Néhány korábbi hozzászólásra (is) reflektálnék, ha nem gond, így utólagosan. Mivel vitatható, nem meggyőző adatok lettek tényként beállítva.

 

Az őstörténet-kutatásnál szét kell választanunk az antropológiát és az etimológiát. (Ti. furcsa lenne pl. a bolgártörökökről szláv népként beszélni a 6–7. században, és így tovább.)

A magyar nép uráli eredetére vonatkozóan semmilyen közvetlen, perdöntő bizonyíték nem áll rendelkezésre, a magyar nyelvre vonatkozóan viszont igen.

Ez, az esetünkben fennálló helyzet csak elsőre tűnik antagonisztikusnak. Mindez csupán látszólagosan ellentmondás, valójában egy folyamat eredményeként alakulhatott ki, ami többféleképpen bekövetkezhetett, és éppen arra a "fehér folt"-időszakra (Kr.e. 500–Kr.u. 500) tehető, ami nyelvünk és egyáltalán néppé válásunk szempontjából kulcsfontosságú – és amiről sajnos nagyon keveset ismerünk.

Legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy a "népek országútján" különböző kultúrákkal megismerkedve, más népekkel–népelemekkel keveredve jött létre a honfoglalás kori előmagyar kultúra és embertani jelleg. Fennáll a nyelvcsere lehetősége is, ebben az esetben értelemszerűen a magyarság antropógiai eredetét értelmetlen az Urál környékén keresni.

 

A magyar szó értelmezése a sumér "mah-gar" összetétellel véleményem szerint erősen kérdéses. Igencsak helytelen volna a mai nyelvállapotból kiindulni a szó eredeztetése kapcsán. A magyar nyelvre oly jellemző hangformáló hatások ugyanis a nyelvfejlődés folyamán lényeges változásokat idézett elő szavainkban.

A 948 körül Konstantinápolyban járó magyar követség egy "mejér(ē)" hangalakhoz hasonló szót használhatott a ma Megyerként ismert törzsre – legalábbis a bízánci írnok által papírra vetett betűsornak ez a legvalószínűbb olvasata. Középkori krónikásaink a "mogyer" ("hetü mogyer" – "hetu moger") és "magyor" ("hunor & magor") alakokat ismerték.

Ezen példák alapján feltűnő, hogy a feltehetően kétszótagú szót minden forrásban különböző magánhangzók alkották, melyek a magánhangzó-harmónia jegyében az évszázadok alatt egységesültek – mégpedig két alakot is eredményezve! Egyfelől a mogyer–>megyer párhuzamot, másrészt pedig a mogyer–>mogyor szóalakot, mely a hangrendi emelkezést követően érte el végleges, magyar formáját. Éppen emiatt is merült fel a szó kapcsán az a nyelvészeti vélekedés, hogy ha egyetlen szóelemből áll, akkor török eredetű lehet, ha két szóelemből tevődhet össze, akkor elképzelhető az uráli/ugor eredeztetés.

A feltevés szerint az azonos magánhangzókat tartalmazó alak hangrendileg illeszkedett volna már a sumér időszakban, ami az eddigi nyelvtörténeti ismereteinkkel nem összeegyeztethető.

 

Továbbra is valamelyest vita tárgyát képezi, hogy helyesnek tekinthető-e a magyar rovásírás megnevezés használata, avagy a székely–magyar és/vagy székely rovásírás használata mellett kellene maradnunk. Habár évtizedekig nem sikerült egyértelműen összekapcsolni a kettőt és egyként azonosítani; az észak-amerikai viking felfedezés korából származó magyar rovásírásnak vélt lelet sorsdöntőnek bizonyulhat e kérdés végleges eldöntésében. Ha ugyanis hozzátesszük, hogy a későbbi székelyeket feltehetően nem is (homogén) magyar etnikumú néprészek alkották még Árpád népének bejövetele előtt, akkor elképzelhetetlen, hogy ez a felirat ne ténylegesen egy magyar nyelvű, a honfoglaló népből az északi germánokhoz elszegődött személytől származzon. Amennyiben persze bebizonyosodik, hogy a rovás magyar megfejtése a helyes. A skandináv kutatók már egyöntetűen megbizonyosodtak arról, hogy nem viking rúnaírással van szó. Meg kell jegyezni, hogy akkori írások hasonlónak tűnnek egymáshoz külalak szempontjából, így nem volna elképzelhetetlen türk olvasata sem a feliratnak, azonban egyelőre a magyar értelmezés az egyetlen ("Erikszon itt is járt sok társával").