A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: "Hogy születhetik újjá, aki vén?"...
Így hogyan lesz rend bennem és kívülem? Szándékok kereszttüzében a saját szándékom elvész. Sápadok egyre méltatlan harcban, míg fényesedni szeretnék. Jaj, szétzilálnak idegen keservek! A kétségbeesés madárszárnya megcsapja arcomat, látni nem enged.
*
ÖRÖM
Törékeny kis jószág, meg ne nyomorítsuk, mohó mozdulattal meg ne szomorítsuk, hogy miénk maradjon: szabadnak szeressük, hogy visszataláljon: el kell hogy eresszük.
Sokszor azt gondolom: jó lenne elmenni üdülni ebből a világból a csillagok közé, egy másik bolygóra, mert kényszerek szövik át az életet, s a legtöbb ember a körök foglya.
Sokszor azt gondolom: a kín körforgása csak napra nap. Ugyanazok a kudarcok és meddő harcok. Tétova utas vagy csak, s ide-oda kapkodsz. S nem egyéb a mindennapos világ, mint börtön. Reménytelen rab vagy a Földön. Szabadulni szeretnél – mindhiába. Nincs másik élet, az utak lezárva. Nem nyílnak meg a körök, csak a szenvedés az, ami örök, akárcsak a földnek szüntelen forgása.
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövõt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szívembe vezetõt.
Gyom és gaz benõtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserû füvek, Minden, mi beteg szívembõl kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi õt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melybõl a békesség kikél
Tört szárnyú albatroszként vonszoltam magam a földön, de te így szóltál: Repülj magasra! És meggyógyítottad a szárnyaimat.
Fájnak sebeim, fölkelni nem tudok már – panaszoltam –, de te hozzám hajoltál. Tenyeredbe emeltél, puha szeretetbe takartál.
Hiába gúnyolt az értetlen sereg.
Harcolva helyettem pajzsként védelmeztél, és legyőzted bátran minden félelmemet. Sodródtam gyors folyón kis lélekvesztőben, – és megtartott engem a te hited.
Indulni, lépni már nem vágytam, gyáván botladoztam idegen világban. Szépen szőtt szőnyeget terítettél elém, ne érjen a lábam a föld sarához...
Köszönöm az életnek, hogy találkoztam veled.
Kozmikus por voltam a világűrben. Már akkor te szóltál: Ne maradj sötétben! – És felragyogtattad a fényeimet.
Századokkal előbb már a társam voltál. Kétségek idején reményt varázsoltál. S tartogathat a sors akármilyen jövőt – már nem hagy el engem a te erőd.
Olyan vagyok, mint a felhúzott óra, szívem nagy terhe kényszerít, hogy járjak, forog egyhelyben kettős mutatója jelzem, nem mondok semmit az időről.
Mit mondhatok, a magam szenvedését, kerék vagyok – más kerekekbe illő, őrlöm társaimat, magam, – forgat a hajsza s meghatározom, mit nem ismerek.
Meghaltam én, mielőtt sírba tettek, élek – pedig minden, amit tanultam az élet ellen szólna, hogyha szólnék, hát hallgatok mindarról, mit tudok.
Miért beszélnék, nem követne senki, miért követne – mindenkire vár az, aminek el kell jönni végül egyedül születünk, magányosan halunk meg.
Mindenben egyedül maradtunk itten, a szeretet is önző, nagy falánkság, nagy hitem volt – s legnagyobb csalódásom az ember, kit magamban is ritkán találtam.
Eltávozott – mielőtt végleg meg kellett volna semmisülnie, én is segítettem neki a szökésben új partokon talán tovább él – bennetek.
A történet nem kerek, de van, hogy egy szót kisilabizálsz. Ami ekkor történik: kegyelem. A tócsán könnyű tajték, napocska. Ringsz a fényben. A világ eközben jön-megy. Hangyák, porszemek. Vékony száron bordó gömb: épp megvagy. Ma semmi nem bánt.
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed.
Igaz, hogy fényes álmok nem várnak rám sokáig, de kényes témák némán morzsolják minden percem, ajándékok ma is a versek, amelyek megszületnek, s az agy-hullámok árnyán még ünnepelni mernek – zord alkonyok porában, felforrósodott vérben, papírra fröccsent lázból, cseppennek szélfúvásba a belélegzett, csendes letisztult délutánból.
-148-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
A GONDOLAT PARTJAIN
Nem tudom, miért kellene másnak mutassam magam, mint aki vagyok, és élek a nagy Föld-planétán, szerénynek lenni semmivel sem kevesebb, mint dicsőnek, s amikor papír felett görnyed az idő és agyam hullámai csapkodnak a gondolat partjain, szavak minősítenek engem, fenyő-tiszta rímek után kutakodva.
-153-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
HOLNAP
Holnap talán majd újra én leszek: múltamból mentett izzó lélek-parázs – papírra lopom hajnalom neszét s az abban rejlő örök akarást.
Hetven felé próféta-lázban keresem másik félfelem járdaszegélyek koldusában, egy vásott arcban, mely enyém, múló évek redőiben, félmondatok csipkézetén mindenben s máskor semmiben.
-157-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
ÖREG SZÍVEM
Megjósolhatom, mit hoz majd a holnap – szívritmuszavart mutat rég a kórlap
s bár csend zenél, szűkülnek a terek – hamis hangokat kongatnak az erek, s úgy görnyedek az üres papír fölé, mint aki fél: holnap már nem övé
a nappalok sebén áttetsző lélek – a tűz, amely ma véremben lobog...
kiáradnak a szavak ekkor bólintunk dagály átcsapnak parton fövenyen nem figyelünk ha nem muszáj hullámokban sistergő habszavak később szirtek gyomrából rontanak elő s mint elzárult belek morajlanak alattomos sirályos szókkal így alszanak hajósok evezősök iránytűk kormányok ajkin a szavak és itt a parton a parton túli szárazság megérint megver kitüntet szomjúsággal cserepes ajkad öleli át némaságod ülsz a hangzásoknak is háttal és pont a csillagokra látsz fénnyel fölsózott sivár szóhiányod mint apály földnyelvű csöndje
Te Deum laudamus... e csöppnyi falvak népe csöppnyi templomokban haranglábakban idegyűlvén letérdel Téged Uram dicsérünk...
- szorítás nélkül ne roppanjunk a csendbe - - mostohább kő már ne hulljon szájra szemre - - házainkat így tartsd meg kifosztott síri rendben - - hajunk lengjen csak tovább kötözzék fenyvesekre -
e csöppnyi falvak népe csöppnyi templomokban haranglábakban föláll hazaindul s visszhangozzák a léptek: Ne hagyj soha szégyent érnem! Ne hagyj soha szégyent érnem!
. Lásd, minden szólam elolvad a csendben, lassan kihunynak a fényes ablakok, ím, messze nő a távolság e rendben, csellómuzsikába burkolózhatok. . Lágy húrokon most langyos est pilinkél, s látod, egybegyűjti mind a szót e táj, már elcsigázva te is megpihennél, hársunk illatába takarózhatnál. . Lomha macska lépdel fenn a háztetőn,: lustán pislákol az utcalámpa is, míg a sötétségnek éppen szárnya nő, . sereg csillag csöppen égnek útjain. Lámcsak, milyen mély a hallgatás tava, mégis benne ring az összes muzsika.
