Akkor én öregebb "gyüttment" vagyok, 2 évvel megelőztelek. Igaz, rögtön Ófaluba kerültem. Szerencsémre Ábel András elvitt a Kastély pincéjébe, megmutatta a halomsírokat, az Attila várat. Rögtön "megfertőzött" a hely szelleme.
Hacsak az odavezető Felső-Fő-Molnár út/utca minőségét nem vesszük figyelembe (ami Érden még akár jónak is mondható mert legalább szilárd burkolatúak), semmivel sem rosszabb itt vízre rakni egy hajót mint a fizetős helyeken. Itt nincs zsúfoltság, nem kell előzetes bejelentkezés a kikötőmesternél, közvetlenül a sólypálya mellett van egy stég amihez oda lehet állni be-ki pakolni. Lehet piknikezni (akár tüzet gyújtani) ami nem összehasonlítható pl. a Vasmacska terasz kínálatával és áraival. Persze arra is van kereslet, nem bántom őket miatta.
Magánügy, de a gyerekkorom jó részét a Római parton töltöttem. A Vöcsök csónakházban volt a csónakunk. A régi szép fa épület műemléki védettség alatt állt. Hogy-hogy nem, egy csendes éjszakán kigyúlladt az épület és porig égett a benne levő (számunkra felbecsülhetetlen) gyönyörű fa hajókkal, csónakokkal együtt. Természetesen ment a nagy sajnálkozás, de gyorsan "kiderült", hogy nem gazdaságos újra építeni, inkább lakóparkot kell helyette létrehozni. Az árterületen. Gyakorlatilag az egész Rómain ez történt. A csónakházak sorra eltűntek, helyettük mindehol lakóparkok épültek elűzve az evezősöket. Ezzel párhuzamosan meg elkezdődött a hőzöngés a lakók által, hogy minden évben egy-két alkalommal elönti őket a Duna. Mégis mit vártak egy árterületen? Most meg szép hosszú beton/acél mobilgátat építenek a Dunaparton, nem kevés 50-100 éves fát kivágva, hogy megvédjék az újgazdagok ingatlanjait. Magyarország én így szeretlek! :(:(:(
Köszönöm az infót! Mint "gyüttment" (csak 2000-ben költöztem Érdre) nem ismerem az Ófalu (és a téglagyár) múltját. A szigeten és környékén sétálva mindig elgondolkodtam azon, mik lehettek azok a bazi nagy vasbeton szerkezetek amik ott árválkodnak.
A téglagyárról olvashatsz Ábel András fb oldalán. Kisbattán (Molnár utca) két téglagyár is volt a Bruszt (Atlantica) és a Hirmann. Az előbbit hívja a hagyomány téglagyárnak. Volt ott kikötő is, mint írtad jártál lenn a parton, biztosan láttad a daru beton maradványait. Íme a kép róla.
Egyébként, amikor a Duna a Beliczay szigetet még körbe ölelte , a kikötő a Hotel Termálnál volt. A képet Németh Tibor készítette.
Igen, van kockázata, ha történik valami az nem az igazi lesz az itt lakóknak. Ez azért izgalmas, hogy messzebb lakók is felfedezték és ide jönnek motorcsónakot vízrerakni. Nem úgy látom, hogy ideálisak hozzá a feltételek, ám nyilván az ingyenesség vonzó.
Hájjal kenegetitek a májamat, hogy rátaláltatok erre a topicra. Külön öröm számomra, hogy olvashattam Mihalicz Csilla cikkét.
Kutakodva egy kicsit szerény gyűjteményemben, találtam egy régebbi képet a ház szociális lakási korából (Németh Tibor készítette). Kutyám nógatására kerültünk egyet a Kastély felé, s készítettem néhány felvételt.
Nincs mit tagadni, a természet igen erős, visszaveszi a magáét. Ja, a kövek a bokrok és fák alatt még megvannak, az arra járókról azt tartják, hogy malomkövet és parazsat még nem loptak. Néhány frissebb fotót,
kicsit korábban feltettem a poli dili jelleget öltött Érdiek klubja topicra, kinagyítva a ház omladozó jellegét. Hát, a Csilla által említett két hónap alatt semmi nem történt az épülettel, azonkívül, hogy állaga tovább romlott. Nagyobb baj, hogy az azóta eltelt időben sem.
Nekem semmi bajom vele :) Konkrétan beszédbe elegyedtem egy motorcsónakos családdal. a XVIII. kerületből (Pestlőrincről!!!) járnak ide rendszeresen. Mert itt ingyen le tudják rakni a hajójukat a Dunára, nem úgy mint bármelyik "pesti" kikötőben (5-10 000 Ft) + autó és tréler parkolási díj. Amit sajnálok, hogy a Papi földek látványberuházása helyett nem inkább a Duna parton (akár a volt téglagyár területén akár a szigeten) csinált az Önkormányzat szabadidőparkot. Tartok tőle, hogy a Római parthoz hasonlóan az igazi tömegsport (evezés) helyett itt is előbb-utóbb a dúsgazdagok lakóparkjai nőnek ki a földből, az átlag embereket elzárva a vízparttól.
Épp egy hete voltam a volt téglagyárnál a Duna parton. Meglepően rendezett tiszta volt a környék, a sólyapálya körül elég élénk élet folyt, kisebb nagyobb gyerekes családok piknikeztek vagy csak nézelődtek.
Ha már létrejött anno ez a topic, szerintem az "Óvárosiak" feladata lenne életben tartani. Érdeklődéssel olvasnám a helyi híreket, de parkvárosiként ugyan mit írhatnék ide?
Ófalu Juhász utcai tulajdonosok levelet írtunk az Érdi polgármester úrnak a közterületek állapotáról, melyre etikailag és a jog szerint is elítélhető választ kaptunk. Etikátlan, ahogy hivatkozik egy 2006. augusztusában hatályát vesztett (23/2003.(VII.07.) TAK besorolás) ÖK. rendeletre.
1997. évi LXXVIII. törvény Közlekedő utak, útszélesítések (kisajátítás) törvényi szabályozással az ÖK. feladata, ezt magánérdekekre hivatkozva áthárítani a tulajdonosokra jogsértő. 2011. évi CLXXXIX. törvény Értem én, a tudatlan polgár a jó polgár, de azért nem kéne ennyire ezt nyíltan hirdetni.
A mai " Vízkereszt napi" Szentmise keretein belül, régi hagyomány szerint Mojzer György plébános atya megemlékezett a II. Világháború Érd,és környékének hősi halottairól a város Szent Mihály templomában.
........"Az elhurcolás első felvonulása 1945. január 6-án zajlott, amikor fegyveres orosz katonák rontottak be elsősorban a jelenlegi Alsó és Felső utca házaiba, és a családfőt, vagy az otthon levő fiatalembereket erőszakkal kényszerítették a parancs végrehajtására. Körülbelül 250 embert gyűjtöttek össze, és elindították a csoportot az akkori 6-os számú főúton Ercsi felé. Január 8-án pedig kidobolták a községben, hogy igazolás kiállítása végett mindenki jelenjen meg a vásártéren, aki dolgozni akar. Természetesen több százan vonultak fel a kijelölt helyre, hisz a munkalehetőség egyszersmind a túlélés lehetőségét is adta az elszegényedett családok számára.
Szilágyi József egykori hadifogoly egy 1988-ban készített interjúban röviden így emlékszik vissza az eseményekre:
"Az oroszok sokszor vittek el munkára embereket, vagont kirakodni, ágyúállást ásni, ápolónőnek, vagy éppen péknek, akár több hétre is. 1945. január 6-án azonban más volt a helyzet. Végigjárták a községet, és minden munkára alkalmas férfit vagy éppen fiút elvittek. De mivel nem mindenkit találtak otthon, így január 8-án kihirdették, hogy aki dolgozni akar, az jelenjen meg a vásártéren, mely a mai buszpályaudvar helyén volt. Több százan elmentek annak a reményében, hogy jó munkát kapnak. Azt mondták nekünk, hogy Székesfehérváron vannak a szükséges iratok, s hogy odáig el kell gyalogolnunk.
Elkezdtek hajtani minket Székesfehérvár felé, de egy idő után gyanússá vált a minket őrző felfegyverzett orosz katonák furcsa viselkedése. Az első állomásunk Ercsi volt, itt egy urasági istállóban aludtunk. Elvettek tőlünk mindent, csak a ruhánk maradt. Ercsiből gyalog mentünk Dunapatajra. Itt a kalocsai érsekség adott egy kis kenyeret. Dunapatajról gyalog mentünk Bajáig, majd innen vonattal Temesvárra. Bezsúfolt vagonban utaztunk napokon keresztül, s egyik nap csak vizet másik nap csak valamiféle élelmet kaptunk. Temesváron már sokan meghaltak. Én innen egy csoporttal visszakerültem Szegedre. Szegeden a foglyok körében flekktífusz járvány pusztított. Egyetlen szerencsém, hogy én voltam katona, s így be voltam oltva a járványok ellen. Szegedtől nem messze, Majsa határában egy ideiglenes reptérre hurcoltak. Itt volt szép emléke kedves feleségemnek. Utánam utazott, hogy találkozhassunk, s ennek érdekében a reptér mellett kapáló idegen asszonyok kezéből kivette a szerszámot, csak hogy beszélhessen velem néhány szót. Az éjszakát pedig, mivel hazautazni nem tudott a szegedi hullaházban töltötte.
Szegeden kiválogatták közülünk azokat, akik olyan állapotban voltak, hogy kimehettek a Szovjetunióba. Meztelenre vetkőztettek, és egy pillantással eldöntötték, hogy én kimehetek. Engem persze vittek tovább Ukrajnába, Romni-Kucerájba (Romnij). Innen Szaratovba, le a Volgára.
1945 őszén azt ígérték, hogy hazajöhetünk, de amikor megláttam az állítólagos hazaszállító vonat drótozott ablakát, rögtön tudtam, hogy ez csak mese. Így kerültem Sztálingrádba, s a Donyec-medence szénbányájában dolgoztam. 1947-ben hoztak egy olyan rendeletet, mely szerint a bányában dolgozó hadifoglyoknak fizetést kell adni. Ezután a kolhozba küldtek ki, ahol vezető ember lettem, mert sikerült óriási búzatermést összehozni az oroszoknak. Nekem még szerencsém is volt, mert jól beszéltem oroszul, így általában mindenhol engem tettek a hadifoglyok vezetőjévé. Ott a kolhozban már tűrhető életünk volt. Maguk a sztálingrádi emberek rosszabbul éltek mint mi. Sokszor mi adtunk kenyeret az orosz asszonyoknak, hogy adják oda gyermekeiknek. Az első két év és a gyűjtőtáborok voltak félelmetesek. A WC-nek nevezett óriási lyukba volt aki beleesett, s mi nem tudtuk kihúzni. Állandó hasmenés gyötört minket, s gyógyszereket nem kaptunk. Így hát mi csináltunk magunknak például lehántott fakéregből a hasmenés ellen.
Én 1948. november 8-án értem haza. Máramarosszigeten és Debrecenen keresztül. Debrecenben végre jól megfürödhettünk, de ez is csak azért volt, hogy az itthoniak ne tudják meg, mi volt kint. Csak a látszat kedvéért...."6
Ez idő alatt míg a férj, a testvér vagy az apa a volt Szovjetunióban dolgozott az otthon élők a tanácstól minimális segélyt kaptak. Szilágyi József felesége például 50 forintot, két gyerekre, mert ők hadirokkant árváknak minősültek. Ezenkívül néhány forint családi pótlékkal, s időközönként élelmiszercsomaggal látták el őket.
De nem minden család kapott segélyt, azok közül sem, ahol a családfő a volt Szovjetunióban volt. Azok, akik a háború előtt nagy földterületekkel rendelkeztek, akik kulákok voltak, függetlenül attól, hogy földjük megmaradt-e vagy sem, segélyt nem kaptak.
A foglyok elhalálozásáról nem értesítették a hozzátartozókat. Magyarországon viszont ahhoz, hogy az itthon maradottak özvegyi nyugdíjat vagy családi pótlékot kaphassanak, halotti anyakönyvet kellett bemutatni. Ezek az iratok azonban a mai napig nem készültek el. Mivel még az elhurcoltakról sem készítettek listát, így az elhunytak személyi adataival sem foglalkoztak. Egyetlen vezérelv volt, hogy szám szerint megegyezzen a hadifoglyok száma az előírttal. A január 8-án elhurcolt nagyapámról, - aki a sorstársak közlése szerint már néhány hét múlva, Temesváron megbetegedett és elhunyt - a család semmiféle hírt nem kapott, s csak 1964-ben állítottak ki az özvegy részére hivatalos iratot, mely szerint a férj "eltűnt"............... .....A Kaukázus munkatáboraiból való szökés lehetőségéről így nyilatkozik Eszes Vendel:
"Lehetetlen Oroszországból megszökni, Lehet, hogy volt akinek sikerült, de akik megpróbálták mesélték, hogy mikor már elfogytak a konzerveik, lent jártak már Szocsi alatt. Elmentek egy házhoz vizet kérni, adtak is vizet, de ahogy a kis ajtón ki akartak menni, már ott voltak és elkapták őket. A lakosság nem pártfogolta a menekülteket. De ugyanakkor sajnáltak minket. Ők is sanyarú körülmények között voltak. Amink volt, mindent megvettek. Az alsónadrágot, az inget. Nem voltak ellátva rendesen. Nagyon tetszettek nekik a magyar szövetek. Jóindulatúak voltak, csak nem volt szabad őket megsérteni az önérzetükben, hogy ők a világ legjobb katonái, és hogy ők a világ urai stb.
Volt, hogy a munkánkért kaptunk egy zsák sót, hogy adjuk el. Sok minden olyan élelmiszert kaptunk érte, amire szükség volt. A lakosok jószívűek voltak. Igaz ez már a harmadik évben volt, nem az elején."
Az orosz lakosok azért adták fel a szökött foglyokat, mert tettükért pénzjutalmat kaptak. A jóindulat mellett nagyon szegények voltak, és az utóbbi volt az erősebb késztetés.
Az éghajlat és az időjárás is nehezítette a rabok élet- és munkafeltételeit. De míg a köztudatban a nagy hidegek és fagysérülések jelentik az orosz telet, hangsúlyozni kell, hogy például a Kaukázus munkatáboraiban éppen ellenkezőleg, a meleg és erős napsütés kínozta inkább a foglyokat..........."
( forrás :Timár Edit :Érdiek a szovjet hadifogolytáborban részlet )
ÉLŐ MÚLT | HETILAP 2014.11.09 | Szakolczai György Kerkai Jenő ma is példaképünk Kerkai Jenő ma is példaképünk, és az marad holtunkig. Mindig is emlékeznünk kell rá, de ez napjainkban különösképpen időszerű, két évforduló miatt. Száztíz éve, 1904. november 9-én született, és negyvennégy éve, 1970. november 8-án halt meg, egy nappal azelőtt, hogy elérte volna a hatvanhat éves kort. Rövid élete nemes és sikeres volt, korai halálát pedig börtönben töltött éveinek szörnyű szenvedései okozták. Életének igazán aktív időszaka alig tett ki tizenöt évet, 1935-ben kezdődött, és 1949 legelején, elfogatásával végződött, de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy e kor magyar katolikus egyházának, társadalmi mozgalmainak és – közvetett úton – még a politikának is egyik legkiemelkedőbb alakja legyen. 1935-ben alakította meg a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testületét (KALOT), amely félmillió fiatal taggal hazánk történelmének legnagyobb vallásos elkötelezettségű társadalmi szervezete, legnagyobb parasztszervezete és a Demokrata Néppárt legfontosabb bázisszervezete lett. 1943-ban az ő elképzelései szerint, Serédi hercegprímás egyetértésével és Apor püspök konkrét kezdeményezésére jött létre a Katolikus Szociális Népmozgalom, amely kialakította valamennyi szociális szellemű katolikus szervezet szoros együttműködését. 1944 őszén ugyancsak az ő elképzelései szerint és a magyar katolikus vezető értelmiség kiemelkedő tagjainak közreműködésével alakult meg a Demokrata Néppárt (DNP), a magyar történelem legnagyobb súlyú kereszténydemokrata pártja és – véleményem szerint – a legmagasabb erkölcsi és intellektuális szintet képviselő s egyben legszélesebb népi bázisú politikai mozgalma. Mindezek szellemiségét a KALOT Kerkai által megfogalmazott négyes alapeszméje határozta meg: Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart! Ez a vallási, a kulturális, a szociális és a nemzeti törekvések egységét és együttes szolgálatát jelentette, a nép és a haza vallásos szellemű fölemelését. Kerkai Érden vészelte át a front átvonulását, majd azonnal Debrecenbe ment, hogy ott kivívja a katolikus szociális mozgalmak és a néppárt elismerését. Társaival együttműködve sikerült elérnie a KALOT törlését a feloszlatásra ítélt „fasiszta" szervezetek listájáról, de nem tudta megmenteni az összes katolikus szociális mozgalmat. Minden követ megmozgatva és minden segítséget igénybe véve kijárta a DNP működésének engedélyezését is, de ez csak 1945. szeptember 17-én vált véglegessé. Súlyos ellentét alakult ki közte és a vele tartó mozgalmi és politikai vezetők, illetve Mindszenty hercegprímás között, aki nem fogadta el azt, amit Kerkai e szervezetek továbbélése előfeltételének tartott: modus vivendi keresését a hatalom tényleges birtokosaival. A KALOT megmentésére megkísérelte a lehetetlent: a szovjet egyetértés megszerzését e szervezet továbbéléséhez. 1946. június 10-én szovjet küldöttség jelenlétében tartották meg a KALOT éves közgyűlését, majd ugyanaznap este a Zeneakadémia nagytermében a bemutatót működésükről, az ezt követő napon pedig a KALOT-ot is meghívták a szovjet nagykövetségen tartott fogadásra. A testületet azonban 1946. július 4-én, más társadalmi szervezetek százaival együtt feloszlatták. Talán ennyi időre volt szükség a szovjet egyetértés megszerzéséhez; sohasem fogjuk megtudni a teljes igazságot. Kerkait a KALOT feloszlatása sem törte meg. Megkísérelte a szervezet újjáalakítását KAPSZ néven. Főként a volt KALOT-tagok aktivitása útján komoly része volt a DNP 1947. évi választási sikerében. Már korábban ő lett a magyarországi jezsuita Centrum Sociale vezetője, majd később az akkor alapított kaposvári jezsuita rendház főnöke. Döntő szerepet játszott a telepes pasztoráció megindításában, a Falu-Manréza mozgalom előkészítésében és az úgynevezett somogyi kísérletben. E három kezdeményezés célja a falusi hitélet fenntartása volt az alapvetően megváltozott körülmények között. Elsősorban Bánáss László püspökkel és Barankovics Istvánnal együttműködve mindent megtett a végső törés, a Mindszenty-per és szörnyű következményei elhárítására. Ez ügyben kétszer is járt Rómában, Bánáss püspök és Czapik érsek római útjának előkészítésére. A jezsuita generális mindkét alkalommal felajánlotta, hogy maradjon ott, és szolgálja másutt ugyanazokat a célokat, de ő úgy döntött, hogy itthon marad, és osztozik a magyar nép sorsában. A Mindszenty-pert megelőző napon, amikor Barankovics és Jánosi József jezsuita, látva, hogy már semmit sem tehetnek, az amerikai nagykövetség gépkocsiján elhagyta az országot, megkeresték őt Kaposváron, kérve, hogy utazzon velük. Nem engedett a kérésüknek, kitartott elhatározása mellett, és itthon maradt, vállalva a börtönt, amelyről tudta, hogy nem kerülheti el. Közvetlenül a Mindszenty-per kezdete után tartóztatták le, és ezzel megkezdődött élete utolsó húsz, szörnyű szenvedéssel és megaláztatásokkal teli éve. Emberi nagysága megmutatkozott abban is, ahogyan e terheket elviselte, de megpróbáltatásainak leírása nem illik bele ebbe a tetteit tárgyaló és 110. születésnapja alkalmából írt ünnepi megemlékezésbe.
Egyébként, amikor a Duna a Beliczay szigetet még körbe ölelte , a kikötő a Hotel Termálnál volt. A képet Németh Tibor készítette.
